Apokrif iratok III. - Az Abbitkirálynő kivágott prológusa

A Százháború nyitánya kapcsán jegyezte meg Boomen kolléga a minap, hogy épp olyan mozgalmas, mint az Abbitkirálynő kezdése volt. Értetlenül néztünk rá, mert arról sok minden elmondható, csak az nem, hogy mozgalmas lenne, de aztán mondta, hogy arra gondol, ami kimaradt, amiben a [spoiler]. Ja, tényleg. Én már el is felejtettem. Maholnap öt éve jelent meg, kevesebb idő alatt is elfelejti egy szöveg részleteit az ember (még a szerző is, igen), de jó, hogy Boomen emlékezett – ezek szerint ő még prológusos változatot olvasott –, mert én meg ezután megtaláltam az egyik régi verzióban. Minden hibájával együtt. Láss csodát!

Prológus

(A P.sz. 3611. esztendőben, a Szigetbirtok közelében.)

A vihar északnyugat felől érte utol az abasziszi szkoggot: tajtékzó hullámokat köpött köré, ordítva végigsöpört a fedélzetén, és fekete esőt zúdított a legénység nyakába. Kék villámok cikáztak a háborgó tenger fölött, a mennydörgés elnyomta a hajóparancsnok szavát: hiába üvöltött teli torokból, hogy kurtítsák a fővitorlát, és forduljanak a hullámok felé, még az elsőtiszt sem hallotta közvetlenül a jobb oldalán.
A kapitány csalódottan átkozódott, és másodszor már a tiszt fülébe ordította a parancsokat, aztán a kormányos mögött álló csuhásra nézett:
– Merre járnak? Merre? – kérdezte tőle, aztán megragadta és megrázta a vállát, amikor nem válaszolt. – Antoh nevére, merre járnak?!
A férfi lassan ocsúdva fordult felé:
– Messze… – hörögte a révedésből ébredők tompa hangján. – Nem érhetnek el időben.
– És ők? Ők merre?! – rázta meg még egyszer az őszülő parancsnok.
– Közel – felelte a zöld csuhás, és a hajóorr felé mutatott: – Túl közel…
Rőten izzó zsarátnokok ragyogtak fel a szkogg előtt, az esőfüggöny túloldalán, s a kapitány a kormány előtti mellvédhez lépett, hogy biztosabban álljon, mert megrogyott a térde.
– Antoh kegyelmezz… A csónakot! – kiáltotta, és sarkon perdült, a csuhás felé. – Vidd az úrnőt és a lányokat! – ordította holtfehérre váltan, de benne rekedt az utolsó sürgetés: nappali fény gyúlt, éhes lángok martak a szkogg fedélzetébe, végigperzseltek vitorlákon és kötélzeten. Sikolyok harsantak, égő emberek ugrottak a vízbe. A főárboc deréktájt megrepedt, megingott, aztán, ahogy a kötelek elszakadtak, recsegve balra dőlt, és belecsapódott a vízbe. Magával rántotta az ezüst hajóval díszített zöld lobogót.
A sebzett szkogg imbolyogva próbált egyensúlyt találni, nehogy az árboc után vesszen: fedélzetén rémült kezek kaptak kapaszkodó után.
– Asszonyom! Asszonyom! – kiáltották közben többen is a kajütfolyosó ajtajában. – Erre jöjjön! Siessenek!
Hangjukra először vékony cselédlány bukkant fel lángmarta ruhában, majd markos férfiak követték: egyikük alélt nőt vitt a karján, másikuk gyereklányokat vezetett kézen fogva.
– Jöjjenek! – dörrent rájuk egy ércesebb hang, és a zöld csuhás pap bukott elő a tatfeljárónál kavargó füstelegyből. Ruhája tépett és kormos volt az előbbi robbanástól, arcát és kezét vörösen lüktető sebek csúfították. Talán csak istennőjének köszönhette, hogy túlélte az első támadást.
– Alig él – kiáltotta neki a férfiak egyike. – Meg kell nézd, atyám!
– Előbb a csónakot! – intett szigonyszerű botjával a pap. – Tengerre már! – tette hozzá kiáltva, de hangját elnyomták az újabb gyújtócsillagok. Süvítve csapódtak a szkogg oldalába, s a hajó ismét veszélyesen oldalára dőlt, mindenki elzuhant, a mellvédpalánkokhoz csúszott az átázott fedélzeten.
– A csónakot! – kiáltotta az utolsónak maradt tiszt kétségbeesett hangon. – Vágjátok le már!
Ketten-hárman is hallották a parancsot, a lángok között mégis percekbe telt teljesíteni: a szürke csónakok egyike előbb a hajótesthez ütődött, majd nagyot csobbant a fekete vízen. Aztán már hamar követte a többi is. Az emberek egymást biztatva ugrottak utánuk a háborgó tengerbe, és megpróbáltak megkapaszkodni peremükben.
A szkogg közben úszó máglyává változott. Testét ropogva nyaldosták a lángok, fényük megvilágította a morajló óceánt, a hullámok között hányódók arcait. Égő gerendák zuhantak a vízbe, és a hajó gyomrából fekete füst tört elő.
A túlélők bemásztak a csónakokba, evezők kerültek elő: összeszorított fogakkal igyekeztek minél messzebbre jutni, és remegve nézték az egyik csónak orrában kántáló papot, akinek magasra emelt szigonyán zöld lidércfény imbolygott. A tenger át-átcsapott a csónakok fölött, a vihar dühöngött és ordított körülöttük, de csak vízpermettel szórhatta meg őket: az istennő rájuk nyitotta féltő szemét, és megóvta őket a tomboló elemektől.
Az örvénylő füstből azonban irdatlan tömeg bukkant elő, rőt fények imbolyogtak oldalán: toroni karakka volt.
Főfedélzete jó hat lábbal, tatépítménye több emelettel magasodott a hullámok fölé, amelyek meg se bírták rezdíteni. Szinte falta a távolságot maga és az apró csónakok között, és átgázolt a gerendaszálak és hordók körül hányódó tengerészeken. Összezúzott, maga alá gyűrt mindent, s amikor elérte a csónakokat, egymás után törte össze őket, recsegve forgácsolta szét a szürke fát: még Antoh papja sem tehetett ellene.
Meggyötört arca egészen elfehéredett, két karja megadón lehanyatlott, amikor a hadihajó őket is elérte.
Dörgött az ég.

Ennyi volt. Hogy miért maradt ki? Valószínűleg akkor is kicsit pozőrnek és túlírtnak éreztem, ráadásul azt gondolhattam – gondolom, mert emlékszik a fene, ugye –, hogy nem tesz hozzá annyit a szöveghez, hogy érdemes legyen megtartani. Karakterábrázolás nincs benne, így nem ébreszt túl sok kíváncsiságot az olvasóban, és homályosabb is a kelleténél: talán most sem esett le mindenkinek, hogy ez az a jelenet, amire később többször utal a szöveg, amikor a toroniak megölik Damorra Karnelian feleségét. A regénynek végül nem lett prológusa – hacsak a dekrétumszövegeket nem vesszük annak –, az első fejezet viszont minden nehézségével együtt jól pótolta szerintem, és a regény stílusához is jobban illett. De persze ízlések és pofonok; gondolja valaki, hogy ez kellett volna?

Apokrif iratok II. – Az Abbitkirálynő alternatív befejezése

Ha már a kommentek közt szóba került az Abbitkirálynő, ideje teljesítenem egy régi ígéretet: alább következik a regény először megírt, ily módon eredetinek mondható (egyben szerkesztetlen) zárójelenete. Előtte érdemes lehet fellapozni a regényt, beleolvasni az első és az utolsó fejezetbe (az epilógusba), és csak utáni továbbolvasni itt. Amit pedig még tudni kell: ez eredetileg a 48. fejezet lett volna a regényben, amely végül 50 fejezet hosszú lett, tehát látható, hogy miután ezt megírtam – majd nem megfelelőnek ítéltem –, jócskán dolgoztam még a szöveggel.

48.

Az esős évszak úgy búcsúzott, ahogy érkezett: egyik napról a másikra, váratlanul, hirtelen. Az északi szél délire fordult, a nagyszemű esőt napsütés váltotta fel. A felhőhadak elvonultak, és a tavasz néhány hét és futó zivatar alatt megfutamította utóvédjeiket is, amelyek néha még megjelentek Ifin egén. A város fellélegezhetett: bár szerte az országban folyók léptek ki a medrükből, tavak öntöttek el halászfalvakat, a koronaváros ismét győztesen került ki a partvidéki téllel vívott háborúból. Utcáiról eltakarították a csatornák előhordott mocskát, a vezetékek vize visszahúzódott a kanálisokba, és a kikötő is épen maradt – s a roppant hangyaboly ismét ünnepelt. Királynőt koronáztak.
Az utcák megteltek bámész hadakkal, ezrek nyüzsögtek Tharr roppant katedrálisa körül, tízezrek tolongtak a környező utcákban a magasra törő cizellált tornyok árnyéka alatt. A menet, beszélték, az erődpalotából indul majd, és körbemegy a városon az Aranyművesek utcájától a Féregkapun át egészen a Polgárnegyed és az Alsóváros legkülső széléig, az Abbitkardú Hiere Otlokir tizenöt láb magas abbitacél szobráig; onnan visszább kanyarodván a Három Pápa teréig a katedrálishoz; onnan pedig végig a Kőművesek utcáján, el az Építész Szobra mellett, át a Toronykapun vissza az erődpalotába. Néhányan viszont úgy tudták, hogy rövidebb utat választanak, és tesznek egy kerülőt azon az immár üres telken át, ahol néhány hete még a Deriol-bérház és gazzal felvert udvara állt. Királyi rendelet intézkedett a lerombolása felől, ki tudja, miért.
– Ármány miatt – bizonygatták egyesek. – Ott szőttek terveket a szegény Otlokir ellen…
– Szegény fejedelem! Olyan fiatal volt! – sápítozott egy utcai kofa. – És milyen jóképű…!
– Anyámasszonykatonája! – rikoltotta egy vénasszony. – Eszelős tökfilkó!
– Hagyja mán ezt, anyó! Ha itt lenne a fia, jól lehordaná ezért!
– Eszelőstökfilkó! – rikácsolt tovább a vénasszony, de aztán hangja elveszett a tömegben. Zenészek érkeztek, gólyalábas mutatványosok imbolyogtak a tengerként hullámzó tömeg fölött. Tűznyelők kis csapata nyitott utat nekik. Harsona szólt, cimbalmok zöngtek, zászlók csattogtak a magasban.
– Én láttam ám a flottát! – tódította egy sovány, nagyorrú alak néhány ingyenfalat reményében a Féregkapu oldalában sátort ütött sülthalárus fülébe. – Vízhordó vagyok, megfordulok ám sokfelé. Láttam az összes hajót, ott álltak libasorban, amikor Baaradnál jártam. Nagy, hasas hajók voltak, jó sok katonával!
– Tán azokat is láttad?
– Hát még jó hogy láttam, a saját két szememmel! Annyian voltak, hogy feketéllett tőlük a tenger.
– Voltak-e annyian, mint a toroniak?
– Még többen is – vágta rá a kocsis, de aztán hirtelen elkomorult. – Mégis odaveszett az összes… – Undorodó pillantást vetett a kaput vigyázó toroni katonákra, és kiköpött. – Ezt sosem felejtjük el! – fenyegette meg őket, de csak szavakkal, mert még az ujját sem emelte fel.
Mégis kapott egy fél halat, amit aztán jóízűen, vigyorogva csipegethetett, amíg megérkezett a koronázási menet.
– Nézzétek! Nézzétek, ott jön már az eleje!
– Harsonások mind, de mennyien! Legalább száz van belőlük!
– Milyen sárga a ruhájuk!
– Mint azé a főúré volt, emlékeztek, ugye? – kérdezte valaki. – Akiről az a legény beszélt a kikötőben!
– Milyen jó volna – sóhajtott fel egy cserzővarga, aki most is csak vonakodva hagyta ott a műhelyt, de hát ma úgysem akadt volna vevője –, ha itt lenne most, és mesélne róluk!
Pedig Sankhó bizony mesélt, épp csak nem ott a kapu tövében vagy az első Otlokir szobra alatt, hanem Tharr katedrálisában, az egyik erkélyen támaszkodva. Kisebb rangban lévő udvaroncok torlódtak fel mellette, a bátyjával együtt odaszorították a korláthoz. Néha nem kaptak levegőt, de legalább mindent láttak odalent.
Fülsiketítő volt a zsivaj, és a vastag terméskő-falak ellenére is nagyon meleg volt. Az úrhölgyek izgatottan és izzadozva legyezték magukat a padsorokban.
– Nézd, milyen szorgalmasan ájuldoznak! – nevetett rajtuk Sankhó bátyja, és öccsét oldalba bökve egy vékony asszonyságra mutatott. Igen magas rangú nemes hölgy lehetett, mert hárman is érte nyúltak, csak az ura nem mozdult. – Nédd-a, már viszik!
– Az Arinn Forgran grófné, a tyn-tanuriai régens felesége – hajolt a füléhez Sankhó, és megpróbált úgy mondani, hogy hallható legyen, de a bátyján kívül ne figyeljen fel rá senki. – A szegény fejedelemnek volt a szeretője… Nem hiszem, hogy olyan rosszul lenne, inkább csak kelleti magát. Azt mondják, igen unatkozik a férje oldalán. No meg az is lehet, hogy nem kívánja végignézni a ceremóniát. Nem állhatja az új királynőt.
– Akkor meg miért nem maradt otthon?
Sankhó megvonta a vállát.
– Te is elmégy, ha esküvő van a szomszédságban – felelte, és éppen jókor, mert utána felharsantak a kürtök, és a sokhajós épületben mindenki felállt, majd térdet-fejet hajtott az érkezők előtt.
Színpompás egy társaság volt, annyi szent, és Sankhó, akit alkancellári tisztsége feljogosított rá, hogy páholyban állva nézze végig a szertartást, végig suttogott a bátyja fülébe.
– Az a férfi, aki ott elsőnek érkezik, a főudvarmester: lárvaarcú, selypegő alak, aki csak azért maradt meg a helyén a Nagykirály halála után, mert olyan jelentéktelen, hogy senki sem törődik vele. Mögötte láthatod az udvaroncok hadát, díszes, tarka népség… Sok közöttük a szemrevaló lány… Most, most figyelj! Az új nagykancellár érkezik! Nem túl magas, barna hajú ember a délvidékről, Shadonból, korábban ő volt a tárnokkapitány: Laurel Arkhodronnak hívják. Látod, milyen félszegen lépdel? Három főkancellár meg tucatnyi kancellár követi, de nem érzi magát biztonságban. Fogadni mernék, hogy mindjárt eltüsszenti magát, és előveszi azt a drága selyemkendőjét, hogy abba trombitáljon.
– Ez került a vénember helyébe? Miért nem valaki más?
– Azt tartják felőle, hogy jóravaló ember, és távol áll tőle az ármánykodás. Tiruna királynő bizonyosan ilyet akart maga mellé, hiszen a nagykancellár méltósága nagy hatalmat jelent… De nézd, most érkeznek már a többiek is, a főlovászmester, az új tárnokkapitány, az a magas, kopasz toraniki nemes, és az új hadkapitány, aki szintúgy kopasz, és Veriz Zaddar a neve. Állítólag túlélte az ütközetet, és ő hozta meg a hírt… Nagyon jóban vannak a Kegyelmes Asszonnyal, mindenben kikéri a tanácsát.
– Ahogy a tiédet is! – nevetett fel a bátyja, de Sankhó megszorította a könyökét.
– Mondtam, hogy erről ne jártasd a szádat! – dörrent a fülébe, hogy az elkapta a fejét. – Különben sem olyan fontos dolog az.
– Akkor meg mit dicsekszel vele?
– Hát csak mégis… na de nézd, ott a vén dul Mordak is, aki még mindig országbíró. És az a sebhelyes arcú Draaren, a testőrség új kapitánya. Nagyon feszít a ruhában, csak fejébe ne szálljon ez a tisztség!
– Gondolod, hogy úgy lesz?
– Hát – tétovázott Sankhó –, nem is tudom…
– Mi jár a fejében? – nógatta a bátyja.
– Valami ballada – vágta rá a fiú, és érezte, hogy bizonyosság tölti el. – Északföldi költemény… Lúren és Arnia.
– Sohase’ hallottam. Biztosan valami lakodalmas ének sok sörrel Gianagból. Azok csak olyat tudnak.
– Nem olyan biztos… de nézd! A nyktalosi régens!
– Hát az meg ki a búbánat? – csodálkozott a bátyja, és kihajolt a korláton, hogy jobban szemügyre vegye. Alacsony, ezüsttel szegett kámzsát viselő kopasz férfi haladt az Amalli-ház […]-os zászlóvivője mögött, bőrvértes vizitorok gyűrűjében. Tetovált kosfej vöröslött a homloka közepén. Amerre ment, elhallgatott a pusmogás, és ijedt tekintetek fordultak félre. – Nem úgy néz ki, mint egy Amalli… csak nem egy barnaképű?
– De igen, gorviki… A vén Amallival együtt odaveszett a három fia is, és csak egy karon ülő pólyás maradt utánuk, a kicsi Werton Amalli. Addig ez a gorviki viseli az uradalom gondját, legalábbis ezt beszélik. Nézd, milyen távol ül le a nagykancellártól! Azt mondják, Arkhodronnak borsódzik a háta, ha csak arra gondol, hogy a Kosfejes egy papja van a közelében. Úgy irtózik tőle, mint a tűztől, de hát nem tehet ellene… Nézd csak! Az meg a toraniki követ, Teron dyl Maravell tengernagy, a Gyáva; de Árulónak is mondhatod.
– Ő vezette a dul Hossadok hajóit, igaz?
– Úgy biza’. Visszafordultak még a csata előtt, és ezt kapták cserébe: a Karnelianok tengerbárói címét rátestálták erre a nyúlszájú kapitányra. Még Odren úrfi is jobb lett volna ennél, csak hát az meg kitörte a nyakát. Na, az is egy furcsa dolog egyébként, most már összehordanak mindent, hogy talán nem véletlenül esett le a lóról.
– Hát az ott? – szakította félbe a bátyja, mert a halott Odren úrfinál sokkal jobban érdekelte egy mézszőke asszony, akit épp megpillantott. Kagylómintás lobogó alatt érkezett, és egész seregnyi fekete ruhás testőr védte még a fürkész tekintetektől is. – Ki ez a törékeny kicsi szépség?
– Az…? – Sankhó megrázta a fejét, kiszáradt a szája. Csak lassan válaszolt. – Láthatod, az új Karnelian-lobogó alatt jön… Aarian a neve, és nemrég tűnt fel Ifinben… Az új tengermelléki hercegkapitány ágyasa.
– Új hercegkapitány van a Szigetbirtokon? – kérdezte a bátyja csodálkozva. – Nem is mondtad, hogy meghalt az az öreg.
– Aldor Karnelian, igen… Azt mondják, meghasadt a szíve, amikor megtudta, hogy a toroniak elpusztították a flottát. Mások meg azt, hogy a másodszülöttje, Beris végzett vele, és a levágott jobbját küldte az udvarba hűsége zálogául. Feloszlatta a Szigetbirtok tanácsát, és lerombolta Antoh szentélyeit. Tharr papjait hívta tanácsadónak.
A bátyja megborzongott.
– Ronda, büdös ember lehet, én úgy képzelem. Mit keres nála ez a szép hölgy?
– Nem ronda ember – felelte Sankhó. – Igen jó arca van, mindig szerették az asszonyok. Csak a nézése kegyetlen. Összefut az ember hátán a hideg… Nézd csak, jönnek ám még! Az ott a lampryssai hercegkapitány fia, aki a halott fejedelem valamilyen fokú unokaöccse, és így az egész család jogot formál a trónra. Látod a fiatal képit, milyen dühös? A királynő lecsapta a kezükről a koronát… Az meg a fiatal dul Mordak. Ő ott volt a Ragg-foknál, és a déli parton vetette partra a víz, úgy menekült meg. Bátor férfi, nagyon egyenes ember…
– Na jó – intett a bátyja –, most már annyi cifra ruhát láttam, hogy egy szabó is betelne vele. Jön már az a nőszemély?
– Vigyázz, mit mondasz! – figyelmeztette Sankhó. – Tudod, hogy mindenki fülel! Mindenki helyezkedik…
– Tudom én: nyalják a toroni cafka seggét – morogta a bátyja, de lefelé bökött, mielőtt Sankhó mondhatott volna bármit is: – Ejnye… csak emlegetni kell őket, már jönnek is! Őket is ismered?
Sankhó hunyorogva, beharapott ajakkal bólintott.
– Az ott, aki elől jön, az a nagyon magas, dreggisbe öltözött kyr, az …, az új bányakapitány… Császári követ volt III. Obed idején Ifinben: az ő palotáját gyújtották fel Antoh kvartjában. Nagyon dühös érte, mert igen szerette. Őt viszont ki nem állhatja senki, azért is van ennyi testőre. Látod a zászlaját? Krákot ábrázol, és azt mondják, hasonlít is rá: a saját fiát is képes volt vízbe fojtani valami ballépése miatt.
– Az pedig, aki most jön – mondta a következő csoportra mutatva –, az Khymmer Trodar-on Ecyhín, a távol-nyugati concitator. Az a délceg, sudár alak a vörös vértben, fehér palásttal.
– Akinek […] az arca…
– Az – bólintott rá Sankhó. – Azt mondják, a csatában szerezte, és az a pókhasú magitor mentette meg az életét, aki mögötte lépdel.

Hát eddig a részlet: befejezetlen. Sajnos már nem tudom, miért vetettem el ezt a verziót. Nyilvánvaló stiláris botlásait lehetett volna javítani; koncepcionális oka lehetett. Leginkább azt hiszem, hogy hosszú és meglehetősen unalmas, Sankhó elbeszélése itt-ott megkapó, de kevéssé érdekes – nélkülözi azt a személyes bevonódást, amit a megjelent verzió tartalmaz, ahol Tiruna a nézőpontkarakter. Alighanem ezért változtattam.

Apokrif iratok I. - A Hőseposz kimaradt részeiről

Az Abbitkirálynő kapcsán írtam korábban, hogy akadnak kimaradt vagy végül másként megírt jelenetek / részek, amelyek akár érdekesek is lehetnek. A Hőseposznál is voltak ilyenek, egy apokrif 1 nevű fájlban találtam rájuk: ezekből válogatok most.

Az első kihagyott rész egy idézet, amit a jegyzet szerint mottónak szántam, és engem is meglepett, mert egyáltalán nem emlékszem rá, hogy valamikor akartam mottót. Pedig igen találó lett volna:

"Az élet nem az, amit az ember megélt, hanem amire emlékszik, és ahogyan emlékszik rá, amikor elmesélte." – Gabriel García Marquez

No igen. A Hőseposz történetének az alapja ez, és a második végül kihagyott rész illik is ide. Emlékszünk arra a részre, amikor Shen (az elf), Charem (a crantai) és Durag (az ork) menekülnek? A 247-248. oldalon van egy rövid jelenet, amikor Durag eltűnik, Shen pedig elindul, hogy megkeresse. Minderről Charem számol be a naplójában, ahogy arról is, hogy visszatértük után furán viselkedtek, és fel is teszi a kérdést – de csak magának, mert sejti, hogy úgysem kapna válasz –, hogy vajon mi történhetett?

Nos, a kimaradt jelenet (a gépiratból minden változtatás nélkül átemelve) a következő:

Shennek nem esett nehezére követni az ork nyomait. Könnyen rájött, hogy Durag előbb vadászott, aztán lakmározott – megtalálta egy fácán, odébb egy süldő vaddisznó maradványait –, majd egyszerűen csak sétált az erdőben, mígnem eljutott egy vékony, halkan csörgedező kis patakig.
– Mesélj Bömbölő Gjoradrról, Nagy Shan!
Shen meglepetten nézett fel. Durag egy kőris ágai között üldögél, onnan kiáltott neki. Semmi kétség: ő volt, és a velariumi elfek nyelvét beszélte.
– Te… beszéled a nyelvünket? – kérdezte tőle.
– Bűbájosság – felelte Durag, és leugrott a fáról. Nagyot dübbent a földön. – Brakhturd, a törzsi sámánunk sokféle italt tud: olyat, ami azonnal öl, olyat, amitől erősebb lesz a hímek töke, és olyat, amivel meg tudjuk érteni az állatokat. – Felröhögött. – Úgy tűnik, az elfek is valami állatok lehetnek… Volt nálam néhány korty az egyik főzetéből; mikor jönni láttalak, megittam. Most van néhány percünk. – Közelebb lépett, de még mindig a patak túlpartján állt. – Mesélj az ősömről, Nagy Shan!
– Bömbölő Gjoradr… – Shen kicsit tétovázott. – Egyszer valóban küzdöttünk egymással, de már nagyon régen… Akkor még nem hívták Bömbölőnek. Nagy volt, igen nagy orch, és vörös, mint az Első Hold. Az asszonya pedig fekete, akár az éjszaka. Nmurnak hívták, azt hiszem.
– Nmur, igen – bólintott Durag. – Hogy harcoltatok, mesélj!
– Gjoradr… Gjoradr falkát vezetett az erdeinkbe, de felfedeztük… Lesből támadtunk rájuk, a fák magasából, de hősiesen viselkedtek, és nagy harc volt. Sok vadászunk elesett.
– Te vezetted őket?
– Igen.
– Hazudsz! – dörrent rá a főnök. – Hazudsz! Érzem! Brakhturd nagy sámán; jó varázs. Mi volt a te tiszted ott?
– Én… megtartó voltam; afféle sámán.
– Sokáig küzdöttetek Gjoradrral?
Shen nem tudta, mit feleljen.
– Válaszolj, Nagy Shan! – kiáltott rá az ork, és a patakba lépett. – Válaszolj, a szellemeid nevére!
– Nem. Nem sokáig.
– Mi történt?
– Én… A vezetőnk visszavonulást parancsolt. Az orchok megrohanták a fákat, a földre kellett másznunk. Gjoradr mellé ugrottam le. Elfutottam.
– Elfutottál?
Shen állta Durag vizslató tekintetét.
– Ne bolygassuk ezt, Durag! – mondta hirtelen. – Gjoradrot hősnek éneklitek: az is volt. Ne érdekeljen, hogy egy rühes elf hogy látja ezt az egészet.
– Nagy Shan elfutott… folytasd! Mi lett utána? Folytasd, vagy széttépem azt a nyamvadt crantait az áldott tisztásodon!
Shen engedett.
– Gjoradr üldözőbe vett. Megbotlottam, ő rám vetette magát… Beleesett a tőrömbe. Aztán odaért Nmur, és egy kölyköt mutatott nekem. És a nevemet kérdezte. Ennyi.
Durag bólintott.
– Nagy Shan elfutott… Gjoradr nem volt mindig Bömbölő, és… egy asszony csinált belőle hőst. – Felmorrant, hangosan fújta ki a levegőt. – Hazugság az egész? Minden, amit az apám mesélt? Amit a fiaim tanultak? Az egész csak egy… mese?
– Nem mese, Durag. Legenda.
A főnök dühösen vakkantott felé, nyál fröcsögött a szájából.
– Hazugság! Hazudott Nmur, hazudott Zengő Bjuwadr, hazudott mindenki más is! Az összes énekmondó! Az egész vérbosszú hazugság!
– Shanaguk igaz – szólt Shen. – Igaz a csata a jégen, igaz a névadás, igaz a párviadal Khavirral, Ruthokkal és Ortwoddal, és igaz a nagy ütközet, amit ötszázhetvennégy esztendeje Ughurras talpasai ellen vívtam a Tíz Tó mellékén. Én vezettem Vel’Lar seregét háromszázegy éve Agrobak főnök ellen, és én voltam az, aki kardommal Mortakor vérét vettem a saját főnöki sátrában!
– Urtowod, Ughorra, Murdagor – sorolta Durag. – Még a nevüket is rosszul tudod!
– Mit számít? – kérdezte tőle Shen olyan halkan, hogy még a patak csobogása is hangosabbnak rémlett egy pillanatra. – A lényeg megmarad.

A kimaradt jelenet szerint tehát ez történt, ezért morgott visszatérve Durag, és ezért nem szólt semmit Shen. Kettejük viselkedését és Charem tűnődését meghagytam a végleges szövegben, mert ezzel kicsit felcsigázhattam az olvasó kíváncsiságát, a válasz pedig nem volt olyan fontos, hogy a hiánya feltűnjön, a fentieket viszont kihúztam, mert úgy éreztem, túl egyértelműen mondanám ki azt, amiről a regény szól, és mert Duragnak – jól belegondolva – egész másképp kellett volna reagálnia erre, mint egyszerű kis morgással és rosszkedvvel. Szóval ha most az lenne a kérdés, hogy mi történt: az, amit beidéztem, vagy valami más, akkor azt válaszolnám, hogy biztosan nem beszélgettek egymással, viszont nem tudom, mi más történt vajon.

A harmadik szövegrészlet az Ughjorbagannal vívott csata egy első verziója, ennyiben tehát nem kimaradt, hanem alternatív jelenet (a könyvben a csata a 275. oldaltól olvasható). Nem sok készült el belőle, de két szempontból is érdekes lehet. Egyrészt mert látszik, hogy az alkotás nem állandó előrehaladás, hanem sokszor újra meg újra ugyanazzal a jelenettel kell dolgozni, át- meg átjavítani, gyakran kihajítani, másrészt előrevetíti azt az – egyszer megírandó – ötletemet, hogy Ughjorbagan keresi és építgeti a kapcsolatot a többi ork hérosszal.

– Nhurakla Shen – szólította meg a rehynn. – Tudnom kell még valamit? Az yrch hordák, a szellemlovasok és a démonurak már itt vannak. Van még bármi a kezében? Meg tud még lepni?
A megtartó a fejét rázta.
– Nem hiszem. – A csatát figyelte, az alant kibontakozó ütkötetet. Vérbe borult a völgykatlan, ahogy az orkok és az elfek serege összekeveredett. A három démon a pegazusok hőseivel csatázott, a hadak pedig ott hullámzottak oszloplábaik körül. Éjjeli sötétbe borult az egész vidék, még annál is feketébb lett: csak a hiddon kék és vörös világában láthatták egymást a harcoló felek. – Soha nem láttunk tőle mást, és Charem sem írt ilyesmiről, azt hiszem. De a naplót épp csak átfutni volt időm.
– Akkor… hol késik ő?
– Jönni fog – felelte Shen. – A megfelelő pillanatra vár.
A rehynn lemutatott a völgybe. Kezében felvillant a kard, s egyetlen pillanatra fény gyúlt a harcolók fölött.
– Elfogy a serege, mire ideér. – Elhallgatott. – Vagy talán épp ezt akarja?
Magasabbra szöktette hátasát, pengéje vörösen lobbant, szemei aranylón felragyogtak, ahogy néhány szót suttogott. Shen érezte a manaháló remegését; az Ősök hatalma szinte felperzselte, miközben magába szívta a mágikus energiákat.
– Odalent… Odalent van, és készül valamire… valami sötétre! – szólt aztán a rehynn, hosszú percek múlva. Lejjebb ereszkedett. Shen először látta bizonytalannak: tétovázott.
– Körém! – kiáltotta, és négy testőre közelebb húzódott hozzá. – Te is, nhurakla Shen; szükség lesz rád, azt hiszem.
A megtartó melléje húzódott pegazusával. – Bemegyünk – mondta nekik a rehynn. – Pegazusok nélkül, a hegy mélyébe, ahol az yrch lakik. Csakhogy vár minket… Nem látok be a barlangjába, nem tudtam tisztán kivenni. Sokan vannak, gondolom, a legjobb kardforgatói. Csapda, de be kell mennünk, mert tervez valamit, amivel fordíthat a csatán… Meg kell akadályoznunk benne!
Testőrei rezzenetlenül állták kérdő tekintetét; Shen bólintott. Allrin csak ennyit akart. Egy szót rikoltott, és kifordult alóluk a világ.

Egy barlangcsarnokban buktak elő a Semmiből, és azonnal rájuk rontottak Ughjorbagan testőrei. Jó három fejjel magasabbak voltak, mint az orkok általában, és nem volt náluk fegyver.
A Szavukkal harcoltak.
Recsegve üvöltötték az elfekre az ősnyelv Hatalomszavait, vérrel és epével együtt köpték feléjük a pusztító igéket. Az egyik testőrt a levegőbe emelték, a teste kétfelé csavarodott, és közben szilánkosra törtek a csontjai. A másiknak a szemei változtak tűzgolyókká; a harmadikon felrobbant a vért, és felszaggatta a mellkasát.
A negyediket és Shent a falhoz csapták. Aléltan estek hanyatt.
De a megtartó szinte azonnal magához tért.
Thushur sámánjai! Inhar-inein mélyéről! Aquirok szívét eszik, aquir nyelvet beszélnek…

Ennyi. Van még jó pár dolog, de azokat nem érdemes közszemlére tenni – kivéve egy erratát, mert egy tördelési hiba miatt a regényből kimaradt egy bekezdés, amiről nemsokára még lesz szó.