A kalahorák neveiről

A M*-kártya fórumán kérdezték tőlem a következőt a Százháborúval kapcsolatban: "Ki az a Velraen? Úgy tűnik, hogy egy kalahora, de ilyen nevűről még soha nem hallottam/olvastam." Valóban, ez a név korábban csak egyetlen könyvben, a Hőseposzban szerepelt, ott is csak kétszer (ti. "Verlaen-ligetek" ill. "Verlaen barlangja"), ráadásul nem írtam mellé, hogy az illető egy kalahora, mert akkor és ott ennek semmi jelentősége sem volt. Most is csak azért hozom fel a dolgot, hogy látszódjon: maga a név és a koncepció már akkor létezett.

Aki már olvasta a Százháborút, és érdekli az ilyesmi, az a kattintás után megtudhat ennél többet is.

Kvízjáték

Nyereményjáték a Delta Vision oldalán: a legtöbb jó választ adók Százháború kötetet nyerhetnek. Nem olyan egyszerű, mint a kereskedelmi tévécsatornák játékai szoktak, de talán nem is megoldhatatlan. Jó bogarászást!

Megjelent a Százháború

Megjelent a Százháború.

Amilyen egyszerű ez a három szó, olyan nagy örömöm telik bennük. Más okból kellett ma bemennem a kiadóba, de örülök, hogy rögtön kézbe is vehettem a könyvet. Most büszke és boldog vagyok, kicsit nézegetem, olvasom – egészen más, mint monitorról –, ki-ki pedig döntse el, hogy neki tetszik-e a borító, a szöveg, a részletek, de a magam részéről – túlhasználom a szót – most örömködöm.

Oldalt mostantól arra is lehet szavazni, hogy tetszett a regény.

Pár infó a Százháborúról

Ahogy a Delta Vision honlapján is olvasható, a Százháború története a másodkorban játszódik, a Hőseposz eseményei előtt (utóbbiból itt található egy részlet). Marcus nagyon jól összefoglalta az Enrawelli Tudástáron, hogy a sztori a készülő Sárkány és Unikornis részeként született, de kinőtte a terjedelmi korlátokat: elbeszélés helyett kisregény lett belőle. Ez viszont azt is jelenti, hogy nem lett nagyregény, ezért a kötetben négy rövid, a történethez szorosan kapcsolódó novella is helyet kapott – betördelve így az egész 208 oldal. A tördelés picit csalóka, mert a terjedelem alig 10 %-kal rövidebb pl. Raoul Renier Pokol c. regényénél, csak a Valhalla anno nagyon más betűméretet és oldaltükröt használt.

Függelék nincs benne, mivel nem akartam újranyomatni a Hőseposzban már megjelentet, ám épp ezért törekedtem arra, hogy a lehető legkevesebb furcsa-idegen kifejezést használjam, illetve azokat is megmagyarázzam a szövegen belül – éppen ezért bátran olvashatja az is, aki a Hőseposzt nem ismeri. Ami engem illet, nagyon kíváncsi is vagyok, vajon milyen lehet előbb a Százháborút, majd csak azután a Hőseposzt olvasni – ha lesz ilyen olvasó, majd rákérdezek.

Laptervező bajnokság

Az elmúlt években időről időre megcsapott a M*-kártyajáték szele, különösen, amikor azt láttam, hogy a srácok tényleg mindent megpróbálnak, hogy a lehető leghitelesebben adják vissza Ynevet a játékosoknak, ennek minden nehézségével. Ezért is nagyon örülök most ennek, a M.A.G.U.S. kártyajáték fórumán: Laptervező bajnokság - Százháború.

Nyomdában a Százháború

Mivel a Delta Vision csak akkor hirdet M*-megjelenést, amikor az már nyomdában van, talán nem spoiler a cím: nyomdában a Százháború. Hír és borító itt, szavazás a borítóról itt a blogon, oldalt. Tessék gyorsan kattintani, mert mindannyian tűkön ülünk. Megjelenés remélem egy-két héten belül – de addig lesz még egy-két apró meglepetés.

Fórumon kérdezték, de azért itt is elmondom: a Százháború nem folytatása, és a szó szoros értelmében nem is előzménye a Hőseposznak, így az nem szükséges a megértéséhez, de persze némi előnnyel indul, aki olvasott már a másodkori Völgyvidékről. (Azért remélem, hogy nem sokkal.)

Ennél több most bármiről tényleg spoiler lenne, úgyhogy inkább lakat a számon.

Célegyenes

Hétvégén elkészültek a Százháborúhoz kapcsolódó novellák, és Wyquintől is megkaptam az első körös szerkesztés instrukcióit, úgyhogy az idei reményem, úgy tűnik, tartható. Tegyük hozzá, hogy a regénynek meg kell még kapnia a sorozatszerkesztői rábólintást, úgyhogy addig nem akarom elkiabálni, de ezt és az utolsó finomhangolást leszámítva a szöveg elkészült. Szeretnék lehetőleg még ma végezni a javításokkal, mert kedden-szerdán egyáltalán nem lesz rá időm, de 300.000 leütést ilyen-olyan-amolyan szempontok szerint végigbogarászni meglehetősen macerás, meg aztán miután javítottam, kinyomtatom az egészet, és újra átnézem, szinte nagyítóval, helyesírási meg grammatikai hibákat keresve – novelláknál nem szoktam nyomtatni, de regénynél kell a papír. Egészen más arról olvasni, mint monitorról.

A minap azt mondtam valakinek, hogy addig nem adom le a szöveget, amíg maradéktalanul elégedett nem vagyok vele. Szoktak ugratni, hogy akkor sosem adom le, és ebben lehet valami, de persze azért nincs így: van egy elég jó fokmérője annak, mikor érzem valóban azt, hogy végeztem. "Ó, de, leadom - amikor már utálom a szöveget. Amikor nagyon utálom. Már kezdem utálni, de még csak egy kicsit utálom, de amikor már nagyon utálom majd, akkor odaadom, és még jobban fogom utálni, amikor át kell majd nézni a betördelt verziót, és utána akkor lássam, amikor a hátam közepét. De legkorábban kinyomtatva, bekötve, polcra rakva." Ez egy érdekes érzés. Tegnap este már eléggé utáltam a szöveget: egy utolsó hajrával befejeztem két novellát, s amikor hozzáillesztettem őket a többihez, megcsapott az érzés, hogy ezt az egészet valóban újra, kábé tizenhatodszorra végig kell olvasnom? Jézus Mária, ne már! Hiszen kívülről ismerem a legtöbb mondatát, hagyjatok már ezzel békén...

Persze senki sem kényszerít. Első körben magamnak tartozom azzal, hogy a tőlem telhető legjobb legyen, és ehhez hozzátartozik, és az ember legalább önmagához legyen hű, ugye. Aztán az elveihez, a szeretteihez stb., innen már kicsit zavaros ez az egész. Meg persze lehet vitatkozni a sorrenddel.

A Százháborúról – a fentebb említett rábólintás aktusának rögzítésén kívül – közvetlenül megjelenés előttig már nem lesz több bejegyzés, mert nem tudom, a kiadó milyen reklámot akar majd neki, nem akarom párhuzamosítani a dolgokat. Meg különben is: hamarosan már a szöveg is beszélhet magáért.

Megint-megint hétfő

Az önszerkesztési kör végére értünk: pár bekezdés van még hátra az epilógusból, amit tegnap már azért nem tudtam befejezni, mert előtte rendbe kellett tennem egy korábbi, erősen kapcsolódó fejezet végét, amivel kezdettől elégedetlen voltam, és az első generáljavításkor csak rosszabb lett, most viszont megtaláltam a legjobb formát, szerepet és tartalmat, ami oda kell, úgyhogy az epilógusban most már csak megfelelően kell utalni rá, aztán az utolsó mondatok, majd Wyquinnél a labda. Ha olvasod, kolléga, akkor arra készülj, hogy beszéljük át érdemben még egyszer az egészet, aztán pár nap pihenő, aztán javítom, aztán a javításba már beleírhatod a megjegyzéseidet mondatszinten is. Utána javítás, és remélhetőleg kész. Amúgy 255.000 leütés most, +/- egy kevés. A rákövetkező meló a már elkezdett és majdnem-befejezett kapcsolódó novellák begépelése és polírozása, továbbá lesz függelék is, de nem szómagyarázat, hanem értekezés az elf nyelvről, az égi hajókról, a kalahorák neveiről, meg még tudom is én: nem akarom túlzásba vinni, de kis színesnek megteszi, csak írjam meg szórakoztatóan. Hát meglátjuk; ez mindig kihívás. Lassan pedig lehet szólni a kiadónak, hogy kezdjék el a borítózást.

Tudom, megint rövid volt, de megyek melóba.

Toporgás

A múltkor a Twitteren linkeltem George R. R. Martin blogbejegyzését arról, hogy kissé körbe-körbe jár, készül is a regénnyel, meg nem is, hol készebben van, hol kevésbé. Nos, az elmúlt pár napban hasonló köröket jártam én is (remélem, most már jogos a múlt idő), sikerrel belepottyantam abba a kátyúba (kurva mély gödörbe), amit kreatív blokknak neveztem a múltkor. Részleteiben érdekes lehetne, de ahhoz túl sokat kellene spoilereznem a Százháborúról, nagy vonalakban pedig nem biztos, hogy izgalmas... de kikívánkozik. Úgyhogy megpróbálom értelmesen összefoglalni.

A kisregény szövege a-tól z-ig megvan, azzal ugye már hetek óta nincs gond. A polírozás viszont (írói karrieremben nagyjából most először) elég jelentős átírást is jelent, mivel elég sok egy kaptafára készült harcjelenet kapott helyet a sztoriban, én pedig közismerten nem szeretek harcjelenetet írni: úgy voltam vele, gyorsan daráljuk le, aztán majd kitalálok valamit, mivel lehetne egyenként feldobni illetve egyedivé tenni őket. Ez a kitalálás olyan jól sikerült – köszönet a közreműködőknek, elsősorban a Gorgo Manufaktura stábjának –, hogy egyes jeleneteket gyökerestül fel kell forgatnom. Örömmeló, de tényleg, mert sokkal jobb így a szöveg, csakhogy becsúszott egy kis bibi: a meló.

Mármint az úgynevezett civil meló, hogy a jómunkás polgár irodában ül, ügyfélhez járkál, kárt elhárít stb., no meg bejelentkeztek a barátok is, az embernek családi élete is van etc., változó rövidítésekkel részletezhetném, hogy sorolhatnám, de ugye írtam erről hétfőn. Bárhogyan is, az lett az eredménye, hogy épp annyira csak, de eltávolodtam a szövegtől, hogy ne tudjam onnan és úgy folytatni, ahol és ahogy abbahagytam: pár dolgot elfelejtettem, néhány papírt elkavartam, új és jobbnak hitt ötleteim támadtak, stb.

Arról nem is beszélve, hogy hónapokkal ezelőtt egy aktuális kreatív blokk kivédésére átálltam kőkorszaki módszerre, a füzetbe írásra, márpedig a számítógépbe időközben begépelt szöveget papíron javítani – hát, kihívás. Sajnos annyira megszoktam ugyanis a papírt, hogy vért hugyozok minden alkalommal, ha le kell ülnöm a monitor elé.

Mostanra nagyjából megoldottam ezt az utóbbi problémát, no persze nem katéterrel, hanem a masszív üljünk-ide-akkor-is-ha-belegebedünk módszerrel, és az olvassunk-monitorról-híreket-regényt-képregényt-nézzünk-filmet-csináljunk-bármit nevű egész pályás letámadással (minek következtében lassan a The Pacific c. sorozat végére érek).

A másik gondot nehezebb volt kezelni, ugyanis az elmúlt három hétben piszkosul jó ötleteim támadtak, amelyeket megpróbáltam megvalósítani a szövegben, jelesül nézőpontváltást – megfelelő helyen és időben stb. –, az adott csata ilyen-olyan szempontú részletezését etc. (és egyéb rövidítések, mondhatnám: et al.), de sajnos időközben egész egyszerűen elfelejtettem, mit írtam korábban, és hiába olvastam el persze, nem vette be az agyam, mert tele volt zsúfolva az új ötletekkel, az egybegyúrni szándékozott részek nem álltak össze egésszé, rosszabb volt, mint egy oldalszámozás nélküli Esterházy-szöveg (egyébként minden tiszteletem a mesternek, imádom az írásait), szóval valami rettenet volt, istenkáromlás, pedofilbotrány. Tegnap végül fel is adtam.

Be kellett látnom, hogy az adott fejezet eredeti koncepciója (elsősorban a nézőpontkarakter és az annak kilétéből következő narráció és ábrázolásmód) jó. Önmagában is jó, de ami fontosabb: kontextuálisan is jó, avagy pontosan ott van a fejezetek sorrendjében, ahol lennie kell, arról és úgy szól, amiről és ahogyan szólnia kell, dramaturgiai szempontból csillagos ötös. Megértettem, hogy azért nem – vagy csak iszonyatosan nehezen – tudok változtatni rajta, mert a módosítás eredménye önmagában mint fejezet jó lenne, de nem illeszkedne olyan szervesen a regény egészéhez, mint az eredeti verzió, és ezt végig éreztem is, miközben toldoztam-foldoztam, csak nem fogalmaztam meg ilyen szépen. Most részletezhetném, hogy jött ez a felismerés, de nem teszem: csináltam egy mentést a módosított fejezetről, egyszer majd helyet kap a kivágott illetve alternatív jelenetek között, és akkor majd elmondom.

Tegnap óta pedig vissza az alapokhoz. A kigondolt apróságokat továbbra is bele kell vinni az adott fejezetbe, de úgy, hogy annak lényege – a koncepció – változatlan maradjon, és ezen dolgozom most. Melós, de megéri, mert működik az eredmény, csak hát mindehhez kellett sajnos négy-öt nap, ami azért nem igazán jó. De ez egy ilyen meló.

Elengedett gyeplővel

Eredetileg képregény témájú bejegyzést szántam mára – igen, az Ex Machináról –, de ezt a maradék három napomat, amit még vidéken tölthetek, inkább a teljesen a Százháborúra szánom, márpedig Vaughan képregényeiről nem három sort írnék, és két-három órás gondolatösszegzést meg visszaolvasgatást meg bejegyzésírást most nem engedhetek meg magamnak. Teljes gőzzel folyik a csiszolás, mondhatni elengedett gyeplővel, arra viszem, amerre az ösztön húz: a "befejeztem!" hír idején a szöveg kb. 215.000 leütés volt, most 228.000, és még alig a felét javítottam át. Az első tíz fejezet már Wyquinnél van szerkesztésre, meglátjuk, hogy húz-e belőle, vagy írjak még hozzá, de úgy látom, nagyjából 250.000 lesz a vége (azt szokták mondani, 300.000-nél kezdődik egy regény). Az alábbi képen látható, hogy ez a csiszolás nagyjából mit jelent: igen sok az átírt, kihúzott rész, de sokkal több a hozzáírás. Ugye a fekete az eredeti szöveg, a piros pedig a javítás, mondani sem kell. A kép kattintásra nagyobb lesz – hétfőn jelentkezem.

Újabb Százháború részlet

A mai egyszerre lesz rövid és hosszú bejegyzés: a kimondottan jó és gyors haladás örömére feltettem egy újabb részletet, a második fejezetet a Százháborúból. A blog felületén az előzővel együtt itt, a Scribden önmagában itt érhető el. Ahogy a legutóbb, most is örömmel fogadok bármilyen visszajelzést. És most vissza a kaptafához; szerdán jelentkezem.

Developing Story

Az angol nyelvű hírcsatornákon a Developing Story azt jelenti, hogy soron kívüli tájékoztatást adnak egy folyamatban lévő eseményről. Sokszor együtt jár a Breaking News kifejezéssel, de nem feltétlenül; többnyire kevésbé drámai fejleményeknél alkalmazzák. Pl. nem szakítják meg miatta az aktuális műsort, hanem a legközelebbi reklámblokk helyett jelentkezik be a stúdió vagy a kiküldött riporter.

Nos, mivel azt ígértem, hogy Breaking News itt akkor lesz, amikor befejeztem a Sárkány és Unikornist, ezért jobb híján ehhez a másik fordulathoz kell folyamodnom.

Elkészült a Százháború.

Ez most egészen pontosan azt jelenti, hogy kéziratban kész a szöveg 99 %-a, elejétől a végéig, közben mondatnyi vagy bekezdésnyi foghíjakkal, javítandó és átírandó részekkel, de én (mint szerző) a magam részéről jelentős változtatást már nem tervezek, és nem is látok szükségesnek. Most egy alapos önszerkesztés és gatyába rázás következik, az elnagyolt részletek kidolgozása, az utalások kibontása, az esetleges ellentmondások és a homályos részek kicsiszolása. Ez eltart még pár hétig, de a regény – hangsúlyozottan: kisregény – érdemi része, a szöveg lényege készen van, és az eddigiekhez képest innen már gyerekjáték. Ami így persze nem igaz, de az biztos, hogy örömmeló.

Ezután a szerkesztő és a tesztolvasók következnek, aztán valamikor, tippem szerint úgy három hónap múlva, a kiadó fejesei. Akikkel ma egyébként beszéltem, és megegyeztünk, hogy a Százháború önmagában kevés – még nem tudom pontosan, de nagyságrendileg 230.000 leütés –, úgyhogy a megjelenéshez mindenképp ki kell egészíteni, terveim szerint a történethez érintőlegesen kapcsolódó két-három novellával. Hogy ez mennyi idő? Mivel ezek közül egy novella már kész, a másik kettőre pedig van ötletem, remélem, hogy a szerkesztés közben, a nyár folyamán, ezek is elkészülnek. Szóval a magam elé kitűzött cél a teljes gépirat leadására: 2010. szeptember.

Ebbe persze még a szerkesztőnek is van beleszólása (mikor és mennyit ér rá, mennyit kell javítani a szöveget szerinte stb.), továbbá persze mint mindig, most is bármi közbejöhet, ezért hangsúlyozottan senki ne vegye mindezt ígéretnek vagy elkötelezettségnek, egyszerűen csak annak, ami: hogy derűlátó vagyok, és hosszú idő óta úgy érzem, okom van rá. A Százháború az az alap, amire a Sárkány és Unikornis első kötetét építhetem, így végre semmi akadálya, hogy azt is befejezzem. A második kötet pedig már régen kész van. Szóval ez most egy nagyon nagy áttörés.

De hogy ne legyek híján az öniróniának, angolul tudóknak – mert magyarul nem találtam – itt ez a remek kis idevágó szösszenet. Hát, Brian, ismerem az érzést...

Na hogy áll a...?

Na hogy áll a...? – és itt a ... helyén általában a Sárkány és Unikornis következik, a blogot érdemben követők néha a Százháborút kérdezik, megint mások pedig értőn már eleve úgy teszik fel a kérdést, hogy na, lesz idén bármilyen regény? Megint mások pedig inkább nem kérdeznek rá, mert azt gondolják, frusztrálna a kérdés, és lehet, hogy nekik van igazuk, mert néha már persze elegem van a témából, elsősorban olyankor, amikor nincs módom, erőm, időm írni (utóbbi kettő együtt teszi ki az elsőt), és ilyenkor persze hogy idegesít az egész. Most viszont nem ez az időszak van, sőt, villamoson, fürdőkádban, nagyjából bárhol és bármikor, amikor van egy szabad percem, már a Százháborún jár az eszem, és ha lehet, vesz is elő a füzetet és a tollat, folytatom az épp aktuális fejezetet.

Nincs már sok belőlük hátra. Többeknek elmondtam már, leírni viszont – igen, mondjuk azt: babonából – nem fogom, hogy egészen pontosan mennyi van hátra, de maradjunk annyiban, kevés. Vagy legalábbis nem sok. Emberileg-íróilag belátható mennyiség, innen már be kell tudni fejezni... nem, azért sem írom le, hogy mennyi idő alatt, de belátható idő alatt. Viszont. És ez rögtön ide kívánkozik. Viszont hangsúlyozom, amit eddig talán nem emeltem ki eléggé, hogy a Százháború egy kisregény: ahogy elnézem, valahol 250.000 leütésnél lesz a vége, ami a Hőseposznak kb. a fele. Ez azt jelenti, hogy még ha elkészül is, nem biztos, hogy önállóan megjelenhet – vékonyka kötet lenne. Megjegyzem, sorra jelennek meg vékonyka kötetek, szóval nem technikai, hanem kiadáspolitikai oka lenne, de sem egyikkel, sem másikkal nincs különben baj: itt is csak azért írok most erről, hogy mindenki képben legyen. A Delta vezetőivel sem beszéltünk még erről, hogy ha elkészül, akkor mi lesz. Előbb készüljön el, aztán kiderül.

Mások ugyanakkor kérdezték, hogy nem tudnám-e kibővíteni, vagy mondjuk hozzácsapni a Sárkány és Unikornishoz, ami eleve két kötet lesz (amelyekből az első félkész, a második meg lényegében teljesen), kötetenként kb. 600.000 leütés. Hát, mondom, nem, ugyanis akkor az SU első kötete ormótlanul vastag és túlsúlyos lenne, de még inkább azért, mert a történetek, bár összefüggnek, stílusukban, hangsúlyaikban nagyon eltérnek, szóval... ezt nem érezném jó döntésnek. De az igazi érv, lássam be én is, azt hiszem, az, hogy nagyon kis esélyt látok rá, hogy az SU is elkészüljön idén. Sajnos mindkét melóm tovább tart a tervezettnél (ami más szempontból persze nem baj, ne keseregjen az ember, ha foglalkoztatni akarják), így biztosan nem lesz időm alkotni, és csak az égiek a megmondhatói, mikor fejezhetem majd be a nagyregényt.

Na de ezt majd meglátjuk. Először valóban készüljön el a Százháború, aztán a többi kiderül. Egyébként ez a "készülés" az oka, hogy az utóbbi időben olyan gyakori a rövid, leginkább önreflexív bejegyzés: amikor lehet, inkább a regénnyel foglalkozom.

Ja igen, zárszóként: kedden megint elszabadulok másfél hétre a világ végére. Net lesz, blog lesz, regényírás lesz. Na hogy áll a...? – hát maradjunk ennyiben.

Vastagon piros

A mai rövid lesz, mert sokkal több kedvem van a Százháborúval foglalkozni, mint blogot írni, és ezt ki kell használni. Úgyhogy ennek jegyében álljon itt egy nézőkép arról, hogy mennyi javításon esett át a mondott regény első tíz (A/4-es) oldala az elmúlt napokban. Mindenki ismeri a korrektúra funkciót a Wordben? Na az eredményezte a következőt (kattintásra nagyobb lesz):

Ha a kitett ízelítőben bárki bármilyen hibát talált, ne habozzon szólni!

Alkotói szabadság

Az alkotói szabadság az a valami, amit mindenki irigyel, mert milyen szép békés nyugodt csöndes etc. helyen lehet ugye ilyenkor az ember, egész nap pihenhet és aludhat és lábat lógathat és egyáltalán, nincs ennél jobb a világon, de aki benne van – tökig –, az eközben azzal a tudattal pihen, alszik, lógat lábat és egyáltalán, hogy neki tulajdonképpen dolgoznia kéne (alkotni), mert ez a szabadság nem tart a végtelenségig, hanem már csak hét napig, aztán hat, öt, rosszabb, mint egy bomba a 24-ben, mert ez tényleg elketyeg nulláig.

Ez kb. kellőképpen szemlélteti a lelkiállapotomat, amiről sietek kijelenteni, hogy nem is lehetne jobb egyébként, mert végre azzal foglalkozhatok, amivel szeretnék, és látom a haladást, érzem a ritmust, felvettem a tempót, látom a munka végét.

A Százháború c. előzményregényen dolgozom egyébként, itt már írtam róla – most nem ismételném el –, és mivel a szerkesztőm is rábólintott, a szemfülesek az újonnan beüzemelt stabil oldalak közt már észre is vehették, hogy kikerült belőle egy ízelítő. Egy kicsit talán olvashatóbb verzió is lesz majd belőle a Scribden, de most épp vacakol a feltöltés.

A Rőtszakáll kapcsán mindenkinek köszönöm a véleményét. Az utókor kedvéért álljon itt a vége:

Hogyan osztályoznád a Rőtszakáll c. novellát?

Untam az egészet	2 (7%)
1	0 (0%)
2	0 (0%)
3	13 (50%)
4	9 (34%)
5	2 (7%)

Részemről nagyon komolyan gondolom, hogy minden visszajelzés nagyon fontos, ezért ismét biztatnék mindenkit, hogy szöveges formában is fogalmazza meg a véleményét, mi tetszett benne, mi nem, mit miért avagy sem, és ígérem, hogy az elhangzottakat megpróbálom hasznosítani. Persze nem az a cél, hogy minden olvasói elvárásnak megfeleljek, de sok egybehangzó vélemény már segíthet kiküszöbölni a hibák nagy részét, és utána már tényleg csak "ízlés dolga" lesz a végeredmény.

Újfent a Sárkány és Unikornisról

Legyen az a tételmondat, hogy kezdem érteni George R. R. Martint. Mármint nem a szövegeit, a karaktereit vagy a történeteit kezdem csak most megérteni, hanem azt a problémáját, amivel a Varjak lakomája környékén szembesült, hogy túl sok szereplőt mozgat és túl sok egyéni történetet akar elmesélni – amelyek együtt a teljes történetet adják –, s a szöveg emiatt csak dagad és dagad, nem látja a végét. Ez a kezdet kezdetén kódolva volt abba a narrációs szerkezetbe, amelyet választott, és mert jó írónak tartom, feltételezem, hogy ő maga is stisztában volt ezzel – épp csak mint a legtöbb ember, aki nagyon akar valamit, ő is elhitte magáról, hogy kezelni tudja majd ezt a problémát, persze elsőként a történelemben.

Aztán a kezdetben trilógiának induló kötet először ötkötetesre nőtte ki magát, most már ugye hétnél tartunk, és szerintem most épp azért nem ír – pontosabban nem ír valami jó kedvvel –, mert látja, hogy ha fent akarja tartani a feszültséget, ha ugyanazt a minőséget akarja hozni, mint korábban, ugyanolyan részletesen bemutatni a világot, éppúgy több szempontból ábrázolni az eseményeket, mint az eddigi kötetben, akkor megint csak újabb és újabb szereplőket kell majd behoznia, és hét kötet sem lesz elég. Lesz még abból nyolc és kilenc. És igen, rettegek, hogy nem fogja befejezni. Egy kisebb vagyont tennék rá, hogy soha.

Ehhez képest mi a helyzet a Sárkány és Unikornissal? Korábban azt írtam róla, hogy novellaregény lesz, a Hőseposzéhoz hasonló szerkezettel – itt érdemes utánaolvasni (méghozzá most, ha valaki még nem olvasta, mert csak akkor nyer értelmet mindaz, amit a továbbiakban írok erről) –, és akkoriban úgy saccoltam, hogy durván 600.000 leütés lesz a terjedelme. Ez azt jelenti, hogy szép hosszú regény, még ha nem is Martini értelemben véve, de mondjuk a M* regények között mindenképp, hiszen az átlaghosszúság 3-400.000 leütés körül van (a Pokol például ezeknél rövidebb, a Karnevál a maga két kötetével viszont több, mint 900.000 leütés, ha jól emlékszem).

Ehhez képest most úgy 550.000 leütésnél tartok, és még nem látom a végét. Pontosabban fejben készen van, de ez csak annyit jelent, hogy nagy vonalakban tudom, mikor mi fog történni, és hogy mi lesz a történet vége, a hogyan viszont számomra is rejtély. Ez furcsának tűnhet, pedig nem az: az írás kreatív folyamat, ráadásul a legjobb történetek – és az élethű szereplők – magából az íróból fakadnak, én pedig azok közé tartozom, akik hagyják, hogy áradjon belőlük a történet, mintegy a történet írja meg önmagát. Ezért kell elvonulnom ahhoz, hogy érdemben alkothassak: azt a kissé meditatív állapotot, ami nekem az íráshoz kell, társas közegben sajnos nem tudom elérni.

De lássuk, hogy a puszta tények – leütésszámok – szintjén hogyan is állok a szöveggel, illetve, hogy miként változott az a koncepció, amelyről a fent belinkelt bejegyzésben írtam. Maga a teljes szöveg 565.702 leütés. Ez tartalmazza a Sárkány és Unikornis első könyvét (Sárkány), amely most 293.177 leütés, és terv szerint kisregény hosszúságú lenne, illetve a második könyvet (Unikornis), amely 272.525 leütés, és amelyet hat összefűzött novella alkot. Ez így szép szimmetrikus, csakhogy míg az Unikornis készen van, addig a Sárkánynak még csak a közepén tartok. Tippem szerint valahol 500.000 leütésnél lesz a vége (és akkor még szerencsém volt), ami bizony már rég nem kisregény terjedelem. De ez persze nem baj, ha maga a történet ennyit követel.

A baj az, hogy a Sárkány című első könyv regénnyé duzzadt története – ez csak most, hogy már a közepén járok, látszik világosan – túl kompakt és erős ahhoz, hogy egybe legyen csomagolva az Unikornis alcím alatt futó novellafüzérrel, ezért egy huszáros vágással úgy döntöttem, hogy a novellafüzért – amely ugye egy már elkészült, kerek történet – leválasztom a Sárkányról. A készülő kötet címén hála istennek nem kell változtatni, az továbbra is marad Sárkány és Unikornis, éppen csak a novellafüzér jelenik majd meg más cím alatt ennek folytatásaként. Tehát lesz egy másodkori történetet elbeszélő regény (SU), meg egy több korszakot bemutató novellaregény (egyelőre X).

Ez a kettévágás persze még nem oldja meg azt a problémát, hogy a novellafüzér története nincs olyan erős, mint a regényé, de nem baj: van még néhány tucat történetem, ami ehhez az egész elf-ciklushoz tartozik, és ezek közül nagyon sok jól kiegészíti a már elkészült novellák sztoriját. Kb. egy órás melóval át tudom alakítani az elkészült szövegeket úgy, hogy illeszkedjenek egy ilyen koncepcióba. Ezek után már csak meg kell írni további négy-hat novellát, köztük egy olyat, amely a kötet végén egybefolytaja az újabb és a már elkészült füzér történeteit, és kész is az újabb (novella)regény.

Na de mit is jelent ez igazából? Azt, hogy ahelyett, hogy lenne egy négyötöd kész regényem, van két félkész. Mindez azért, mert sajnos beleléptem ugyanabba a csapdába, mint Martin, hogy szabadjára engedtem a karaktereket és az ő történeteiket, a szereplőim közül mindenki igyekszik kapcsolatba kerülni a többiekkel és a körülöttük lévő világgal, annak múltjával és – olykor – a jövőjével, ez pedig bizony duzzasztja a szöveget. Eredetileg nem ez volt a cél, mert történet-, és nem karakterközpontú regényt akartam ugyanis írni, olyat, amilyen a Hőseposz is volt. Csakhogy az annak megírása óta eltelt években íróilag egyre inkább a karakterközpontú történetmesélés felé mozdultam el, és most már ha megfeszülök, akkor sem tudok a karakterek kibontása nélkül elbeszélni egy hosszabb történetet. Ami egyébként nem baj, elvégre Martint is ezért szeretjük, nem igaz?

Mielőtt az önhittség bűnébe esnék, nem hiszem, hogy ezt olyan jól csinálnám, mint Martin. Sőt. Igazság szerint nem is törekeszem rá, és ahol lehet, azért igyekszem a történetre fókuszálni, megtalálni valami olyan egészséges arányt (mondjuk kétharmad-egyharmad a karakterközpontúság javára), ami teret hagy az írói ösztöneimnek, ugyanakkor nem kényszerít rám további öt kötetet. Persze ez sem egyszerű, mert ha rosszul lövöm be a határokat, akkor gúzsba kötöm magam, ami szintén nem szerencsés. Úgyhogy elővettem egy nagyon régi szöveget, ami egykor szintén Sárkány és Unikornis cím alatt futott, és most már olykor azt is hegesztem, abban szabadon engedve egyes ötleteimet. E pillanatban Százháború a címe, és a Sárkány és Unikornis eseményei előtt játszódik: egészen pontosan lényegében minden, ami az SU-ban fontos, valahonnan innen ered (és ezért tehtem meg, hogy sok ötletet átpakolok ebbe). Ez a szöveg most mintegy 125.000 leütés hosszú, és érzésem szerint legfeljebb 250-300.000 lesz, mire elérem a végét, mert most ott járok valahol a közepén.

Hát, nagyjából ez a helyzet. Ennek alapján óva intek mindenkit, aki regényfolyamba kezd, mert én nyár óta látom a problémát, és igyekeztem megoldani, hogy ne kelljen egynél több kötetet csinálnom, de mostanra elfogadtam, hogy nem tudom elkerülni ezt. Ugyanakkor jelzem mindenki felé, aki esetleg aggódna, hogy sohasem fejezem be: de, igen. Nagyon nagy kedvem van írni, nagyon megszerettem ezeket a szereplőket és a történeteiket, és most már ide a rozsdás bökőt, ha 2010-ben ebből a három kötetből nem lesz legalább egy regény. De a terv az, hogy legyen kettő, a Sárkány és Unikornis és a Százháború. A novallregényt meg majd ezek után.