Csak röviden

Egy percig nem gondoltam, hogy könnyű lesz, és hát nem is az tartani a tervet, például hogy minden nap olvassak legalább tíz oldalt a Bevezetés...-ből, hogy ne hozzam haza a munkát, hogy a hétvégén csiszoljam a soron lévő novellát. A munka szól közbe legtöbbször, aztán rögtön a magánélet, bár ez a kettő jelenleg nagyon összemosódik, és a közeljövőben még egyre inkább: a kis alien miatt fontos cél a bővülés, és dolgozunk is ezen, csütörtök óta konkrétan kicsit több, mint másfélszer annyi munkám van, mint azelőtt, ami sok szempontból jó, de a nyitómondat céljainak elérését kicsit sem segíti elő.

Az erő és a lendület mindenesetre kitart, és a héten is lesz további bejegyzés, Zsoldos Péter Ellenpontjáról szerdán, aztán valami szabad téma pénteken, valamilyen eszmefuttatás, elmélkedés Mértékek és gyökerek címmel, lesz benne Martin és Howard és M* egyaránt, és ha magamat nem is sikerül elhelyezni benne, legalább leírom, ami eszembe jutott, ha már olyan ritkán találkozom a kollégákkal, hogy IRL beszélni nincs róla időm.

E. R. Burroughs Barsoom-ciklusa (II.)

A szerdai ígéretnek megfelelően a Barsoom-ismertető folytatása, de mert annyira az előző bejegyzéshez tartozik, hogy nincs szívem szétszabdalni, ide tessék kattintani érte.

E. R. Burroughs Barsoom-ciklusa (I.)

Egy pohár tej, egy tábla csoki és hajnali háromnegyed három; újabban nem alszom jól, éjjel felébredek három-négy órára, és ilyenkor csinálom az adminisztrációt, amire nap közben nem jutott idő. Ilyen feszült-feszített tempó mellett Burroughstól a Mars- avagy Barsoom-ciklus a legjobb kikapcsolódás. Két-háromszáz oldalas, sodró lendületű könnyű regények, még a photoshop-korszak előtti, de azt már előlegező Boros-Szikszai borítókkal, amelyeket a metrón sem ciki mutogatni. Ez, és hogy a könyvek kabátzsebben is elférnek, fontos szempont egy olyan megrögzött utazóolvasónak, mint én. Mindennek hála pár hét alatt három kötetet is elolvastam (több más könyv mellett); ezekről következik egy kis beszámoló.

A Mars hercegnője (1912. folyóiratban / 1917. kötetben, magyar megjelenés: 1990., Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, ford.: Kádár Tamás)

Tisztes kis előszóval indítunk, Burroughs a kor fantasztikus regényeinek és a romantikus hagyományoknak megfelelően egy személyes hangvételű bevezetőben ismertet össze minket John Carterrel, az ő Jack bácsijával, ezzel a – sejtetve – örökifjú virginiai lovaskapitánnyal (a fordításban legalábbis kapitány, csakhogy az eredeti captain az amerikai szárazföldi hadseregben magyarul a százados megfelelője; de kicsire nem adunk), aki elegáns, délceg, jóképű, nagyszerű harcos, bátor és nyílt, őszinte jellem, és épp csak a szükséges mértékig hiú, de különben tökéletes úriember, a keleti parti angol-amerikai népjellem kiváló képviselője. Amilyen tömör és lényegre törő ez a pár oldal, olyan nyilvánvaló is: aki bonyolult jellemeket, kacskaringós történetet, hosszas leírásokat és senecai bölcsességeket vár a következő fejezetektől, az jobban teszi, ha rögtön odébbáll – Burroughs öt rövid oldalon elintézi a főhős bemutatását és az induló szituáció felvázolását, aztán jöhet is a cselekmény, amiben jellemfejlődésnek, furcsa elbeszéléstechnikai kanyaroknak (mint mondjuk a visszaemlékezés), vagy az olvasót megzavaró dramaturgiai különcségeknek (kötelező a happy end, ugyebár) még csak nyoma sincs; mégis garantált a felhőtlen szórakozás.

Homokóra

Ha csak a napok peregnének, nem is lenne semmi baj, de persze összeadódnak és elrepülnek a hétvégékkel, hónapokkal, most is annyi mindent tudnék írni erről az elmúlt pár napról, hogy egy bejegyzésbe bele sem fér, olyan indázó lenne, mint az Esterházy-szövegek (komoly hátrány, hogy kézifegyvernyi kötet, ezért nem cipelhetem a BKV-n, de eldöntöttem, hogy idén akkor is végigolvasom a Bevezetés...-t). Évem még nem repült el olyan gyorsan, mint a tavalyi, és csodálom is, hogy egy regény belefért, de még gyorsabb lesz ez idén, most léptünk a karácsonyba, és már le is szereltük a fát, asszonypajtás félidőbe ért – a kis aliennek az ultrahangképen már egészen gyerekképe van –, dübörög velem a meló, csak az a kérdés, az elefánt vagyok-e, vagy a kisegér (vö.: a két állat rohan egymás mellett, az egér megkérdi, hallod, hogy dübörgünk, elefánt?).

Kicsit olyan ez, mint egy Tom és Jerry epizódban, Tom beleszorul valami hatalmas üvegkádba, kiderül, hogy egy homokóra, kapar és teper ezerrel – látom magam előtt a macskáinkat hasonló helyzetben –, csúszik ki a talaj, fogy a lába alól, alomdarabkák szorulnak a lábujjai közé, mancsolja az üveget, miaú!, aztán egyszer csak elfogyott, seggel beszorul, csúszik lefelé, úgy alakul, mint egy vízcsöpp, a fara-feneke már gömbölyödve átért a lyukon, a felsőteste összepréselve tartja kicsit, aztán zsupsz, és kezdődik minden elölről. De hát ő azért Tom, hogy bírja, ugye, gyűrődjön, keresse a következő homokórát.

Az ember ilyenkor meghoz néhány döntést. Maradva a hasonlatnál, Tom nemigen tehet mást, mint hogy üldözi Jerryt, elvégre azért kapcsol rá az ember nap nap után, hogy lássa ezt az üldözgetést, jó és Jerry harcát, verekedést, és ugyan vannak néha részek, amikor Tom egy kis időre feladja, végül mégiscsak kezdődik az egész újra tovább.

Rúfiász, avagy az Első Polgár története

Ez az elbeszélésem A végzet masinériái c. kötetben jelent meg (Gulandro ismertetője itt), és meg kell mondjam, nagyon megszerettem. Már megírni is kész öröm volt, egyszerre-nekibuzdulás, nagyjából-egészében két-három nap alatt folyt ki a tollamból (igen, döntően papírra írtam), és ugyan elég sokat csiszoltam rajta, még most is úgy emlékszem, hogy könnyű, gyors alkotási folyamat volt. Nem mondom, hogy ritka az ilyen, de meg kell becsülni, és az is tény, hogy a jobb írásaim ilyen nekilendülésekből születnek, novellák vagy a jobb regényrészletek egyaránt. Alkotói flash, vagy mi a manó.

Visszatérve a Rúfiászhoz, erre a bejegyzésre készülve a minap újraolvastam, és még mindig a jobban sikerült írásaim közé sorolom; fenntartva persze, hogy ennek végső megítélése az olvasók dolga. Ugyanakkor elismerem, nem teszem könnyűvé az olvasók dolgát: ez az első írásom azok közül, amelyekben komolyabban kísérleteztem az extrémebb szövegalkotási módszerekkel. Mit értek ezalatt? Aki olvasott már José Saramagót, az ő indázóan szerkesztett, narrációt és párbeszédet egybemosó szövegeit – ennek Mario Vargas Llosa a másik nagy mestere –, annak ismerős lehetett az a fajta mondatfűzés, amit a Rúfiász álomjeleneteiben alkalmaztam. Ám ezen túl is igen összetett a szöveg, mese, álom és valóság váltakozik, és még a valóság sem feltétlenül igazság, hiszen az első pillanattól kezdve egy bárd (akit nem véletlenül minősít a nem feltétlenül pozitív "világcsavargó" jelző) beszél benne mindenről. Az effajta többszörösen tükrözött világépítő-játék a kockafejű M*-szerkesztők és világbuherátorok rémálma, de hál' istennek egyre ritkábban találkozni ilyenekkel, és itt sem volt gond – Csaba kolléga megkérdezte, hogy biztosan ezt akarom-e, aztán csak legyintett, hát akkor jó.

JJS, az újságíró

Úgy három évvel ezelőtt kacérkodtam az újságírói pályával, no nem komolyan, tényleg csak rákacsintás jelleggel, és tíznapos-kéthetes betanulás lett is belőle, egy eldugott kis híroldalán a magyar internetnek. Volt ott egy-két figura, akik miatt ígéretesnek tűnt, a főszerkesztőről viszont elsőre ordított, hogy alkalmatlan, és mivel ez a benyomásom két hét alatt sem változott, köszöntem a leckét. Komolyabb helyen nyilván máshogy alakul, de ennyi is elég volt, hogy lássam, az ésszerű határidőkre vállalt minőségi munka nem a magyar újságírás jellemzője (és ebben a véleményemben azelőtt és azóta is megerősítettek újságíró barátaim, ha a nyomtatott és online sajtót olvasva lettek is volna kétségeim egyáltalán), úgyhogy azóta sem próbálkoztam újra. Ha élhetek egy képzavarral, az író maradjon a kaptafánál.

Viszont anno böcsülettel utánajártam az egyik témának, amit a főszerk. kiadott nekem, elolvastam a regényt, feltúrtam a netet, még lexikonokat is vettem elő, beszereztem (Joe bácsi elküldte külhonból, ugye) a szerző önéletrajzát, szóval tényleg foglalkoztam a cikkel kemény három napot, és mivel a híroldal azóta megszűnt (ugye, igazam volt?), érdemes lehet itt közzé tenni. Ja igen, hogy mit: egy évfordulós megemlékezést Orczy Emma bárónőről, A Vörös Pimpernel írójáról. Újságcikknek íródott, újságcikk is lett belőle, ezért a hatásvadász fordulatait és az újságíró-tanonci gyakorlatlanságát kérem utólag is elnézni. Viszont kedvcsinálónak – szerintem – pofás. (Nem elfelejteni: a cikk 2007-es. A Tovább után.)

Lépésenként

Nem azért a hallgatás, mert nem tudnék miről írni, sőt, minden nap eszembe jut egy-egy téma, aminek helye lenne itt a blogon, de időt és kedvet is kellene találni rá, amikor megírhatom. Még a legtöbb utazás közben lenne (BKV), de olyankor meg inkább olvasok, no meg laptopot nem nyitogat villamoson az ember, mobilon netezni pedig még mindig kényelmetlen. Erről jut eszembe, napokon belül optimalizálom mobilra a blogot, ahogy egy kedves olvasó ajánlotta (azt se a minap, csak hát az is idő), legalább abból is úgy tűnik, történik itt valami.

Ez a nem-történés egyébként nem különösebben zavar, lévén van elég tennivalóm, IRL megy a szekér, kitart még a Százháború lendülete is (egy-egy megjelenés, főleg, ha többnyire pozitív a visszhang, elég jól doppingolja az embert), ám eközben – és éppen ezért – érzem a belső késztetést, hogy írjak már valamit. Ezért időről időre előveszem a Sárkány és Unikornist, ismerkedem a szöveggel (rég írtam már azt is), itt-ott belejavítok, nézegetem az egyéb novellákat (félbemaradtak), ilyen esszéket, olyan blogposztokat. Olyan ez, mint a kétharmad Molnár Ferenc regényében, ebből a késztetésből előbb-utóbb nagy gyüvés lesz, vagy nyugdíjvédelem legalábbis (link ugyanaz).

Visszatekintő 2010: Olvasmányok

Tavaly a 2009-es olvasmányszegény év után elhatároztam, hogy minimum 52 könyvet elolvasok, mert ez egy jól kezelhető szám, a heti egy könnyen megjegyezhető, listát sem kell gyártanom hozzá, csak tartom a vasárnapi befejezési határidőket, az emlékezetesebb címek pedig úgyis megmaradnak. Ám azután ráakadtam a Molyra, és beláttam, hogy az olvasmánylista – megrögzött listagyártó lévén – valóban hiányzott az életemből, úgyhogy el is kezdtem lelkesen a molyolást vagy molyozást, ahogy tetszik, ugye. A 2010-es olvasmányaim teljes listája így aztán itt megtekinthető.

Hála a Molynak, csillagosan értékelni és hosszan-röviden véleményezni is lehet, így most nem csupán a lista van kéznél, ráadásul szép kis illusztrált formában, hanem az élmények rövid summázata is; volt is már belőlük egy kis összefoglaló itt a blogon. Egyedül a M*-könyvekhez nem fűztem értékelést, a szoros érintettség okán, a többi viszont nyugodtan böngészhető. Ha másról nem is, arról kellő képet adnak, hogy mi érdekel és mi befolyásol emberként és íróként egyaránt.

Kommentár nélkül

Forrás: index.hu

BúÉK 2011!

Boldog, békés, tartalmas és gazdag új évet kívánok minden olvasómnak, barátnak és ismerősnek, ismerőtlennek egyaránt: legyen sikeresebb, mint az elmúlt esztendő, üssétek meg a főnyereményt!

Az aktivitás jegyében pedig, mert amit az ember az év első napján csinál, azzal foglalkozik majd egész évben is, létrehoztam egy új stabil oldalt Visszhang címmel, ahol szemezgettem az írásaimhoz (elsősorban a regényeimhez) kapcsolódó online véleményekből. Köszönet Marcusnak a tippért (ezért is)!