A kalahorák neveiről

A M*-kártya fórumán kérdezték tőlem a következőt a Százháborúval kapcsolatban: "Ki az a Velraen? Úgy tűnik, hogy egy kalahora, de ilyen nevűről még soha nem hallottam/olvastam." Valóban, ez a név korábban csak egyetlen könyvben, a Hőseposzban szerepelt, ott is csak kétszer (ti. "Verlaen-ligetek" ill. "Verlaen barlangja"), ráadásul nem írtam mellé, hogy az illető egy kalahora, mert akkor és ott ennek semmi jelentősége sem volt. Most is csak azért hozom fel a dolgot, hogy látszódjon: maga a név és a koncepció már akkor létezett.

Aki már olvasta a Százháborút, és érdekli az ilyesmi, az a kattintás után megtudhat ennél többet is.

Hét fő

Lássuk akkor, mit végeztem a héten. Először is: végre itt csillog előttem a falon az Ynev térkép, mert visszaverődik róla a lámpa fénye, de ettől még jól mutat, és csak le kell oltani a villanyt. Bár akkor elég sötét a lakás. A másik, hogy elkezdtem az ismerkedést az olyan újdonat dolgokkal, mint a Facebook vagy a Twitter, mert nem vagyok ellensége a technikai fejlődésnek, de azért nem kapkodom el a lépéstartást. A Facebookról vannak elképzeléseim, a Twitterről is hallottam már, hogy akár hasznos is lehet – az, hogy tegnap azon át, Neil Gaimantől tudtam meg, hogy elhunyt Robert Holdstock, szomorú módon ugyan, de ezt bizonyítja. Mindenesetre majd hírt adok az eredményekről.

Aztán kis túlzással 15.000 leütést haladtam a Sárkány és Unikornissal: múlt hétfőn megint azzal kezdtem, hogy visszamásztam a szöveg elejére, szerdán már érdemben is foglalkoztam régóta megírásra váró fejezetekkel, aztán a csütörtökkel megérkeztek a baráti látogatások és a hétvége, ami rögtön meg is akasztott, bár buszon utazva vagy a fürdőkádban azért írtam még egy-egy oldalnyi szöveget, ami arra utal, hogy most megint élénken él bennem a történet, nagyon ki akar jönni, hogy ilyen szépen fogalmazzak, szóval nagy reményeket fűzök a következő pár naphoz. Csütörtökig van időm írni, akkor megint a régi barátokon a sor.

Közben azon gondolkodtam, hogyan tudnám átbabrálni ezt a felületet: abból, hogy a Facebookkal is csak most ismerkedek, mindenki levonhatja a következtetést, mennyire értek a HTML-programozáshoz, még ha egy template buherálása az egyszerűbb feladatok közé tartozik is, szóval nem fogom elkapkodni, de előbb-utóbb alighanem változtatok a blog külsején. Kezd zavaróan hosszú lenni ez a sötétzöld sáv itt a jobb oldalon, legalábbis jó lenne kétoldalassá tenni. Akár egy teljesen új dizájnnal. Vagy tudom is én. Esetleg ha valakinek van valami ötlete, szívesen veszem.

Továbbá a minap hosszú szünet után újra érdemben megszólaltam az RPG.hu-n, elf-ügyben az Urria gyermekei topicban, s annak kapcsán arra gondoltam, előveszem és letisztázom az elfekről írt háttéranyagomat. Nem holnapra, hanem majd egyszer. Addig is, akit ez a kérdés érdekel, érdemes körülnéznie a fórumon.

Logika, logika, logika

(sorry a késedelemért, adódott egy kis technikai zűr, utána pedig EFOTTon voltam; de még mindig a hetekkel ezelőtti posztokon van a sor)

2007. július 12.

A Hol egyszer majd a kos országa elterül c. Boomen novellában lamentál arról egy aquir nagyúr, hogy az elfek milyen kiszámíthatatlanok, sohasem az eszükre, mindig a szívükre hallgatnak. Azt hiszem, sok igazság van ebben.

Az én szememben az elfek ugyanolyan ösztönlények, mint a természet intelligensnek nem tekintett teremtményei: viselkedésükön, magatartásukon alapvetően és általában nem változtat, csupán olykor kissé módosít az, hogy értelemmel bírnak. Az intelligencia megjelenésének talán legfontosabb következménye a széles értelemben vett kultúra, a civilizáció létrejötte: a világra vonatkozó tudás és a tudás felhasználásának tárháza és képessége. Az emberiség arra használja ezt a tudását, hogy változtasson a világon, olyanná formálja, amely kényelmesebb az ő számára – az elfek ellenben arra, hogy mind jobban alkalmazkodjanak hozzá. Emberi szemszögből nézve ez kissé talán visszás, hiszen miért alakítanak ki kultúrát egyáltalán, maradhatnának állati szinten, ám ahogy az emberi civilizációknak sincs céljuk, úgy az elf civilizációnak sincs – csupán utólag süthetjük rá, hogy tart valamerre. Jelen esetben (látszólag, emberi nézőpontból) visszafelé.

Néhányaknak például tetszett, másoknak kimondottan visszatetsző volt, hogy a Hőseposzban arról írtam, hogy az elfek a gnómoktól tanulták az égi hajók készítését. Gondoljunk azonban bele: ha adott egy potenciálisan halhatatlan lény, ugyan miért venné a fáradságot, hogy repülő járművet eszkábáljon magának? Elindul, és idővel majd csak odaér – addig pedig élvezi az erdőt, az állatok társaságát, az út közben adódó lehetőségeket. Szerintem az elfek egyetlen esetben építenének égi hajókat: ha rákényszeríti őket valamely külső kihívás. Például az aquirok. Ám még ebben az esetben is jó darabig eltartana, amíg elkészítik a maguk eszközeit. A gnómok eredettörténetének ismeretében logikusabb volt, hogy tőlük tanulták.

Azzal azonban, hogy azt mondom, „jó darabig eltartana”, nem állítom, hogy az elfek mindig és szükségképpen lassúak. Új dolgokban, új helyzetben ritkán hoznak gyors döntést, és mert ezernyi külső tényezőt vesznek figyelembe, a terveik kivitelezése sem hamari módon történik – ám vészhelyzetben, mint minden élőlény, elég hamar döntésre jutnak. A döntéseik azonban minden esetben megérzéseken alapszanak. Ez is egyfajta logika persze, ösztönös, tudat alatti – de távol áll a hidegfejű, racionális érvekre alapozott döntéshozataltól. Közelebb esik az állati viselkedéshez.

Az elf kultúra nagy része tulajdonképpen ezen döntések története: dalok, legendák, mesék, amelyek segítenek eligazodni a világban, amelyekhez vissza lehet nyúlni, ha hirtelen tettekre van szükség. És persze utólagos magyarázatok is arra, hogy valami miért, és miért éppen úgy történt.

Régi tartozás

2007. július 11.

Tehát az elfek. Milyenek is?

Először is nem emberiek. Ezt szükséges leszögeznünk legelőször – tettem is már kísérletet erre –, rögtön ez után azonban be kell látnunk, hogy egy ember szükségképpen csak emberi léptékben képes gondolkozni, tehát amit kigondol, az sohasem lesz nem-emberi. Állhat távol a megszokott, általunk ismert emberi hétköznapoktól, de ez a távolság sohasem lesz több, mint dr. House világa és a miénk közötti távolság – tegyünk szívünkre a kezüket, és mondjuk azt, hogy az asszisztensei közül bármelyikük helyében tolerálnánk a viselkedését. Ugye hogy nem? Na ugye.

Ellenben ha csavarnánk egy kicsit a történeten, és azt mondanánk, hogy ilyen-olyan módokon valamennyi asszisztensét és a főnökét is a markában tartja, így kénytelenek vele dolgozni (sötét titkokat tud a múltjukról, hogy melyikük kivel hányszor és hova, ráadásul ennyi pénzt sehol a galaxisban nem kereshetnének még luxusprostiként sem, ami nyilván kellemesebb meló, mint együttdolgozni House-zal) – nos, akkor már igenis elképzelhető, hogy ez a kattant ember így viselkedjen mindenkivel. De különben nem. House, mondhatni, hiteles, ám a világ körülötte nem az.

De milyenek is az elfek?

Legelőször is képzeljük el, hogy halhatatlanok vagyunk, vagy legalábbis közel azok, és csak erőszakos úton lelhetjük halálunkat. Tegyük hozzá, hogy valamennyien azok vagyunk, tehát nem kell félnünk attól, hogy kihalnak mellőlünk a szeretteink, meg egyebek. Rakjunk mellé még néhány dolgot, mint amilyen például a természet szeretete és ismerete, egy „természeti jellegű gondolkodásmód” – bármit jelentsen is ez –, és általában a szoros együttélés a természettel. Ebből már rögtön következik néhány alapvetés.

Ha azt mondjuk, hogy az elfek nappali lények, akkor életvitelük szinte biztosan szorosan összekapcsolódott a nap járásával; ha éjszakaiak, akkor a holdakéval. Ebben az esetben egy elf a nappal (vagy a holdakkal) együtt kell, és a nappal (vagy a holdakkal) együtt fekszik, és ebben nincs apelláta – kivéve, ha nagyon úgy hozza a szükség (mindig vannak kivételek, az életösztön nagyon nagy úr). Igen ám, de ha valaki százezer évekig él, akkor ez a ritmus rendkívül zavaró, mert túlságosan rövid az ébrenlét-alvás ciklus: ha nem kell aggódnom amiatt, hogy fogytán az időm, akkor nyugodtan leülhetek a haverral beszélgetni ezerhatszáz esztendőn át, anélkül, hogy bármiért is megszakítanám – ehhez képest tízóránként le kell feküdnünk. Hát nem hülyeség? Logikusnak tűnne, hogy azt mondjuk, mégsem alkalmazkodtak a naphoz, hanem valamely más rendszer szerint élnek, ám ez alapvetően ellentmond a természeti életmódnak – tetszik vagy nem, de a természetben minden a nap járásához igazodik.

Csavarjunk egyet a dolgon. Tegyük fel, hogy az elfeknek teljesen tökéletes az emlékezetük, sohasem felejtenek el semmit – de tényleg, semmit. Évmilliós életkor mellett ennek azért vannak előnyei, sőt: meg merem kockáztatni, hogy szükség is van rá. Csak képzeljétek el, milyen lehet már visszautalni egy százezer évekkel korábban ezerhatszáz esztendőn át folytatott beszélgetésre úgy, hogy a másik nem emlékszik rá pontosan. Brrr…

Innen már csak egy lépés az, hogy az elfeknek az érzelmi emlékezetük is ugyanilyen tökéletes. Mint amikor mi megérzünk egy illatot, és eszébe jut rólunk a szeretett nő (vagy férfi), és kellemes boldogság vesz erőt rajtunk – vagy meghallunk egy dalt, amely szomorú emlékeket hív elő bennünk, és percekre elrontja a kedvünket. Nos, tegyük fel, hogy az elfeknek ez a fajta emlékezetük is tökéletes, és napokig, hetekig, hónapokig képesek megmaradni ugyanabban a hangulatban.

Ha mi este leülünk borozni a haverral, három-négy óra alvás után biztosan nem ugyanonnan, nem ugyanolyan hangulatban, kedvvel folytatjuk – túl gyorsan élünk ahhoz. Az elfek viszont nem. Kötik őket a természet törvényei – például a napszakok változása –, ám ezek számukra nem kötöttségek, hanem az élet velejárói, amelyekkel réges-rég megtanultak együtt élni – sőt: ők maguk a természet gyermekei. Egészen logikus, hogy valahogy így működjenek. Egy reggelen tehát leülnek beszélgetni, napnyugtával nyugodni térnek, reggel pedig ott folytatják, ahol abbahagyták – és mindezt akár évszázadokon át. Közben pedig esznek-isznak, vadásznak, amikor szükség van rá, egyáltalán, mindenki teszi a maga dolgát, de sohasem jelent problémát számukra, hogy ott folytassák, ahol abbahagyták. Pontosan ott.

Én is innen folytatom holnap; talán ugyanebben a hangulatban, talán valami másban – de majd igyekszem.

Nem folytatás, és az elfek

Fontos tudni, hogy a Sárkány és Unikornis nem a Hőseposz folytatása lesz. Lehetne folytatni ugyan – a zárómondat egyenesen kiált a folytatásért –, és lenne is ötletem, annak a történetnek azonban még nincs itt az ideje. Nagyon messzire vezetne, hosszúra nyúlna, és egyelőre felelőtlenség lenne belevágnom. A Sárkány és Unikornis lehetne továbbá a Hőseposz testvére is, amennyiben vele azonos szerkezettel és egy Korokon átívelő történettel bírna, amely a Hőseposz eseményeivel nagyjából párhuzamos időben játszódik. Erre is volt ötletem, az RPG.hu-n meg is jelent egy Unikornis című novellám, amely egy ilyen kötetnek lehetett volna a része. Nos, ha egyszer bele is kerül, annak egészen biztosan nem Sárkány és Unikornis lesz a címe.

No de akkor miről is szól majd ez a regény? Hol helyezhetjük el?

„Urvinaul kapitány fiatalon együtt vadászott a herceggel az Első Fa árnyékában, és ott volt az oldalán Verlaen Barlangjában is, láthatta a Mély Csillagát.” A Hőseposzban található első elbeszélés, a Fajháború telis tele van ilyen és hasonló kibontatlan utalásokkal, amelyeknek szeretnék utánajárni. Ha Queuron térképére nézek, számtalan kérdés jut az eszembe. Mi volt Hyssun? Kik éltek Anthorienben? És a fehér foltokon? Vagy hát mi is az elf háborúk története? Egész és egységes népként küzdöttek vajon, vagy voltak törésvonalak a Szépek Népén belül?
Más szavakkal, mi van a legendák mögött?
A válaszoknak persze csak egy kis szeletét tudom majd kibontani, de azt hiszem, megtaláltam a módját, és érdekes következtetésekre jutottam. Mindenképpen érdemes megírnom, és remélem, hogy elolvasni is az lesz.

Talán legjobban ide kapcsolódik a kérdés, amit egy lassan másfél éve készült interjúban kérdeztek tőlem, hogy szeretem-e az elfeket? Sokakat kiábrándíthattam a válasszal, mert azóta is rendszeresen rákérdeznek; akkor azt válaszoltam, hogy egyáltalán nem állhatom őket. Szerencsétlen kis lúzerkék.
Valljuk be, ez így igaz. Elvesztettek egy világnyi birodalmat, a kultúrájuk megrekedt egy szinten, képtelenek alkalmazkodni a változó világhoz. A múltjukba menekülnek, bezárkóznak, sorolhatnánk. Szigorúan emberi szemszögből szomorú és tragikus, nem nagyon van mit szeretni benne. Ismétlem: szigorúan emberi szemszögből.

Ha tágabbra vesszük a fókuszt, a gondolkodásukon, az életmódjukon sincs sok szeretni való. Tapasztalatom szerint sok szerepjátékos vagy fantasy-olvasó a saját természettől elidegenedett életmódja felől, teli sóvárgással és nosztalgiával közelít hozzájuk, próbálja kijátszani őket. Az elfek azonban nem indiánok: az elfek nem emberek. Tele vannak szeretettel, de tele vannak dölyfös önzőséggel is, és ez a kettősség szétfeszíti a kultúrájukat. Én ebben a kettősségben látom a legnagyobb különbséget, ami emberek és elfek között feszül. Az elfek a minimális együttműködésen túl semmire nem kaphatóak. Ha külső támadás éri őket, akkor képesek összefogni, és olykor akad közöttük egy-két vezető, aki valóban az egész Nép érdekében cselekszik, de a többség számára a Nép biztonsága a saját nyugalmának a biztosítását jelenti csupán.

Én legalábbis így látom, és ezt olvastam ki a róluk megjelent anyagokból, és ebben nem látok semmi szeretnivalót. Érdekes dolgokat azonban, amelyeken szívesen elgondolkozom, annál többet látok ebben, ezért aztán szívesen írok róla, róluk. Tehát az elfeket továbbra sem szeretem, de megteszek minden tőlem telhetőt, hogy minél megfoghatóbban, minél összetettebben ábrázoljam őket, mert a téma nagyon is érdekel. A Hőseposznál is ez utóbbin volt a hangsúly, és az nagyobbrészt pozitív fogadtatást kapott (bár sokkal több hibája van, mint amennyit így két és fél év után vállalni merek), úgyhogy azt gondolom, jó irányba tartok.

Most azonban vissza írni, hogy az a szöveg is szülessen.