Apokrif iratok III. - Az Abbitkirálynő kivágott prológusa

A Százháború nyitánya kapcsán jegyezte meg Boomen kolléga a minap, hogy épp olyan mozgalmas, mint az Abbitkirálynő kezdése volt. Értetlenül néztünk rá, mert arról sok minden elmondható, csak az nem, hogy mozgalmas lenne, de aztán mondta, hogy arra gondol, ami kimaradt, amiben a [spoiler]. Ja, tényleg. Én már el is felejtettem. Maholnap öt éve jelent meg, kevesebb idő alatt is elfelejti egy szöveg részleteit az ember (még a szerző is, igen), de jó, hogy Boomen emlékezett – ezek szerint ő még prológusos változatot olvasott –, mert én meg ezután megtaláltam az egyik régi verzióban. Minden hibájával együtt. Láss csodát!

Prológus

(A P.sz. 3611. esztendőben, a Szigetbirtok közelében.)

A vihar északnyugat felől érte utol az abasziszi szkoggot: tajtékzó hullámokat köpött köré, ordítva végigsöpört a fedélzetén, és fekete esőt zúdított a legénység nyakába. Kék villámok cikáztak a háborgó tenger fölött, a mennydörgés elnyomta a hajóparancsnok szavát: hiába üvöltött teli torokból, hogy kurtítsák a fővitorlát, és forduljanak a hullámok felé, még az elsőtiszt sem hallotta közvetlenül a jobb oldalán.
A kapitány csalódottan átkozódott, és másodszor már a tiszt fülébe ordította a parancsokat, aztán a kormányos mögött álló csuhásra nézett:
– Merre járnak? Merre? – kérdezte tőle, aztán megragadta és megrázta a vállát, amikor nem válaszolt. – Antoh nevére, merre járnak?!
A férfi lassan ocsúdva fordult felé:
– Messze… – hörögte a révedésből ébredők tompa hangján. – Nem érhetnek el időben.
– És ők? Ők merre?! – rázta meg még egyszer az őszülő parancsnok.
– Közel – felelte a zöld csuhás, és a hajóorr felé mutatott: – Túl közel…
Rőten izzó zsarátnokok ragyogtak fel a szkogg előtt, az esőfüggöny túloldalán, s a kapitány a kormány előtti mellvédhez lépett, hogy biztosabban álljon, mert megrogyott a térde.
– Antoh kegyelmezz… A csónakot! – kiáltotta, és sarkon perdült, a csuhás felé. – Vidd az úrnőt és a lányokat! – ordította holtfehérre váltan, de benne rekedt az utolsó sürgetés: nappali fény gyúlt, éhes lángok martak a szkogg fedélzetébe, végigperzseltek vitorlákon és kötélzeten. Sikolyok harsantak, égő emberek ugrottak a vízbe. A főárboc deréktájt megrepedt, megingott, aztán, ahogy a kötelek elszakadtak, recsegve balra dőlt, és belecsapódott a vízbe. Magával rántotta az ezüst hajóval díszített zöld lobogót.
A sebzett szkogg imbolyogva próbált egyensúlyt találni, nehogy az árboc után vesszen: fedélzetén rémült kezek kaptak kapaszkodó után.
– Asszonyom! Asszonyom! – kiáltották közben többen is a kajütfolyosó ajtajában. – Erre jöjjön! Siessenek!
Hangjukra először vékony cselédlány bukkant fel lángmarta ruhában, majd markos férfiak követték: egyikük alélt nőt vitt a karján, másikuk gyereklányokat vezetett kézen fogva.
– Jöjjenek! – dörrent rájuk egy ércesebb hang, és a zöld csuhás pap bukott elő a tatfeljárónál kavargó füstelegyből. Ruhája tépett és kormos volt az előbbi robbanástól, arcát és kezét vörösen lüktető sebek csúfították. Talán csak istennőjének köszönhette, hogy túlélte az első támadást.
– Alig él – kiáltotta neki a férfiak egyike. – Meg kell nézd, atyám!
– Előbb a csónakot! – intett szigonyszerű botjával a pap. – Tengerre már! – tette hozzá kiáltva, de hangját elnyomták az újabb gyújtócsillagok. Süvítve csapódtak a szkogg oldalába, s a hajó ismét veszélyesen oldalára dőlt, mindenki elzuhant, a mellvédpalánkokhoz csúszott az átázott fedélzeten.
– A csónakot! – kiáltotta az utolsónak maradt tiszt kétségbeesett hangon. – Vágjátok le már!
Ketten-hárman is hallották a parancsot, a lángok között mégis percekbe telt teljesíteni: a szürke csónakok egyike előbb a hajótesthez ütődött, majd nagyot csobbant a fekete vízen. Aztán már hamar követte a többi is. Az emberek egymást biztatva ugrottak utánuk a háborgó tengerbe, és megpróbáltak megkapaszkodni peremükben.
A szkogg közben úszó máglyává változott. Testét ropogva nyaldosták a lángok, fényük megvilágította a morajló óceánt, a hullámok között hányódók arcait. Égő gerendák zuhantak a vízbe, és a hajó gyomrából fekete füst tört elő.
A túlélők bemásztak a csónakokba, evezők kerültek elő: összeszorított fogakkal igyekeztek minél messzebbre jutni, és remegve nézték az egyik csónak orrában kántáló papot, akinek magasra emelt szigonyán zöld lidércfény imbolygott. A tenger át-átcsapott a csónakok fölött, a vihar dühöngött és ordított körülöttük, de csak vízpermettel szórhatta meg őket: az istennő rájuk nyitotta féltő szemét, és megóvta őket a tomboló elemektől.
Az örvénylő füstből azonban irdatlan tömeg bukkant elő, rőt fények imbolyogtak oldalán: toroni karakka volt.
Főfedélzete jó hat lábbal, tatépítménye több emelettel magasodott a hullámok fölé, amelyek meg se bírták rezdíteni. Szinte falta a távolságot maga és az apró csónakok között, és átgázolt a gerendaszálak és hordók körül hányódó tengerészeken. Összezúzott, maga alá gyűrt mindent, s amikor elérte a csónakokat, egymás után törte össze őket, recsegve forgácsolta szét a szürke fát: még Antoh papja sem tehetett ellene.
Meggyötört arca egészen elfehéredett, két karja megadón lehanyatlott, amikor a hadihajó őket is elérte.
Dörgött az ég.

Ennyi volt. Hogy miért maradt ki? Valószínűleg akkor is kicsit pozőrnek és túlírtnak éreztem, ráadásul azt gondolhattam – gondolom, mert emlékszik a fene, ugye –, hogy nem tesz hozzá annyit a szöveghez, hogy érdemes legyen megtartani. Karakterábrázolás nincs benne, így nem ébreszt túl sok kíváncsiságot az olvasóban, és homályosabb is a kelleténél: talán most sem esett le mindenkinek, hogy ez az a jelenet, amire később többször utal a szöveg, amikor a toroniak megölik Damorra Karnelian feleségét. A regénynek végül nem lett prológusa – hacsak a dekrétumszövegeket nem vesszük annak –, az első fejezet viszont minden nehézségével együtt jól pótolta szerintem, és a regény stílusához is jobban illett. De persze ízlések és pofonok; gondolja valaki, hogy ez kellett volna?

Apokrif iratok II. – Az Abbitkirálynő alternatív befejezése

Ha már a kommentek közt szóba került az Abbitkirálynő, ideje teljesítenem egy régi ígéretet: alább következik a regény először megírt, ily módon eredetinek mondható (egyben szerkesztetlen) zárójelenete. Előtte érdemes lehet fellapozni a regényt, beleolvasni az első és az utolsó fejezetbe (az epilógusba), és csak utáni továbbolvasni itt. Amit pedig még tudni kell: ez eredetileg a 48. fejezet lett volna a regényben, amely végül 50 fejezet hosszú lett, tehát látható, hogy miután ezt megírtam – majd nem megfelelőnek ítéltem –, jócskán dolgoztam még a szöveggel.

48.

Az esős évszak úgy búcsúzott, ahogy érkezett: egyik napról a másikra, váratlanul, hirtelen. Az északi szél délire fordult, a nagyszemű esőt napsütés váltotta fel. A felhőhadak elvonultak, és a tavasz néhány hét és futó zivatar alatt megfutamította utóvédjeiket is, amelyek néha még megjelentek Ifin egén. A város fellélegezhetett: bár szerte az országban folyók léptek ki a medrükből, tavak öntöttek el halászfalvakat, a koronaváros ismét győztesen került ki a partvidéki téllel vívott háborúból. Utcáiról eltakarították a csatornák előhordott mocskát, a vezetékek vize visszahúzódott a kanálisokba, és a kikötő is épen maradt – s a roppant hangyaboly ismét ünnepelt. Királynőt koronáztak.
Az utcák megteltek bámész hadakkal, ezrek nyüzsögtek Tharr roppant katedrálisa körül, tízezrek tolongtak a környező utcákban a magasra törő cizellált tornyok árnyéka alatt. A menet, beszélték, az erődpalotából indul majd, és körbemegy a városon az Aranyművesek utcájától a Féregkapun át egészen a Polgárnegyed és az Alsóváros legkülső széléig, az Abbitkardú Hiere Otlokir tizenöt láb magas abbitacél szobráig; onnan visszább kanyarodván a Három Pápa teréig a katedrálishoz; onnan pedig végig a Kőművesek utcáján, el az Építész Szobra mellett, át a Toronykapun vissza az erődpalotába. Néhányan viszont úgy tudták, hogy rövidebb utat választanak, és tesznek egy kerülőt azon az immár üres telken át, ahol néhány hete még a Deriol-bérház és gazzal felvert udvara állt. Királyi rendelet intézkedett a lerombolása felől, ki tudja, miért.
– Ármány miatt – bizonygatták egyesek. – Ott szőttek terveket a szegény Otlokir ellen…
– Szegény fejedelem! Olyan fiatal volt! – sápítozott egy utcai kofa. – És milyen jóképű…!
– Anyámasszonykatonája! – rikoltotta egy vénasszony. – Eszelős tökfilkó!
– Hagyja mán ezt, anyó! Ha itt lenne a fia, jól lehordaná ezért!
– Eszelőstökfilkó! – rikácsolt tovább a vénasszony, de aztán hangja elveszett a tömegben. Zenészek érkeztek, gólyalábas mutatványosok imbolyogtak a tengerként hullámzó tömeg fölött. Tűznyelők kis csapata nyitott utat nekik. Harsona szólt, cimbalmok zöngtek, zászlók csattogtak a magasban.
– Én láttam ám a flottát! – tódította egy sovány, nagyorrú alak néhány ingyenfalat reményében a Féregkapu oldalában sátort ütött sülthalárus fülébe. – Vízhordó vagyok, megfordulok ám sokfelé. Láttam az összes hajót, ott álltak libasorban, amikor Baaradnál jártam. Nagy, hasas hajók voltak, jó sok katonával!
– Tán azokat is láttad?
– Hát még jó hogy láttam, a saját két szememmel! Annyian voltak, hogy feketéllett tőlük a tenger.
– Voltak-e annyian, mint a toroniak?
– Még többen is – vágta rá a kocsis, de aztán hirtelen elkomorult. – Mégis odaveszett az összes… – Undorodó pillantást vetett a kaput vigyázó toroni katonákra, és kiköpött. – Ezt sosem felejtjük el! – fenyegette meg őket, de csak szavakkal, mert még az ujját sem emelte fel.
Mégis kapott egy fél halat, amit aztán jóízűen, vigyorogva csipegethetett, amíg megérkezett a koronázási menet.
– Nézzétek! Nézzétek, ott jön már az eleje!
– Harsonások mind, de mennyien! Legalább száz van belőlük!
– Milyen sárga a ruhájuk!
– Mint azé a főúré volt, emlékeztek, ugye? – kérdezte valaki. – Akiről az a legény beszélt a kikötőben!
– Milyen jó volna – sóhajtott fel egy cserzővarga, aki most is csak vonakodva hagyta ott a műhelyt, de hát ma úgysem akadt volna vevője –, ha itt lenne most, és mesélne róluk!
Pedig Sankhó bizony mesélt, épp csak nem ott a kapu tövében vagy az első Otlokir szobra alatt, hanem Tharr katedrálisában, az egyik erkélyen támaszkodva. Kisebb rangban lévő udvaroncok torlódtak fel mellette, a bátyjával együtt odaszorították a korláthoz. Néha nem kaptak levegőt, de legalább mindent láttak odalent.
Fülsiketítő volt a zsivaj, és a vastag terméskő-falak ellenére is nagyon meleg volt. Az úrhölgyek izgatottan és izzadozva legyezték magukat a padsorokban.
– Nézd, milyen szorgalmasan ájuldoznak! – nevetett rajtuk Sankhó bátyja, és öccsét oldalba bökve egy vékony asszonyságra mutatott. Igen magas rangú nemes hölgy lehetett, mert hárman is érte nyúltak, csak az ura nem mozdult. – Nédd-a, már viszik!
– Az Arinn Forgran grófné, a tyn-tanuriai régens felesége – hajolt a füléhez Sankhó, és megpróbált úgy mondani, hogy hallható legyen, de a bátyján kívül ne figyeljen fel rá senki. – A szegény fejedelemnek volt a szeretője… Nem hiszem, hogy olyan rosszul lenne, inkább csak kelleti magát. Azt mondják, igen unatkozik a férje oldalán. No meg az is lehet, hogy nem kívánja végignézni a ceremóniát. Nem állhatja az új királynőt.
– Akkor meg miért nem maradt otthon?
Sankhó megvonta a vállát.
– Te is elmégy, ha esküvő van a szomszédságban – felelte, és éppen jókor, mert utána felharsantak a kürtök, és a sokhajós épületben mindenki felállt, majd térdet-fejet hajtott az érkezők előtt.
Színpompás egy társaság volt, annyi szent, és Sankhó, akit alkancellári tisztsége feljogosított rá, hogy páholyban állva nézze végig a szertartást, végig suttogott a bátyja fülébe.
– Az a férfi, aki ott elsőnek érkezik, a főudvarmester: lárvaarcú, selypegő alak, aki csak azért maradt meg a helyén a Nagykirály halála után, mert olyan jelentéktelen, hogy senki sem törődik vele. Mögötte láthatod az udvaroncok hadát, díszes, tarka népség… Sok közöttük a szemrevaló lány… Most, most figyelj! Az új nagykancellár érkezik! Nem túl magas, barna hajú ember a délvidékről, Shadonból, korábban ő volt a tárnokkapitány: Laurel Arkhodronnak hívják. Látod, milyen félszegen lépdel? Három főkancellár meg tucatnyi kancellár követi, de nem érzi magát biztonságban. Fogadni mernék, hogy mindjárt eltüsszenti magát, és előveszi azt a drága selyemkendőjét, hogy abba trombitáljon.
– Ez került a vénember helyébe? Miért nem valaki más?
– Azt tartják felőle, hogy jóravaló ember, és távol áll tőle az ármánykodás. Tiruna királynő bizonyosan ilyet akart maga mellé, hiszen a nagykancellár méltósága nagy hatalmat jelent… De nézd, most érkeznek már a többiek is, a főlovászmester, az új tárnokkapitány, az a magas, kopasz toraniki nemes, és az új hadkapitány, aki szintúgy kopasz, és Veriz Zaddar a neve. Állítólag túlélte az ütközetet, és ő hozta meg a hírt… Nagyon jóban vannak a Kegyelmes Asszonnyal, mindenben kikéri a tanácsát.
– Ahogy a tiédet is! – nevetett fel a bátyja, de Sankhó megszorította a könyökét.
– Mondtam, hogy erről ne jártasd a szádat! – dörrent a fülébe, hogy az elkapta a fejét. – Különben sem olyan fontos dolog az.
– Akkor meg mit dicsekszel vele?
– Hát csak mégis… na de nézd, ott a vén dul Mordak is, aki még mindig országbíró. És az a sebhelyes arcú Draaren, a testőrség új kapitánya. Nagyon feszít a ruhában, csak fejébe ne szálljon ez a tisztség!
– Gondolod, hogy úgy lesz?
– Hát – tétovázott Sankhó –, nem is tudom…
– Mi jár a fejében? – nógatta a bátyja.
– Valami ballada – vágta rá a fiú, és érezte, hogy bizonyosság tölti el. – Északföldi költemény… Lúren és Arnia.
– Sohase’ hallottam. Biztosan valami lakodalmas ének sok sörrel Gianagból. Azok csak olyat tudnak.
– Nem olyan biztos… de nézd! A nyktalosi régens!
– Hát az meg ki a búbánat? – csodálkozott a bátyja, és kihajolt a korláton, hogy jobban szemügyre vegye. Alacsony, ezüsttel szegett kámzsát viselő kopasz férfi haladt az Amalli-ház […]-os zászlóvivője mögött, bőrvértes vizitorok gyűrűjében. Tetovált kosfej vöröslött a homloka közepén. Amerre ment, elhallgatott a pusmogás, és ijedt tekintetek fordultak félre. – Nem úgy néz ki, mint egy Amalli… csak nem egy barnaképű?
– De igen, gorviki… A vén Amallival együtt odaveszett a három fia is, és csak egy karon ülő pólyás maradt utánuk, a kicsi Werton Amalli. Addig ez a gorviki viseli az uradalom gondját, legalábbis ezt beszélik. Nézd, milyen távol ül le a nagykancellártól! Azt mondják, Arkhodronnak borsódzik a háta, ha csak arra gondol, hogy a Kosfejes egy papja van a közelében. Úgy irtózik tőle, mint a tűztől, de hát nem tehet ellene… Nézd csak! Az meg a toraniki követ, Teron dyl Maravell tengernagy, a Gyáva; de Árulónak is mondhatod.
– Ő vezette a dul Hossadok hajóit, igaz?
– Úgy biza’. Visszafordultak még a csata előtt, és ezt kapták cserébe: a Karnelianok tengerbárói címét rátestálták erre a nyúlszájú kapitányra. Még Odren úrfi is jobb lett volna ennél, csak hát az meg kitörte a nyakát. Na, az is egy furcsa dolog egyébként, most már összehordanak mindent, hogy talán nem véletlenül esett le a lóról.
– Hát az ott? – szakította félbe a bátyja, mert a halott Odren úrfinál sokkal jobban érdekelte egy mézszőke asszony, akit épp megpillantott. Kagylómintás lobogó alatt érkezett, és egész seregnyi fekete ruhás testőr védte még a fürkész tekintetektől is. – Ki ez a törékeny kicsi szépség?
– Az…? – Sankhó megrázta a fejét, kiszáradt a szája. Csak lassan válaszolt. – Láthatod, az új Karnelian-lobogó alatt jön… Aarian a neve, és nemrég tűnt fel Ifinben… Az új tengermelléki hercegkapitány ágyasa.
– Új hercegkapitány van a Szigetbirtokon? – kérdezte a bátyja csodálkozva. – Nem is mondtad, hogy meghalt az az öreg.
– Aldor Karnelian, igen… Azt mondják, meghasadt a szíve, amikor megtudta, hogy a toroniak elpusztították a flottát. Mások meg azt, hogy a másodszülöttje, Beris végzett vele, és a levágott jobbját küldte az udvarba hűsége zálogául. Feloszlatta a Szigetbirtok tanácsát, és lerombolta Antoh szentélyeit. Tharr papjait hívta tanácsadónak.
A bátyja megborzongott.
– Ronda, büdös ember lehet, én úgy képzelem. Mit keres nála ez a szép hölgy?
– Nem ronda ember – felelte Sankhó. – Igen jó arca van, mindig szerették az asszonyok. Csak a nézése kegyetlen. Összefut az ember hátán a hideg… Nézd csak, jönnek ám még! Az ott a lampryssai hercegkapitány fia, aki a halott fejedelem valamilyen fokú unokaöccse, és így az egész család jogot formál a trónra. Látod a fiatal képit, milyen dühös? A királynő lecsapta a kezükről a koronát… Az meg a fiatal dul Mordak. Ő ott volt a Ragg-foknál, és a déli parton vetette partra a víz, úgy menekült meg. Bátor férfi, nagyon egyenes ember…
– Na jó – intett a bátyja –, most már annyi cifra ruhát láttam, hogy egy szabó is betelne vele. Jön már az a nőszemély?
– Vigyázz, mit mondasz! – figyelmeztette Sankhó. – Tudod, hogy mindenki fülel! Mindenki helyezkedik…
– Tudom én: nyalják a toroni cafka seggét – morogta a bátyja, de lefelé bökött, mielőtt Sankhó mondhatott volna bármit is: – Ejnye… csak emlegetni kell őket, már jönnek is! Őket is ismered?
Sankhó hunyorogva, beharapott ajakkal bólintott.
– Az ott, aki elől jön, az a nagyon magas, dreggisbe öltözött kyr, az …, az új bányakapitány… Császári követ volt III. Obed idején Ifinben: az ő palotáját gyújtották fel Antoh kvartjában. Nagyon dühös érte, mert igen szerette. Őt viszont ki nem állhatja senki, azért is van ennyi testőre. Látod a zászlaját? Krákot ábrázol, és azt mondják, hasonlít is rá: a saját fiát is képes volt vízbe fojtani valami ballépése miatt.
– Az pedig, aki most jön – mondta a következő csoportra mutatva –, az Khymmer Trodar-on Ecyhín, a távol-nyugati concitator. Az a délceg, sudár alak a vörös vértben, fehér palásttal.
– Akinek […] az arca…
– Az – bólintott rá Sankhó. – Azt mondják, a csatában szerezte, és az a pókhasú magitor mentette meg az életét, aki mögötte lépdel.

Hát eddig a részlet: befejezetlen. Sajnos már nem tudom, miért vetettem el ezt a verziót. Nyilvánvaló stiláris botlásait lehetett volna javítani; koncepcionális oka lehetett. Leginkább azt hiszem, hogy hosszú és meglehetősen unalmas, Sankhó elbeszélése itt-ott megkapó, de kevéssé érdekes – nélkülözi azt a személyes bevonódást, amit a megjelent verzió tartalmaz, ahol Tiruna a nézőpontkarakter. Alighanem ezért változtattam.

Ez + az

Most csak egynémely dolgokról, rövidhírszerűen.

1. A szombati találkozó jól sikerült abból a szempontból, hogy az illetékes hivatalos emberkékkel sikerült megbeszélni minden megbeszélendőt (már pötyögöm a következő kiegészítőjükhöz tőlem kért ötletlistát), szervezésben viszont lehetne majd szerencsésebb a dolog. Abban maradtunk, hogy legközelebb előre össze lehetne gyűjteni a kártyás fórumokon és találkozókon felmerült, írókhoz intézett kérdéseket, és pár percben válaszolhatnánk azokra, hogy ne csak elszigetelt beszélgetések, hanem valami közösségi is legyen. De persze ez a találkozó a kártyáról szól, nem az írókról, szóval ezt sem szabad túlzásba vinni. Szerintem az, hogy létrejött és egyre szorosabb az együttműködés a M* irodalmi és kártyás része között, már nagy dolog, és az ilyen alkalmak tovább erősítik ezt.

2. A minap felhívták a figyelmemet rá, hogy a fantasya.hu nem szűnt meg, csak átalakult, és itt elérhető. Az Abbitkirálynő kapcsán hivatkoztam Illés kritikájára, de akkor nem tudtam linket adni: nos, itt megtalálható.

3. A blog lehetőségeinek próbálgatása jegyében kiraktam oldalra egy szavazás-panelt, ahol ki-ki jelölheti, melyik elbeszéléseim / novelláim tetszettek neki a legjobban. Kíváncsi vagyok az eredményre.

4. A blogok közé felkerült Indira Myles, Kleinheincz Csilla és Heidel Dan írói blogja, tessék böngészni azokat is!

Abbitkirálynő (II.)

A Hőseposzt az utolsó simításokat és a szerkesztést leszámítva egyedül, a M*-íróközösségtől távol írtam, kizárólag saját ötletek és korábbi olvasmányok alapján. Az Abbitkirálynő, második regényként, sokkal több támogatást kapott, amiért mindmáig nagyon hálás vagyok, az írók közül legfőképp Raoul Reniernek. Vele a Hőseposz megjelenése előtt pár nappal ismerkedtem meg személyesen, és mert közel laktunk egymáshoz – ő született debreceniként, én ottani egyetemistaként –, egy idő után szokássá vált, hogy havonta fölkeressem, és átbeszélgessünk egy estét-éjszakát. (Több-kevesebb rendszerességgel, de ezt a szokást a mai napig tartjuk.) Az ő borai és személyisége – miként azt az Abbitkirálynő végén is írtam – maradandó nyomot hagytak a regényen: Malfeo Amalli karakterét róla mintáztam, hajnalba nyúló beszélgetéseink pedig szép lassan megformálták azt az Abasziszt, amelyről az előző bejegyzésben is írtam. Mindezt pedig úgy, hogy megjelenés előtt soha egy sort nem olvasott a szövegből, csak együtt agyaltunk általam fölvetett kérdéseken.

Nagyjából ekkor jöttem rá, milyen fontos, hogy minél több szerzőtárs tudjon egy-egy készülő projektről, mert csak így építhetünk egységes Ynevet, no és mert minden meglátás segít jobbá tenni egy regényt. Ezért is máig sajnálom, hogy Wayne Chapmannel nem tudtunk leülni és beszélni akkor: az Inomi bedőlése és a Tuan felbukkanása között elég zavaros viszonyok uralkodtak, őt pedig akkor még nem ismertem személyesen, az e-mailes és telefonos kapcsolat pedig nem jött össze. De azóta zökkenőmentes az együttműködés, amit a Vihar Ibara felett is bizonyít. (A maga idejében az abba írt novellámról is lesz majd bejegyzés.)

Most aztán még sorolhatnám, ki mindenki segített a regény születésénél, de legtöbbjük, már csak a színfalak mögötti munka megismerésének érdekében is, külön bejegyzést érdemel a későbbiekben, úgyhogy most inkább arról, ami a megjelenés után a legfontosabb: a visszajelzésekről. Az Abbitkirálynő hangvétele és jellege miatt (lényegében történelmi regény) elég sok vihart kavart, az olvasók vagy szeretik, vagy nem, többnyire attól függően, kinek mennyire jön be ez a műfaj. Ez a kettős fogadtatás nem baj, sőt: azt jelzi, hogy elértem a kitűzött célt – viszont egyben azt is, hogy a M*-olvasók nem feltétlenül ezt várják tőlem a Hőseposz után. Mint erről itt már írtam, meglátjuk, ennek fényében mi lesz majd a Sárkány és Unikornissal.

Az Abbitkirálynőről egy érdemi kritika született, Varga Illés (kivált az Aurin és a Roham révén lehet ismerős) tollából, az azóta megszűnt fantasya.hu oldalán. Igaz, inkább volt műelemzés és értelmezés, mint kritika, de talán épp ezért alaposabban szólt a regényről, és jó érzékkel tapintott rá az érdemeire és a gyengéire is. Mivel az eredeti oldal már nem elérhető, lehet, hogy megkérem majd Illést, adjon engedélyt egy itteni másodközlésre, mert igen tanulságos lenne. Ugyanekkor pedig nem akarom elhallgatni, hogy a Hőseposzról kritikát író Attilának is adtam egy példányt az Abbitkirálynőről, számítva a véleményére. Neki aztán kimondottan nem tetszett a könyv: letette az első pár oldal után, mert az eleje alapján nehézkesnek és érdektelennek találta. Egy szavam sem lehet, mert az olvasónak a tárgyi tévedéseket leszámítva mindig igaza van: megköszöntem, és söröztünk tovább. (Azóta is volt rá példa, részben közös a baráti társaság.) Azt viszont már többször elmondtam, hogy igen a regény eleje nehéz, szándékosan nagyon sok név, nagyon sok utalás van az első fejezetben – azon az olvasónak át kell vergődnie magát. Ez szándékos, hogy az olvasó felkészüljön arra: ennél a regénynél figyelnie kell, mert nem feltétlenül könnyed délutáni szórakozás.

A magam esze szerint talán ennyit az Abbitkirálynőről, legalábbis egyelőre: van néhány kivágott, vagy éppen másképp megírt jelenet valahol a gépen, amit talán érdemes lenne felrakni ide, összehasonlításul a végül megjelentekkel, mint egy kétlemezes DVD-nél, de ezt majd egyszer, később. Illetve esetleg: vélemény? Kérdés? Amint visszajöttem a világ végéről, szívesen válaszolok.

Abbitkirálynő (I.)

Az úgy volt, hogy ültem a vonaton, és egyszer csak megszületett a regény. Szerintem azelőtt sem, de azóta biztosan nem történt még velem, hogy egyik pillanatról a másikra lássam magam előtt az egész történetet, és elejétől a végéig tudjam, miről fogok írni. Valami kitérő, bizonytalanság, számomra is meglepő fordulat mindig akadt. az Abbitkirálynőnél azonban minden egyszerre jött, egy este alatt. Aztán pár nap múlva, hétvégén, megírtam a sarokjeleneteket (kezdés, zárás, főbb fordulópontok), azaz kicsit több, mint a regény egytizedét, és attól kezdve csak köré kellett írni a többit. A Hőseposz kb. három éven át íródott, a Sárkány és Unikornis szintén – az Abbitkirálynőhöz bő egy év is elég volt (2004-2005).

Mielőtt írni kezdtem, épp Móricz Zsigmond Tündérkertjét olvastam újra, és ez adta az utolsó löketet: az elején van benne egy jelenet az ifjú fejedelem feleségével, aki utána nem sok szerepet kap, engem viszont az érdekelt volna, hogyan éli meg ő az eseményeket. És akkor hirtelen beugrott Abaszisz meg a Ragg-foki ütközet, egy idegen királyné, egy őrült nagykirály, egy mélabús-szerelmes, szomorúhős Karnelian, és máris pörögtek a dolgok maguktól. Móricz felé azért leróttam a tiszteletemet, a regény Tündérkert című részének 24. fejezete – amikor merényletre készülnek a nagykirály ellen – többször szó szerint egyezik az ő merényletre készülő szereplőinek szövegével. Illőnek éreztem, és szórakoztatónak is, ynevesíteni ezeket a sorokat.

Ha visszagondolok, az egész munkában ezt éreztem a legszórakoztatóbbnak, összegyúrni és átalakítani műfajokat, történeteket és stílusokat. Az Abbitkirálynő királydráma hangulatú és történetvezetésű történelmi regény – pontosabban áltörténelmi, hiszen egy nem létező világban játszódik. Ám hogy ez a világ minél ismerősebb legyen, Chapman angolos aszisz arisztokráciáját és Alan O'Connor mexikói beütésű aszisz középrétegeit (akiknek Bram Boreillo a legjellegzetesebb képviselője) Erdély aranykorából származó körülményekkel vegyítettem. A mindenki által szorongatott, államiságáért küzdő Erdély, az öntudatos örök egyensúlyozó számomra egyértelműen Abaszisz IRL párhuzamának tűnt, a Tündérkert hatásától függetlenül. Kifejezéseket, viselkedéseket, viszonyulásokat kölcsönöztem történelmi, politikai és jogi tanulmányaimból, azokat gyúrtam bele a regénybe (elég szép jogrendet is kidolgoztam például Abaszisznak a régi magyar jog alapján) – azt remélem, többnyire sikerrel.

Amire eközben kevesebb figyelmet fordítottam, legalábbis így visszatekintve, az a szereplők érzelmi ábrázolása. Mert a regény beszédstílusa kimunkált és veretes – ha valaki elkapja a ritmusát, akkor könnyű olvasni, de amúgy egyáltalán nem, mert nem ez volt a cél –, a politikai harcok, a személyes viszonyok pedig éppen olyan kuszák és folyton összekuszálódóak, mint maga a szöveg (Sankhó idézőjelbe tett, mások szájába adott mondatai az első fejezetből például kivétel nélkül elhangzanak később, de egészen más körülmények között, így egészen más jelentéstartalommal), és a történet dramaturgiailag is a helyén van – de a szereplők szenvedhetnének jobban is. A királydrámák minden kelléke megidéződik, csak a vér és a könny lehetne élethűbb, mint pl. George R. R. Martinnál, vagy épp Móricz Zsigmondnál. Szóval ebből a szempontból nem olyan jól sikerült, és lehetne még dolgozni rajta. Vagyis lehetett volna, mert nem vagyok híve a toldozás-foldozásnak, és ez már így marad, épp csak tanulok belőle.

Ennek ellenére – vagy épp azért, mert ez utólag kissé bosszant – többször és szívesebben veszem kézbe, mint a Hőseposzt. A kimunkáltsága miatt közelebb áll hozzám, és sok ötletem van arról, mi történt Abasziszban azután, hogy Tiruna hatalomra jutott – ha valaki fizet egy sört, majd elmesélem.

(Folyt. köv. írótársakról, kritikákról, sörről és borról, még mindig az Abbitkirálynő kapcsán, a következő bejegyzésben.)