Retró recenzió: Galaktika 1. és 2.

Vannak ajándékok, amelyeket nem lehet eléggé értékelni, és sci-fi rajongóként, azt hiszem, egy kb. 100 kötetes Galaktika-, Metagalaktika- és Robur-gyűjtemény ebbe a kategóriába tartozik. Azt nem ígérhetem, hogy sorra fogom venni az összeset, de hogy időnként szemezgetni fogok belőlük, azt biztos, hátha ezzel egy kicsit meghálálhatom.

Galaktika 1.

(1972, szerk.: Kuczka Péter, szerzők: Isaac Asimov, Dmitrij Alekszandrovics Bilenkin, Robert Sheckley et al., példányszám: 39.800)

Asimov novellái (Hajótörés a Vesta térségében, Évforduló) egymásra építkeznek: az első lényegében egy szituációs írás, amiből jó érzékkel hozza ki a legjobbat úgy, hogy a karakterein és a párbeszédein azért nagyon érződik, hogy ez egy korai novellája volt – a második viszont, ami a cselekmény idejét és a megírás időpontját illetően is húsz évvel követi az elsőt, már egy biztos kezű, nagyon is saját hangú íróról tanúskodik, okosan továbbgondolt karakterekkel. Persze nem lélektani mélységet kell keresnünk, viszont azt kapjuk, amit Asimov nagyon jól tud: nagyon határozott vonásokkal megfestett, való életből vett mintákra alapozott szereplőket, és persze egy rejtélyt...

Retró olvasmányok

Az utóbbi időben egyre többször kapom magam azon, hogy közmondásokat citálok hosszabb fejtegetések helyett, és egyáltalán nincs kedvemre a dolog, ezért próbálom magam lebeszélni. Így aztán az ígért kedden-csütörtökön-jelentkezem egyelőre nem teljesülése miatt most nem sütöm el, hogy "minden kezdet nehéz", hanem egyszerűen csak jöjjön a soron következő bejegyzés, mintha mi sem történt volna.

Szóval... egy kicsit vacilláltam, hogy könyvekkel kapcsolatban használható-e a "retró" kifejezés, de talán ha magyarázatként hozzáfűzöm, hogy harminc-negyven-ötven éves írásokról, antikváriumból – vagy könyveket kilóra vásárló és darabonként 100,- Ft-ért osztogató standosoktól – beszerzett kötetekről van szó, manapság kevésbé divatos szerzőktől, akkor talán világos, hogy mit értek alatta. A reklámnak, a díszkötésnek, a négytéglányi gyűjteményes- és életműköteteknek akkora szerepe van már a könyvkereskedelemben is (értsd: valahogy mindenki ezekre mozdul), hogy a régebbi művek félszázados por alatt felejtődnek, pedig tényleg fillérekért beszerezhetőek, és sokszor nagyobb élményt nyújtanak a manapság agyonhype-olt szerzőknél.

Ennek fényében a kattintás után kizárólag évtizedek által érlelt ínyencségekről lesz szó.

Kull király, az ősök és egy filológus

Maradva az előző bejegyzésben kezdett személyes hangnemnél, és olvasva a Kull király és az ősökről írott véleményeket többek között itt és itt (akit a többi is érdekel, itt talál róluk egy csokorra valót), megint kissé nosztalgiázva felidézném, hogy anno boldog irodalom szakos hallgató koromban, a Debreceni Egyetem főépületének harmadik emeletén, balra, a tanszéki könyvtárban tartott szemináriumok egyikén merengtem egyszer azon, milyen jó lenne, ha a rengeteg ún. szépirodalmi mű mellett ugyancsak könyvtárnyi szakirodalma lenne kis hazánkban (is) a fantasztikus irodalomnak, vagy ha mást nem, legalább egy lexikont kaphatna a terület, meg persze jól jönne egy szakbibliográfia is – apropó, aki nem tudná, mindig mindenről van ám egy lista valahol (azon belül pedig témánkat érintve különösen) –, és akkor talán nem az lenne az érzésem, hogy a hazai szépírók (hacsak nem lesz divat éppen egyikük-másikuk) az irodalmároknak, az irodalmárok egymásnak, a populáris szerzők meg (ismételten: hacsak nem lesz épp divat egyikük-másikuk) leginkább az iratmegsemmisítőnek írnak, mert szép és jó dolog, ha megjelenik egy könyv, regény, novella, és még szebb, ha azt olvassák, csak hát eltelik tizenöt-huszonöt-ötven év, és ha nincs dokumentálva, kutatva, időről-időre a szakma által elővéve, akkor bizony a legjobb írás is feledésbe merül.

Most lehet ellenkezni, hogy nem, dehogyis, de jelentkezzen, aki akkor is elolvasta volna az Íliászt, ha nem teszik kötelezővé (és sokan ugye még akkor sem, és hát meg is értem, mert zseniális, de nem egy 14 évesnek való olvasmány). A legjobb művek is öregszenek, avulnak, a nyelvezetük kikopik a jelenünkből, a mondanivalójuk szép-szép, de hát minden történet ugyanarról a hetvenkét témáról szól – vagy mondjuk hat témáról tizenkét változatban –, úgyhogy újat már nem tud mondani, az meg a könyvmolyokon kívül mégis kit érdekel a XXI. században, hogy mit ábrázolt Akhilleusz pajzsa, nem igaz? Meg különben is láttuk a moziban.

Kull király és a gyerek játékai

Mostanság az egyik kedvenc éjszakai szórakozásom úgy kerülgetni a széthagyott játékokat, hogy arra a család ne ébredjen fel. Persze sötétítés előtt többnyire elpakolunk, de azért vannak kivételek, például amikor a gyerek rajtaütésszerűen elalszik – ami pont ellentéte annak, mint amikor már mindenki holt fáradt (ő is), de még éjjel tizenegykor is kukorékol, vagy legalábbis nagyokat kacag azon, hogy felmászik a kanapéra az ülő részén, majd pedig lemászik a karfán, és ezt vagy ötvenszer egymás után –, és mivel a játékai persze jellemzően vagy nagyon aprók, vagy borzalmasan csörögnek vagy egyéb random rémisztő hangot adnak ki, ha hozzájuk érek – és akkor a lelőhetetlen kutyusról még nem is szóltam a "Az ici-pici pók-fi..." nótájával, vagy a hetvenkét dallamon sipító gurulós kagylóstelefonról, amelyekről az ember soha nem tudhatja, be vannak-e kapcsolva éppen, de ha igen, akkor a legapróbb rezdülésre is beindulnak –, szóval ha a gyerek végre már alszik, akkor inkább hagyjuk a játékokat, és persze pipiskedve kerülgetjük őket ezerrel, és még jó, hogy eddig csak vagy kétszer törtem ki majdnem a bokám.

Amúgy ez a bejegyzés nem erről szólna, csak épp mielőtt leültem, rúgtam bele valami zörgő dobozba itt az asztalnál.

Nagyjából-egészében a MesterMűvek sorozat nyitókötetéről, a Kull király és az ősökről szerettem volna írni, részben, mert nagyon rég tartozom ezzel Kornya Zsolt (szerkesztő) barátomnak, akinek a minap is megígértem, hogy most már tényleg írok a könyvről, de nagyobb részt azért, mert Kull gyerekkorom óta mitikus, megközelíthetetlen hősként él bennem, akivel élmény volt újra találkozni, és ez minden ígéret nélkül is kikívánkozik.

E. R. Burroughs Barsoom-ciklusa (I.)

Egy pohár tej, egy tábla csoki és hajnali háromnegyed három; újabban nem alszom jól, éjjel felébredek három-négy órára, és ilyenkor csinálom az adminisztrációt, amire nap közben nem jutott idő. Ilyen feszült-feszített tempó mellett Burroughstól a Mars- avagy Barsoom-ciklus a legjobb kikapcsolódás. Két-háromszáz oldalas, sodró lendületű könnyű regények, még a photoshop-korszak előtti, de azt már előlegező Boros-Szikszai borítókkal, amelyeket a metrón sem ciki mutogatni. Ez, és hogy a könyvek kabátzsebben is elférnek, fontos szempont egy olyan megrögzött utazóolvasónak, mint én. Mindennek hála pár hét alatt három kötetet is elolvastam (több más könyv mellett); ezekről következik egy kis beszámoló.

A Mars hercegnője (1912. folyóiratban / 1917. kötetben, magyar megjelenés: 1990., Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, ford.: Kádár Tamás)

Tisztes kis előszóval indítunk, Burroughs a kor fantasztikus regényeinek és a romantikus hagyományoknak megfelelően egy személyes hangvételű bevezetőben ismertet össze minket John Carterrel, az ő Jack bácsijával, ezzel a – sejtetve – örökifjú virginiai lovaskapitánnyal (a fordításban legalábbis kapitány, csakhogy az eredeti captain az amerikai szárazföldi hadseregben magyarul a százados megfelelője; de kicsire nem adunk), aki elegáns, délceg, jóképű, nagyszerű harcos, bátor és nyílt, őszinte jellem, és épp csak a szükséges mértékig hiú, de különben tökéletes úriember, a keleti parti angol-amerikai népjellem kiváló képviselője. Amilyen tömör és lényegre törő ez a pár oldal, olyan nyilvánvaló is: aki bonyolult jellemeket, kacskaringós történetet, hosszas leírásokat és senecai bölcsességeket vár a következő fejezetektől, az jobban teszi, ha rögtön odébbáll – Burroughs öt rövid oldalon elintézi a főhős bemutatását és az induló szituáció felvázolását, aztán jöhet is a cselekmény, amiben jellemfejlődésnek, furcsa elbeszéléstechnikai kanyaroknak (mint mondjuk a visszaemlékezés), vagy az olvasót megzavaró dramaturgiai különcségeknek (kötelező a happy end, ugyebár) még csak nyoma sincs; mégis garantált a felhőtlen szórakozás.

JJS, az újságíró

Úgy három évvel ezelőtt kacérkodtam az újságírói pályával, no nem komolyan, tényleg csak rákacsintás jelleggel, és tíznapos-kéthetes betanulás lett is belőle, egy eldugott kis híroldalán a magyar internetnek. Volt ott egy-két figura, akik miatt ígéretesnek tűnt, a főszerkesztőről viszont elsőre ordított, hogy alkalmatlan, és mivel ez a benyomásom két hét alatt sem változott, köszöntem a leckét. Komolyabb helyen nyilván máshogy alakul, de ennyi is elég volt, hogy lássam, az ésszerű határidőkre vállalt minőségi munka nem a magyar újságírás jellemzője (és ebben a véleményemben azelőtt és azóta is megerősítettek újságíró barátaim, ha a nyomtatott és online sajtót olvasva lettek is volna kétségeim egyáltalán), úgyhogy azóta sem próbálkoztam újra. Ha élhetek egy képzavarral, az író maradjon a kaptafánál.

Viszont anno böcsülettel utánajártam az egyik témának, amit a főszerk. kiadott nekem, elolvastam a regényt, feltúrtam a netet, még lexikonokat is vettem elő, beszereztem (Joe bácsi elküldte külhonból, ugye) a szerző önéletrajzát, szóval tényleg foglalkoztam a cikkel kemény három napot, és mivel a híroldal azóta megszűnt (ugye, igazam volt?), érdemes lehet itt közzé tenni. Ja igen, hogy mit: egy évfordulós megemlékezést Orczy Emma bárónőről, A Vörös Pimpernel írójáról. Újságcikknek íródott, újságcikk is lett belőle, ezért a hatásvadász fordulatait és az újságíró-tanonci gyakorlatlanságát kérem utólag is elnézni. Viszont kedvcsinálónak – szerintem – pofás. (Nem elfelejteni: a cikk 2007-es. A Tovább után.)

Visszatekintő 2010: Olvasmányok

Tavaly a 2009-es olvasmányszegény év után elhatároztam, hogy minimum 52 könyvet elolvasok, mert ez egy jól kezelhető szám, a heti egy könnyen megjegyezhető, listát sem kell gyártanom hozzá, csak tartom a vasárnapi befejezési határidőket, az emlékezetesebb címek pedig úgyis megmaradnak. Ám azután ráakadtam a Molyra, és beláttam, hogy az olvasmánylista – megrögzött listagyártó lévén – valóban hiányzott az életemből, úgyhogy el is kezdtem lelkesen a molyolást vagy molyozást, ahogy tetszik, ugye. A 2010-es olvasmányaim teljes listája így aztán itt megtekinthető.

Hála a Molynak, csillagosan értékelni és hosszan-röviden véleményezni is lehet, így most nem csupán a lista van kéznél, ráadásul szép kis illusztrált formában, hanem az élmények rövid summázata is; volt is már belőlük egy kis összefoglaló itt a blogon. Egyedül a M*-könyvekhez nem fűztem értékelést, a szoros érintettség okán, a többi viszont nyugodtan böngészhető. Ha másról nem is, arról kellő képet adnak, hogy mi érdekel és mi befolyásol emberként és íróként egyaránt.

Most éppen olvas

A Százháború befejezése óta kicsit hátradőltem, legfeljebb novellakezdeményeket írtam, de inkább azokat sem, egy-két mondatokat legfeljebb, legtöbbször. Most egy kicsit azért pihenni kell (meg időm se nagyon volt, ugye: meló). Ugyanakkor ismét elkezdtem olvasni, amire az elmúlt hónapokban kevesebb idő jutott. E két dolgot vegyítve most egy instant bejegyzés következik: aki követ a Molyon, annak nem lesz újdonság, aki csak ide jár, annak talán igen – az ugrás után néhány olvasmányom a Molyról szemezgetve.

Képregény kisokos (III.) - Búzát az ocsútól (2.)

Mielőtt belevágnék, előzmények itt; és akkor innentől tovább... Nos, ha már szóba került a Star Wars, akkor nyergeljünk át a másik hírhedt sci-fi franchise-ra, a Star Trekre, ami ugyancsak nagy gyerekkori kedvencem. Megjegyzem, hogy most is nagyon szeretem, bár már csak hébe-hóba tör rám, hogy megnézzek néhány részt egymás után, de hát ez már csak így van a régi nagy szerelmekkel. A legutóbbi mozifilm kapcsán viszont beszereztem néhányat a Star Trek képregények közül, egészen pontosan a Countdown című négyrészes előzménytörténetet, ami a filmben látottaknál bővebben és alaposabban magyarázta meg és kötötte össze az ún. eredeti ST-idővonalat a filmben látott alternatív valósággal. A Countdown végül is meglepetésemre egészen tűrhetőnek bizonyult, akárcsak párja, a Nero, ami a film egy kivágott történetszálát dolgozza fel. Ha valakinek tetszett a film, és szívesen belelátna kicsit a mögöttes történetbe, annak ajánlhatom ezt a két képregényt – de egyik sem említhető egy napon Alan Moore vagy Frank Miller történeteivel. A tisztes iparosmunkának nevezhető teljesítmény viszont felbiztatott annyira, hogy belenézzek még néhány képregénybe. A csalódásoktól megkímélek mindenkit – akadt egy pár –, és inkább azt írnám le, ami tetszett. Nos: John Byrne romulán-sorozata szépen kapcsolja össze az eredeti sorozat egyes epizódjainak több történetét, és kellemes, a '60-as évek képregény- és sorozatvilágát idéző alkotás, Paul D. Storrie Alien Spotlight: Andorians c. egylövetűje pedig egy kimondottan szórakoztató, hangulatos, csavaros történet - kár, hogy nem írt több ST-et... és hát; nos, igen, a sor itt véget is ér. Őszinte leszek: a Star Treket jobban szeretem, mint George Lucas eposzát, de utóbbinál nagyobb eséllyel talál jobban megírt képregényeket az ember, úgyhogy ami a Star Treket illeti, feladtam a próbálkozást (még J. Michael Straczynski írása is a felejthető kategóriába került). Ha valaki olthatatlan vágyat érez, akkor a fentiek nyomán lehet érdemes elindulnia.

Ugorjunk most egy nagyot, és nézzük meg, mi a helyzet a Batman képregények tájékán. Bruce Wayne kalandjait is mindig nagyon szerettem, és úgy tizenöt-húsz éve mély nyomot hagyott bennem, amikor Joker eredettörténetéről olvashattunk egy hatásosan rajzolt, feszesen írt, sok-sok drámát tartalmazó epizódban. Csak sokkal később tudtam meg, hogy a sztori Alan Moore tollából született, és hát ez sok mindent megmagyaráz. Szóval az első, amit ebből a sorozatból ajánlhatok, az mindenképpen a Batman: The Killing Joke – egyszerűen zseniális. Ám erre is rátromfol Frank Miller The Dark Knight Returns című opusza, ami kétségkívül a legjobb Batman-történet, amit olvastam (a folytatása egyelőre nem tűnik ennyire jónak, a Batman: Year One pedig még nem került el hozzám). Aztán ott van persze a régi klasszikus, amire gyerekkorunkból ugyancsak emlékezhetünk, a Batman: A Death in the Family, a Jason Todd-féle Robin halálával, ami sokkal inkább mainstream comic, mint az előbbiek, de mindenképpen a jobbak közül való... valamint Paul Pope egészen friss Batman: Year 100 című négyrészese, ami a Batman képregényektől eddig igen távol eső furcsán avantgárd, egyszerre futurista és narturalista ábrázolásmódot vegyíti egy nagyon realisztikus párbeszéd-dramaturgiával, amivel lenyűgöző atmoszférát teremt: nyugodtan oda lehet tenni Moore és Miller dolgai mellé.

Aztán, maradva a szuperhősöknél, az összes eddigihez képest meredek váltás, de nagyszerű kikapcsolódás Garth Ennis The Punisher Kills the Marvel Universe c. füzete. Akárcsak a SW-sagában a Tag and Bink széria, ez is egy must have, gyilkos humora és a Marvel-univerzumra vonatkoztatott pusztító önirónia messze kiemeli a legtöbb bosszútörténet közül. Ahogy a hangulata és lezárása Peter David Hulk: The End c. történetét a zöld titán sablonsztorijai közül: ha valaki csak egy Hulk történetet akar olvasni, akkor az ez legyen; őszintén tudom ajánlani, mert zseniális hangulata és ütős története van. És nagyjából ugyanezt mondhatom Neil Gaiman Marvel 1602 című nyolcrészes képregényéről, amelyben a Marvel-univerzum szinte összes szuperhősét felvonultatja, de az 1602. esztendőbe helyezve őket, ami jó öreg posztmodern módszerrel igen sajátos ízt ad a történetnek.

Nyilván lenne még és miről írni, vége-hossza sincs a különböző képregénysorozatoknak, de a magam részéről ezek azok, amelyekkel foglalkoztam, és amelyek között találtam említésre méltót (mert a Pókember vagy a Transformers sorozatokat ugyan olvastam, de kimagasló történeteket... hát, nem nagyon találtam). Legközelebb már valóban az Ex Machináról, azzal együtt Vaughan más műveiről, azután pedig külön-külön Alan Moore, Frank Miller és a többiek különböző képregényeiről, köztük olyan ritkaságokkal, mint pl. a Breathtaker vagy a The Pro.

(Folyt. köv.)

Képregény kisokos (II.) - Búzát az ocsútól (1.)

Az előző bejegyzésben azt írtam, hogy a (szuperhős) képregény idehaza igen félreismert műfaj. Ez alatt azt értem, hogy rengeteg írói és grafikai szempontból is zseniális darab akad köztük, amelyek tartalmi és formai szempontból is felveszik a versenyt a szépirodalom vagy az ábrázoló művészet hasonló kaliberű alkotásaival. Ugyanekkor persze nem kérdés, hogy ennél jóval több közöttük az unalmas, középszerű, vagy egyszerűen csak silány alkotás. Még az olyan nagy nevek, mint Alan Moore vagy Neil Gaiman sem mindig elsőrangút teljesítenek, ugyanakkor a legváratlanabb helyeken, pl. többnyire a gagyit is alulról súroló sorozatok között is találunk egy-két kiemelkedő alkotást.

Tudom, hogy nem tisztességes dolog belengetni az Ex Machinát, azután pedig azt mondani, hogy ez már a második bejegyzés, amiben nem arról lesz szó, de a sorozatoknak is az a lényege, hogy sokáig csak lebegtetünk egy-egy kérdést, hogy a néző odakapcsoljon a következő epizódra is – szóval maradjunk annyiban, hogy a legközelebbi képregényes bejegyzésben már erről a képregényről lesz szó, amelynek világában egyetlen szuperhős van csupán, aki viszont a USA kormánya felé kötelezte magát, hogy nem használja a képességeit, mert csak ezzel a feltétellel indulhatott a New York-i polgármester választáson. Ja igen, és még valami: az egyik torony még áll.

Most viszont, főleg azért, mert egy kommentelőnek megígértem, inkább az úgymond mainstream képregényekről írnék, amilyenek pl. a Batman, az X-Men, a Superman, a Star Wars-saga, a Star Trek stb. Ezek mind nálunk is ismertek, ilyen-olyan inkarnációik nálunk is kaphatók, az egyszeri olvasó tehát jó eséllyel inkább ezekbe fut bele, mint Garth Ennis vagy Warren Ellis képregényeibe. Ami sajnálatos, de mit lehet tenni? Hát azt, hogy segítünk eligazodni ezeknek a címeknek a tengerében.

Vegyük előre egy gyerekkori nagy kedvencemet, az X-Men képregényt. Tudtommal ez az egyetlen olyan Marvel-sorozat, amely a kezdetektől megtartotta a számozását, és már az 521. epizódját is meghaladta (nem számítva rengeteg spin-off sorozatát, amelyekkel együtt több ezer epizódról beszélhetünk). Amikor a '90-es években nálunk is futott, jó 8-10 évvel le voltunk maradva az amerikai megjelenéshez képest, és bizony nagyon sok történetszál kimaradt – arról nem is beszélve, hogy minden izgalmas bája ellenére sosem volt egy különösebben jól megírt sorozat. Az elmúlt évek során rengeteget olvastam belőle angolul, de meg kell mondanom, hogy legtöbb részét amolyan "látom a képet, értem a sztorit, ugorgyjunk!"-alapon, mert közhelyes, unalmas, önismétlő a történet és a párbeszédek, a karakterépítés egyaránt. Hogy akkor miért hozom mégis szóba? Mert tavaly találkoztam egy igazi gyöngyszemmel, amire azt mondtam, hogy igen, így kellett volna már eddig is, és így kéne tovább. Sohasem voltam nagy Buffy vagy Angel rajongó (érdemeik elismerése mellett nem kötött le tini-vámpírvadászok fogócskája tinivámpírokkal), a Firefly viszont engem is magával ragadott, és amikor olvastam, hogy Joss Whedon írt 24 epizódnyi X-Men történetet, rögtön beszereztem. Az Astonishing X-Men (Vol. 3.) az és olyan, amilyen ez a sorozat lehetett volna a kezdetektől: Whedon zseniális párbeszédei é a lényeget pontosan megtaláló karakterábrázolása (amit miatt a filmsorozatait is lehetett szeretni), meg merem kockáztatni, hogy páratlan mind az X-Men, mind a legtöbb szuperhős képregény vonatkozásában. Ha valaki bármilyen okból csak bele akar pillantani a sorozatba, akkor ezt vegye elő, és semmi mást: a 24 rész önmagában is érthető, tulajdonképpen lezárt egészet alkot, és valóban remek szórakozás. A nagy kérdésre, hogy a másik képregény-zseni, Warren Ellis (Transmetropolitan, Planetary, The Authority stb.), aki átvette a sorozatot Whedontól, mit alkotott, egyelőre nem tudok válaszolni, de biztos vagyok benne, hogy nem rontotta el.

Mivel ez a bejegyzés is hosszú lesz, és jobbnak látom kettőbe törni, az ígéretemmel viszont nem szeretnék adós maradni, a következő sorozat legyen a Star Wars képregényfolyama, amely amilyen összeszedett és a lehetőségek szerint koherens, annyira fantáziátlan és üres, nagyon sokszor pedig kimondottan fájdalmas. Ez utóbbi kimondottan a korai verziókra (Marvel-sorozat) igaz, amelyekbe legfeljebb az lapozzon bele, akit olthatatlan vágy hajt a '70-es évek mindenből pénzt sajtolni vágyó hanyatló képregényipara iránt. Aki a legalábbis megbízható középszernél nem adná alább, az inkább a Dark Horse kiadó SW-képregényeihez nyúljon. Ezeket két fő szempont szerint szokás illetve lehet kategorizálni, egyrészt, hogy az SW-történelem melyik szakaszában játszódnak (Régi Köztársaság, a Birodalom korszaka, a lázadás kora, Új Köztársaság), másrészt, hogy ki a történetek szerzője. A mi szempontunkból az utóbbi a fontos, úgyhogy gyorsan adok is egy áttekintést. Kevin J. Anderson és Tom Veitch írásai a '70-es évek képregényfelfogását idézik, történetközpontú, grafikai szempontból is alsó-harmadosztály kategóriájú darabok; ha valakit érdekel a Sithek legjobb esetben is félkanonikus története, akkor olvassa el őket nyugodtan, de egy-két villanáson kívül ne várjon tőlük sokat. Hasonló a helyzet az elsősorban John Ostrander nevével fémjelzett klónok háborúja korszakkal: Ostrander a megbízható középszer, aki ügyesen szövi össze saját történetét a filmekben látott kanonikus eseményekkel, de egy-két ritka kivételtől eltekintve (pl. Anakin áttérésének részletes és a filmekkel ellentétben hitelesnek elfogadható bemutatása) éppen csak egy paraszthajszállal magasodik ki a többi tucatíró közül, akik egy-két-három epizód erejéig tettek hozzá a sorozathoz.

Hogy akkor mégis miért írtam azt korábban, hogy maga az egész sorozat meglepően nem volt rossz, sőt, néha kimondottan jónak tetszett? Egyrészt azért, mert mégiscsak Star Wars, ahol a minőség sohasem az újszerű történetben vagy a sziporkázó párbeszédekben volt megtalálható, hanem maga a hangulat szórakoztatott, és ezt főleg Ostrander azért elég ügyesen hozza; másrészt azért, mert ha az ember a történetek sorrendje szerint olvassa a képregényfolyamot, akkor valahogy pont a megfelelő pillanatokban – amikor már feladná és sarokba vágná az egészet – botlik gyöngyszemekbe. Az első és legfontosabb, egyben legjobb ezek közül John Jackson Miller 50 részes önálló történetfolyama, a Knights of the Old Republic, ami magas színvonalú, fordulatos történettel, szórakoztató és ütős párbeszédekkel, remekbe szabott karakterábrázolással megírt sorozat, ami pont ott és úgy csatlakozik a SW fő történetszálához (a Régi Köztársaság bukásához és az egyelőre a jövő sötét ködébe vesző Birodalom eljövendő felemelkedéséhez), ahol és ahogyan kell. Nagyszerű kikapcsolódás, remek szórakozás: ebből kellene filmsorozatot csinálni.

Időrendben ehhez nagyon közel esik Darko Macan Jedi vs. Sith című hatrészes minisorozata: az első oldalak alapján az ember azt hihetné, hogy egy gyerekmesét tart a kezében, de aztán szembjön vele a valóság, ahogy a sorozat gyerekhőseivel is, és az egyik legszórakoztatóbb és karakterábrázolásban legjobb sztori kerekedik belőle, amit SW-ban olvastam – azzal együtt, hogy csak az írói-grafikai megoldásai újszerűek, a történet ugyanis rettentően archetipikus. Mint általában a Star Wars... Aztán ott van a sokkal realistább stílusban megrajzolt, sötét-komor-életszagú kétrészes Jango Fett és Zam Wesell történet Ron Marz tollából. Az előbbiekkel szemben ez főleg hangulatában erős, de abban nagyon, és bizony jól esett a sok hősködő jedi után egy mélabús-romantikus történetet olvasni a két fejvadászról. Ugyancsak ígéretesen indult a SW: Dark Times sorozat Mick Harrisontól, hangulatos karakterek és remek párbeszédek, de ebből még csak az első néhány epizódot olvastam, úgyhogy egyelőre beteljesületlen ígéret. De ott van a listán a végigolvasandók között.

Végül pedig a must have, ami tényleg kihagyhatatlan: Kevin Rubio Tag and Bink sorozata, a két botcsinálta hős, akik a legjobb paródiák hagyománya botladozzák végig a SW filmek történeteit, megfordulnak mindenhol, ahol valami csak balul sülhet el, és egyáltalán – szóval igen, na ezek a sztorik aztán tényleg piszkosul jók.

(Folyt. köv. jövő héten szerdán. A fentiekhez tartozik elmaradhatatlan hálám Kornya Zsolt és Mártonffy Mandula barátaim felé, akik hozzásegítettek a SW-összeshez. Zsolt, ha nem tévedek, a te gyűjtésed még mindig nálam van. Majd ne felejtsem visszaadni.)

Képregény kisokos - Előbeszéd

Végéhez közeledik az általam ismert egyik legjobb amerikai szuperhős képregény, az Ex Machina (szerző: Brian K. Vaughan), és azt gondoltam, ez remek alkalom arra, hogy írjak pár sort erről a nálunk eléggé félreismert műfajról. Igaz, az utóbbi időben látszik egy kis reménysugár, a Watchmen, a Sandman és a Hellboy megjelenése (egyenként is) a legjobb dolog, ami a magyarországi képregénykiadással történhetett; az már csak az én pesszimizmusom, hogy attól tartok, e két utóbbi sorozat éppúgy nem jelenhet majd meg végig, mint a Constantine, a Prédikátor és az Y, az utolsó férfi triumvirátus, amelynek kálváriájáról és az Y új esélyéről – nem mellesleg szintén Brian K. Vaughan-képregény – itt és itt lehet olvasni.

Hanem visszakanyarodva eredeti témámhoz, hogy írhatnék pár sort a műfajról: az első fevetés óta gondolkoztam rajta, és be kellett lássam, hogy néhány sor nem elég. Az elmúlt három évben a fejem búbjáig elmerültem benne, túl sok mindenről beszélnék szívesen. Persze időm és terem (helyem a blogon) mint a tenger, szóval nehogy már ez legyen az akadály, ennek megfelelően ebben a hónapban legyen a blog témája a képregény, úgy is, mint a legrégibb nyomtatott populáris műfaj – gyökerei a 16-17. századi kivégzésekről készült, rövid szövegekkel kísért képes röplapoknál keresendők –, és úgy is, mint a jövő irodalmának záloga.

Az utóbbi egy kis magyarázatra szorul. Írtam már itt a blogon arról, hogy bár jó ideje divat a Guttenberg-galaxis végéről beszélni, ilyenkor mindenki hajlamos megfeledkezni arról, hogy a széles körben elterjedt nyomtatás mindössze 500 éves múlttal rendelkezik a vizuális-szóbeli kultúra alsó hangon is 100.000 éves múltjához képest. Nem kérdés, hogy egy regény ezer szempontból mást adhat olvasójának, mint egy film, de szélmalomharc lenne azt gondolnunk, hogy az írásbeliség eséllyel szállhat szembe az információhordozásra ugyanúgy képes vizuális-szóbeli médiával, mert a történelem nem ezt tanítja: mint minden élőlénynek, az embernek is a szeme és a füle a legfontosabb érzékszerve a kommunikációra, így a film érthetően legyőzi az írott szöveget.

A képregénynek ugyanakkor hatalmas fegyvere van: maga a kép, ami eséllyel szállhat szembe akár a mozgóképpel is. A Watchmen mutatta meg a legjobban, hogy egy comic book lehet graphic novel: tartalmában, témájában, mondanivalójában felérhet egy regény gazdagságával úgy, hogy eközben képi szempontból versenyezhet a mozgóképpel (ez volt az egyik első, de mindenképpen a leghatásosabb filmes szempontok szerint megrajzolt képregény a maga idejében). Az USA-ban és Nyugat-Európában is nagyon nagy a mozgás a képregénypiacon, az elmúlt tíz-tizenöt évben egy egészen új, Alan Moore-, Frank Miller-, Neil Gaiman-képregényeken nevelkedett, őket lassan túlhaladó alkotónemzedék jelent meg a színpadon, amely témaválasztásaiban és módszereiben is egyre jobban ötvözi a regény és a film lehetőségeit. Hosszú távon, tekintve a most felcseperedő nemzedék tanulási lehetőségeit – előbb találkoznak az internettel, mint hogy megismernék a betűket –, a képregény átveheti a regény helyét a szórakoztató irodalom területén: az internet ma az egymást kiegészítő írott és képi tartalomra épít, és a képregény nagy nyertese lehet ennek a fejlődési iránynak.

Hogy ez jó vagy rossz dolog, és hogy egyáltalán így lesz-e, az persze más kérdés, de a magam részéről nagy esélyt látok rá, értékelni pedig nem kívánom, mert a hangsúly, azt gondolom, a minőségen és a tartalmon van, nem pedig a közvetítő médiumon: mindegy, hogy írásban vagy képen vagy szóban, csak értéket kapjon az ember, a többi – szerintem – nem annyira számít. Viszont azt fontosnak éreztem, hogy a fentieket előrebocsássam akkor, amikor képregényekről beszélek.

(Folyt. köv. legközelebb.)

Diszpozíció

"Amit ontológiai diszpozíciónak nevezünk, az ontikusan a legismertebb és legmindennaposabb: a hangulat, a hangolt lét. Mielőtt kidolgoznánk a hangulatok bármiféle pszichológiáját, amihez még semmi sincs meg, a fenomént mint fundamentális egzisztenciálét kell szemügyre vennünk és struktúrájában körvonalaznunk." Ez az idézet Martin Heidegger általam frissen beszerzett Lét és idő c. főművéből való. Apám megjegyezte, hogy Heidegger újabban kezd megint divatba jönni: hát nem tudom, én tíz éve tervezem elolvasni ezt. Amikor a könyvesboltban belelapoztam, meg utána este is, eszembe jutottak azok az évek, amikor csuklóból képes voltam a fenti módon fogalmazni. De nem is ez a szörnyű, hanem hogy körülöttem sokan meg is értették.

Ez aztán elgondolkodtatott, hogy milyen különös, szép, furcsa, csodás dolog is a nyelv, a nyelvi szokás, a nyelvhasználat állandóan változékony módja (és rögtön sajnálom, hogy Ronald Wardhaugh Szociolingvisztikáját, amely megjegyzem, zseniális, és szerintem minden írónak kötelező, végül ott kellett hagynom a boltban, mert mindent mégsem vehettem meg), és hogy mennyire függ utóbbi a környezettől, mennyire egyéni és közösségi egyszerre, mennyire másképp beszél az ember otthon, a munkahelyén, a boltban vagy egy protokolleseményen, és akkor a jassznyelvről, a szlengről, a szaknyelvekről még nem is beszéltünk, és akkor még nem is hoztam elég példát ahhoz, hogy ez a bekezdés akár csak gondolatébresztő is legyen (tessék elolvasni a Szociolingvisztikát!).

Néha eljátszom a gondolattal, hogy egy-két szemeszterre visszajárok az egyetemre, kinézek magamnak néhány előadást, hiszen azok szabadon látogathatók, és követem őket kicsit, de aztán egyrészt hiányzik hozzá az idő, másrészt az igazi elszánás – mert ha olyan hihetetlenül izgalmasak lettek volna, akkor egyetemistaként bejártam volna, de csak szemináriumokat látogattam... De a gyakorlás miatt azért megérné, hogy ne veszítsem el teljesen az akadémiai beszédmód megértését. Persze ebben az önképzés is segít, szóval ha a következő pár hónapban az idézethez hasonló szösszeneteket hall valaki tőlem, előre kérem az elnézését.

A végére, mert eszembe jutott: van egy olyan blogjáték, hogy fogd a hozzád legközelebb eső könyvet, és pötyögj be egy idézetet, lássuk, mit olvasol. Sok értelme nincs, de vicces dolgok sülhetnek ki belőle: én annyit tennék hozzá, hogy az adott kötet 162. oldalának első teljes (azon az oldalon kezdődő!) bekezdését tessék begépelni (ami nem lehet novella- vagy fejezetcím stb., csak a szövegtörzs számít!). Ha nincs 162 oldalas a könyv, akkor legyen a 16. oldal, ennyi engedmény tehető. Nos tehát? Kinek mit dobott a szerencse?

Könyv, ami nem ereszt

Író emberként könyvek ritkán hoznak zavarba. Mindig megtalálom azt a nézőpontot, azt a szándékot, amely felől az adott szöveg értelmezhető, amitől megértem, hogy miről szól a mű?, akart-e mondani valamit a szerző?, miért így mondta, amit? stb., és ilyenkor elégedett vagyok. Spiró György könyve, a Fogság viszont nem ilyen. Nem találok rajta fogást, nem áll össze egésszé, miközben nagyon is egységes, rendre megszegi az általam ismert elbeszélői és dramaturgiai szabályokat és módszereket, amitől a könyv (780 oldal!) igen széttartó, ám épp azért, mert ezek a szabályszegések rendszeresek, önmaguk válnak szabállyá, és ez zavaróan működik, miközben mintha mégsem.

A gójátékos kapcsán arról írtam, hogy a szerző nem győzött meg a szakmai tudásáról, arról, hogy amit hibának lehet látni a regényben, az a hatáskeltés szándékos eszköze (nem bug, feature!), Spiró viszont sokszor úgy brillírozik a Fogságban, annyira életszerűen és átélhetően ábrázolja a főhős szenvedéseit és kalandjait (főleg az ironizáló-parodisztikus részek kiválóak), olyan biztos helyen tesz pontot jelenetek végére, olyan kíméletlenül viszi végig az egyes történetszakaszokat a fordulópontokig (amelyek épp csak annyira megjósolhatóak, hogy az olvasó tartson tőlük, de mert nem mindig úgy és az történik, amire az olvasó számít, a könyv – A gójátékossal szemben – sosem válik kiszámíthatóvá) – szóval annyira látszik, hogy Spiró tud írni, hogy amikor először csak kicsit eltér, majd nagyon messzire elkanyarodik a történettől és mérföldhosszú exkurzusokat iktat a szövegbe, amikor megállítja az olvasót, hogy figyelj, tudom, hogy téged Uri története érdekel, de engem meg az, hogy ezt a szobrot miként faragták, és hogy melyik császár nagynénje kivel végzett és miként, és figyelj csak, figyelj, mert ez fontos lesz végül Uri számára is, de aztán kiderül, hogy nem fontos, kicsit se számít, hanem csak a korrajzhoz tartozik, és akkor a regény máris nem Uriról szól, hanem a korabeli világról, de mégsem, hiszen senki mást nem ismerünk meg benne, csak Urit, egyedül őt kedveljük meg, mindig Uri a nézőpontkarakter, soha senki más, hogy lehet így beszélni egy egész korszakról?, ja persze, hát úgy, hogy legtöbbször ő is csak eszköze az elbeszélőnek, aki viszont soha egy pillanatra sem látszik vagy hallatszik, nem fűz megjegyzést a történethez, az exkurzusok is személytelenek, a mesélő a háttérben marad, ugyanakkor nagyon is erős, és jelenévő mert magasról tojik arra, hogy mit akar az olvasó, a saját meséjét meséli éppen, a jelenléte, az érdeklődése annyira tolakodó, hogy az olvasónak alá kell rendelnie magát.

A zavarom oka, hogy a Fogság tulajdonképpen nem egy könyv, hanem több könyv egyben, ömlesztve, vegyítve és még meg is keverve, egyszer egy könyv Uri utazásáról majd (mintegy függelékként) életének utolsó szakaszáról (milyen rövid és más hangulatú ez a rész, nagyon!); aztán egy könyv Róma, Júdea és Alexandria világáról és népeiről; végül pedig egy könyv az írásról és az olvasásról: arról, hogy egy szerző lényegében mindent megtehet, a történelem eseményeit és a legszentebb történeteket – Jézus ábrázolására gondoljunk – bármikor át- és újraírhatja, ki nem mondva, de rájátszva arra, hogy akár így is történhetett, a valósággá tett mítoszokat összekeveri a valóságnak láttatott történelmi tényekkel, egy egész kultúra (és annak megelőző hétszáz és rákövetkező kétezer esztendeje) belesűrül a regénybe, amit egyszerre érthetünk romantikus kiáltásként, hogy élni akkor is kell, ha meghalunk, vagy egy depresszióba hajló látomásként, hogy a világ és Isten nem érdemli meg, hogy éljünk – mert Uri olykor bizony már hajlik erre is, bárha a következő gondolatig soha nem is jut, mert alkatából, neveltetéséből kifolyólag nem is juthat el –, de érthetjük az egészet a zsidó történelem olvasataként is, legtöbbször politikai, néhol hitbeli, másutt közgazdasági okfejtésekkel, és mindez nem változtat azon, hogy a könyv végtére is egy kalandregény (utaztató regény), ugyanakkor viszont családregény is (az mekkora már, amikor Uri, aki az újszülött fiában véli felismerni a saját halott apját, rádöbben, hogy valójában ő vált azzá!) és dinasztiaregény a császárokról, és persze tézisregény – hogy vallásellenes vagy valláspárti, az bizonyos szempontból könnyen, más szempontból viszont nehezen állapítható meg (hogy ki is mondjam: inkább -ellenes ez) – és világregény: mert olyan teljességre törekszik, ami csak ezzel a fogalommal írható körül.

Nem összemérni akarom vele, és nem is igazán hasonlítani hozzá, mert egyrészt magamat nem tartom alkalmasnak ennek elvégzésére, másrészt mindkét könyvet újra és alaposabban el kellene olvasnom ehhez, de a Fogságot valahol A nyomorultak mellé tudnám odatenni, azzal a megjegyzéssel, hogy utóbbinál az elbeszélő annyira és úgy uralja és vezeti a szöveget, annyira az előtérben áll nyíltan és kimondva, felvállaltan, hogy A nyomorultaknál az olvasó értelemszerűen és megnyugodva hagyja, hogy ez az elbeszélő vezesse és önhatalmúlag magyarázza el neki a világot – míg a Fogságnál ennek a jószándékú, az ember kezét megfogó elbeszélőnek nyoma sincs. Így sokkal nehezebben fogadtam el, hogy a könyv szabályai nem különféle elvonatkoztatott elbeszéléstechnikai és dramaturgiai szabályok, hanem a szerző szándékai – más szóval Spiró kénye-kedve.

Oké, de hogy akkor ez most jó vagy rossz regény? Mert a történetről nem mondtam semmit (kb. érdekes), a főszereplőről sem szóltam sokat (a regény közepére megkedveltem), a mellékszereplőkről pedig még annyit sem (annyira szorosan nézőpontkarakteres a regény, hogy akit az egyedül belülről ábrázolt Uri kedvel, azt mi is megkedveljük, akit nem kedvel, azt mi sem, ám épp e közvetettség miatt ezek csak felszínes, múló érzelmek, nem olyanok, mint amilyeneket A nyomorultak mellékszereplőivel kapcsolatban érezhetünk) – de az az igazság, hogy a regény nem ezekről szólt, vagy legalábbis számomra nem. Nekem ez arról szólt, hogy egy szöveg mindig megteremti az olvasóját, fondorlatosan csábítva (mint A nyomorultak) vagy erővel, kalapáccsal (mint a Fogság), de ha az ember hagyja, akkor betöri a szöveg, és végül elfogadja, hogy igen, így is lehet. A Fogság ilyen szempontból sokkal inkább posztmodern (itt: az olvasó és a szöveg közötti interakcióra építő) mű, mint Esterházy szövegei, mert a posztmodernség itt nem a nyelvi kifejezésmódra – és szövegek kölcsönzésére – korlátozódik, hanem kiterjed az elbeszélés egészére.

És hogy egyébként tetszett? Sokszor igen, sokszor nem. Összességében jó könyvnek gondolom, sőt, az is lehet, hogy nagyon jónak, mert minél többet gondolkozom rajta, annál izgalmasabb kérdés, hogy ez a könyv tulajdonképpen micsoda is?, de azért ezt senki ne vegye készpénznek, mert egyrészt még én is sokat fogok gondolkozni rajta, másrészt – talán mostanra kiderül – elég perverz ízlésem van regények terén (olvasott valaki jobbat a Harmonia Caelestisnél? na ugye, hogy nem).

A gójátékos

A tegnapi egy pokolian hosszú és zsúfolt nap volt, és a mai sem ígérkezik másnak, arról nem is szólva, hogy milyen rövid lesz, pedig már hajnali három óta ébren vagyok. Na de mindegy. A sok rohanásban viszont, mivel rövid mű, és rengeteget utaztam a BKV-n, egy nap alatt kiolvastam Shan Sa A gójátékos c. könyvét. Wyquin nyomta a kezembe azzal, hogy milyen zseniális, ahogy fejezetenként felváltva egy kínai lány és a fiatal japán férfi szemszögéből bemutatja kisebb részben az 1930-as évekbeli kínai-japán háborút, a megszállt Kínát, a megszálló japánokat; nagyobb részben viszont a két főszereplőt, gondolkodásukat, reményeiket és világlátásukat. Wyquin külön kiemelte azokat a részeket, amikor eltérő szempontból olvashatjuk ugyanazokat a jeleneteket.

Elolvastam tehát a könyvet, és arra jutottam, hogy veszélyes mások ítéletére bízni magunkat, mert könnyen csalódhatunk.

Okét, tudom, hogy ez közhely, és jobbára nem is hagyom, hogy valaki másnak az értékítélete előre befolyásoljon, de a legutóbbi könyv, amit Wyquin rám tukmált (Alatriste kapitány kalandjai) a maga kategóriájában nagyon tetszett, s ezért A gójátékoshoz úgy álltam, hogy akkor ez is milyen jó könyv lesz. Ebben a várakozásomban csalódtam. Nem nagyon. Kicsit. Elmondom, miért.

Az első száz oldalt határozottan untam. Nagyon rövidek a fejezetek, mindegyikben szinte egy-egy állóképet kapunk, amelyek együtt mozaikszerűen rajzolják ki a két szereplő személyiségét, családi-történeti hátterét. Ez lehetett volna nagyon jó is, mert a kínai lány alakja és története érdekesen indult, csakhogy a japán fiú karaktere sajnos nem lett több a háborút és a szamurájbecsületet dicsőítő ifjonc archetípusánál (bár legalább az a nyugati toposz végig kimarad, hogy megkeseredik a háborútól), és ez sokat levont ennek az első résznek az értékéből.

Ismervén Wyquin véleményét, egy idő után már csak azt vártam, hogy a két szereplő találkozzon, remélve, hogy érdemi javulás következik. Szerencsére így lett, a két világnézetből, az egymás nem-megismeréséből fakadó félreértések színesítették a történetet, akadt egy-két emlékezetes momentum. Csakhogy azért ez egy elég elcsépelt módja a történetmesélésnek, és önmagában még nem avat érdemes művé egy szöveget. A korábbi kettősség sajnos továbbra is fennáll: a kínai lányka története önmagában is érdekes lenne, míg a japán katona továbbra is csak egy sablonhős. Igaz ugyan, hogy sokkal inkább szerelembe eső férfiként jelenik meg ebben a részben, mint katonaként, és igen, a háború egy-két részlete (pl. a foglyok kínzása) elborzasztja, de alapvető törést, igazi konfliktust nem ábrázol az író, hanem csak jelzésszerűen utal rá, hogy itt van egy út, amit követhetne. Ha témává tenné azt, hogy a férfi a neveltetése, a kultúrája stb. miatt nem teszi ezt, hogy mennyire őrlődik, akkor ez izgalmas lehetne, de így az egész megmarad a jelzések szintjén.

A vicces – és tanulságos – az, hogy tulajdonképpen akár működhetne is ez a 'finoman jelezgetünk' módszer, ha nem állnának ott a férfi jelenetei mellett a lány jelenetei, amikor is elég mély jellem- és karakterábrázolást kapunk. Így nehéz eldönteni, hogy az eltérő ábrázolásmód írói szándék, vagy írói hiba (amely abból fakad, hogy a szerző nő, így nehezebben ír férfi szereplőről). De még ezt a problémát is el lehetett volna kerülni, ha az író a lányt merengő-elmélkedő-önvizsgáló, a férfit viszont teszem-amit-teszek-és-nem-érdekel-miért típusnak ábrázolja. De nem így tette, utóbbi is merengő-elmélkedő-önvizsgáló, csak nincs olyan mélységében kifejtve, mint a kínai lány.

Magyarra fordítva igazából ez a következetlenség zavart, és az, hogy nem tudtam eldönteni, mennyire szándékos mindez az író részéről. Sajnos semmi olyat nem mutatott, amit korábban ne láttam volna (mástól, más könyvekben), így nem győzött meg arról, hogy a fent írtakat ne hibának, hanem egyfajta mélyebb olvasásra való ösztökélésnek érezzem. Mire gondolok? Egy szöveg elsősorban szöveg, azaz nyelvi alkotás. Képeket és történeteket mondunk el, de azt nyelvi eszközökkel tesszük, és csakis nyelvi eszközökkel hívhatjuk fel a figyelmet előadásunk (elbeszélésünk) részleteire. Egy szokatlanul megformált mondat, egy meghökkentő szófordulat, egy váratlan szójáték, egy merész stiláris váltás mind-mind olyan eszközök, amelyek gondolkodásra késztetik az olvasót, sőt, az esetek többségében elgondolkodtatás nélkül, tudat alatt jelzik, hogy az adott részlet fontosabb vagy egyszerűen csak más, mint a megelőzők vagy a soron következők. Sajnos A gójátékosból hiányzik mindennemű nyelvi lelemény. A jellegzetesen keleti(nek tűnő) képek megidézésén és egy-egy szófordulaton kívül unalmas, egysíkú szöveg: az alkalmazott képek és szófordulatok miatt ugyan sokszor költőinek tűnik, ám ilyenkor is a költői módon megfaragott próza minden hibájával (hiányzik az egységesség, hiányoznak az átmenetek, nincs dramaturgiai, hanem csak hangulatfestő szerepe van ezeknek a részeknek stb.), mindez Kosztolányi vagy Krúdy zsenialitása nélkül. Nem kérdés, hogy van egy saját stílusa, ám ez a stílus semmit nem tesz hozzá a történethez, a karakterekhez, az elbeszélés szempontjából soha semmilyen többletjelentése nincs – és ez szomorú.

Végül pedig, csak hogy ha már belekezdtem, akkor a dolog teljes legyen, ott a regény vége, ami sajnos kiszámítható. Egészen az utolsó jelenetig úgy tűnik, hogy egy realista regényt olvasunk, a szerző azonban a végén nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy a hatalmas Peking közelében (tízmillió lakos, helló!), a háború közepén, a véletlent segítségül hívva újra összehozza az egymástól elszakadt szereplőket, tragikus-romantikus módon zárva le a történetet. Ha nem hölgy lenne a szerző, azt mondanám, hogy tipikus öntökönlövés, így csak... nos, maradjunk annyiban, hogy hiba. Sajnos már jó néhány fejezettel előre féltem, hogy így zárja le, ezért írtam, hogy kiszámítható. Az író talán a tragikus szerelemmesék vagy az epikus történetek hőseinek sorsszerű végzetét akarta megidézni ezzel, csakhogy ehhez hiányzott az epikus hős, mert a japán katona (a szürke karakterábrázolás folytán) nem nőtt fel ehhez a szerephez.

Mindettől függetlenül köszönöm a kölcsönadott könyvet Wyquinnek, és ez a bejegyzés nem arról szólt, hogy kritizálnám az ízlését. A deus ex machina szerintem ugyanúgy zavarta őt a végén, mint engem, a nyelvi megformáltságra én sokkal érzékenyebb vagyok, mint ő, aki pedig sokkal jobban tudja értékelni egy kevésbé jól sikerült műben is az ügyes villantásokat, mint én, aki inkább az egészre figyelek. Mást várunk el egy-egy történettől, szituációtól, karaktertől, mert különbözőek vagyunk. És a tanulság az, hogy ez a jó az egészben, mert így még sokat fogunk beszélgetni erről a könyvről.

Írjunk, olvassunk (III.)

Eddigi témánknál maradva Umberto Eco következik, na de először melyik könyvéről írjak? Ez könnyű: A rózsa nevéről. Nem az összetettsége vagy a szépsége miatt, sőt, nem is azért, mert nagyon szeretem – hiszen Ecótól a Baudolino a személyes kedvencem –, hanem a széljegyzetek miatt, amelyeket Eco utóbb a műhöz írt. Ezekben mesél az ötletről, az írás közbeni bonyodalmakról, a regény keletkezéséről – kiváló esszéistaként, amivel rögtön azt is bizonyítja, hogy ha kell, tud ő röviden is írni. (Bár a legtöbb esszékötetét is olvastam, nem tudnék dönteni, hogy melyiket csinálja jobban.)

Na de miért is írok most A rózsa nevéről? Azért, mert ebben olvastam először egy írónak a saját művéről írott gondolatait (még valamikor nagyon-nagyon régen); addig csak tankönyvekben vagy folyóiratokban elemzéseket és kritikákat másoktól, másokról. Meghatározó élmény volt. Ebből a harminckét oldalból többet tanultam világépítésről, narrációról és párbeszédírásról, mint bármikor azelőtt; Eco elemzőbb-tudatosabb, mint Stephen King, és izgalmasabb, mint Orson Scott Card. Vagy csak arról van szó, hogy a szövegekről való európai gondolkodás és szemléletmód közelebb áll hozzám.

Miért fontos egyébként Eco? Mert úgy ír populáris irodalmat, hogy közben a magasirodalom felől nézve is értékes szövegeket teremt. Úgy bogozza össze a fantasztikumot a valósággal, hogy a végén eldönthetetlen, nem fantasztikum-e a valóság – de –, azzal pedig, hogy saját maga elemzi, azaz hozzáférhetővé teszi az ötleteit és a megoldásait, számomra kötelező olvasmánnyá avatta. A rózsa nevéhez fűzött széljegyzetein kívül amit ajánlok: Hat séta a fikció erdejében – bőven-bőven a narrációról (és arról, hogy mit lenne érdemes elolvasnunk még). Aztán a La Mancha és Bábel között – telis-tele (szak)irodalommal. Valamint: Nyitott mű – közérthetően a modern poétikákról.

Persze ezek nem egyszerű szövegek. Eco remek esszéíró, ám ugyanakkor akadémikus, aki egyrészt olvasottnak vesz olyan műveket, amelyeket manapság nem divat olvasni (pl. Isteni színjáték), másrészt számára teljesen természetesen tömöríti a mondanivalóját terminus technicusok által. Maga a tartalom pedig a tudós szerző gondolatai alkotásról, olvasásról és irodalomról, s ezek helyéről és szerepéről a világban (avagy ugyanarról ír, mint a regényeiben). Viszont aki elolvassa ezeket, az egész biztosan másképp áll majd a saját ötleteihez, írásaihoz és úgy általában az íráshoz.

(Folyt. köv.)

Új hét, új hónap és Victor Hugo

Szóval március. Mintha az időjárás is tudná, tényleg kitavaszodott – oké, tudom, hogy fordított a kapcsolat –, és tegnap már gond nélkül lehetett pulóverben flangálni. Remélem, hogy ez így marad, mert a héten rohangálni fogok, és örülnék, ha ezt nem nagykabátban kéne. Még jobb lenne, ha az idő a hét végén is ilyen maradna, mert egy kis szerencsével megint meg tudom oldani, hogy szombat-vasárnap elvonuljak, és az SU-nak szenteljem az időt, ahhoz pedig jól jönne a napfényes ragyogás. Jobb kedvem lesz tőle, ami a szövegen is mindig érződik.

A nyomorultaknak kis kerekítéssel a felénél járok – háromkötetes kiadás, cirka 1300 oldal, ebből valahol a hatszázadiknál tartok –, és nagyon élvezem. Régen olvastam Hugót, akkor az A párizsi Notre Dame-ot, és arra emlékeztem, hogy tetszett, a stílusára, az elbeszélői módszerére viszont már nem. Nagyon tetszenek az exkurzusai, ahogy a különböző témákat egységként kezeli, ahogy nem gondol azzal, hogy előbb-utóbb azért be is kellene fejezni a regényt, hanem csak mesél és beszél és filozofál; ahogy a koldusnyomorból kiszakadva fantasztikusan érzékletesen egyszer csak elbeszéli a waterlooi csatát úgy hatvan oldalon, máskor pedig ugyanennyit szán egy kicsiny kolostor múltjának és mindennapjainak. Fantasztikus. Egy egészen más elbeszélői módszer, mint amit a huszadik században megszoktunk (amellett, hogy rengeteg különféle van, nyilván).

Ez aztán adott egy ötletet, egy lökést, hogy miként oldhatnék meg egy problémát a Sárkány és Unikornisnál. Nagyon gyakran írok ugyanis látomás- vagy álomjeleneteket, viszont nem szeretem ismételni magam (ellentétben Hugóval, aki lebilincselő stílusa mellett nagyon gyakran túlragoz egy-egy kérdést, és olyankor igencsak repetitív), ezért próbálom más és más módszerrel megírni őket. Amikor a legutóbbinak nekifutottam, bár befejeztem, úgy éreztem, hogy részben nem sikerült jól, részben pedig hogy már írtam ilyet, és talán ezért sem sikerült jól. Itt aztán meg is rekedtem, mivel sem időm, sem kedvem nem volt a megoldással tökölni, gondoltam, előbb-utóbb majd jön magától (ahogy szokott – kivéve, ha nem, és akkor erőltetni kell). Aztán A nyomorultakat olvasva a minap belém hasított, hogy amiként Hugónál szerepelnek pl. levélrészletek, úgy a Sárkány és Unikornisban vannak naplószövegek, s hogy a napló remek forma lenne a látomásjelenetnek. Úgyhogy most alig várom, hogy a hét végén megírhassam.

Mit olvassak, ha írni akarok? (II.)

Az előző bejegyzésben azt ígértem, ma Kingről, Ecóról, Cardról és még néhány kiemelt szerzőről és műről lesz szó, úgyhogy vágjunk is bele. Kezdjük rögtön Stephen Kinggel és az Az írásról című könyvével. Hogy miért? Mert Kingtől szinte mindenki olvasott valamit – én ezt –, és mert Az írásról nagyon jó példája annak, ahogy az írók az írásról írnak. Avagy: szubjektíven. De nagyon. Az írásról ennek megfelelően egy rövid, de személyes könyv: nagyon sok önéletrajzi beszámoló van benne, jóval több, mint írástechnikai tanács. King, amikor csak teheti, sztorizik: az első könyvének megjelenéséről, a balesetéről, a családjáról – bármiről, ami eszébe jut.

De miért? Hiszen az írásról ír, mondatszerkesztési tanácsokat, dramaturgiai ötleteket, relevációszerű felismeréseket várnánk tőle a cím alapján, hogy jön ahhoz, hogy az életéről meséljen?

Hát úgy, hogy az írás az élete, és vice versa. Bármely élménye művé alakulhat, és ezzel tisztában is van, s ezért a könyvben nem is igazán írástechnikáról ír, hanem inkább megmutatja, miként gondolkodik ő: egy író. Ez pedig sokkal fontosabb, mint a technikai fogások, mert technikás bárki lehet, a kíváncsiság, a lényeglátás és az (előadói) érdekesség viszont hajlam és adottság kérdése – s épp ezért hajlamosak vagyunk őket lebecsülni. Az írásról számomra arról szól, hogy ha valakiben megvannak ezen képességek, akkor kellő munkával íróvá válhat. És ez az a betekintés, biztatás vagy útmutatás, amit egy író – és csak ő – másoknak adhat.

Ugyanekkor King többször is kijelenti, hogy amit ő csinál, az csak egy módszer a sok közül. Ad egy-két szövegalkotási tanácsot – amelyeket kritikával kezeljünk, mert angol nyelvű művekre vonatkoznak, és sokszor nem érvényesek a magyarban –, de mindegyiknél jelzi, hogy ő így szokta, hozzá ez a stílus áll ugyan közel, de nem ez az egyetlen út. Nincsenek örök vagy megkérdőjelezhetetlen igazságok, hiszen az irodalom – minden válfaja – épp arról szól, hogy új és újabb formák születnek, és csak a mondanivaló marad ugyanaz, az övé pedig csak egy hang a sok közül. Ez az a felismerés, ami egy író számára nagyon fontos, és épp ezért nem lehet általános tanácsokat adni. Mert igaz ugyan, hogy célszerűbb tömör, rövid mondatokban fogalmazni, de egyrészt ugye kinek mi a tömör, másrészt ezzel azt mondjuk, hogy Saramago regényhosszú mondatai rosszak?

Dehogy. Ez az egész csak arról szól, hogy senki – senki – ne várja a megváltást és a tudást egy írásról szóló könyvtől, mert csak a saját felismeréseknek és az egyénre szabott tanácsoknak van értelmük. Biztos vagyok benne, hogy Kingnek megmondták: figyelj, ez és ez és ez a mondatod túl kacskaringós, csökkenti a feszültséget, amit pedig épp fokozni akarsz. Saramagónak pedig alighanem ezt javasolták: jók ezek a körmondataid, nehogy meghúzd őket, hanem épp ellenkezőleg, itt és itt és itt kellene még egy pontosítás, egy visszautalás, egy kis bővítés, hogy az olvasónak, aki mostanra elfelejtette, hogy már nem Kingről, hanem Saramagóról beszélünk, aki Nobel-díjat is nyert, ám ennek ellenére vagy mellette nem mellesleg népszerű szerző is, másokkal ellentétben, akik szintén elnyerték ezt a díjat, tehát hogy ennek az olvasónak legyen fogalma arról, hogy hol is tartunk – Saramagónál –, rendben? Hát valahogy így.

Ezért aztán én sokkal többre tartom a különféle szakmai jellegű, adott esetben tankönyveket, mint a kreatív írást magyarázó füzeteket; de ezekről már csak a következő bejegyzésben lesz szó.

(Jegyzet: Tudom, Ecót és Cardot nem is említettem. Többet írtam Kingről az eredetileg tervezett másfél bekezdésnél – nyilván mélyebb hatást gyakorolt rám, mint azt a bejegyzés írása előtt gondoltam volna –, de hát ez már a blogos kommunikáció sajátsága, hogy bármikor lehet legközelebb. Szóval legközelebb.)

Mit olvassak, ha írni akarok? (I.)

A kérdés bizonyos szempontból költői, hiszen a válasz az, hogy bármit – csak az embernek mindig tudnia kell, hogy mit miért olvas, Esterházyt például éppúgy nem érdemes a történetszövés mesterfogásaiért olvasni – hisz nincsenek történetei –, mint mondjuk Philip K. Dicket a nyelvi lelemény miatt. S persze ilyen szempontból még a legrosszabb ponyvának is van értelme, hisz legalább kielemezhetjük a hibáit; főleg amatőr, kezdő íróknak ez nagyon sok tanulsággal jár. Ehhez persze kell némi elméleti felkészültség, amit a legszerencsésebbek otthonról, az egyszerűen csak szerencsések általános és középiskolai tanulmányaikból hoznak magukkal, amit aztán írói szárnypróbálgatásaik során így vagy úgy (egyetemi keretek közt vagy írókörben, egy befutott szerző segítségével vagy autodidakta módon) bővítenek, és persze nem árt megjegyezni, hogy ez a tanulás tényleg életünk végéig tart.

Ez a bejegyzés arról szól, én mit olvastam eddig, és arról is, hogy mit nem olvastam, de talán kellett volna – a végén pedig mindenki levonhatja a maga tanulságait. És hogy ő merre induljon.

Először is egy kis történeti visszatekintés. Nekem sokat olvastak esti meséket, amelyeket megtanultam és visszamondtam. A betűket is korán megismertem, elsőben már folyékonyan olvastam, az Egri csillagokat az első két-három év alatt kiolvastam vagy hatszor (máig összesen nyolcszor). Ez nagyon meghatározó, hiszen minden mese, történet sémákkal dolgozik, amelyeket az ember öntudatlanul felismer, s elég ismétlés után ezek rögződnek: én már azelőtt is képes történeteket rajzoltam, hogy írni tudtam volna, s amint utóbbit megtanultam, már elkezdtem írni a saját történeteimet. Két kockás füzetbe írt lapozgatós könyv máig fennmaradt közülük, amelyek egyrészt a korai íráskészségemet, másrészt a totális rajzolói tehetségtelenségemet bizonyítják – szóval ha más nem is, az már akkor látszott, hogy grafikus nem leszek. Megmosolyogtatóak a maguk módján.

Az írás aztán végigkísérte iskolai éveimet, mindig írtam és olvastattam valamit, legkorábban tíz-tizenkét éves korom között a Star Trek utánzataimat, aztán jött a M.A.G.U.S. és az egyéb szerepjátékok, úgyhogy rögtön következtek a fantasy-, Cthulhu- és vámpírnovellák (na meg az iskolaújság szerkesztése, persze). Hogy ez miért fontos? Azért, mert ez már nagyon fiatalon tudatosította bennem, hogy írni akarok, és semmi mást – ezért mindig odafigyeltem arra, ami ebben segít. A nyelvtan- és irodalomórákra gimnáziumban már úgy tekintettem (és szerencsére nagyon jó tanárom volt), hogy ehhez a célomhoz visznek közelebb, és irodalom szakra is ezért mentem. Bár akkor már volt némi fogalmam arról, hogy az oktatás nem pont azt adja, ami nekem kell, de legalább főfoglalkozásszerűen olvashattam. Ez pont elég.

Mindezért nekem az irodalom és a nyelvtan tankönyvek az íróvá válás kötelező olvasmányai voltak. A mai napig itt vannak a polcomon, és nagy hasznukat veszem, és néha-néha újraolvasom ezt vagy azt a fejezetet. Az írás egy szakma, egy szakmának pedig szabályai és fogalmai vannak, s ezeket ismerni kell, ahogy annak a szakmának a történetét is ahhoz, hogy lássuk és felismerjük a folyamatokat, a változásokat ezen a területen. De még egyszerűbben: egy szövegről nem lehet beszélni anélkül, hogy ismernénk a vonatkozó irodalmi és nyelvtani kifejezéseket (költői kép, logikai alany, metafora, fókusz, prepozíció, befogadás, jambus etc.). Ezért azt gondolom, hogy ez az alap, és aki tudatosan szeretne írni – vagy csak megérteni, amit a szerkesztője mond neki –, az művelje ki magát ezen a területen; a legegyszerűbb pedig, mert szerencsés esetben mindenki számára elérhető otthon, megtanulni azt, ami a tankönyvekben áll.

Legközelebb pedig Stephen Kingről, Orson Scott Cardról, A rózsa nevének függelékéről, az Osiris kiadványokról és más kiemelt művekről.

Kritika: OSC - Ender's Game (III.)

Az előző bejegyzést folytatva a kérdés tehát az, hogy miért nem tartom helyesnek azt a megállapítást, hogy az Ender's Game-ben egyedül a történet, avagy a problémák és azok megoldása a lényeg, minden más pedig csak az olvasónak a regény cselekményébe való minél sikeresebb bevonását szolgálja. Ez esetben nem okozna problémát, hogy adott egy merőben fiktív szereplő – Ender, a világmegváltásra született zseni, aki bármit véghez vihet, amit csak az író akar, lévén világmegváltó zseniként semmilyen létező figurához nem hasonlítható –, továbbá egy merőben fiktív szituáció – egy gyermekkatona-képzés, amely nem hasonlítható sem a katonaiskolákhoz, sem a szomáliai törzsi harcokhoz –, az író pedig nem fordít gondot arra, hogy ezeket megalapozza. Elvégre a Star Warstól sem várjuk el, hogy magyarázza a Tatuin két napját. De ugye Lucas nem is kezdi el boncolgatni Luke lelkivilágát: ő egy parasztgyerek, aki romantikus álmokat szövöget, amelyek aztán a sors rendelése folytán valóra is válnak. Egyszerű, mint a faék.

Ender ezzel szemben többdimenziós, érző-mozgó figuraként van bemutatva, messze bonyolultabb főszereplőként, mint amennyit egy történetközpontú regény megkövetel, és a kiképzés-világ elnagyoltsága ehhez képest roppant zavaró. Számomra a következő pontok voltak a legfájóbbak: 1. amikor Ender húga, Valentine kimondja az addig is érezhető írói gondolatfelvetést, hogy vajon Hitler is olyan volt-e gyereknek, mint ők, és a máskor mindig didaktikus OSC egyedül itt nem reagál azzal, hogy ez kizárt, hiszen a kölyök-Hitlert nem képezték katonai táborban: ezzel elbizonytalanítva az olvasót, hogy szerzőként ő maga mit gondolhat erről; 2. amikor Graff ezredes nagyon komolyan azt mondja – majd ennek szellemében is cselekszik –, hogy ő tanár, és nem katona, de ha egy kicsit is tanár volna, értené és ismerné a rábízott gyerekeket, aminek egyetlen jelét sem látjuk az egész regényben; 3. maga a lezárás, ami borzongatóan epikusra sikeredett, ám sehogyan sem illik a korábbi, nagyon földhözragadt ábrázolásmódhoz.

Ahhoz képest, hogy mintegy félmillió leütésről van szó, ez a néhány kiragadott pont kevésnek tűnhet, de ezek valóban csak azok a részletek voltak, amelyeknél a leginkább kapartam a tarkóm, hogy akkor ezt így most hogy? De volt egy egész történetszál, ami nem stimmelt: Ender vívódása és a kiképzés legalább összekapcsolódott, két idősebb testvérének, Peternek és Valentine-nek az ezekkel párhuzamosan futó története viszont teljesen önállóan futott, és csak a könyv leges-legvégén folyt bele egy-két mondat erejéig Ender történetébe. Ők ugye Peter ösztökélésére a világuralom megszerzésén ügyködnek tizenegy-két-három évesen, ugyanolyan zsenialitással, mint Ender. OSC itt is elköveti a hibát, hogy jelzi: ezek zsenik – de semmit sem bizonyít. Az elbeszélő szövegrészek szerint a testvéreknek olyan írói vénája van, olyan retorikai képességgel és képzettséggel bírnak, olyan publicisztikákat írnak, hogy azoktól egész tömegek mozdulnak meg az egész világon... de Card egyetlen mondatot sem idéz tőlük. Éppúgy bemondásra kellene elhinnünk a zsenialitásukat is, mint a kiképzés világát vagy Ender zsenialitását, és ez már kicsit sok a jóból. Főleg, hogy sikerrel járnak, és Peter végül átveszi a világ irányítását...

Az a szomorú, hogy az Ender's Game tele van önmagukban jó ötletekkel, és a történet(ek) hitelességével vagy hihetőségével sem lenne probléma, hogyha Card többet fordítana bizonyos részletek kifejtésére, illetve ha nem próbálna meg ennyi mindent egy kötetbe sűríteni (nyilván ez utóbbi miatt hiányzik rengeteg részlet). A hirtelen felnövő Ender többnyire végig hiteles karakter – csak a regény vége felé találtam egy-két hiteltelen reakciót tőle –, a kiképzés ötlete pedig kb. a kötet feléig újszerű, és ez a két sajátsága már olvastatja a könyvet. Peter és Valentine párhuzamosan futó, elnagyolt történetszála ugyanekkor kiemeli a két fő szál hibáit, mivel ugyanazon hibáktól hemzseg, viszont nincs benne semmi, ami elleplezhetné őket. Ez így öngól. Utánaolvasva már tudom, hogy az Ender's Game eredetileg csak Enderről szólt, a testvérek története később került bele, illetve Card átdolgozta a könyv végét, minkét változtatást a ciklus további részei miatt – nos, úgy érzem, hiba volt. Card ezzel elvesztette a fókuszt és megtöbbszörözte a hibákat: talán jobban tette volna, ha ír egy külön regényt a testvérekről.

Mindezeken túl van egy alapvető problémám az egész koncepcióval: miért gyerekek a főszereplők? Card nagyon sok gondot fordít arra, hogy Endert érettebbnek ábrázolja a koránál, sőt: gyakorlatilag minden gyereket öregít úgy jó tíz évvel, úgy beszélnek és úgy reagálnak, mintha ifjúfelnőttek lennének, 18-20 éves megkeseredett kamaszok. Az írói szándék szerint ezt csak néha színesítené egy-egy papírgalacsin-dobálás vagy kisgyerekekre jellemző sértegetőzés, ám éppen azért, mert ez ritka, sohasem színesítésnek, hanem hibának tűnik. Talán ezzel a kijelentésemmel megyek a legmesszebb a kritikában, de:

Card írhatott volna egy regényt arról, hogy egy kegyetlen világ miképp változtat meg gyerekeket, ehelyett amint az állomásra értünk, szinte mindent kilúgozott a szereplőiből, ami gyermeki, és még csak nem is a kiképzés során, hanem mintha a gyermeki vonásaik soha nem is léteztek volna, elvégre mindig is a kiképzésre vágytak... Ez így vagy írói gyávaság vagy írói butaság, és nem igazán tudom, miért nem szólt rá valaki, hogy figyelj, semmit, de tényleg, semmit nem veszítenél sem a szereplőidből, sem a történetedből, ha egy tízessel emelnéd a szereplőid életkorát, ellenben sokat nyernél hitelesség szempontjából.

Arról nem is beszélve, hogy mindezek ellenére a regény végén Graff azt mondja Endernek, hogy azért kellett neki elvégeznie a melót, mert ő egy gyerek. Csakhogy nem: Graff ezredes – íróként pedig maga Card – gondoskodott arról, hogy Ender ne gyerek legyen, előbbi a kiképzéssel, utóbbi pedig azzal, hogy az első néhány fejezetet leszámítva soha nem gyerekként ábrázolta Endert. És ez az a pont, ahol a regény elgáncsolja önmagát; amikor úgy éreztem, hogy Card valójában azt sem tudta, mit csinál. Kivált a Hitlerre vonatkozó megjegyzése fényében.

Szóval az Ender's Game nem jó regény. Erős közepes, ami nagyon sokszor izgalmas, máskor szórakoztató, de összességében nem jó. Pedig lehetett volna jó, és kisregényként talán jó is volt, de kibővített formájában, amellett, hogy a ciklust talán jól szolgálja, rengeteg hiba van benne, ami miatt egyáltalán nem érzek késztetést, hogy a folytatásait kézbe vegyem. És ha így nézzük, akkor az sem biztos, hogy ebben a formájában valóban jól szolgálja a ciklus érdekeit.