Varázsszó

Van egy olyan kifejezés, hogy írói szabadság. Ez most főképp annak kapcsán jutott eszembe, hogy frissítettem a Százháború-részletet, a korábbi szöveget lecseréltem a szerkesztett verzióra – aki már olvasta, az ne pazarolja az idejét, az első két fejezetről van szó, amelyekben nem történt sok változás; Wyquin már látta őket korábban is, most csak finomhangoltunk –, s közben arra gondoltam, mekkora szerencse, hogy anno az első írásaim kapcsán "nem kapattak el". Ez most nagyképűen is hangozhat, hogy mekkora ász vagyok már, amiért ilyen szerény az arcom, pedig nem: nem vagyok különösebben szerény – sőt, szeretek büszkélkedni –, de itt nem is erről van szó. Egy író fejlődése szempontjából elengedhetetlen, hogy őszinte visszajelzéseket kapjon. Ha egy lakatos csinál egy zárat, akkor az vagy jó, vagy sem; legfeljebb ronda, de az nem befolyásolja a működését. Az írás ennél szubjektívebb dolog. Ha az író nem kap őszinte, nyílt, alapos kritikát már a pályája elején – kisgyerekként, amikor az első fogalmazványaival próbálkozik –, akkor azt fogja gondolni, hogy amit írt, az jó, mert nem tanulja meg sem a kritikák megértésének módját (érzelmi távolságtartás), sem az írói eszközöket (minek tanuljon, ha ösztönből tudja, ugye), e kettő nélkül pedig végül is nem alakul ki benne az önkritika, az önszerkesztés képessége, és minden egyes szöveg, amit kitermel magából, hosszas-hosszas szerkesztésre szorul – ha szerkeszthető egyáltalán. (Egy ideális világban ezeket a förmedvényszövegeket és szörnyírókat nem jelentetik meg, de ugye nem ideális világban élünk.)

Számomra nagyon meghatározó élmény volt, amikor úgy tizenhárom-tizennégy éves korom körül szüleim egy irodalomtanár barátja – akit érett fejjel már én is barátomnak mondhatok – az első (soha meg nem jelent) regényemet elolvasva nem azt dicsérte, hogy milyen akciódús és fordulatos, hanem komolyan lehúzta, majd a kezembe nyomta A Gyűrűk Urát, és azt mondta, ha fantasyt akarsz írni, akkor előbb tanuld meg, hogy mi az. Ha pszichologizálni akarnék, mondhatnám, hogy igen, azóta is meglátszik az írásaimon ennek a mondásnak a hatása, és az, hogy nagyon tetszett a könyv – hogy aztán az egyetem után már csak másfél könyvet bírtam újraolvasni belőle (míg a Szilmarilok viszont a kedvencem lett), az más kérdés –, de itt koncentráljuk a dolog érdemibb részére: hogy erre a kritikára persze daccal és haraggal reagáltam, hogy mondhat ilyet, hiszen én igenis jót írtam, nagyszerűt, csak éppen formabontót, írói szabadságomban áll, hogy így meg úgy kavarjam a történetet meg a szereplőket meg mindent, és ő csak nem veszi észre – de azért csak elolvasom ezt a Tolkient, ha már odaadta; és szerencsére láttam, hogy tényleg, mennyivel jobb.

Miért blog?

Sikerült ma is elcsúszni a vállalt 10 órához képest, de sajnos több projekt is most ért megvalósítás/kivitelezés fázisba, és néha tényleg azt sem tudom, hol a fejem, a nyakamon még, vagy az ott a mobilom. A következő pár hét mindenképp, de valószínűleg inkább pár hónap lesz ilyen, aztán még meglátom, több minden változik körülöttem mostanság, és nem tudom, mi lesz belőlük. Elég homályos voltam? Akkor inkább rátérek a napi betevőre.

Úgy tíz hónapja rövid, de komolyabb beszélgetés témája volt néhány író kollégával, hogy minek írok blogot, minek erre fordítom az alkotásra is fordítható időt. Többször írtam már erről, és a válaszom úgy összegezhető, hogy nem regény- vagy novellaírás helyett írok blogot, mert most is túl fáradt vagyok ahhoz, hogy egy történet-koncepciójú összeszedett, működőképes szöveget alkossak, hanem az ún. szabadidőmből csípek hozzá. Ezt főleg a nyári bejegyzések jól példázzák, amikor többször elmaradt a napi adag, mondván, most viszont valóban írok.

De belátom, hogy ez elég szegényes – szinte önmentegető – válasznak tűnhetett. Azóta egyébként nem merült fel beszélgetésben, de én azért nem felejtettem el, s most, amikor megint kezd vészesen kevés nemcsak szabad-, hanem bármilyen időm lenni, újra felmerült bennem. Csakhogy mostanra mögöttem van egy egész év aktív blogolás, úgyhogy jobb választ is adhatnék.

Értelem és érzelem

Egy író számára a műve kissé olyan, mint a gyereke: nem húsából és véréből, de a saját jelleméből, érzéseiből, gondolataiból ered, a történet, a szereplők, a stiláris fordulatok mind-mind őróla-magáról, a legbensőbb lényéről árulnak el valamit. Éppen ezért érthető, hogy ha valaki kritikát fogalmaz meg a szöveggel szemben, akkor az író élből érzelmi alapon válaszol. Ez nem profizmus-kérdés, hanem pszichológia: a fentiekkel legalább tudat alatt minden szerző tisztában van, az első gondolat ezért ilyenkor kb. olyasmi, hogy "de én így érzem, így hiszem, így vélekedek a világról", és úgy tűnhet, hogy a kritika ebbe az önmeghatározásba köt bele, mintha azt mondaná: "mivel a könyv rossz, ezért a szerző rossz", vagy "mivel ez és ez a műben rossz, ez és ez a szerzőben is rossz". Csúf, ronda dolog, de ez van. Mit lehet tenni ellene?

Azt mondtam, ez nem profizmus-kérdés, hiszen az első érzelmi reakció soha, semmilyen stressz-szituációban nem az. Ám a második gondolat, ami már a racionális tudat reakciója, tanulható. Az első lépés, hogy az író tisztában legyen a fentiekkel; hogy tudja, az első gondolata nem ésszerű, hanem a gyermekkorban rögzült érzelmi reakció (többnyire dac, harag, düh – köznyelven: hiszti –, ritkábban félelem, szégyen, megbánás), s ne az első impulzus alapján reagáljon, hanem a felnőtté válás során elsajátított önuralommal. Így talán érthető, miért vannak tele az internetes fórumok a művüket körömszakadtáig hisztis-picsogva védelmező, a kritikust fröcsögve leidiótázó írópalántákkal. Ilyenkor semmilyen érvelés nem segít, mert az illető nem tanulta meg az első leckét. De mi a második lecke?

Szerzői felelősség, írói alázat

Írtam már ezen a blogon arról, milyen fontos a(z írói) szakmai alázat, és mi az a szerkesztői felelősség, arról viszont talán kevesebb szó esett, hogy ugyanekkor milyen fontos az író felelőssége is. Felelősséggel tartozik a témákért, amelyekről ír, felelősséggel az olvasóért, és felelősséggel magért a szövegért, amelyet kiad a kezéből. Ez azt jelenti, hogy a témáját-témáit járja körül alaposan, fedezze fel a részleteket, találja meg a bemutatásra valóban érdemes pontokat, ne fecsérelje a szót. Tartsa tiszteletben az olvasói elvárást és az olvasót, mint szerződött partnert: az olvasó (műfajtól függően) tájékozódni, tanulni vagy szórakozni vágyik, és ebben nem szabad cserben hagynunk. A szövegnek pedig saját teste, saját szervrendszere van: minden eleme a téma kibontását és az olvasó szórakoztatását (most ideértve a tanítást is) szolgálja, és azt is kell szolgálnia, és a legjobban kell szolgálnia. Ez a három tény így együtt fontos. Mert meg lehet írni szórakoztatóan egy öncélú exkurzust a baglyok párzási szokásairól, de egy kalandregényben ennek csak indokolt esetben lehet helye; ha fölöslegesen késlelteti a cselekmény kibontakozását, ha nem segíti a karakterábrázolást, akkor briliáns stílusa mellett sem segíti a téma kifejtését, és az olvasó felháborodása is jogos, hogy ezért, ezért bíztam meg benned íróként? Hogy visszaélj az időmmel, a türelmemmel, a pénzemmel, amikor olyasmivel töltöd fel az üres lapokat, ami nem oda való?

Szándékosan a baglyok párzási szokásait hoztam fel példának, hogy egyértelmű legyen, de persze nem ezen van a hangsúly; az ilyen hibát legfeljebb kezdő írók követik el, akik telezsúfolják a szövegüket mindennel, amiről írni szeretnének. Ez a típushiba azonban létezik, és a legtöbben nem ismerik fel a saját szövegeikben. Mire gondolok? Fölösleges kitérőkre. Egy ágyjelenet itt, egy temetőjelenet ott, amiben nem történik semmi a szomorúan nyilvánvalón kívül, jelesül lezavarnak egy dugást meg egy zombicsatát, de egyiknek sincs érdemi szerepe, csak a szerző írni akart egy ilyet is, mert. Miért is? Hát, erre már nincs igazán jó válasza. Mi célt szolgál? Hát... izgalmas, nem? Nem, mert nem történik semmi, vagy ha igen, akkor rossz helyen történik, és nincs dramaturgiai szerepe (feszültségkeltés vagy -oldás stb.), sőt, pont az egészséges dramaturgia ellen hat, mert – lásd az első bekezdésben.

A Százháború azért készül lassan, mert újra meg újra előveszem az elejétől, és igazítom, finomítom. Ez a lassú készülés persze eleve relatív, hiszen ha összeadom, hogy tisztán munkanapban mennyi van benne, akkor úgy 120-150 nap lehet, hiszen bár az első fele évekkel ezelőtt elkészült, utána sokáig pihent – a Sárkány és Unikornissal foglalkoztam –, majd amikor újra elővettem (tavaly decemberben), jelentősen átszabtam a szövegét, és csak azután kezdtem folytatni. Nem tudom, más hogy van ezzel, de nálam nem az írással, hanem az alkotással töltött idő sok: amikor ott ülök a szöveg fölött, mellett, vagy akár a medencében a kertben, és lassan kattog az agyam, mérlegelek, ötletelek, próbálom megérteni, mit is írok és miért, hogyan lesz az a lehető legjobb. Mi is a téma? Mert regénynél néha változik a dolog, több téma is belefér, hangsúlyeltolódások történhetnek közben, meg kell találni az új egyensúlyt, át kell látni a folyamatot, hogy ne fércmű szülessen. Mi az olvasói elvárás? Ez könnyű, hiszen nagyrészt magam alakítom, a szöveg önmaga formálja – sajnos azzal az olvasóval, aki jelentős prekoncepciókkal veszi kezébe, nem lehet mit kezdeni –, de épp ezért pontosan kell tudnom, hogy amit írtam, az milyen elvárásokat kelt az olvasóban, és annak és a magam céljának megfelelően kell szabni a folytatást. És végül: mit követel a szöveg? Milyen stílusa van, koherens-e, vagy ha nem, akkor az baj-e (ha valamit szakaszokban, fél év alatt ír az ember, óhatatlanul más-más hangulatban írja, más mondatfűzéssel stb., és ezt ki kell simítani a végén), vagy pont így érem el a célt.

Ez a legnagyobb felelősség; majdnem olyan, mint felnevelni egy gyereket. Oké, igen, ez túlzás, de itt a helye. A szöveg, amit az ember kiad a kezéből, önmagából született, egy tanúsítvány arról, hogy ő kicsoda és milyen. Ne keverjük persze össze a témát a szerzővel! Attól, hogy valaki sorozatgyilkosokról és vérfertőzőkről ír, még nem Hannibal Lecter, hanem csak William Shakespeare. Nem azért az, aki, mert királydrámákat ír, hanem mert úgy és olyan királydrámákat ír. A megszerkesztettségük, a dramaturgiájuk, a stílusuk teszi azokat a műveket naggyá, és a szerzőről mindent elmond az, ahogy a szövegeit kezeli. Az odafigyelés, az odaadás, a precizitás nem elvárás, hanem kötelesség, és ha írás közben az ember ezt nem érzi, akkor inkább ne csinálja. Félig összerakott, nem átgondolt, szívtelenül kifosott szövegekkel tele a piac, és senkinek nem hajtanak hasznot; hosszú távon még a szerzőnek sem (lásd Nemerét).

Szóval mit tegyél? Dőlj hátra, ha végeztél. Egyél, igyál – lehetőleg rúgj be; vagy csinálj bármi olyat, ami megtisztít az írás élményétől –, nézz meg néhány filmet, olvass valami tök mást, mint amit írtál, kapcsold ki az agyad, kattanj le a szövegről, utáld meg a szereplőket lehetőleg egy életre. Aztán vedd elő a szöveget, és olvasd át. Rengeteg hibát találsz majd benne – néhány nap, de inkább néhány hét pihentetés után –, és kényszert érzel majd, hogy kijavítsd. Hát javítsd. Csinálj egy biztonsági mentést, aztán fúrd és faragd, húzz ki belőle, írj hozzá, és mindkettőt meggondolás nélkül, ősi haraggal, pusztítsd. Ne éljen a szöveg, ne tudjon lélegezni, rúgja az utolsókat, amikor végzel. Aztán még amikor forró, add oda valakinek, akiben megbízol. Szerencsés esetben ő a szerkesztőd, kevésbé szerencsés esetben bárki, aki eléggé kedvel ahhoz, hogy őszinte legyen. Könyörögj neki, hogy alázz! Legyen a legnagyobb ellenséged pár napra, szedjen darabokra, zsigereljen ki a szövegen keresztül, érezd azt, hogy összedőlt a világ, röhögj a megjegyzésein, mert hogy lehet ilyen hülye, hiszen te nem is azt írtad, zokogva omolj a padlóra, üvöltsd azt, hogy fáj, és ne hidd el egy szavát sem, de tudd, hogy igaza van.

Utána megint pihenj néhány napot. Olvass, menj moziba, napozz, pihenj. De ekkor már ne kerüld a szövegről való gondolkodást. Ne vedd elő, csak emészd, amit a véleményezőtől, szerkesztőtől hallottál. Beszélj erről másokkal, akik korábban talán olvasták a szöveget, vagy akiknek már meséltél róla, és még mindig hajlandók meghallgatni. Olyan ez, mint a formába hozó edzés: hamarosan kezdődik a bajnokság. Aztán ha szerencséd van, nem neked kell keresned az alkalmat, hogy leülj a szöveg fölé, hanem magától megtalál az érzés, hogy most, igen, most kedved van, érzed magadban az elszánást, és akkor nyisd meg a fájlt.

Innen már könnyen megy az egész. Ha átélted azt, amiről fent írtam, könnyen javítod majd a szöveget, nem is érted, miért nem vetted észre eddig a karakterábrázolás hiányosságait, a dramaturgiai csúszásokat, a fölösleges szócséplést. Amit le akartál írni, az benne van, csak elő kell bányászni: ott vannak a hősök és a gonoszak, a szeretők, a gyilkosok, ott van a mondanivaló, ott van a dramaturgiai csúcspont, csak nem lett elég erős, nincs eléggé a fókuszban, nem elég meggyőző és hiteles. De viszonylag kis javítással megoldható az egész. Beletelik még pár napba, de elégedett leszel.

Szerencsés esetben mindez egy-két kör alatt letudható, aminek nagy részét az ember – ha van egy kis szerkesztői tapasztalata, és ezért is lenne jó, ha minden író szerkesztene is – egyedül is le tudja játszani, s a tényleges szerkesztés utána már megy, mint a karikacsapás. Kevésbé szerencsés esetben, ha tapasztalatlan a szerző, vagy valamiért nagyon mellényúlt (karakter- vagy témaválasztás), vagy egyáltalán nem ismeri önmagát és a képességeit, akkor öt-hat kör is lehet ebből. Megjegyzem, kevésbé türelmes szerkesztők ilyenkor elküldik az anyja picsájába már az elején, de legkésőbb a harmadik körnél, hogy figyelj, vagy a témáddal, vagy veled nem éri meg foglalkozni, játszd újra ezt a meccset valami mással vagy sok év múlva jó? És hát nem jó, de még mindig jobb a látványos bukásnál vagy a zagyva középszernél.

De az biztos, hogy jó szöveg csakis így születhet. Kevesen vannak az istenadta zsenik, akiknek elsőre minden szavuk szentírás, és ne lehetne csiszolni a szövegeiket, és mindig arra gondolj – mindig! –, hogy Te nem tartozol közéjük.

Én is erre gondolok.

Az írás elviselhetetlen könnyűsége

"Hé, mg-b, azért baromi jó dolgod van, sütteted a hasad, iszod a sört, olvasol, filmet nézel, és néha írsz, helló, így én is lennék író!" Na igen. Ezt így ebben a formában még senkitől nem kaptam meg, de részleteiben igen, és az elmúlt hetek néhány bejegyzéséből is valami hasonló kép jöhet le, azért is foglaltam ezt így össze. És akkor most könnyű lenne azt mondani, hogy ez így van (nincs így), vagy mondhatnám, hogy nincs így (de igen), de azért ez az egész bonyolultabb annál. Viszont akkor hogyan?

Kezdjük talán ott, hogy – mint az a blogot legalább február óta olvasók számára nyilvánvaló lehet – a legtöbb M*-íróhoz hasonlóan én sem az írásból élek. Szép lenne, de hogy önmagamon kívül más tényezőt ne okoljak, az én írási sebességemmel és alkotói módszeremmel ez nagyjából lehetetlen: csak akkor lenne némi esélyem rá, ha nem néhány ezres, hanem mondjuk legalább húsz-harmincezres olvasói bázisról beszélhetnénk. Ekkora bázissal Esterházy Péter meg Leslie L. Lawrence rendelkeznek, tehát nem elérhetetlen, de az biztos, hogy nem M*-t kéne írni hozzá. No meg, persze, eszemben sincs Esterházyhoz mérni magam (LLL-t pedig nem olvasok).

Emellett – vagy ennek ellenére – tizenkét-tizennégy éves korom óta írok és írni akarok. Persze akartam én űrhajós lenni, meg csillaghajó kapitány, aztán a középiskolában már újságíró, irodalmár, politikus és végül politológus, de azt mindig tudtam, hogy írok, és írni fogok, és legvégül, hogy ez az egyetlen, amiből sohasem fogok engedni. Éppen ezért úgy próbálom rendezni a dolgaimat, hogy amikor csak lehet, írással foglalkozzak. Olyat olvassak vagy olyasmit nézzek, ami ebben segít, ha valamit átélek vagy megélek, érzek vagy tapasztalok, akkor ugyancsak, és hogy amikor csak lehet, akkor legyen időm és lehetőségem, hogy leüljek és írjak.

Volt olyan kapcsolatom, ami erre ment rá. Nagyon kedves lány volt, sokáig is voltunk együtt, de ezt az elkötelezettségemet soha nem értette meg, úgyhogy inkább szétváltunk. Volt olyan is, amibe – bár tomboltak az érzelmeim – emiatt nem mentem bele: láttam, tudtam, tisztán, hogy az élet- és munkamódom gyorsan közénk állna, úgyhogy ezt inkább ne rontsam el (és ami a mostani dolgaimat illeti, piszkosul szerencsés pasas vagyok). Aztán ugyanez megtörtént melók kapcsán is: ami mellett nem tudnék írni, az nálam kizárt. Hogy ez aztán azt jelenti, hogy épp nincs pénzem sörre, vagy megyek a híd alá, az ebben benne van; az említett szétválásnak is részben ez volt a hátterében (és megint csak: most éppen nagyon szerencsés vagyok).

Most, amikor megint vidéken ülök – és éjjel kettő óta itt is szakad az eső –, és néha arról írok, hogy jó idő van, irány a nap, vagy hogy mit olvastam, és közben persze csiszolom a Százháborút, akkor azért tudni kell, hogy mindezt nagyon élvezem, de azért ez nem a mennyország. A jó idő, a csönd, a nyugalom azért kell, hogy halljam a gondolataimat; hogy olyan módon tudjak elmerülni a szövegben, amire az év nagy részében, úgy kilenc hónapjában, semmi esélyem. Viszont éppen ezért 2007 ősze óta a klasszikus értelemben nem nyaraltam sehol: évente két-három napot sikerült csak összehozni, mert ilyenkor dolgozom. Szívem szerint fesztiválokon lennék, a Balaton-parton, itt-ott az országban, országhatáron kívül - de mikor írnék regényt? Úgyhogy évek óta, ha valaki nyáron hív, rendszeresen azt kell válaszolnom, hogy köszönöm, de ne haragudj, írom a regényt. Hosszú távon ez nyilván nem tartható – az ember elveszti a vele ellentétben nyaranta ráérő barátait, meg elfogynak a megírható élményei is –, de a Százháború-Sárkány és Unikornis páros elég fontos ahhoz, hogy ez legalább az idén még ugyanígy legyen. Csak aztán jövőre meg majd lesz egy másik regény...

Ebből persze egyetlen sor sem panaszkodás. Ezt csinálom, mert ezt szeretem csinálni, de bizony sokszor – többször, mint bárki gondolná – visszaüt, és itt nem a képzettársításokra meg az elalvás előtti asszociációkra gondolok, hanem a sokszor bizonytalan életkörülményekre, a sorozatban kihagyott élményekre, a ráment kapcsolatokra. Szóval akárhogy is tűnik, ez bizony munka. Könnyűnek tűnő munka, és fizikailag valóban nem olyan fárasztó, mint dokkmunkásként bálákat cipelni, de amikor kint fekszem a napon, akkor épp dolgozom. Gabriel García Marquezt kérdezte egyszer a szomszédja, amikor látta, hogy a verandán ücsörög, kalapját a fejébe nyomva, az árnyékban: Pihengetünk, szomszéd, pihengetünk? – Nem, felelte Marquez, dolgozom. Aztán később ugyanez a szomszéd látta őt kapálni a kertben: Dolgozgatunk, szomszéd, dolgozgatunk? – Nem, felelte Marquez, pihenek.

Hogy részleteiben mindez hogyan néz ki? Hát például amikor a CNN-en arról beszélnek, hogy az izraeli kommandósok milyen taktikával szállták meg a török hajót, fejben máris jegyzetelek, hogy akkor az aquirok meg az elfek az égi hajón... Vagy amikor elalvás előtt, de már félálomban (ami közismerten a legkreatívabb agyműködés-szituáció) ábrándozok valamin, ami közel sem kapcsolódik a regényhez, ám egyszer csak mégis beugrik egy párhuzam egy karakteremmel, hogy az adott problémáját ilyen és ilyen érzelmi megközelítéssel lehetne bemutatni... Vagy amikor azért olvasok képregényeket, hogy segítsenek vizuálisan elképzelni majd leírni harc- és csatajeleneteket... Vagy amikor a Görög regéket olvasom újra (és újra és újra), meg Marjai Nagy hajóskönyvét, mert elő- és utótanulmányok kellenek az elf legendákhoz és az égi hajókhoz... szóval sorolhatnám.

Nagyon sok igazság van abban, hogy egy regény először fejben készül el, amihez képest a bepötyögése már rohamtempó, és – amellett, hogy Raonnak igaza van, a megszerkesztés után készül el igazán – ezért merem azt mondani, hogy a Százháború már kész van. Csak hát ugye a csiszolás: az elnagyolt részek kikerekítése, az ellentmondások kiszűrése, annak a részletekben lakozó folytonosságnak a megteremtése, hogy pl. egyes szimbólumok, legendákként emlegetett történetek, harmadrangú mellékszereplők a regényvilág legapróbb, jelentéktelennek tűnő pillanataiban és helyszínein is megjelenjenek, és az egész így keltse a valószerűség érzetét – nos, ez még hátra van.

És a tanulság? Először is olyan melót csinálj, amit szeretsz. Ha van is menny vagy pokol, szinte biztos, hogy ott nem írhatok majd regényt, ha pedig újjászületés van, a mostani önmagamra úgysem fogok emlékezni, szóval, ha már életem tekintélyes részét munkával kell töltenem, akkor legalább azt csináljam, amit szeretek. Aztán meg: mivel a munka azt jelenti, hogy valami mást csinálsz, és nem a családoddal vagy barátaiddal töltöd az időd, szintén nem árt, ha élvezed. Szóval tegyél a céljaidért, az álmaidért – én tizenkét éves korom óta tanulok, hogy írhassak –, mert a legrosszabb esetben nem jön, de akkor még mindig összefuthatsz egy csomó hasonló flótással a híd alatt.

All About Oscar

Hangzatos cím, de megnyugtatok mindenkit, hogy nem bennfentes információk jönnek az Oszkár nevű kutyánkról – mert macskáink vannak –, vagy Stallone azonos című filmjéről, de még csak nem is az Academy Awardsról. Bár utóbbihoz azért van köze ennek a bejegyzésnek, méghozzá: miért is nézem (immár évek óta, rendszeresen) az Oscar gálát? Ráadásul tényleg kíváncsian, nagy érdeklődéssel, közben egy kis izgalommal, annyira, hogy még végig is csiripelem (tweet) közben, esélyeket latolgatok, hogy akkor vajon ő, mert már elég idős hozzá, hogy végre meg is kapja, vagy inkább ő, mert tényleg megérdemelné, vagy inkább ő, mert feltörekvő szépség? Szóval hogy is van ez a dolog? És miért fontos mindez egy írói blogon?

Nos, valamikor korábban már írtam, hogy döntő többségünk nagyságrendekkel több filmet lát életében, mint ahány könyvet olvas. Ez önmagában se nem jó, se nem rossz, hanem egy nyilvánvaló tény; s ha belegondolunk, hogy Gutenberg előtt az emberi kultúra elsősorban audiovizuális (!) eszközökkel terjedt és hagyományozódott (szájhagyomány és ábrázoló művészetek), akkor ez tulajdonképpen nem is újdonság. Csak az elmúlt mintegy ötszáz évben vált divattá, hogy könyvekből ismerjük meg a világot – a film megszületése ilyesformán csak a régi viszonyokat állította helyre.

Oké, de miért is érdekel az Oscar-díj? Az Oscar, amellett, hogy egy elismerés, iránytű is, pontosan olyan, mint egy márka: megragadja és ráirányítja az ember figyelmét egy adott filmre, színészre stb. Lehet vitatni, hogy jó vagy rossz az odaítélés módszere, és lehet kritizálni az elismert filmeket (a színészeket azért kevésbé, mert többnyire megérdemlik), viszont minden filmművész Oscart akar, ezért az Oscar kánonformáló szereppel bír. Amely filmek megkapják, azok hivatkozási alappá válnak, viszonyításként hasonló jövőbeni filmeknek, kiemelten foglalkozik velük a média és a közönség is. A kánon pedig formálja a közízlést (és vice versa): a díjazott filmekhez hasonló művek előtérbe kerülnek – régiek és újak egyaránt –, készül húsz-harminc utánzat, egyik-másik talán még jobb is lesz – de nem kap díjat, mert csak DVD-n jön ki –, forog az álomgyár gépezete tovább.

Az, hogy melyik film kapja az Oscart, engem ezért érdekel: a díj közízlés- és kultúraformáló szerepe miatt. Az egyetemen irodalomelméletből is a kánon (meg a befogadás) kérdése érdekelt legjobban, az, hogy milyen módon lesz egy – bármilyen – alkotásból meghatározó mű; milyen belső okok (saját értékek) és külső (társadalmi, kultúrpolitikai stb.) okok alapján. Számomra – íróként is – izgalmas látni a kultúrának ezt a mondhatni napról napra történő alakulását, és persze az ellentétet, ami sokszor a közízlés és a szakmai elismerések között feszül. Izgalmas azon totózni, hogy kinek miért lehet igaza.

Ami a személyes bevonódást illeti, hogy sokszor szurkolok egyes filmeknek vagy színészeknek, az részemről tényleg szurkolói magatartás. Az Oscar mégiscsak verseny, és izgalmasabb, ha van egy személyes favoritom. Eddig 2007 volt a kedvenc évem, amikor olyan tényleg jó filmek szálltak harcba, mint a Babel, a The Queen, a Letters from Iwo Jima – és persze az kapta, amelyik a legkevésbé érdemelte (szerintem), a The Departed. Ami a színészeket vagy a rendezőket illeti, nagyjából ugyanez a helyzet. Tanultam filmművészetet is, tudatos filmnézőnek tartom magam, aki különbséget tud tenni jó és rossz színészi játék, jó és rossz rendezés között. Nyilván nem szakmai szinten, de annyira vagyok beképzelt, hogy azt gondoljam, a magam számára legalábbis el tudom dönteni, hogy melyik érdemelte. S akkor már az is izgalmas, hogy az Akadémia ítélete mennyire esik egybe az enyémmel.

Az pedig már más kérdés, hogy mindez valójában mennyire fontos. De az ember rengeteg olyan dolgot tesz és csinál, ami valójában hülyeség, és lehet, hogy az Oscart figyelni is az – de közben legalább jól szórakozom.

És még egyszer a játtékkönyvekről (III.)

(A téma előző részei itt és itt.)

III. A stílus jelentősége

Egyfelől tehát a megfelelő szituációkat kell megteremtenünk ahhoz, hogy az olvasó (játékos) dramaturgiailag izgalmas pontokon hozhasson döntéseket, másfelől pedig olyan kérdéseket és problémákat kell fölvetnünk, amelyek nem csupán az olvasó (játékos) logikai képességeit, hanem az egész személyiségét, az érzelmi világát is bevonják az olvasás (játék) folyamatába. Az „a főhős te vagy!” szlogen csak így válhat ígéretből valósággá.

Emellett azonban, éppúgy, mint bármely más mű esetében, megkerülhetetlen a stílus kérdése.

A megfelelő cél érdekében a megfelelő stílust kell alkalmaznunk.

Jelen esetben azt, amely egyfelől gördülékeny kommunikációt tesz lehetővé az olvasó (játékos) felé, tehát lehetőség szerint a lehető legkevesebb stiláris blikkfanggal operál, másfelől viszont újra meg újra meg kell ragadnunk és fel kell ébresztenünk az olvasó (játékos) figyelmét, aki az egy kaptafára készülő „lapozz a valahová!”, „ez a kocsmáros” és „a zsák tartalma” szövegek hatására előbb-utóbb óhatatlanul elfárad.

A figyelem megragadásának egyik eszköze a tragikum, a másik a humor. A tragikum a drámai hatáskeltés eszköze, a humor sokkal inkább stiláris fogás. (Ami persze nem azt jelenti, hogy bármelyik csak egyik vagy másik lehetne, hanem csak azt, hogy itt és most mi így tekintünk rájuk.)

Ennek megfelelően a tragikumot tartogassuk a drámai helyzetekre; azokra a pillanatokra, amikor az olvasónak (játékosnak) döntést kell hoznia – és ilyenkor ne stiláris megoldásokkal, hanem dramaturgiai megoldásokkal tudatosítsuk a helyzet drámaiságát.

Minden más szituációban a humor megengedett, sőt: kívánatos. A humor üdítő. A humor felráz, felébreszt, átlendít, a humor élhetővé teszi a száraz szituációkat, a humor az, ami miatt Dr. House-t minden ocsmánysága ellenére kedveljük. A humort használni kell. Az a szórakoztató mű, amely nélkülözi a humort, nem szórakoztat, és nem is találunk olyan értékes művet, amelyben ne lenne humor. Még A nyomorultak is tele van humorral.

Vigasság nélkül nincs tragédia.

Legyenek humoros mellékszereplők, legyenek megkapó figurák, akiket megszeretünk, akikért aggódunk és akiket elveszítünk – akik miatt egyáltalán fontosak a döntések a történetben –, legyenek humoros szituációk, amelyekre később visszautalunk, legyen szórakozás. Egyedül humorral ellensúlyozhatjuk az erkölcsi döntések komorságát, és csak a humor segíthet feloldani azt a feszültséget, amit meg kell teremtenünk, s amely nélkül az egész könyv, az egész játék mit sem ér.

Ugyanekkor kiemelten figyelnünk kell arra, hogy a könyv hőse az olvasó (játékos). Avagy óvakodnunk kell attól, hogy olyan, más elbeszélő művekben egyébként nagyon is hatásos leírásokkal adjunk közre egy-egy információt, amelyek már eleve irányítják a döntését, továbbá minden lehetséges módon kerülnünk kell, hogy „helyette beszéljünk”.

Jelen írásban ezért hivatkozom az olvasóra (játékosra) mindig úgy, hogy zárójelben jelzem (kiemelem) a másik minőségét.

A lapozgatós könyv nem azért van, hogy az író közölhesse a gondolatait, hanem azért, hogy az olvasó játszhasson.

Ezért aztán minden lehetséges módon kerülni kell az olvasó (játékos) mozgásterének és kreativitásának beszűkítését. A stílus szintjén is meg kell teremtenünk azt az érzetet, hogy ő – mindenestül ő – a történet hőse, a főhős tehát – ez nagyon fontos – nem szólalhat meg úgy, ahogyan mi akarjuk, illetve ahogyan az olvasó (játékos) nem tenné.

Ezért egy lapozgatós könyvben semmi keresnivalója hagyományos párbeszédeknek a főhős és a további szereplők között. Ez egyszerre narrációs és stilisztikai kérdés, lévén az olvasó (játékos) beszédstílusa egészen biztosan eltér attól, amit mi leírnánk, s rögtön kizökkentenénk a játékból. Ha párbeszédhez érünk, akkor vagy kérdezzünk rá, hogy mit válaszolna az olvasó (játékos) – de csak akkor, ha ennek van dramaturgiai jelentősége –, vagy szorítkozzunk arra, hogy míg a mellékszereplők szövegét párbeszédként közöljük, addig az olvasót (játékost) csupán narrációban tájékoztatjuk, hogy: te erre ezt vagy ezt válaszoltad.

Röviden, lényegre törően, csakis az információra szorítkozva. Bármi más csak eltávolítaná őt a karaktertől – azaz önmagától.

(És ezzel, ha önkényesen is, de körbeértem az érveléssel, úgyhogy a témáról ennyi szerintem elég.)

Továbbra is a lapozgatós könyvekről (II.)

(A téma első része itt.)

II. A főhős karakterábrázolásának lehetőségei

Közhely, hogy egy jó karakter szinte bármilyen történetet elvisz a hátán. Dr. House-nak minden valószerűtlenséget megbocsátunk, mert a figura jellemvonásai izgalmasak, a konfliktusai érdekesek, a szövege pedig zseniális. Hozzá képest a sorozat mellékszereplői felejtősek és lecserélhetők (a negyedik évadban gyakorlatilag le is cserélték a fele gárdát), a történet ugyanis nem róluk szól.

A lapozgatós könyvek szlogenje, hogy „a főhős te vagy!”

A legtöbb márkareklámmal ellentétben, amelyek azt kívánják elhitetni, hogy ha ezt meg azt iszod és eszed és hordod és teszed, akkor te vagy király, ennek a szlogennek jelentése van. A jelentése pedig az, hogy az olvasó (játékos) saját világnézete, meggyőződése, kíváncsisága és problémamegoldó képessége az, ami a történetet mozgatja, és ami a főhős cselekedetiben manifesztálódik.

A lapozgatós könyv főhőse ilyen szempontból egy avatár: egy korlátozott jellemzőkkel felruházott, ám cselekvőképes burok, amelyet az olvasó (játékos) tölt ki saját magával.

A leghelyesebb, ha úgy tekintünk egy lapozgatós könyvre, mint egy kézitükörre. Ha belenézünk, önmagunkat tükrözi vissza, még ha nem is teljes valónkat, hanem csak egy részletet az egészből.

Ennek megfelelően egy lapozgatós könyvben sokkal több hely és szerep jut a főhős ábrázolásának, mint azt gondolnánk; lehetőségünk nyílik ugyanis tükröt tartani az olvasó (játékos) elé.

Egy lapozgatós könyvnél ez a szórakoztatás másik – a dramaturgiától eltérő – eszköze.

Az olvasó (játékos) csak akkor érzi úgy, hogy a történet róla szól, ha kihívjuk őt magát, ha mérlegre teheti a saját eszméit és elgondolásait, ha a legtisztább, legelemibb emberi és erkölcsi szituációkban kell állást foglalnia.

Gondoljunk A nyomorultakra! Gyorsan pörgessük végig magunkban a történetet. Melyek az izgalmas kérdések? Az, hogy Jean Valjean a jobb- vagy a baloldali ajtón nyit be, vagy az, hogy amikor megölhetné a püspököt, akkor megteszi-e, avagy sem? És mitől lesz izgalmasabb a történet? Attól-e, hogy utána merre indul tovább, vagy attól, hogy még az önmagában helyes döntése is rá nézve hátrányos következményekkel jár? És tudjuk-e még ezt is fokozni? Hát persze: ha ezek után megint hasonló dilemma elé állítjuk őt, a főhőst, és megkérdezzük tőle, hogy figyelj csak, most megint erkölcsileg helyesen fogsz dönteni? Azok után, hogy legutóbb is megjártad emiatt…

Egy lapozgatós könyvnek – helyénvaló túlzással – minden pillanatban a legelemibb, zsigeri emberi problémákat kell fölvetnie, és ezeket kell megválaszoltatnia az olvasóval (játékossal), mert minden történet ezekről szól; mert az olvasó csak így érezheti, hogy a játéknak célja van.

Méghozzá az olvasó önmaga.

Írói tanácsok a lapozgatós könyvekről (I.)

Elöljáróban: nagyon szeretem a lapozgatós könyveket. A legkorábbi még őrzött, befejezett saját írásaim kockás füzetekbe írt lapozgató könyvek, és nyilván ez a vonzalom vitt a szerepjátékhoz (ami végül a M*-hoz vezetett). Ezért elég konkrét elképzeléseim vannak arról, milyen egy jó lapozgatós könyv, és hogy miért is lehet jó. Az alábbiakban – és a héten még két bejegyzésben – az ezzel kapcsolatos szubjektív véleményem következik, írói tanácsokkal karöltve. Ha másért nem, hát akkor saját magamnak, útmutatásként; de talán mások is okulhatnak belőle. Viszont előrebocsátom, hogy nem törekszem sem teljességre, sem teljes pontosságra: azt írom le, ami az utóbbi időben lapozgatós könyveket olvasva eszembe jutott.

I. Dramaturgiai alapvetések

Egy lapozgatós könyv a választás lehetősége miatt válik izgalmassá. Az olvasó (játékos) döntési helyzetekbe kerül, döntései pedig alapvetően meghatározzák a történet folyását és a főszereplőnek, avagy magának az olvasónak (játékosnak) a sorsát. Miként a való életben, úgy egy lapozgatós könyv történetében is cselekedet jellegű és erkölcsi jellegű döntésekről beszélhetünk, avagy: olyan döntésekről, amelyek térben és időben való mozgást eredményeznek (eljutni A-ból B-be), és olyan döntésekről, amelyeknek nem fizikai, hanem metafizikai következményei vannak.

Ez elsőre talán fölösleges bölcselkedésnek tűnik, mégis szükséges megtenni ezt a különbségtételt, ugyanis miként a való életben sem sok izgalomra ad okot, hogy egy véletlenszerűen bekövetkező, tehát előre nem látható eseményt megelőzően valaki egy bárban a jobb- vagy a baloldali asztalok egyikénél foglal helyet, úgy ez a kérdés egy lapozgatós könyvben sem vált ki semmilyen érzelmet az olvasóból (játékosból).

Az erkölcsi jellegű döntéseknek ehhez képest mindig súlyuk van. Ez a kijelentés annyira igaz, hogy nem is érdemel bővebb kifejtést: egy hullarablás erkölcsi szempontból bűn, még akkor is, ha adott körülmények között (egy élet megmentése érdekében) morálisan indokolható és elfogadható.

Az ilyen típusú döntések éppen ezért mindig izgalmasak, mert az olvasó (játékos) előre láthatja és mérlegelheti a következményeket, ám még ekkor sem lehet biztos benne, hogy a történet szempontjából helyesen dönt, hiszen egy következő jelenetben talán olyan szituációba kerül, amelyben mások épp az általa mérlegelt, ám végül elvetett szempontok alapján ítélik meg a döntését.

A cselekedetek és az erkölcsi jellegű döntések természetesen nagyon gyakran összekapcsolódnak, pontosabban: nagyon kevés olyan erkölcsi döntés van, amelynek ne lenne cselekedet jellegű vonzata, ellenben végtelen számú cselekedet jellegű döntés van, amelynek nincs erkölcsi kihatása.

Mivel a cél a szórakoztatás, amelynek egy lapozgatós könyvnél az olvasó folyamatos bizonytalanságban tartása az egyik eszköze, az adott művekben a lehető legtöbb döntésnek erkölcsi jellegű döntésnek kell lennie. Sokkal kevésbé számít az, hogy az olvasó (játékos) jobbra vagy balra indul el egy utcán, mint az, hogy miként hallgattatja el azt az öregasszonyt, aki látta őt előbukkanni a csatornából éjnek idején.

Ebben a vonatkozásban a lehető legnagyobb hiba, amit egy lapozgatós könyvben elkövethetünk, hogy egy erkölcsi jellegű problémánál nem kínáljuk fel az olvasónak (játékosnak) a döntés lehetőségét.

De ugyanilyen hiba, ha egy előre láthatóan veszélyes, cselekedet jellegű problémánál tesszük ugyanezt.

Egy példa, csak hogy érthetőbb legyek: az erődbe belopakodó főhős odabent talál egy egyenruhát. A helyes eljárás megkérdezni az olvasót (játékost), hogy fölveszi-e? Annak tudatában, hogy a rejtőzködéshez és a lopakodáshoz remekül ért, ugyanakkor nem ismeri az erődöt, így bármikor olyan helyre kerülhet, ahol nem tud elbújni, egyenruhában viszont nem keltene feltűnést – ugyanakkor nem ismeri sem az őrtartás rendjét, sem a katonai rangokat, és a sisak is egy kicsit csálén áll majd rajta… de hátha szerencséje lesz, és mindez majd nem okoz problémát. Ez így egy mérlegelhető, felelős döntést kívánó szituáció, és bizony izgalmas kérdés.

Ha ehelyett leírjuk, hogy gyorsan fölveszi a ruhát, hibázunk.

(Folyt. köv., legközelebb a karakterábrázolás lehetőségeiről.)

Hét végi vegyes

Régóta itt áll oldalt a legutóbbi szavazás eredménye, úgyhogy kezdjük azzal. A kérdésre, hogy Mennyit fizetnél egy e-könyvért?, harmincöt válasz érkezett, és a döntő többség azt az árkategóriát jelölte meg, amelyben Magyarországon ma ezeknek az ára mozog, tehát az 500-1000 Ft közötti árat.

Semmit, mert nem olvasok ilyet	4 (11%)
Semmit, majd leszedem torrentről	3 (8%)
Legfeljebb 200 Ft-ot	1 (2%)
200-300 Ft-ot	4 (11%)
300-500 Ft-ot	8 (22%)
500-800 Ft-ot	12 (34%)
Akár 1000 Ft-ot is	3 (8%)

Persze ez semmilyen szinten nem reprezentatív felmérés, de a kérdés foglalkoztatott annyira, hogy érdekeljen mások véleménye. Néhányan eljátszottunk a gondolattal, hogy kéne kezdeni valamit ezen a téren, de hosszas beszélgetések után beláttam, hogy ehhez több pénz kellene, mint amennyit (akár több forrásból) össze tudnánk kaparni. Ráadásul, miként az várható volt, megelőztek – még akkor is, ha nem egészen azt csinálják majd, amiben mi gondolkodtunk.

A belinkelt interjúból a sorok között olvasva különben kiderül, hogy nem 500 és 1000 forint közötti könyvek lesznek: finoman, de rögtön jelzik, hogy az ebook nem az olcsósága miatt lesz kelendő. Hát drágáim: akkor viszont nem fogják megvenni. (Köszönöm azok őszinteségét, akik a kérdésemre megjelölték a torrentet.) Ma egy átlagregény ára valahol 2000 és 3500 Ft között mozog, de online vagy közvetlenül a kiadótól 15-25 %-kal olcsóbban is beszerezhető, avagy 1500-2600 Ft áron. Ha az e-könyvek ára nem megy jelentősen ez alá, akkor bizony vagy torrent, vagy régi papír lesz a választás.

Más. A hét munkával telt, de látszik, hogy nagyon máshol jár az agyam. Kedden sikerült elfelejtenem egy találkozót, csütörtökön meg egy órával korábban akartam odaérni egy másikra. Oké, gyakran vagyok szétszórt – a magánéletemben többnyire mindig –, de ha munkáról van szó, arra oda szoktam figyelni. Főleg a keddi eset kínos. Persze csak az nem hibázik, aki nem dolgozik, és az is igaz, hogy kicsit túl sok volt egyszerre, többet markoltam, mint amennyit bírtam: így aztán elkavartam egy időpontot. Pech. Ma még meló – a változatosság kedvéért ez most irodai –, aztán estétől vasárnap estig SU. Meglátjuk. Ha van egy kis szerencsém és lesz elég kitartásom, három fejezet is elkészülhet.

Oldalt ismét lesz szavazás: ezúttal a Rőtszakáll c. novellámról (sajnos a szavazóbox csak kisbetűt enged használni a kérdésben, úgyhogy nemecsekernőzünk). Ki-ki értékelheti, mennyire jött be neki, avagy sem, a klasszikus 1-től 5-ig skálán, kibővítve azzal, hogy untam az egészet. Előbb-utóbb majd lesz róla önreflex, a szavazás pedig jó két hónapig kint lesz, hiszen még biztosan nem sokan olvasták. Viszont jó lenne, ha minél többen értékelnék, szóval aki gondolja, linkeljen rá. Előre is köszönöm!

Megint más, ezúttal zárásként: Wyquin (majdnem) két bekezdést is írt a kontraproduktivitásról. Jó kis gondolatébresztők, és tényleg úgy van, ahogy – én viszont arra hívnám fel a figyelmet, hogy objektív körülmények között a jó cél érdekében jól alkalmazott jó eszköz definíció szerint nem lehet kontraproduktív. A látványos példa, amit ő említ – nevezzük nevén: az MDF egyéni képviselőjelöltjeinek úgymond 'előre nem megírt, őszinte' videovallomásai –, azért lehetnek kontraproduktívak, mert a jó eszközt jó cél érdekében rosszul alkalmazzák. Az USA-ban rettentő sikert aratott ez a fajta kampány, csakhogy ott vérprofi politikusok beszéltek a kamerába, akik a fejükben tárolt üzenetpaneleket (ezek a kampányszlogenek fejlettebb formái) gyakorlott előadóként ötvözték saját gondolataikkal. Csakhogy az MDF jelöltjei többségükben nem politikusok, hanem civilek: ennek megfelelően rosszul kommunikálnak, nincsenek kiérlelt saját gondolataik pártjuk politikájáról, az üzenetpaneleket pedig nem ismerik, és csak a kampányszlogeneket adhatják tovább. Ez egy objektíven megítélhető különbség, és aki nem vette észre a kampánystratégia elején, az ordító hibát vétett.

Ennek megfelelően kontraproduktív az olyan tevékenység van döntés lehet – szerintem –, amely objektív szempontból nehezen megítélhető. Például szeretnék udvarolni egy lánynak, akinek épp válságban van a kapcsolata, és mivel barátok vagyunk, nekem önti ki a lelkét a fiújáról. Célom érdekében az a jobb, ha segítek neki megoldani a problémát, remélve, hogy ha ezen a válságon túl is jutnak, utóbb a csaj az enyém lehet, vagy ha inkább arra irányítom a "tanácsaimmal", hogy szakítsanak? Az nem kérdés, hogy erkölcsileg melyik a helyes, de most nem erről van szó. A lényeg, hogy mind a két út járható, és mind a két út eredményes lehet, de ha szakítás felé terelem őket, és a csaj rájön, hogy ezt önző okokból tettem, s ezért soha többet nem beszél velem – hát, akkor bizony kontraproduktív módszert választottam. Szubjektíve, teszem hozzá.

Vagy mi a szösz.

A 'mű' mibenléte

Szeretem a szerkesztettséget. Amikor minden a helyén van, passzolnak a dolgok, forognak a fogaskerekek. Amikor egy alkotás – egy mű – többrétegű, amikor felfejteni való szálakból áll, s amikor az egyes elemei úgy ízesülnek, ahogy az elején nem is sejteném. Ennek megfelelően nehezen tudok értékelni egy véletlenszerűen felfröccsentett avantgárd festékpaca-festményt, viszont nagyon sokáig el tudok nézegetni egy olyan absztrakt képet, amelyen azért felfedezhetünk valamilyen rendszert. És hosszan sorolhatnám. Talán ezért is nézek kikapcsolódásként rossz (B- és Zs-kategóriás) filmeket: mert legalább olyankor nem kell használnom az agyam.

Mostanában azonban többször is szembesültem a tökéletlenség tökéletességével, vagy inkább: a tökéletlenség fensőbbségével. Amikor egy mű éppen azért mű, mert nem tökéletes, hanem igenis jól látható hibái vannak, ám éppen ezek teszik elérhetővé, megfoghatóvá és megérthetővé. Amikor egy szöveg, egy festmény vagy egy film nem gyémántszerű, zárt, hibátlan egység, hanem hiányos, esendő és talán még esetlen is. Csetlik-botlik, száz sebből vérzik, ám olyan őszinteség sugárzik belőle, hogy az már megható. Mint amikor egy kisgyerek átad egy rajzot, hogy nézd, mit rajzoltam neked, és nekünk nem számít, mi van a papíron, mert maga a szándék gyönyörű (ami ugyan patetikusan hangzik, viszont illik a jelenetre).

Ez most leginkább úgy jutott eszembe, hogy a minap megdicsértem Wyquin egyik blogbejegyzését, mire ő így válaszolt: mindig meglepődik, amikor másoknak pont azok a bejegyzései tetszenek, amelyek szerinte összefüggéstelenek. Mondom igen, persze: ez az őszinteséggel lehet kapcsolatban. A túl sok szerkesztés nagyon sokszor elfedi a lényeget, a forma mögött eltűnik a tartalom; ami fura, hiszen előbbinek éppen hangsúlyoznia kellene az utóbbit. És példának hoztam fel egy saját élményemet, amikor egy barátom azt mondta, hogy neki az Árgyélus és Balga tetszett a legjobban (részlet itt, önreflex itt), ami formai szempontból nem igazán sikerült alkotás. Ez a barátom azt mondta, hogy azért, mert minden dramaturgiai hibája mellett azt érezte a legőszintébb írásomnak.

Ez hasonló ahhoz, amit a minap Boomen kollégának mondtam. Összehasonlítottam ugyanis az ő egyik művét, az Esőhozót Llosa regényével, A beszélővel, és azt mondtam, hogy bár Llosa nagyon technikás, és nagyon odafigyelt, és nagyon jó – de tényleg: jó regény –, a dzsungelbéli jelenetek és úgy általában a hangulat messze elmarad az Esőhozótól. Holott az Esőhozóra bizony ráfért volna egy szerkesztés. És mégis: ez a jobb – mert őszintébb. Benne van Boomen naiv szeretete a dél-ameriaki kultúrák iránt, míg Llosa precíz távolságtartással, sok odafigyeléssel, kultúrantropológusként írta a maga regényét.

Végül pedig, csak említés szintjén – mert mások azzal még nem találkozhattak –, a minap olvastam egy szerzőtársam még kiadatlan elbeszélését, ami a fenti sorba tartozik: lehet még csiszolni rajta, ám botlásaival együtt is élő, működő történet, nagyon sok őszinte – vagy legalábbis annak ható – megszólalással. Ezek pedig minden hibájukkal együtt jobban megragadják az olvasót, mint mondjuk a bravúros írástechnika, s egy alkotás ezektől lesz tartalmas, valamiről szóló mű, amit nem csak eladni, de elolvasni is érdemes.

Fejes a sötétbe

Egy politikai témájú cikkben olvastam legutóbb ezt a fordulatot, s most, amikor azon gondolkoztam, milyen címet adhatnék ennek az e-könyvekkel foglalkozó bejegyzésnek, ez jutott először az eszembe. Frappáns és ütős: a könyvszakma egy csukafejes előtt áll, vagy a fene tudja, lehet, hogy egy hasas lesz belőle, egyelőre még az egész nagyon bizonytalan. Viszont mindenképp érdekes, és ahogy mind többet gondolkozok róla – nálam ez azt jelenti, hogy úton-útfélen szóba hozom az ismerőseimnek –, annál biztosabb vagyok benne, hogy a könyvszakma szerkezetváltozás előtt áll. Pontosan úgy, ahogy a filmszakma egykor az internetes letöltés miatt, vagy éppen most, az Avatar dübörgő sikere nyomán, amikor mindent elönt a 3D-őrület.

A kalapomat nem tenném rá, de valószínűnek tartom, hogy szoros összefüggés áll fenn az internetről letöltött mozifilmek számának növekedése és a mozitechnológia fejlődése között. Gondoljunk csak bele, mekkora változáson ment át a hollywoodi filmek képi- és hangvilága az utóbbi tizenöt évben: az ún. blockbustereknél a látvány és a hangzás ma már mindent elural, az ember úgy jön ki a moziból, hogy még az utcán is villódzó fénysorokat lát, és cseng a füle a robajtól. Drágább házimozi rendszerek ugyan már fel tudják venni ezzel a versenyt, de az ilyesmi azért még mindig felsőkategóriás szórakozás. Hányszor halljuk, hogy "ezt moziban érdemes megnézni"? Még azután is, hogy valaki letöltötte. Ez a fegyver, a jelentős többletérték az, ami megtartja a moziba járókat.

Hollywood mostanra nagyjából rájött, hogy a mozi semmihez sem hasonlítható előnyei miatt a letöltés nem a moziból csábítja el a nézőket, hanem legfeljebb a DVD-piacról a vásárlókat, ám erre is talált orvosságot: az extrákkal telezsúfolt, dömpingáron hamar polcra pakolt special edition kiadványokat, amelyek korábban csak egy-két évvel követték az egylemezes verziót, most viszont már egy időben jelennek meg vele. Ezeknél az ár-érték arány többnyire már megfelelő, két-háromezer forintot hajlandóak vagyunk adni értük ahelyett, hogy 8+ gigás letöltéssel, saját doboz- és borítógyártással babrálnánk. Még ha ez is megvolna uszkve egy óra alatt.

A kérdés most az, hogy saját kiadványaik tekintetében a könyvkiadók milyen megoldással veszik majd fel a versenyt az internetes (illegális) verziókkal? Angolszász nyelvterületen már viszonylag általánosnak mondható, hogy néhány hónappal a hagyományos (papíralapú) kiadás után egy adott mű megjelenik e-bookként is. Ha népszerű szerző művéről van szó, akkor a kiadó éppen csak ezzel a néhány hónap mínusz egy nappal maradt le az illegális netes verzió megjelenéséhez képest... szóval itt még van hová fejlődni. És mi az a plusz, ami miatt inkább ezt a fizetős változatot szerzi be az olvasó? Szívjóságból: mert ennyire kedveli a szerzőt, hogy mindenképp szeretne fizetni a művéért. Törvénytiszteletből: mert a másik megoldást lopásnak érezné. Ízlésből: mert a kiadó által összerakott e-book egy profin megszerkesztett kiadvány, amely mentes az illegális netes verziót előállítók gyakori hibáitól.

Na most, tapasztalatom szerint az olvasók igen nagy hányada nem törődik a szerkesztettséggel; egészen pontosan sok olvasó nem is tudja, hogy ez mit jelent. Amíg az e-book olvasók drágák, addig valószínűleg olyanok veszik meg őket és az e-könyveket, akik rendelkeznek az ilyen apróságok felismeréséhez szükséges műveltséggel – utána viszont ez a tényező egyszerűen nem számít majd. Végül pedig ott van a törvénytisztelet... nos, igen. Nyilván törvénytisztelően töltünk le ugye most is mindent. Marad tehát a szívjóság.

Hm.

Véletlenül sem akarom itt a könyvkiadás halálát vizionálni. De mielőtt valaki azt mondaná, hogy az e-könyvek soha nem fogják kiszorítani a papírkönyveket, gondoljon bele, hogy húsz éven belül felnő egy egész generáció, amelynek mi sem lesz természetesebb, mint hogy nehezen kezelhető, nehezen kereshető, egyáltalán, nehéz tankönyvek helyett egy vékony e-book olvasón, ne adj isten, a szétnyitható képernyős mobiltelefonján vigye magával a tananyagát az iskolába. Hiszen már ma is előbb nézünk meg egy adatot a Wikipedián, mint egy lexikonban. Igaz, utána sokszor még leellenőrizzük az adatot azért, de azt is, ha lehet, valamilyen online forrásból – mert időtakarékosabb, kényelmesebb, egyszerűbb. Ahogy ezt megszoktuk, épp olyan könnyen és gyorsan szokjuk majd meg, hogy e-könyveket olvassunk.

Mire ez megtörténik, a kiadóknak ki kell találniuk, hogy mi az a megoldás, amivel pénzt tudnak kicsikarni az olvasók zsebéből a művekért. Hosszú, nehéz folyamat lesz, a szerző, a kiadó és a terjesztő feladatainak és szerepkörének átértékelésével és átalakításával, és egy olyan folyamat, amelyben az olvasókkal való kommunikációnak szerintem minden korábbinál nagyobb szerepe lesz, de hogy pontosan miként és hogyan, azt egyelőre szerintem senki nem látja. De persze ezért is olyan izgalmas az egész.

Sci-fi újratöltve

Az előző bejegyzés alapján mi lenne most a tételmondat? Talán az, hogy a sci-fit szociológiai érdeklődés és tudományos kíváncsiság jellemzi, s hogy ennek alapján nagyon sok mű, amely sci-fiként definiálja önmagát, valójában nem az – úgyhogy folytassuk talán innen. Rögtön hozzátéve: persze elképzelhető, hogy a sci-fi mint fogalom jelentése mára annyira kibővült, hogy az a fantasztikus mű is belefér, amelyben szemernyi tudományos elem sincs. Ebben az esetben munkahipotézisként egyezzünk meg abban, hogy létezik egy olyan hard core sci-fi vonal, amely eleget tesz a fenti kitételeknek, s hogy ezt a vonalat eredetileg éppen a műfaj legelső képviselői vitték – ez a fajta, eredeti értelemben vett sci-fi pedig mára a partvonalra szorult.

A kérdés az, hogy miért? A sci-fi aranykora az USA-ban az 1930-as és 1950-es évek közötti két évtized, a nagy társadalmi változások és a modern technológiai kísérletezés időszaka. A század elején indult feminista mozgalom, az első fogyasztói és az új ipari forradalom, valamint a két világháború olyan társadalmi szerkezeti változást indítottak be (a nők és a feketék alkalmazása a fronton harcoló fehér férfiak munkaerejének pótlására), amely a fikcióban remekül összeért az új felfedezésekkel vagy találmányokkal való gondolatjátékkal. Szinte kézenfekvő volt a kérdés: ha egy futószalag így és így változtatja meg egy világot, akkor egy űrhajó miként fogja? Ha egy világháború így és így, akkor egy totális háború miként? Az ötletjátékot pedig folyamatosan gerjesztették az újabbnál újabb technológiai újítások: az autó, a repülő, a rakéta, illetve a telefon, a rádió és a tévé – mind-mind a technológiai fejlődés (akkor még) követhető iramú, áttekinthető, megismerhető fokozatai. Bőven volt idő elgondolkodni a hatásukon, s mintegy a mintájukra irodalmi formába önteni azokat az akkor még csak fantasztikumnak tűnő elképzeléseket, hogy egyszer majd űrhajósokat küldünk a Holdra vagy még messzebb.

Ez a fajta átgondoltság hiányzik nekem ma a sci-fiből. Legutóbb Michael Chrichtonnál láttam hasonlót: aki csak filmen látta a Jurassic Parkot, az sürgősen vegye elő a könyvet, mert állam leteszem, olyan átgondolt és felépített mű. A Préda című regényének nanorobotokból álló intelligens felhője kapcsán pedig – amiről azt gondoltam, na ez már tényleg túlzás – néhány hónapja olvastam egy cikket: egy olasz high-tech kiállításon bemutatták a hasonló elven működő nanorobot rajt. Botrány. A sci-fi már rég itt van a szemünk előtt, megfogható, érezhető – és ez is az oka annak, hogy a sci-fi mint műfaj haldoklik.

Ma már nincsenek olyan társadalmi mozgások, amelyek ösztönzőleg hatnának a sci-fire. Abban még talán lenne fantázia, hogy a néhány évszázadon belül elkínaisodott Föld bolygóról írunk, de ez érthetően nem népszerű téma a nyugati irodalomban. Az USA elnöke is már fekete, szóval ezt sem lehet többször elsütni... s amit el lehetett mondani az ismert technológiák kapcsán (internet, űrhajózás, vagy egyszerűen csak környezetszennyezés és globális felmelegedés), azt már mind elmondták tizenöt-húsz évvel ezelőtt. És tessék megnézni ezt a Microsoft videót a Youtube-on, még tíz éven belül a nagyja akár valósággá is lehet. A sci-fi tehát bizonyos szempontból mára téma nélkül maradt: nincs olyan, amit még ne mondott volna el – illetve ami van, abba jórészt nem lát bele; és ez talán a nagyobb baj.

A sci-fi lényege szerintem az lenne, hogy lehetőségeket villant fel a jövőre nézvést, ám ehhez szükséges a jelen ismerete; elsősorban a jelen technológiáké. Csakhogy ki az, aki meg tudja mondani, milyen technológiák lesznek a jövőben? Legkésőbb háromévente teljesen lecseréljük a számítógépünket, ami akár csak húsz éve még elképzelhetetlen lett volna; nap mint nap olyan felfedezésekről és találmányokról kapunk hírt, amelyeket harminc-negyven éve még tiszta fantazmagóriának hittünk. A változás irama olyan szédítő, az információk mennyisége pedig olyan mértéktelen, hogy sci-fi író legyen a talpán, aki ki tudja válogatni az átgondolásra érdemes ötleteket. De ha megteszi, akkor is azzal szembesül, hogy az egy-két év alatt, amíg kidolgozza a történetét – különösen pedig az elképzelt jövőt –, a világ háromszor is megváltozik körülötte.

A technológia ezzel együtt a hétköznapok szerves részévé vált, elvesztette azt a varázsát, ami a század közepén még jellemezte. Ma már mindenki sejti, hogy a tudomány nem váltja meg a világot, legalábbis önmagában semmiképp – és talán ebből a felismerésből születtek azok a sci-fi művek, amelyek nem a társadalmat, hanem a független, önálló hősöket vizsgálják, és azt próbálják megfejteni, megváltozhat-e az ember, aki egyedül lehet alkalmas a megváltó-szerepre. Jó kérdés, fogós kérdés: csak nem biztos, hogy igenlő válasz születhet rá. Viszont ha a sci-fi egyrészt visszatalálna a tudományhoz, másrészt fő témájává tenné ezt a kérdést, akkor betölthetne egy ma kissé talán elhanyagolt irodalmi-filozófiai űrt, és ugyanolyan szerepet és elismerést vívhatna ki magának, mint amilyenben a '40-es években részesült.

Miért haldoklik a sci-fi?

Egy tegnap olvasott cikk elgondolkodtatott, hogy mi is a baj mainapság a sci-fivel. Persze ezt a haldoklás-kérdést már évtizedek óta feszegetik, de hát én most vagyok itt, nem negyven évvel ezelőtt, ráadásul mostanában valahogy mindenki erről beszél a környezetemben (nem mintha ez lenne a világ legnagyobb problémája). Hanna is linkelt egy cikket nemrég a témában, szóban is felvetődött a kérdés egy baráti társaságban, a sci-fi miatt írni kezdő szerzőtársak is siratják a műfajt... szóval a kérdés itt van a levegőben. És nyilván itt lesz újabb negyven év múlva is, és még akkor is haldokolni fog a sci-fi – pontosabban az, amit majd akkor annak neveznek. De haladjunk szép sorjában.

Először is: kölyökként nem gondoltam volna, hogy fantasyt fogok írni. A sci-fi mindig sokkal közelebb állt hozzám, s ami azt illeti, közelebb áll ma is: ha ismeretlen kötet közül kell választanom, akkor a sci-fi kötetet előbb veszem kézbe, mint a fantasyt. Miért? Nem a lézerpisztolyok és az űrhajók miatt, ami csupán felszín és díszítés, hanem a tartalom okán. Már az általános iskolában is jobban érdekelt, hogy egy történelmi esemény milyen társadalmi folyamatok miatt történt, mint az, hogy kik és hogyan vettek benne részt, és ez az egyik legfőbb különbség a sci-fi és a fantasy között. A sci-fi mint műfaj szociológiai érdeklődésű, a fantasy egyénközpontú. A sci-fiben komplex összefüggések, bonyolult egymásra hatások szabják meg az egyén lehetőségeit, aki legfeljebb csak választhat ezek közül, a fantasyben a hős maga tapossa ki a saját útját, rendszerint az egész világot felforgatva közben.

Mindez persze nem minőségi, hanem világnézeti és retorikai különbség a két műfaj között, és természetesen legtöbbször nem látszanak ilyen élesen a különbségek, de elég csak a korai Alapítvány-történetekre gondolni (amelyekben a "hősök" legtöbbször csak bölcs politikusok vagy ravasz nyomozók, felfedezők, akik maximálisan kihasználják amúgy korlátozott lehetőségeiket) vagy a Conan-ciklusra (amire aligha mondhatjuk, hogy komoly szociológiai vetülete van), hogy lássuk, az alapműveknél ez a különbség igaz. És nagyjából itt lehet megfogni, hogy miért haldoklik a sci-fi: elvesztette a témáját. Az ötvenes-hatvanas évektől kezdve egyre kevesebb sci-fi foglalkozik társadalmi kérdésekkel, viszont egyre több a hősközpontú jövőbeni történet, mely utóbbiakat én csuklóból fantasynek nevezném.

Persze csak azért, mert én a téma és a beszédmód alapján teszek különbséget a két műfaj között, a varázslatot retorikai szempontból egyenértékűnek tartva a technológiai csodákkal, de érthető, hogy miért nem tettek így a kortársak; most meg már késő. És mindez annak ellenére is igaz, hogy angolszász nyelvterületen meghonosodott a spekulatív irodalom kifejezés: azon belül ugyanis ha valamiben űrhajó van, a mai napig sci-finek számít, és pont. Elég csak belekukkantani a Wikipedia vonatkozó szócikkébe, hogy lássuk, milyen bizonytalanság uralkodik a területen. Mégis mi közös van az Alapítvány-ciklusban és a Star Warsban? Ja, tudom: az űrhajók.

És itt kell kitérni a másik jelentős különbségre sci-fi és fantasy között, ami nem más, mint a világ tényeinek ábrázolása. A sci-fi ugye science fiction, tudományos fantasztikum: egy sci-fi szerző alapos gondot fordít arra, hogy az olvasónak elmagyarázza, mi miért és hogyan működik az adott műben bemutatott, korábban nem ismert technológia (vagy bármi egyéb) vonatkozásában. Ennek nem kell tudományosan helytállónak lennie, elég, ha csak gondolatkísérletként elképzelhető – még ha valószínűtlen is –: a lényeg, hogy a sci-fi nem nélkülözheti a tudományos igényességet, vagy legalábbis egy áltudományos érdeklődést. A sci-fi lényegében azt mondja: figyelj, fogom a világot, ahogy most ismerjük, és ha ez meg ez így történne, akkor ez és ez lesz – szóval ne hagyjuk, hogy így és így alakuljon, vagy éppen igenis dolgozzunk érte, hogy így legyen; az adott mű mondanivalójától függően. Ez az, amiért az Alapítvány-ciklus vagy mondjuk a Star Trek legtöbb inkarnációja (tele a rengeteg technoblablával) sci-fi, a Star Wars viszont nem az.

A fantasy ehhez képest adottnak és maguktól értetődőnek veszi a világ tényeit. Nem kívánja magyarázni, hogy a mágia – vagy a fénykard – miért és hogyan működik, lévén míg a sci-fiben a technológi egyénekre és társadalmakra gyakorolt hatása kulcskérdés, addig a fantasyben a mágia legfeljebb eszköz a hős vagy ellenfeleinek kezében egyéni céljaik eléréséhez (ezért válthatott ki akkora felháborodást a midikloriánok említése az Episode I.-ben: az egyetlen sci-fi elem az egész sorozatban, ami egész egyszerűen nem volt a helyén). Természetesen mint mindenhol, itt is akadnak kivételek, Philip K. Dick például legtöbb művében zseniálisan vegyíti a sci-fi elemeket a fantasy eszköztárával, de a zsáner legtöbb képviselőjénél mindez megállja a helyét.

(Folyt. köv.)