Mire írunk? Zenére

Az ember leül, tölt egy whiskyt (nem ebben a sorrendben, de így hangzik jól a mondat), elindít egy Johnny Cash-t (Riders in the Sky), és ahelyett, hogy novellát / regényt / függeléket írna, egy bejegyzést kezd, mert már itt az ideje.

Aztán Bob Dylan (The Times They Are A-Changin’), ami menthetetlenül összefonódott a Watchmen nyitóképével. Nem olyan jó az a film, viszont iszonyatosan hangulatos, bármikor kedvem támad hozzá. A képregényt is ajánlom mindenkinek, ha van még olyan esetleg, akit valamiért elkerült. És aztán rögtön a Transmetropolitant, mert csak úgy. És a Sagát. Bár ha Brian K. Vaughan, akkor én valamiért mai napig az Ex Machinát tartom tőle a legjobbnak (nem összekeverendő a filmmel).

Metallica: Enter Sandman. Nem mondom, hogy segít írásra hangolódni, de ki tudja.

Háttérmunka

Az elmúlt egy hetet – már amikor nem a civil munkámat végeztem – alapvetően írói háttérmunkával töltöttem, ami nagyjából a következőt jelentette: olvasgattam a kapcsolódó M* irodalmat (ráfordított idő összesen: kb. 3 óra), kijegyzeteltem a meglévő háttéranyagot (kb. 1 óra), többször átolvastam-megcsodáltam a Lenyűgöző bolygónk a Föld sivatagokkal kapcsolatos leírásait (kb. 2 óra), töprengtem sokat (kb. 3 óra), tevékről és karavánokról olvasgattam a neten (kb. 2 óra), a háttéranyag jegyzetei alapján felpakoltam néhány oázist a térképre (kb. 1 óra, és nem a trükkös pixelek miatt, hanem mert egy oázis nem azért van ott, mert az író oda rakta, hanem ott lehet, ahol van rá lehetősége, szóval töprengés, mérés, rajzolás), aztán kb. 3.000 leütésben megírtam, hogy milyen lehetett a délnyugat-északkeleti karavánút a manifesztáció előtt (kb. 1 óra), majd továbbgondoltam, hogy akkor ezt most ugye a háború utánra kell (ez igazából gyorsan ment, rombolni mindig könnyebb), közben megnéztem egy dokumentumfilmet szudáni nomádokról (50 perc), végül pedig a következő magnum opus született mindebből a 14 órányi munkából:

"A Mélysivatagból kirajzó amundok valóban kiszárították a kisebb oázisokat: idegen, ősi fajzatok voltak, akik egy tevénél is jobban tűrték a szárazságot, és az embernépekkel vívott háborújukban ezt ki is használták. Bardaia-Halfáig ugyan az út még sztyeppés-bozótos vidéken, vállig érő drezsedafű és göcsörtös henderfák között vezetett, az Abubashir keleti lankáinak egykor zöldellő legelői azonban sziklateraszokká csupaszodtak, El Hasira oázisát pedig a lerontott falakon kívül csak egy sós-vörös mocsár és néhány konok sāhruhfa jelezte. Samiír mégis minden alkalommal eljutott Al Hidemába és vissza: az embereit gyaloglás helyett tevehátra ültette, spórolt a vízzel, de nappal is szigorú iramot diktált, az árujáért pedig annyit kért, amennyit a végén már maga is szégyellt, úgyhogy idővel garasoskodnia sem kellett."

És most igen nagyon büszke vagyok. És nem, ezt soha senki nem fizeti meg. Legalábbis pénzben. De nem is azért csinálom.

Szinopszis a Rúfiászhoz

Ezt most találtam, és mivel néhány nap kényszerpihenés után épp ismét nagy kedvvel dolgozgatok a Százháború utolsó (bizony ám!) jelenetein, legyen ez a mai bejegyzés, mert elég csak feltöltenem. A Rúfiász, avagy az Első Polgár története megírása azon ritka alkalmak egyike volt, amikor írtam és le is adtam egy szinopszist a szerkesztő kérésére, és nem csak úgy dobtam egy novellát, hogy tudod, eredetileg nem volt kedvem, de végül írtam ezt, jó lesz? Igen, néha ilyen szorgalmas is tudok lenni. A teljes szöveg a Scribden. Jó olvasgatást!

Bíborgyöngyök - az eredet

Eddig egyik blogoló kolléga sem csapta le a labdát, pedig érdekes lehet, és a kötetbemutatón esett is róla szó: hogy miként is indult a Bíborgyöngyök trilógia. Nos: egyetlen kötetként.

Sziasztok!

Lenne kedvetek/időtök a közeljövőben beülni valahova egy sörre/teára/baracklére? (ízlés szerinti aláhúzandó!)

Mit szólnátok jövő hét szerdához (dec. 6.)?

Ezzel indult az egész. 2006. december 6-án járunk, tombol a tél, és a Roham magazin akkori főhadiszállásán, egy füstös de hangulatos pincekocsmában ülünk Keith Alanson és Malcolm J. Hunt kollégákkal, és többek között arról beszélgetünk, hogy írni kéne valami jót.

[...] Lényeg: Első körben hozzunk össze egy novelláskötetet. Van néhány sztoriötletem, amit szívesen megírnék [...] Én lennék egy. Árpi és Gyuri lennének a kettő és a három, rád és Horváth Gyurira is számítunk, az már öt – és haladhatunk tovább. Hármasban hamarjában rábólintottunk, hogy ha alakul, akkor Alanson legyen a szerkesztő, ha mindenki elfogadja, és ha tényleg olyan jó, mint amilyennek tartják. [...]

Szó szót követett, levél levelet – a fenti két nappal későbbi –, és máris szerveztük az első témába vágó találkozót. Hogy mit gondoltunk? Hogy hozzunk össze egy kötetet, de ne gondoljunk semmi nagyra, egyszerűen csak jó legyen, élvezetes írásokkal, legyen szórakoztató, és ami a legfontosabb: legyen fogyasztható. Legyen szerkesztője, korrektora, mindenféle felelőse, és ne úgy jöjjön ki, mint a legtöbb kötet annak idején, mert abból bizony adódtak problémák. Úgy gondoltuk, szervezés és akarat kérdése az egész, és ha a kiadó nem képes rá, akkor megcsináljuk mi magunk.

Az első tervek még egyáltalán nem a Bíborgyöngyök irányába mutattak. Pontosabban az már az elején eldőlt, hogy low-level kalandozókról kívánunk írni, és semmi világmegváltásról, egymással lazán összefüggő történeteket, amelyek megfelelnek az előző bekezdés feltételeinek, de tényleg semmi többet... hanem aztán elkezdett alakulni a dolog. Már az első érdemi megbeszélésen körvonalazódott a téma – amit aztán jól elhagytunk (legalábbis egy időre, merthogy a mai napig tervben van, sőt), hogy egy "van néhány másik, sokkal jobb!" kiáltással belevágjunk az igazi munkába.

Na, a tegnap esti beszélgetés szokás szerint nagyon jó hangulatú volt, sajnálhatja az, aki nem tudott eljönni. Mindamellett, hogy bődületes mennyiségű hülyeséget összehordtunk, nagyjából sikerült kidolgoznunk egy "metaplotot" (bármit is jelentsen ez a szó).

Ez pedig kb. a következő, ha valamire rosszul emlékszem, majd az illetékesek kijavítják:

Metaplot #1:
Bármilyen meglepő is legyen, a Quiron-tenger déli partvidékén létezik gyöngyhalászat, annak ellenére, hogy a hidegvizú tengerről van szó. E kagylók eredetéről nem lehet sokat tudni, de nem biztos, hogy gyöngykagylókból származnak. Kétfélét lehet erre találni. a közönséges fehér (gyöngyházszínű) és a ritka fekete gyöngyöt.

Persze rögtön jöttek az első észrevételek, tovább ritkítottuk a felmerült metaplotokat (bármit jelentsen is ez), meg elgondolkodtunk, hogy a fekete gyöngy az tényleg akkora ötlet-e vajon.

1.Fekete gyöngyök:
Valóban lehetne más színű. Mondjuk mindenki bíbor gyöngyökként emlegeti őket – csak a beavatottak tudják, hogy a színe (ezeknek és csak ezeknek) valójában inkább sötétlila.

Igazi csapatmunka volt az elejétől kezdve, mindenki beledobta a maga kedvencét, én fölvetettem Tanuriát, kedves rpg-s városállamomat, Boomen hozta a Sinemossát, Malcolm Hunt a boszorkányait és a Kard-lovagokat, egyre dagadt a dolog, és már láttuk, hogy akkor a kötet gyöngyvadászatról szól majd, méghozzá Alidax érintettségével, és felmerült, hogy bizony érdemes lenne akkor bevenni Liliathot is, ahhoz viszont Renier is kell.

Ez már a következő fázis volt. Közben eltelt két-három-négy-öt hónap, elkezdtünk dolgozni a novellákon – az enyém 2007 augusztusában készült el, de nem én voltam az első –, közben pedig Raoul Renier is csatlakozott a csapathoz, sőt, szerkesztővé lépett elő, és alaposan változtatott a koncepción. Az eredeti ötlet szerint rövidke, épp csak a novellák összetartását szolgáló átkötések szerepeltek volna a kötetben, Zsolt viszont belecsapott a lecsóba, és azt mondta, hogy ha már Liliath és ilyen sok embert megmozgató koncepció, akkor legyen veleje is: és megalkotta a már jól ismert történetet Liliath és Iglat fogadásáról.

A projekt a közben eltelt három év alatt annyi embert mozgatott meg, hogy felsorolni is hosszú volna: a végül publikált szerzőkön kívül rengetegen csatlakoztak a társasághoz hosszabb-rövidebb időre, mert a lelkesedésünk olyanokat is megmozgatott, akik hosszú évek óta nem írtak M*-t – aztán vagy támadt egy jó ötletük vagy sem, de az biztos, hogy eközben megtanultuk, milyen fontos az egyeztetés, és hogy hogyan érdemes csinálni; ez az, amire azóta gyakran hivatkozunk, hogy igyekszünk egészen másképp állni a M*-hoz, mint az azt megelőző években.

De ami szerintem – és számomra – fontosabb ennél: hogy a Bíborgyöngyök nem csupán szerzőgárdát, de baráti kört kovácsolt ebből a csapatból; remélem, hogy ebből legalább egy kevés az olvasók számára is látszik.

A csuklya mögött

Hamarosan megjelenik az Az Északi Szövetség című M* világleírás, és a fórumokon már türelmetlenül várnak belőle ízelítőt, illetve azt kérdezgetik, mennyiben épít a Szürkecsuklyás Testvériség anyagaira. Pedig Domoly már lelőtte a poént az RPG.hu fórumán, még ha csak fél szavakban is. No de hát: mennyiben is épít?

Maradjunk annyiban, hogy nagyon. Ennél többet én nem mondhatok, hiszen ami benne olvasható, azt ők hozták össze.

És akkor itt most főhajtás.

Évek óta használom a szürkecsuklyások anyagait háttérként a M* írásaimhoz, mert összehasonlíthatatlanul alaposabbak a megjelent szövegeknél, talán csak a Papok és paplovagok kiegészítőt (és persze a tavalyi Toront) leszámítva. Az Abbitkirálynőhöz cirka száz oldalnyi aszisz háttéranyagot kaptam tőlük, királylistáktól kezdve a hadseregszervezésig bezárólag, és még azt is tűrték, hogy kedvem szerint felborítsak egy-két általuk felépített, de addig nem publikált koncepciót, azért, hogy a regény működhessen.

Két évvel korábban is ég és föld volt a különbség aközött, ahogy a fehér Alapkönyv hivatalosnak számító fejlesztőgárdája, illetve az ő csapatuk fogadott, amikor megjelentem a Hőseposz nyers változatával. Az akkor hivatalos fejlesztőktől kaptam egy áttekinthetetlenül ömlesztett, ráadásul csak a már megjelent anyagokat tartalmazó dokumentumot, hogy ennyi van, több nem is lesz, és sajnos nincs idejük konzultálni, mert ezerrel hegesztik a (később csúfosat bukó) kiadványt – míg a csuklyásokkal szinte hetente találkoztunk, talicskával hozták az ötleteket, olvasták és véleményezték a szöveget... ez nyilván nekem, mint wannabe írónak, nagyon imponált, de amellett azt is láttam, hogy igen, így érdemes foglalkozni Ynevvel.

Persze nem értettünk mindig egyet. Többnyire apró részleteken szoktunk vitatkozni, elsősorban azért, mert az ő alulról építkező, mindent szigorú rendszerbe foglaló módszerük csak részben esik egybe az én felülről induló, nagy tablókat építő, a részletek felé csak indákkal nyújtózó világábrázoló hevülésemmel, de ebből még soha nem volt konfliktusunk. Én elsősorban azt dolgozom ki egy-egy írásomhoz a világból, ami ahhoz kell – ők előbb az egész világot (na jó: világrészletet), és utána nézik meg, mit lehet építeni rá. Az enyém a rövid távon, a műre koncentráló író módszere, az övék a hosszú távon ügyelő, a világot építő fejlesztőké. Talán meglepő, de a kettő egész jól kiegészíti egymást.

A kommentek közt szóba került a légvárépítés: ez az, amit egy világnál valóban nem szabad, és a szürkecsuklyások ezt veszik nagyon komolyan. Néha talán egy fokkal komolyabban, mint kellene, de azt hiszem, mindenki egy fokkal komolyabban veszi a saját munkáját – már ha tényleg szereti –, mint amennyire kellene (és ez alól nyilván én sem vagyok kivétel). Viszont épp ez az egészséges túlzás mozgatja meg a dolgokat, és nekem például pont arra van szükségem, hogy a néha bizony megszaladó tollamat és képzeletemet olykor visszarántsák egy fokkal. Ezzel szemben szeretem azt gondolni, hogy egyszer-kétszer adtam frappáns ötleteket, amikor az ő tégláról téglára haladó építkezésük megrekedt.

Most nagyon kíváncsi vagyok, mit lett a dolog eredménye. Örülök, hogy végre nem a partvonalra kell kiszaladgálni a tanácsaikért, és hogy nem csak a paraván mögött, hanem nyilvánosan is megkaphatják azt az elismerést, ami az erőfeszítésükért, a munkájukért jár. A Hallgat az ég, A hit városa, A végzet masinériái (és a megjelenésre váró Karr-Khazad kapui) mind az ő aktív közreműködésükkel, sőt, kezdeményezésükre születtek, ahogy a Toronhoz is sokat hozzátettek, vagy például a Bíborgyöngyökhöz is, hiszen nagyon sok ponton az ő anyagaikhoz nyúltunk, amikor semmi érdemlegeset nem találtunk a kanonikus szövegek között.

A végére pedig egy személyes: kedvelem a srácokat, és többször hallottam tőlük, hogy szegről-végről én is szürkecsuklyásnak tekinthetem magam, hiszen ez nem olyan, mint egy párttagság, nem kell hozzá kis piros könyv, hanem csak úgy kell írni, és azért kell dolgozni, hogy Ynev minél átgondoltabb, egységes, hiteles világ legyen.

Részemről köszönöm, és megteszem, amit tudok, hogy így legyen.

De most tényleg övék az érdem.

DV meglepetések

Szerintem legalább olyan izgatottan várom a Delta Vision beharangozott M* meglepetéseit, mint az olvasók. Egy különbség van köztünk: én tudom, mik lesznek azok.

És akkor ide jönne egy sátáni kacaj. Mert ugye nem mondom el.

Viszont annyit csepegtethetek, hogy az egyik olyasvalami lesz, ami még soha nem volt – én azt várom kézbe fogni jobban –, a másik pedig... na de majd kiderül, ugye. Nehogy már eljárjon a szám.

A Hőseposz kései erratája

Egy korábbi bejegyzésben írtam arról, hogy a Hőseposz megjelent szövegéből kimaradt egy bekezdés, ami a tördelésre küldött szövegben még benne volt. A Rőtszakáll imprimatúrájáról jutott eszembe – hétfőn másodszor is átnéztem, aztán bementem a kiadóba, és javítottunk pár apróságot, pl. racklalovasok helyett racklalovasok, orkbárka helyett ork bárka; szóval tényleg csak elütésszintű javítások kellettek szerencsére –, a Hőseposzba ugyanis tördeléskor került a hiba. Hogy pontosan miként, azt senki nem tudta megmondani: valószínűleg az okozta a bajt, hogy a tördelőprogram rosszul emelte át a betűstílusokat, amit aztán "Mindent cserél" módszerrel próbáltak orvosolni a kollégák: valahol valaki valamit elütött, és egy egész bekezdés helyére az adott szövegkörnyezetben semmihez sem illő nagator szó került.

A megjelent szöveg így a következő:

Az elfek szûkebbnek, levegôtlenebbnek hitték a Szakértôk járatait; meglepetten tapasztalták, hogy alig kellett meggörnyedniük, hogy elférhessenek. A négy-öt lépés széles járatok kényelmesen emelkedtek vagy süllyedtek, sok helyütt felvonók, lépcsôk is könnyítették a mozgást, a herceg asszonya és harcosai gyorsan haladhattak elôre. A Szakértôktôl kapott térkép másolatai alapján ereszkedtek egyre mélyebbre, s a fontosabb elágazásoknál Lyell több csapatba osztotta vadászait.
nagator
Az elfek, de még az oly kevéssé érzékeny dariess-chyennek is döbbenten gyönyörködtek, s egy függôhíd kôkorlátjának dôlve igyekeztek mindörökre emlékezetükbe vésni a látványt. Érezték, hogy mindezt nem pusztíthatják el. Most értették meg, hogyan voltak képesek ellátni magukat a Szakértôk élelemmel. Átérezték azt is, mennyire nehéz lehetett elhagyniuk mindezt.

Ennek alapján jogos kérdés, mit is csodáltak annyira az elfek? Nos, lássuk az eredeti bekezdéssel:

[...] A Szakértőktől kapott térkép másolatai alapján ereszkedtek egyre mélyebbre, s a fontosabb elágazásoknál Lyell több csapatba osztotta vadászait.
A Földmélyi Város valamennyiükre lenyűgöző hatással volt. Hatalmas, több mérföld széles, több száz ölnyi mély – vagy magas? – csarnok volt, boltozatát pedig vaskos kőoszlopok támasztották alá; oldalukon aranyszínnel ragyogtak a nemesfém-erek, és nappali fényt szórtak mindenfelé. Gyémánttükrök fokozták a természetesség érzetét, a köveket mindenütt faragványok, szikrázó, csillogó drágakő-berakások díszítették. Sziklából formált függőhidak kötötték össze a csarnokfal járatait, s ezek vezettek el a sok ezer épülethez is. A csarnok falai mentén képzett teraszokon, a tartóoszlopokba vájva, vagy egy-egy önálló sziklaszigeten álltak ezek, körülöttük kis kert, gyep, itt-ott veteményes. A növényeket a mindenütt lüktető mágia éltette; a felső illetve legalsó szinteken gazdálkodásra alkalmas termőföldek terültek el, itt-ott kisebb ligetekkel, szökőkutakkal, gyorsfutású patakokkal.
Az elfek, de még az oly kevéssé érzékeny dariess-chyennek is döbbenten gyönyörködtek, s egy függőhíd kőkorlátjának dőlve igyekeztek mindörökre emlékezetükbe vésni a látványt. [...]

Ugye így már érthetőbb? Igaz, a fogalmazás kicsit esetlen, de hát idestova hét éves szöveg, ami sajnos nem kapott annyi csiszolást, mint szükséges lett volna. De sokat tanultam belőle, például azt, hogy mindig ragaszkodjak a betördelt szöveg ellenőrzéséhez.

Háttértalálkozók

Többször találkozom a kérdéssel, hogy mi magus-írók meg szoktuk-e beszélni az ötleteinket, mennyire építkezünk egymás dolgaiból, hogyan lesz koherens ez a világ, ha egyáltalán. Az Abbitkirálynő kapcsán már írtam erről, de ugyanott azt is írtam, hogy Raoul Renieren kívül mások is hozzájárultak, s hogy a folyamat részletezése megér egy külön bejegyzést.

Nos, a legfontosabb, hogy esete válogatja, mikor mennyi egyeztetésre van szükség. Ez nyilván íróként is változó – van, aki az ötleteit megosztja a többiekkel, az írásait megjelenés előtt viszont nem szívesen; más körözteti a félkész szöveget, és figyelembe vesz minden véleményt –, de általában azt lehet mondani, hogy minél fajsúlyosabb Ynev történelme vagy egy-egy szeglete szempontjából az adott mű, annál fontosabb, hogy sokan tudjunk a tervről és a koncepcióról. Ha pedig megjelenés előtt láthatjuk a szöveget, több szem többet lát alapon jó eséllyel kiszűrünk minden – majdnem minden – hibát.

Egy legendás példa erre, amikor a lexikonmemóriájú Malcolm J. Hunt az egyik bíborgyöngyös novella átolvasásakor kiszúrta, hogy abban Chei király feleségének neve nem az, mint ami egy ősrégi Rúnában megjelent. Senki másnak nem tűnt fel a dolog, legtöbbünk nem is emlékezett, hogy bárhol is lett volna információ Chei kedveséről. De kivált a Bíborgyöngyök-trilógia kapcsán sorolhatnám a hasonló példákat, amelyeknek hála ezek a kötetek az utóbbi évek egyik legkoherensebb és Ynevhű művei lettek.

A Hőseposz és az Abbitkirálynő annak idején több szűrőn is átment: az eddig nem említettek közül a legfontosabbak – a szerkesztők után – a Szürkecsuklyások voltak. Mindkét regényt olvasták és véleményezték megjelenés előtt, és ezt a szokást azóta is igyekszem tartani, mert mind a regények, mind az általuk is átnézett elbeszéléseim sokat profitáltak ebből.

Ami az írók közti kapcsolattartást illeti, úgy három éve immár rendszeresen, átlagosan két-három hetente összegyűlünk: ha vannak aktuális, futó projektek, akkor többnyire azok kapcsán, ha nincsenek, vagy a többség nem érintett bennük, akkor csak beszélgetni egy jót. Ha felsorolnám, hogy a legutóbbi két találkozón kik voltak jelen, látni lehetne, hogy idejétől és kedvétől függően gyakorlatilag az összes aktív M*-szerző részt vesz ezeken, és bár az ötletek teljes kidolgozása, az írások lecsiszolása végül persze mindenkire magára váró feladat, ez a fajta műhelymunka – ha úgy tetszik: kaláka – szükséges ahhoz, hogy Ynev képe egységes legyen.

Apokrif iratok I. - A Hőseposz kimaradt részeiről

Az Abbitkirálynő kapcsán írtam korábban, hogy akadnak kimaradt vagy végül másként megírt jelenetek / részek, amelyek akár érdekesek is lehetnek. A Hőseposznál is voltak ilyenek, egy apokrif 1 nevű fájlban találtam rájuk: ezekből válogatok most.

Az első kihagyott rész egy idézet, amit a jegyzet szerint mottónak szántam, és engem is meglepett, mert egyáltalán nem emlékszem rá, hogy valamikor akartam mottót. Pedig igen találó lett volna:

"Az élet nem az, amit az ember megélt, hanem amire emlékszik, és ahogyan emlékszik rá, amikor elmesélte." – Gabriel García Marquez

No igen. A Hőseposz történetének az alapja ez, és a második végül kihagyott rész illik is ide. Emlékszünk arra a részre, amikor Shen (az elf), Charem (a crantai) és Durag (az ork) menekülnek? A 247-248. oldalon van egy rövid jelenet, amikor Durag eltűnik, Shen pedig elindul, hogy megkeresse. Minderről Charem számol be a naplójában, ahogy arról is, hogy visszatértük után furán viselkedtek, és fel is teszi a kérdést – de csak magának, mert sejti, hogy úgysem kapna válasz –, hogy vajon mi történhetett?

Nos, a kimaradt jelenet (a gépiratból minden változtatás nélkül átemelve) a következő:

Shennek nem esett nehezére követni az ork nyomait. Könnyen rájött, hogy Durag előbb vadászott, aztán lakmározott – megtalálta egy fácán, odébb egy süldő vaddisznó maradványait –, majd egyszerűen csak sétált az erdőben, mígnem eljutott egy vékony, halkan csörgedező kis patakig.
– Mesélj Bömbölő Gjoradrról, Nagy Shan!
Shen meglepetten nézett fel. Durag egy kőris ágai között üldögél, onnan kiáltott neki. Semmi kétség: ő volt, és a velariumi elfek nyelvét beszélte.
– Te… beszéled a nyelvünket? – kérdezte tőle.
– Bűbájosság – felelte Durag, és leugrott a fáról. Nagyot dübbent a földön. – Brakhturd, a törzsi sámánunk sokféle italt tud: olyat, ami azonnal öl, olyat, amitől erősebb lesz a hímek töke, és olyat, amivel meg tudjuk érteni az állatokat. – Felröhögött. – Úgy tűnik, az elfek is valami állatok lehetnek… Volt nálam néhány korty az egyik főzetéből; mikor jönni láttalak, megittam. Most van néhány percünk. – Közelebb lépett, de még mindig a patak túlpartján állt. – Mesélj az ősömről, Nagy Shan!
– Bömbölő Gjoradr… – Shen kicsit tétovázott. – Egyszer valóban küzdöttünk egymással, de már nagyon régen… Akkor még nem hívták Bömbölőnek. Nagy volt, igen nagy orch, és vörös, mint az Első Hold. Az asszonya pedig fekete, akár az éjszaka. Nmurnak hívták, azt hiszem.
– Nmur, igen – bólintott Durag. – Hogy harcoltatok, mesélj!
– Gjoradr… Gjoradr falkát vezetett az erdeinkbe, de felfedeztük… Lesből támadtunk rájuk, a fák magasából, de hősiesen viselkedtek, és nagy harc volt. Sok vadászunk elesett.
– Te vezetted őket?
– Igen.
– Hazudsz! – dörrent rá a főnök. – Hazudsz! Érzem! Brakhturd nagy sámán; jó varázs. Mi volt a te tiszted ott?
– Én… megtartó voltam; afféle sámán.
– Sokáig küzdöttetek Gjoradrral?
Shen nem tudta, mit feleljen.
– Válaszolj, Nagy Shan! – kiáltott rá az ork, és a patakba lépett. – Válaszolj, a szellemeid nevére!
– Nem. Nem sokáig.
– Mi történt?
– Én… A vezetőnk visszavonulást parancsolt. Az orchok megrohanták a fákat, a földre kellett másznunk. Gjoradr mellé ugrottam le. Elfutottam.
– Elfutottál?
Shen állta Durag vizslató tekintetét.
– Ne bolygassuk ezt, Durag! – mondta hirtelen. – Gjoradrot hősnek éneklitek: az is volt. Ne érdekeljen, hogy egy rühes elf hogy látja ezt az egészet.
– Nagy Shan elfutott… folytasd! Mi lett utána? Folytasd, vagy széttépem azt a nyamvadt crantait az áldott tisztásodon!
Shen engedett.
– Gjoradr üldözőbe vett. Megbotlottam, ő rám vetette magát… Beleesett a tőrömbe. Aztán odaért Nmur, és egy kölyköt mutatott nekem. És a nevemet kérdezte. Ennyi.
Durag bólintott.
– Nagy Shan elfutott… Gjoradr nem volt mindig Bömbölő, és… egy asszony csinált belőle hőst. – Felmorrant, hangosan fújta ki a levegőt. – Hazugság az egész? Minden, amit az apám mesélt? Amit a fiaim tanultak? Az egész csak egy… mese?
– Nem mese, Durag. Legenda.
A főnök dühösen vakkantott felé, nyál fröcsögött a szájából.
– Hazugság! Hazudott Nmur, hazudott Zengő Bjuwadr, hazudott mindenki más is! Az összes énekmondó! Az egész vérbosszú hazugság!
– Shanaguk igaz – szólt Shen. – Igaz a csata a jégen, igaz a névadás, igaz a párviadal Khavirral, Ruthokkal és Ortwoddal, és igaz a nagy ütközet, amit ötszázhetvennégy esztendeje Ughurras talpasai ellen vívtam a Tíz Tó mellékén. Én vezettem Vel’Lar seregét háromszázegy éve Agrobak főnök ellen, és én voltam az, aki kardommal Mortakor vérét vettem a saját főnöki sátrában!
– Urtowod, Ughorra, Murdagor – sorolta Durag. – Még a nevüket is rosszul tudod!
– Mit számít? – kérdezte tőle Shen olyan halkan, hogy még a patak csobogása is hangosabbnak rémlett egy pillanatra. – A lényeg megmarad.

A kimaradt jelenet szerint tehát ez történt, ezért morgott visszatérve Durag, és ezért nem szólt semmit Shen. Kettejük viselkedését és Charem tűnődését meghagytam a végleges szövegben, mert ezzel kicsit felcsigázhattam az olvasó kíváncsiságát, a válasz pedig nem volt olyan fontos, hogy a hiánya feltűnjön, a fentieket viszont kihúztam, mert úgy éreztem, túl egyértelműen mondanám ki azt, amiről a regény szól, és mert Duragnak – jól belegondolva – egész másképp kellett volna reagálnia erre, mint egyszerű kis morgással és rosszkedvvel. Szóval ha most az lenne a kérdés, hogy mi történt: az, amit beidéztem, vagy valami más, akkor azt válaszolnám, hogy biztosan nem beszélgettek egymással, viszont nem tudom, mi más történt vajon.

A harmadik szövegrészlet az Ughjorbagannal vívott csata egy első verziója, ennyiben tehát nem kimaradt, hanem alternatív jelenet (a könyvben a csata a 275. oldaltól olvasható). Nem sok készült el belőle, de két szempontból is érdekes lehet. Egyrészt mert látszik, hogy az alkotás nem állandó előrehaladás, hanem sokszor újra meg újra ugyanazzal a jelenettel kell dolgozni, át- meg átjavítani, gyakran kihajítani, másrészt előrevetíti azt az – egyszer megírandó – ötletemet, hogy Ughjorbagan keresi és építgeti a kapcsolatot a többi ork hérosszal.

– Nhurakla Shen – szólította meg a rehynn. – Tudnom kell még valamit? Az yrch hordák, a szellemlovasok és a démonurak már itt vannak. Van még bármi a kezében? Meg tud még lepni?
A megtartó a fejét rázta.
– Nem hiszem. – A csatát figyelte, az alant kibontakozó ütkötetet. Vérbe borult a völgykatlan, ahogy az orkok és az elfek serege összekeveredett. A három démon a pegazusok hőseivel csatázott, a hadak pedig ott hullámzottak oszloplábaik körül. Éjjeli sötétbe borult az egész vidék, még annál is feketébb lett: csak a hiddon kék és vörös világában láthatták egymást a harcoló felek. – Soha nem láttunk tőle mást, és Charem sem írt ilyesmiről, azt hiszem. De a naplót épp csak átfutni volt időm.
– Akkor… hol késik ő?
– Jönni fog – felelte Shen. – A megfelelő pillanatra vár.
A rehynn lemutatott a völgybe. Kezében felvillant a kard, s egyetlen pillanatra fény gyúlt a harcolók fölött.
– Elfogy a serege, mire ideér. – Elhallgatott. – Vagy talán épp ezt akarja?
Magasabbra szöktette hátasát, pengéje vörösen lobbant, szemei aranylón felragyogtak, ahogy néhány szót suttogott. Shen érezte a manaháló remegését; az Ősök hatalma szinte felperzselte, miközben magába szívta a mágikus energiákat.
– Odalent… Odalent van, és készül valamire… valami sötétre! – szólt aztán a rehynn, hosszú percek múlva. Lejjebb ereszkedett. Shen először látta bizonytalannak: tétovázott.
– Körém! – kiáltotta, és négy testőre közelebb húzódott hozzá. – Te is, nhurakla Shen; szükség lesz rád, azt hiszem.
A megtartó melléje húzódott pegazusával. – Bemegyünk – mondta nekik a rehynn. – Pegazusok nélkül, a hegy mélyébe, ahol az yrch lakik. Csakhogy vár minket… Nem látok be a barlangjába, nem tudtam tisztán kivenni. Sokan vannak, gondolom, a legjobb kardforgatói. Csapda, de be kell mennünk, mert tervez valamit, amivel fordíthat a csatán… Meg kell akadályoznunk benne!
Testőrei rezzenetlenül állták kérdő tekintetét; Shen bólintott. Allrin csak ennyit akart. Egy szót rikoltott, és kifordult alóluk a világ.

Egy barlangcsarnokban buktak elő a Semmiből, és azonnal rájuk rontottak Ughjorbagan testőrei. Jó három fejjel magasabbak voltak, mint az orkok általában, és nem volt náluk fegyver.
A Szavukkal harcoltak.
Recsegve üvöltötték az elfekre az ősnyelv Hatalomszavait, vérrel és epével együtt köpték feléjük a pusztító igéket. Az egyik testőrt a levegőbe emelték, a teste kétfelé csavarodott, és közben szilánkosra törtek a csontjai. A másiknak a szemei változtak tűzgolyókká; a harmadikon felrobbant a vért, és felszaggatta a mellkasát.
A negyediket és Shent a falhoz csapták. Aléltan estek hanyatt.
De a megtartó szinte azonnal magához tért.
Thushur sámánjai! Inhar-inein mélyéről! Aquirok szívét eszik, aquir nyelvet beszélnek…

Ennyi. Van még jó pár dolog, de azokat nem érdemes közszemlére tenni – kivéve egy erratát, mert egy tördelési hiba miatt a regényből kimaradt egy bekezdés, amiről nemsokára még lesz szó.

A Hőseposz térképei

A minap bekereteztettem a szürkecsuklyások Ynev-térképét, és az jutott eszembe, hogy talán ez is érdekes lehet: alább néhány szemelvény a Hőseposzhoz készült térképekből, a kezdeti ötleteléstől a végeredményig.

1. Ez az első Domoly (Dományi Bálint) vázlata a negyedkori Ynevről az előkészítés fázisából. Azóta is mindig csodálattal nézem, amikor egy-egy alkalomra papírra veti Ynevet, és elkezdi rajzolni, hogy akkor itt ez a folyó ide meg ide... Persze ezek tőle is csak vázlatok ilyenkor. Így kell elképzelni:

2. Aztán, miután egyeztetünk, hogy pontosan mit szeretnék, melyik barna pacát milyen hegynek nevezzék, ez lesz belőle (igaz, ez most pont a másodkor, de a haladás látszik azért):


3. Aztán én pepecselek vele néhány órát, hogy több név legyen rajta (az elf nyelvről és nevezéktanról majd később, mert azt is kidolgoztam), amiből nullához közelítő photoshopos ismereteimnek hála ez lesz:


4. Ez pedig a végeredmény, már egészen más stílusban:


5. És akkor lássuk, mi lett az első pontban mutatott negyedkori vázlatból:


Hát így. Örök hálám Domolynak és Beelzének (Kotsis Levente), hogy ezek elkészültek, meg mind a többi, amiket mi szerzők Ynevhez évek óta használunk.