Rúfiász, avagy az Első Polgár története

Ez az elbeszélésem A végzet masinériái c. kötetben jelent meg (Gulandro ismertetője itt), és meg kell mondjam, nagyon megszerettem. Már megírni is kész öröm volt, egyszerre-nekibuzdulás, nagyjából-egészében két-három nap alatt folyt ki a tollamból (igen, döntően papírra írtam), és ugyan elég sokat csiszoltam rajta, még most is úgy emlékszem, hogy könnyű, gyors alkotási folyamat volt. Nem mondom, hogy ritka az ilyen, de meg kell becsülni, és az is tény, hogy a jobb írásaim ilyen nekilendülésekből születnek, novellák vagy a jobb regényrészletek egyaránt. Alkotói flash, vagy mi a manó.

Visszatérve a Rúfiászhoz, erre a bejegyzésre készülve a minap újraolvastam, és még mindig a jobban sikerült írásaim közé sorolom; fenntartva persze, hogy ennek végső megítélése az olvasók dolga. Ugyanakkor elismerem, nem teszem könnyűvé az olvasók dolgát: ez az első írásom azok közül, amelyekben komolyabban kísérleteztem az extrémebb szövegalkotási módszerekkel. Mit értek ezalatt? Aki olvasott már José Saramagót, az ő indázóan szerkesztett, narrációt és párbeszédet egybemosó szövegeit – ennek Mario Vargas Llosa a másik nagy mestere –, annak ismerős lehetett az a fajta mondatfűzés, amit a Rúfiász álomjeleneteiben alkalmaztam. Ám ezen túl is igen összetett a szöveg, mese, álom és valóság váltakozik, és még a valóság sem feltétlenül igazság, hiszen az első pillanattól kezdve egy bárd (akit nem véletlenül minősít a nem feltétlenül pozitív "világcsavargó" jelző) beszél benne mindenről. Az effajta többszörösen tükrözött világépítő-játék a kockafejű M*-szerkesztők és világbuherátorok rémálma, de hál' istennek egyre ritkábban találkozni ilyenekkel, és itt sem volt gond – Csaba kolléga megkérdezte, hogy biztosan ezt akarom-e, aztán csak legyintett, hát akkor jó.

Zarándoklat

Ez a novellám az A hit városa – Történetek Új-Pyarronból c. antológiában jelent meg. Az antológia nagyon sokáig készült, főleg a háttéranyagok: a Szürkecsuklyások hatalmas anyagot szállítottak, amiből dolgozhattunk, s persze nekünk szerzőknek is voltak ötleteink és észrevételeink. Ennek ellenére sokáig nem tudtam, hogy én mit írok majd, ha egyáltalán. Két-három történetvázlatom is volt, amelyeket meg akartam írni, kettőbe bele is kezdtem, de úgy tűnt, hogy nem érzem Pyarront, nem tudom, milyen lehet ott élni, mit lehet ott tapasztalni, mi történhet ott egyáltalán, s ezért nagyon sokáig küszködtem. Aztán amikor Domoly az egyik kötettalálkozón átnyújtotta az Új-Pyarron térképet, különféle olvasmányélmények hatására is egyszer csak megképzett előttem a néma próféta alakja és az ő zarándoklata, s beugrott az Égi Szentéllyel kapcsolatos régi téma, hogy visszatért-e már, vagy majd visszatér (a Karneválban már volt szó erről) – és már meg is volt az ötlet.

A Zarándoklat nyúlfarknyi kis szöveg – lévén valóban novella, és nem elbeszélés vagy kisregény –, és nem sok minden történik benne, amit sérelmeztek is az olvasók. Csakhogy minden írás megalkotja a maga szabályrendszerét, amelyen belül értelmezni kell. Tolkien például a jó és a gonosz harcának példabeszédeként írta meg A Gyűrűk Urát, míg Martin sokkal realistábban összetett, morálisan nehezen megítélhető karakterekkel dolgozik. Ettől kezdve hiba számon kérni előbbin a szereplők összetettségét, utóbbin pedig a morális tanítást – amellett, hogy személyes véleményünk azért lehet, mint hogy pl. nekem A tűz és jég dala ciklus sokkal jobban bejön, mint A Gyűrűk Ura.

Ezt előrebocsájtva, a Zarándoklat nem történet-, hanem hangulatnovella: egy érzést próbáltam közvetíteni, egy képet, ami bennem Új-Pyarronról megszületett, hogy milyen lehet a város és milyen az a vallásos érzület, amely áthatja. A novellában elmesélt történések mind ezt a célt szolgálják, a szövegnek nem cselekmény-, hanem hangulatdramaturgiája van, ami az elszigetelt, személyes megtérésektől egy egész közösségnek a hitéhez való visszatéréséhez, abbéli megerősödéséhez vezet.

Legalábbis ez volt a szándék. Az egy másik kérdés, hogy ez mennyire sikerült, illetve hogy a végleges novella végül is miként értelmezhető. Újraolvasva azt gondolom, hogy az utolsó jelenet egy fokkal homályosabb a kelleténél, így nem megy át egyértelműen az üzenet, egyébként viszont szeretem ezt az írásomat, mert egységes, koherens, a fókusza pedig nagyon szűk és végig rendben van. Kritikájában Attilának igaza van, hogy a kötetben végül jobb lett volna nyitónovellaként: hát igen. A szerkesztő (Hanna) oda is tette eredetileg, ám akkor szóltunk neki, hogy az Ellenségem ellensége c. novellában még nincs Gömbszentély, tehát az időrendben előbb jön, és Hanna megcserélte a sorrendet. Egyikünk sem gondolt rá, hogy a Gömbszentély hiányának semmilyen dramaturgiai szerepe nincs Malcolm J. Hunt elbeszélésében, és egyszerűbb lenne beleírni, meghagyva az eredeti sorrendet. Ezek klasszikus hibák, tényleg kivédhetetlenek, amikor sok ember sem látja a fától az erdőt.

Lezárásként: bármi volt is a szándékom, az szikár tény, hogy ha valaki nem ismeri a pyarroni vallást, vagy ha nem képzeli bele magát a szöveg által megidézett vallásos érzületbe, akkor a novella nem fogja megérinteni. Előbbin lehetett volna segíteni (sok-sok magyarázással), ami azonban a hangulat ellen dolgozott volna, legalábbis akkor ezt így láttam), utóbbin pedig ügyködtem a szöveg hangulatiságának erősítésével – ettől kezdve csak az a dolgom, hogy megkérdezzem, hogyan sikerült?

Farkas a ködben

Ezt az elbeszélésemet a Bíborgyöngyök antológia első kötetébe írtam, 2007 nyarán (egy részlete itt olvasható). Ez volt az első olyan M* írásom, amelyben nem a történeten, hanem a karaktereken volt a hangsúly. Ilyen szempontból az Árgyélus és Balgához hasonlítható, s annak gyermekbetegségei ezen is megmutatkoznak: a karakterek annyira uralják a szöveget, hogy a történet szempontjából fontos részletek közül több is kifejtetlen marad, így a sztori nem üt akkorát, mint amekkorát üthetett volna. Így utólag azt mondom, egy kompaktabb szerkezet jobban illett volna az ötlethez: kihagyni a karakterek megismerkedéséről szóló részt, és in medias res kezdéssel indítani, illetve egyszerűsíteni az időkezelést. A megjelent verzióban nagyon sok az elbeszélői időben való ugrálás (jelen, múlt, jelen, jövő, múlt, jelen), a váltások követése pedig túl sok olvasói figyelmet követel ahhoz képest, hogy nincs dramaturgiai szerepe. Szerencsére tényleg tanultam a dologból, és ezeket a hibákat azóta nem követtem el.

Különös, hogy a szerkesztés során sem merült fel, hogy így kellene csiszolni. A szöveg inkább bővült, semmint rövidült a javítás során, pedig közhely hogy tíz százalékot mindig lehet húzni – de tényleg –, és észre kellett volna vennünk, hogy rossz irányba csiszolunk, de túlságosan benne voltunk a sztoriban. Igazából az egész Bíborgyöngyök projekten érezhető, hogy 1. örömmeló volt, 2. mindenki a karakterekre koncentrált.

Hibáitól eltekintve a Farkas a ködben számomra azért kedves történet, mert közel tíz év szerepjátékosi élményeit és eredményeit írhattam meg benne. A főszereplő trió – Anth Sergie, Abotan Marveon és Shien-su – a leghosszabb általam vezetett életútjáték játékos karakterei voltak, és nagy örömet jelentett, hogy a kanonikus Ynev részévé tehetem őket, mintegy tiszteletadásként is barátaim felé. Bár a novellában nem kapott kiemelt szerepet, ugyanez érvényes a helyszínre is, Tanuria Királyságra, amely pont oda kerülhetett a hivatalos térképen, ahol a mi kis házi Ynevünkön már 1998 óta szerepelt. Nyilván ez az erős érzelmi kötődés volt az egyik oka, hogy a karakterek fölébe nőttek a történetnek. Túl erős képzeteim voltak róluk, elvégre létező személyek alakították őket éveken át, és inkább arra ügyeltem, hogy ezekhez hű legyek, semmint a dramaturgiára, ami pedig egy író számára fontosabb kell legyen.

Most mondhatnám, hogy szolgáljon ez intő jelként minden szerepjátékosnak, aki M* írásra adja a fejét, de persze ezt is mindenkinek magának kell megtapasztalnia. Én azóta elég jól látom, mit és hogyan lehetne máshogy csinálni, és – éppen a csorba kiköszörülése végett – jó két éve el is kezdtem egy történetet, amelyben a trió visszatér. Hetvenezer leütésnél állt meg, mert egyéb projektek elsodortak tőle, de akinek eddig mutattam, annak tetszett; és ők ugyanazok, akik a Farkas a ködbent kritizálták. Szóval optimista vagyok.

A végére egy apróság: az megvan, hogy a Farkas a ködben elbeszélést követő átkötésben a levélszöveget nem Raoul Renier írta, hanem én, egyfajta utóhangként az írásomhoz? Zsolt aztán a köré építette a maga novelláját (a végeredményt persze szorosan egyeztetve velem). Azóta is tépelődöm, hogy akkor most Renierből lett John J. Sherwood, vagy én vagyok Raoul Renier...?

Örökség

Ez a novellám a Tuan Gro-Ugon orkjai c. antológiájában jelent meg – elég viharos körülmények között –, és a munkacíme Oothr szelleme volt, ami a kiadó kérésére változott Örökségre. Említettem már, hogy rossz címadó vagyok, ami kb. egy külön mesterség, nagyjából mint a fülszövegírás: születni kell rá. Azt viszont – különösen az Eratóban megjelent írásom után – meg tudom ítélni, ha egy cím nagyon rossz vagy nagyon jó. Azt kell mondjam, az Oothr szelleme és az Örökség egyaránt semmitmondóak voltak, úgyhogy elkelt volna egy szerkesztői segítség (de ez volt a legkisebb gond a kiadónál).

Ehhez képest a novella többet érdemelt volna, mert – hangsúlyozottan szerintem – nem sikerült rosszul. És itt engedtessék meg egy kitérő: az önreflex-bejegyzések arról szólnak, hogy én hogyan látom a saját írásaimat. Általában igyekszem visszafogottan nyilatkozni, mert visszatetszést szülhet, ha egy alkotó saját magát dicséri, de az alkotói léthez a külső visszajelzéseken túl az önvizsgálat is hozzátartozik – ez kap teret az önreflex-bejegyzésekben. Avagy ha azt írom, hogy egy írásom szerintem jó vagy rossz, akkor azt nem büszkélkedésnek vagy önostorozásnak szánom (bár kétségkívül büszkévé tesz vagy elkeserít), hanem az írói fejlődéshez szükséges diskurzus részének a blog olvasóival ÉS önmagammal. Mert nem csupán a hibákat kell tisztán látni, hanem azt is, hogy mit csinál jól az ember, annak alapján találhatja meg a saját témáit, stílusát és hangját. A blog pedig egyrészt jó eszköz a nyilvános diskurusra, másrészt az amúgy elég rendszertelen életvitelemben is rákényszerít, hogy foglalkozzak ilyen kérdésekkel, hiszen le kell ülni, és írni kell, ha már egyszer elkezdtem.

No és akkor a novelláról... 2007 elején írtam, amikor láttam a Tuan orkos pályázatának kiírását. Egy kicsit járt rajta az agyam – mármint nem a pályázaton, lévén azt amatőr íróknak írták ki, tehát semmiképp nem indulhattam volna rajta –, majd két nap alatt megírtam a novellát. Ebből is látszódhat, hogy volt ihlet, és az ilyen írásaim általában jól sikerülnek, bár utólag (vagy talán épp ezért) ezek váltják ki a legtöbb vitát (történetesen ez, a Zarándoklat meg a Rúfiász).

Amiért jónak tartom, az a jól összefogott, kompakt tartalom: egyetlen fókuszban tartott téma – egy paranoiás, viszonyítási rendszerét elveszítő elme ábrázolása –, és a nagyon egységes stílus, amelyek szépen összefonódva erősítik egymást. Úgy érzem, ez volt az első olyan írásom, amelyben maradéktalanul sikerült elérnem a kitűzött célt, így leginkább ezért szeretem. De persze nem tökéletes, sőt: a minap például azt hiányolták belőle, hogy nem volt mélyebb, megragadóbb, átélhetőbb a főszereplő – egyben elbeszélő – őrülete. Színe-szaga volt, csak a zamata hiányzott... Az ilyen kritikákkal az a baj, hogy bár értem a véleményalkotó érzését, hogy valami hiányzott számára a szövegből (történetből, karakterből), ez így még kevés ahhoz, hogy értsem és ki tudjam javítani a hibát. Szóval, ha bárkinek hasonló tapasztalata volt, és el tudja mondani kevésbé homályosan, akkor bátran kommenteljen!

Aminek még nagyon örültem a novella kapcsán, az Kornya Zsolt (Raoul Renier) véleménye volt. Egyik szokásos baráti borozásunkra vittem magammal a szöveget, és kértem, hogy amíg belehallgatok az általa számomra válogatott orosz metál zenébe, olvassa el, mert nagyon érdekelne, mit mond. Hát igen, elég széles volt utána a mosolyom, de jellemző, hogy Zsoltnak egészen más miatt tetszett, mint nekem: ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy nem csak úgy lehet értelmezni a novellát, ahogyan én gondolom – miszerint Oothr megszállja a sámán testét –, hanem úgy is, hogy a sámán végleg széthullik, és Oothrnak képzeli magát. Jé, mondom: valóban! Hát ezért is fontos az olvasói visszajelzés.

Kaland a szerelemmel

Ezt az elbeszélést a Delta Vision Kiadó Erato novellapályázatára írtam, és az azonos című kötetben jelent meg. A címe sajnos nem túl szerencsés – általában nem vagyok jó címadó –, és bár maga a szöveg stílusa, dramaturgiája egészen a végéig nem rossz, az igazat megvallva a lezárás nem sikerült úgy, amilyennek szántam és leadáskor hittem. Noment est omen, vagy mifene.

Amikor megírtam, két ötlet dolgozott bennem: az egyik, hogy mindenképp Árgyélussal és Balgával szeretnék kezdeni valamit, a másik pedig a történet magva volt, egy általam régen hallott sztori egy nők által megerőszakolt férfiról. Amit nem ismertem fel, hogy ez a két ötlet kioltja egymást, mert Árgyélus és Balga késő reneszánsz-kora romantikus világa, mindez ráadásul erős mesés színezettel, nem fér meg egy olyan brutális témával, mint egy férfi nők általi megerőszakolása. Nem mintha a mesékben ne lenne brutalitás, épp csak ez a második téma sokkal valószerűtlenebb, meghökkentőbb és újszerűbb ahhoz, hogy mesés feloldás mellett is üssön.

A végeredmény így aztán kettős. Árgyélus és Balga hozzák azt a hangulatot, amit szerettem volna, a párbeszédeiket sikerültnek, az ábrázolásukat eltaláltnak érzem, a sztorit viszont rosszul zártam le, így aztán nem jön át az a mondanivaló, amire az elbeszélés nem annyira erotikus, mint inkább szexuális részeit alapoztam. A koncepció az volt, hogy Árgyélus nagy bajba keveri magát, amikor nem a lányba, hanem a szerelem érzésébe beleszeretve ágyba bújik egy tündér-boszorkánnyal – aztán jön egy kimondottan pornográf jelenet, ami az olvasót ráébreszti, hogy Árgyélus érzelmeinek semmi köze a szerelemhez – majd az egész visszájára fordítása, Árgyélus megbüntetése, amiért a szerelemről vallott nemes elveit ilyen rútul elhagyta. Mindez kissé annak példabeszédeként is, ahogy a szexualitással manapság bánunk.

Most is azt gondolom, hogy a koncepció nem volt rossz, csakhogy a megszületett történet végén Balga megmenti Árgyélust, Árgyélus pedig – igaz, pszichológiailag hitelesen – kizárja tudatából a történteket, nem emlékszik semmire: a büntetés így nem büntetés, tanulság nincs, a lezárás lóg a levegőben. Visszatekintve azt hiszem, túlságosan megszerettem a két figurát ahhoz, hogy engedjem Árgyélust – az átéltek hatására – érzelmileg és lelkileg sérült figurává válni. Rémlik a Dexter c. sorozat? Hát egy olyan karaktert nem akartam, pedig ilyen befejezés illett volna a szöveghez.

Megint csak azt mondhatom, hogy tanultam belőle. Egyrészt azóta jóval óvatosabban bánok azzal, hogy mit is akarok egy-egy szereplővel, másrészt szem előtt tartom, hogy egy novella vagy elbeszélés lehetőleg csak egy témáról szóljon. Nagy tanulság!

(A kötet amúgy itt, kritikák pedig – amelyek elgondolkoztattak – itt és itt.)

Herón könyve

Ez a mai napig az egyik (ha nem a) legkedvesebb írásom. Ez is a Hallgat az égben jelent meg, mint az Istenek árvái: egy-két nappal azután, hogy utóbbit leadtam, egyszer csak kipattant a fejemből a Herón könyve, és négy nap alatt megírtam. Ahhoz képest, hogy kétszer hosszabb az Istenek árváinál, azt mégis három hónapig nyúztam, nem kis teljesítmény... Az első pillanattól úgy éreztem, hogy rátapintottam valamire, egy történetre, hangulatra, ami az ősi, első Cranta lehetett, és ez az érzés hajtott előre az utolsó szavakig, amelyeket már a cím leírásakor tudtam. Hogy pontosan hogy jutok el odáig, az nekem is csak közben derült ki. Végül egy egész korrekt Megváltó-parafrázis lett belőle – nem véletlenül.

Akkoriban az Ószövetséget olvasgattam (ismétlem itt is: nem vagyok hívő, de a Biblia éppoly megkerülhetetlen, mint az abc), mellette pedig az Az utókor hatalma c. tanulmánykötetet ókori szövegekről és azok forrásairól, kutatásukról. Ez indította be a fantáziámat, és gyorsan megszületett az ynevi emberi világi mágia első (valós vagy legendabeli) alakja, Puri-a-Patl, avagy Herón, a Mester, és az általa hátrahagyott, meg róla áthagyományozódott szövegek.

Az elbeszélést bevezető pár sorban az áll, hogy a szövegnek alighanem négy szerzője volt, és ezt valóban komolyan gondoltam: stiláris alapon legfeljebb kettő különíthető el, a szöveg elbeszéléstechnikai megoldásai és szándékosan elszórt narrációs ellentmondásai alapján viszont ott van mind a négy: az első, aki alighanem ismerte Purit, és lejegyezte a történetét; egy második, aki az előbbi tanítványaként magyarázatokat toldott a szöveghez; egy harmadik, aki kb. száz évvel később párbeszédes részeket fűzött bele; egy negyedik pedig, aki sok száz évvel később többé-kevésbé egységes formába öntötte.

Ez persze megint csak játék, ami engem nagyon érdekelt, az egyszeri olvasó viszont keveset érzékel belőle. Sokkal feltűnőbbek az ó- és újszövetségi hagyományra való konkrétabb utalások, például az anagrammák (charióti Ídasu, "az, aki később az árulója lett" – szó szerinti idézet –, vagy Abhamon, ami Ábrahám héber nevének eredeti alakja; vagy a tanítványok nevei, akik az ószövetségi ősatyák Ádámtól Ábrahámig stb.), a negyven nap említése, vagy éppen maga Puri, akinek a jelleme, viselkedése erősen Jézuséra emlékeztet, a neve pedig egyszerre jelent 'tisztát' (pure) és 'kenyeret' (indiai kenyér). Még a Herón név is játék, hiszen egy ókori görög tudósra utal, aki korát és a későbbi európai feltalálókat messze (kb. 2000 évvel) megelőzve gőzgépet szerkesztett – és csak azért nem használta kocsimeghajtásra, mert bőven akadt rabszolga a közelében.

Ami az Árgyélus és Balgánál nem igazán sikerült, hogy sikeresen és eredeti módon dolgozzak fel egy történetet, itt szándéktalanul is jól sült el, ezért nagyon szeretem ezt az elbeszélést: nem csak a fenti játékra tudtam odafigyelni közben, de minden párhuzam ellenére a történet eredeti, a ritmus jó, a dráma pedig érzékelhető maradt.

Azóta, ha leülök írni, mindig ezt tartom szem előtt.

Istenek árvái

Ez az elbeszélésem a Hallgat az ég c. antológiában jelent meg, hosszas hányódás után. Az Abbitkirálynőhöz vagy az Árgyélus és Balgához képest egy kimondottan könnyed darab, még ha nem is a mondandóját értve: a stílusa egyszerű, tele színes képekkel és hangulatokkal, a sztori pedig pörög, a kellő pontokon lassít majd gyorsít, egyszóval egészen rendben van. Az egyik szerzőtársam akkoriban megjegyezte, hogy ismét megmutattam, népünnepélyeket nagyon tudok írni, és az elbeszélésnek azt a részét én magam is jól sikerültnek érzem.

Egyébként viszont nem volt könnyű szülés. Többször nekifutottam, több változat született, mire a majdnem kész verzió összeállt, és talán három hónap is eltelt, pedig nem egy hosszú darab. Dramaturgiailag pedig még akkor is jó néhány probléma volt vele, túl sok minden maradt ugyanis a homályban, nem lehetett érteni: szerencsére a szerkesztők segítettek lecsiszolni őket, és a végeredmény megáll a lábán. Talán még jobb is, mint amilyennek én látom, mert én tudom, hol foltoztam sokat, és hol lehetett volna még.

Amiért nagyon szeretem, egyben amit talán hangsúlyozhattam volna benne jobban, mert úgy látom, sokaknak nem jött át, az a fekete-fehér szerepek eltörlése: az elsőre pozitív hősöknek tűnő főszereplők valójában csak naiv gyerekek, a negatív hősöknek tűnő fekete papok pedig inkább önostorozó aggastyánok, akik egy egész társadalom megőrzéséért küzdenek kétes eszközökkel – az ilyen témákat szeretem, ezekben van kakaó.

A címre pedig büszke vagyok, mert általában nagyon rosszul választok – valahogy nincs érzékem hozzá –, ezt viszont szerintem eltaláltam. Bár ilyen kifejező lenne a többi is.

Árgyélus és Balga

Ezt az elbeszélést a Delta Vision felkérésére írtam a Hetvenhét című antológiába: a 77 magyar népmesét kellett feldolgozni fantasy vagy sci-fi szempontból, amit jó ötletnek és érdekes kihívásnak találtam: egyrészt azelőtt még sosem írtam feldolgozást, másrészt egy igazi űrt próbált betölteni a kezdeményezés, aminek folytatására az Ólomerdőn kívül sajnos azóta sem láttam példát (amit egyébként a Hetvenhét szerkesztője, Kleinheincz Csilla írt).

Először A kis gömböcöt szerettem volna megírni sci-fiként, és el is kezdtem egy történetet A bufgamari gömböc címmel, amelyben egy holdbéli farmer vesz egy idegen disznót az űrpiacon, de valahogy nem működött, úgyhogy abbahagytam, és új témát kerestem. A Tündérszép Ilona és Árgyélus lett a nyertes, amit mindig is szerettem, és Árgyélus mellé szinte rögtön odaképzeltem Balgát, amiből egy erőteljes Don Quijote-Sancho Panza párhuzam született. És azt kell mondjam, ez aztán el is vitte egész más irányba a mesét.

Az RPG.hu-n megjelent ismertetőjében Herbie teljes joggal ír arról, hogy kb. a közepénél a történet szétesik, koncepciótlanná válik. Volt persze koncepció, csak sajnos a megvalósítás nem sikerült: utólag úgy látom, nem kellett volna szétválasztanom a két hőst, mert igazából a kettőjük kapcsolata adta a történet sava-borsát. Vagy ha mégis, akkor Árgyélus és Balga mellé is egyenrangú szereplőket kellett volna állítanom erre az időre – hát, annyit mondhatok, hogy tanultam belőle.

Amiért komoly dramaturgiai problémái ellenére is szeretem a novellát, az a stílus – amit ez a másik ismertető is kiemel – és a párbeszédek: úgy érzem, először itt sikerült nagyon jól működő, pörgős, szórakoztató párbeszédeket írnom, amire azóta is törekszem. Másrészt nagyon megkedveltem a két szereplőt, később az Erato c. kötetben is visszatértem hozzájuk, és egy folytatásra váró történetem is van róluk Árgyélus és az Elveszett Paradicsom címmel. Ha a Sárkány és Unikornisnak végére értem, majd ezt is befejezem.

Délibáb

Megjelent egy rövid novellám a Kiválasztottak (a M* kártyajáték) honlapján, az új Dúlás kiegészítő beharangozójaként. Ewil barátom kérésére írtam – akit nagyon nagyra tartok az irodalmi M* és a kártya világának összehangolásáért kifejtett on- és offline erőfeszítései miatt –, és ha igaz, lesz még több is, mások tollából.

Amikor Ewil először kérdezte, nem írnék-e valamit, kicsit ráztam a fejem, mert a Délvidéken nem nagyon vagyok otthon, de aztán eszembe jutott, hogy még aktív szerepjátékos korszakomban, majd' tizenöt éve írtam egy novellát pyarroni, yllinori és shadoni ügynökökről, akik a nomádok körül sündörögnek a 3670-es években – az a szöveg persze teljesen használhatatlan, de sikerült kimentenem belőle a nasti ügynököt, egy másik, A hit városába szánt, de végül be nem fejezett elbeszélésemből pedig Bernar testvér karakterét.

Ezt a másik elbeszélést mindenképpen be szeretném fejezni, mert nem a kedvem ment el tőle, hanem úgy láttam, hogy egy másik kötetben talán jobb helye lenne, úgyhogy Bernar testvér – érettebben és bölcsebben, mint a Délibábban – remélhetőleg jövőre nyomtatásban is visszatér.

Abbitkirálynő (II.)

A Hőseposzt az utolsó simításokat és a szerkesztést leszámítva egyedül, a M*-íróközösségtől távol írtam, kizárólag saját ötletek és korábbi olvasmányok alapján. Az Abbitkirálynő, második regényként, sokkal több támogatást kapott, amiért mindmáig nagyon hálás vagyok, az írók közül legfőképp Raoul Reniernek. Vele a Hőseposz megjelenése előtt pár nappal ismerkedtem meg személyesen, és mert közel laktunk egymáshoz – ő született debreceniként, én ottani egyetemistaként –, egy idő után szokássá vált, hogy havonta fölkeressem, és átbeszélgessünk egy estét-éjszakát. (Több-kevesebb rendszerességgel, de ezt a szokást a mai napig tartjuk.) Az ő borai és személyisége – miként azt az Abbitkirálynő végén is írtam – maradandó nyomot hagytak a regényen: Malfeo Amalli karakterét róla mintáztam, hajnalba nyúló beszélgetéseink pedig szép lassan megformálták azt az Abasziszt, amelyről az előző bejegyzésben is írtam. Mindezt pedig úgy, hogy megjelenés előtt soha egy sort nem olvasott a szövegből, csak együtt agyaltunk általam fölvetett kérdéseken.

Nagyjából ekkor jöttem rá, milyen fontos, hogy minél több szerzőtárs tudjon egy-egy készülő projektről, mert csak így építhetünk egységes Ynevet, no és mert minden meglátás segít jobbá tenni egy regényt. Ezért is máig sajnálom, hogy Wayne Chapmannel nem tudtunk leülni és beszélni akkor: az Inomi bedőlése és a Tuan felbukkanása között elég zavaros viszonyok uralkodtak, őt pedig akkor még nem ismertem személyesen, az e-mailes és telefonos kapcsolat pedig nem jött össze. De azóta zökkenőmentes az együttműködés, amit a Vihar Ibara felett is bizonyít. (A maga idejében az abba írt novellámról is lesz majd bejegyzés.)

Most aztán még sorolhatnám, ki mindenki segített a regény születésénél, de legtöbbjük, már csak a színfalak mögötti munka megismerésének érdekében is, külön bejegyzést érdemel a későbbiekben, úgyhogy most inkább arról, ami a megjelenés után a legfontosabb: a visszajelzésekről. Az Abbitkirálynő hangvétele és jellege miatt (lényegében történelmi regény) elég sok vihart kavart, az olvasók vagy szeretik, vagy nem, többnyire attól függően, kinek mennyire jön be ez a műfaj. Ez a kettős fogadtatás nem baj, sőt: azt jelzi, hogy elértem a kitűzött célt – viszont egyben azt is, hogy a M*-olvasók nem feltétlenül ezt várják tőlem a Hőseposz után. Mint erről itt már írtam, meglátjuk, ennek fényében mi lesz majd a Sárkány és Unikornissal.

Az Abbitkirálynőről egy érdemi kritika született, Varga Illés (kivált az Aurin és a Roham révén lehet ismerős) tollából, az azóta megszűnt fantasya.hu oldalán. Igaz, inkább volt műelemzés és értelmezés, mint kritika, de talán épp ezért alaposabban szólt a regényről, és jó érzékkel tapintott rá az érdemeire és a gyengéire is. Mivel az eredeti oldal már nem elérhető, lehet, hogy megkérem majd Illést, adjon engedélyt egy itteni másodközlésre, mert igen tanulságos lenne. Ugyanekkor pedig nem akarom elhallgatni, hogy a Hőseposzról kritikát író Attilának is adtam egy példányt az Abbitkirálynőről, számítva a véleményére. Neki aztán kimondottan nem tetszett a könyv: letette az első pár oldal után, mert az eleje alapján nehézkesnek és érdektelennek találta. Egy szavam sem lehet, mert az olvasónak a tárgyi tévedéseket leszámítva mindig igaza van: megköszöntem, és söröztünk tovább. (Azóta is volt rá példa, részben közös a baráti társaság.) Azt viszont már többször elmondtam, hogy igen a regény eleje nehéz, szándékosan nagyon sok név, nagyon sok utalás van az első fejezetben – azon az olvasónak át kell vergődnie magát. Ez szándékos, hogy az olvasó felkészüljön arra: ennél a regénynél figyelnie kell, mert nem feltétlenül könnyed délutáni szórakozás.

A magam esze szerint talán ennyit az Abbitkirálynőről, legalábbis egyelőre: van néhány kivágott, vagy éppen másképp megírt jelenet valahol a gépen, amit talán érdemes lenne felrakni ide, összehasonlításul a végül megjelentekkel, mint egy kétlemezes DVD-nél, de ezt majd egyszer, később. Illetve esetleg: vélemény? Kérdés? Amint visszajöttem a világ végéről, szívesen válaszolok.

Abbitkirálynő (I.)

Az úgy volt, hogy ültem a vonaton, és egyszer csak megszületett a regény. Szerintem azelőtt sem, de azóta biztosan nem történt még velem, hogy egyik pillanatról a másikra lássam magam előtt az egész történetet, és elejétől a végéig tudjam, miről fogok írni. Valami kitérő, bizonytalanság, számomra is meglepő fordulat mindig akadt. az Abbitkirálynőnél azonban minden egyszerre jött, egy este alatt. Aztán pár nap múlva, hétvégén, megírtam a sarokjeleneteket (kezdés, zárás, főbb fordulópontok), azaz kicsit több, mint a regény egytizedét, és attól kezdve csak köré kellett írni a többit. A Hőseposz kb. három éven át íródott, a Sárkány és Unikornis szintén – az Abbitkirálynőhöz bő egy év is elég volt (2004-2005).

Mielőtt írni kezdtem, épp Móricz Zsigmond Tündérkertjét olvastam újra, és ez adta az utolsó löketet: az elején van benne egy jelenet az ifjú fejedelem feleségével, aki utána nem sok szerepet kap, engem viszont az érdekelt volna, hogyan éli meg ő az eseményeket. És akkor hirtelen beugrott Abaszisz meg a Ragg-foki ütközet, egy idegen királyné, egy őrült nagykirály, egy mélabús-szerelmes, szomorúhős Karnelian, és máris pörögtek a dolgok maguktól. Móricz felé azért leróttam a tiszteletemet, a regény Tündérkert című részének 24. fejezete – amikor merényletre készülnek a nagykirály ellen – többször szó szerint egyezik az ő merényletre készülő szereplőinek szövegével. Illőnek éreztem, és szórakoztatónak is, ynevesíteni ezeket a sorokat.

Ha visszagondolok, az egész munkában ezt éreztem a legszórakoztatóbbnak, összegyúrni és átalakítani műfajokat, történeteket és stílusokat. Az Abbitkirálynő királydráma hangulatú és történetvezetésű történelmi regény – pontosabban áltörténelmi, hiszen egy nem létező világban játszódik. Ám hogy ez a világ minél ismerősebb legyen, Chapman angolos aszisz arisztokráciáját és Alan O'Connor mexikói beütésű aszisz középrétegeit (akiknek Bram Boreillo a legjellegzetesebb képviselője) Erdély aranykorából származó körülményekkel vegyítettem. A mindenki által szorongatott, államiságáért küzdő Erdély, az öntudatos örök egyensúlyozó számomra egyértelműen Abaszisz IRL párhuzamának tűnt, a Tündérkert hatásától függetlenül. Kifejezéseket, viselkedéseket, viszonyulásokat kölcsönöztem történelmi, politikai és jogi tanulmányaimból, azokat gyúrtam bele a regénybe (elég szép jogrendet is kidolgoztam például Abaszisznak a régi magyar jog alapján) – azt remélem, többnyire sikerrel.

Amire eközben kevesebb figyelmet fordítottam, legalábbis így visszatekintve, az a szereplők érzelmi ábrázolása. Mert a regény beszédstílusa kimunkált és veretes – ha valaki elkapja a ritmusát, akkor könnyű olvasni, de amúgy egyáltalán nem, mert nem ez volt a cél –, a politikai harcok, a személyes viszonyok pedig éppen olyan kuszák és folyton összekuszálódóak, mint maga a szöveg (Sankhó idézőjelbe tett, mások szájába adott mondatai az első fejezetből például kivétel nélkül elhangzanak később, de egészen más körülmények között, így egészen más jelentéstartalommal), és a történet dramaturgiailag is a helyén van – de a szereplők szenvedhetnének jobban is. A királydrámák minden kelléke megidéződik, csak a vér és a könny lehetne élethűbb, mint pl. George R. R. Martinnál, vagy épp Móricz Zsigmondnál. Szóval ebből a szempontból nem olyan jól sikerült, és lehetne még dolgozni rajta. Vagyis lehetett volna, mert nem vagyok híve a toldozás-foldozásnak, és ez már így marad, épp csak tanulok belőle.

Ennek ellenére – vagy épp azért, mert ez utólag kissé bosszant – többször és szívesebben veszem kézbe, mint a Hőseposzt. A kimunkáltsága miatt közelebb áll hozzám, és sok ötletem van arról, mi történt Abasziszban azután, hogy Tiruna hatalomra jutott – ha valaki fizet egy sört, majd elmesélem.

(Folyt. köv. írótársakról, kritikákról, sörről és borról, még mindig az Abbitkirálynő kapcsán, a következő bejegyzésben.)

Hőseposz (II.)

Ott tartottam tehát – itt: Hőseposz (I.) –, hogy a Hőseposz más szempontok miatt lehet népszerűbb, mint a második regényem. Az Abbitkirálynő szigorúan szerkesztett, erősen fókuszált regény, lassan építkező, hosszú kifutású történettel, míg a Hőseposz lazán összekapcsolt elbeszélésekből álló novellaregény. Széttartó történeteinek minden irányba (múlt, jelen, jövő) lehet folytatásuk, és a regény tele van erre való utalásokkal (amit a Sárkány és Unikornis bőséggel ki is használ); a helyszínek és a szereplők sokfélék és - legalábbis az előbbiek - sokszínűek; az egyes fejezetek pedig nagyon rövidek, egy-egy metrómegállóra valók. A feszített tempójú történet, az egyszerű stílus a fentiekkel együtt szinte magával rántja az olvasót, és nagyjából mindenki talál benne valamit, ami számára érdekes. Ha nem a történet fordulatait vagy a szereplők sorsát, akkor az ábrázolt világ sokszínűségét és történetiségét, vagy azt a mögöttes mondanivalót, amit egykor a történetek megszületéséről, áthagyományozódásáról és hatásáról közölni akartam.

Kicsit furcsa lehet, amikor ilyen akadémizáló stílusban írok a saját művemről, ezért szeretném leszögezni: nem feldicsérni akarom, hanem csak végrehajtani azt az önértékelést, ami a Sárkány és Unikornis befejezéséhez kell. És épp ezért teszem ezt nyilvánosan – az olvasók visszajelzéseinél nincs hasznosabb.

A fentiek alapján azt hiszem, hogy a Hőseposznál mindmáig még novellában-elbeszélésben sem írtam populárisabbat, és ezt a szót most a jobbik értelmében használom: mind szerkezete, mind tartalma olyan, hogy elérhesse a lehető legszélesebb olvasóközönséget, ezt pedig az ember nem hagyhatja figyelmen kívül, ha amúgy populáris irodalmat ír. Az Abbitkirálynő, a Herón könyve vagy a Zarándoklat című írásaim (mindről lesz még szó a későbbi posztokban) ehhez képest kitérők más műfajokhoz, a történelmi regényhez, az eredetmítoszhoz és sorolhatnám. Ez nem azt jelenti, hogy rosszabbak vagy jobbak a Hőseposznál – az nem ezen múlik –, hanem csak azt, hogy más módszerek szerint kell megvizsgálni őket.

Jó darabig tartott, amíg erre rájöttem, és nagyjából akkor kezdtem érdemben foglalkozni a Sárkány és Unikornissal, amikor ez tudatosult bennem. Előtte is megvoltak egyes szövegrészek, de előbb összhangba kellett hoznom a Hőseposz megírása (2003) óta megszerzett írói tapasztalatot magával a Hőseposszal. Annak szövegéhez, karaktereihez, cselekményéhez kellett (és kell mindmáig) visszanyúlnom négy, öt és hat éves távlatból úgy, hogy a mostani saját elvárásaimnak és az eredeti történetnek és karaktereknek is megfeleljek. Ez bizony melós.

Amit most – amikor már csak kb. 100.000 leütés hiányzik az 500.000-ből – már biztosan látok: a Sárkány és Unikornis a Hőseposz világának és történetének kibővítése, gazdagítása – de nem újraírás, és nem is vetekedni akarok az első regénnyel, mert a Hőseposz alapvetően egy hőstörténet, a Sárkány és Unikornis viszont... nos, maradjunk annyiban, hogy más szempontból közelíti meg azt a világot, amit korábban ábrázoltam.

Hőseposz (I.)

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a Hőseposz a legkedvesebb regényem, de csak mert számomra mindig az első lesz a legkedvesebb. Igaz, a Hőseposz jelent meg tőlem először nyomtatásban, de fiókban jó néhány megelőzte azért: előbb csak keménykötésű füzetekbe írt Star Trek-utánzatok, aztán – ironikus módon – a fantasyre áttérve immár Norton-alapú szövegszerkesztőbe gépelt M*-modulregények. Megírásuk idején, tizenegy-két, tizenöt-hat évesen boldogan mutogattam is őket mindenkinek, aztán érettebb fejjel elsuvasztottam valamennyit egy szekrény mélyére; nem mondom, hogy eljött az ideje, hogy közzétegyem őket, de most már mulatni is tudok rajtuk, nem csak fogom miattuk a fejem.

Elég korán kezdtem tehát írással foglalkozni, de persze az olvasás volt előbb: az Egri csillagokat például elsőtől nyolcadikig nyolcszor olvastam végig, és minden elmond a közhelyek helyt nem állásáról, hogy az öcséim velem ellentetétben ketten együtt sem olvasták el legalább egyszer. Nem is tudom, ha ketten együtt végigolvastak összesen annyi regényt, amennyi tőlem eddig megjelent (kettő), akkor valószínűleg már túloztam. Nem rosszból mondom persze, csak érdekességként; különbözőek vagyunk.

Mindezek után viszont talán érthető, hogy nem nagyon tétováztam, amikor továbbtanulásról volt szó, és viszonylag simán landoltam a Debreceni Egyetem magyar szakán. Szép évek voltak, sokat tanultam (mármint az életről), és még arra is volt példa, hogy az oktatók is tudtak újat mondani ahhoz képest, amit gimnázium alatt magamra szedtem. Ha több érdemes filológus lett volna a szakon, valószínűleg el is végzem – mindemellett nagyon sokkal tartozom azoknak, akikre oda lehetett, és érdemes is volt odafigyelni –; így viszont maradt a másik szakom, a politológia, amiről a Hőseposzhoz nem kell többet mondanom, az Abbitkirálynő kapcsán azonban akár még érdekes is lehet.

No de a Hőseposzról. A hazai fantasy-írók mumusa, a kiváló tollú, éles bárdú Attila – akit nem győzök eléggé dicsérni, csak hogy áttételesen minél jobban fényezzem magam – a Hőseposzról írott ismertetőjében így fogalmazott: „egy elsőkönyves írógyerektől meglepően pofás a kissé ambiciózus projekt eredménye”. Egyet kell értenem vele, bár nem abban, hogy az eredmény meglepően pofás – sajnos korántsem –, hanem abban, hogy igencsak ambiciózus projekt volt. Így utólag lehet, hogy nem is vállalkoznék rá, vagy legalábbis egészen biztos, hogy máshogy fognék bele. Mint az a fentiekből kiderülhet, állt már mögöttem néhány év írástapasztalat, meg némi intézményes képzés is arról, hogyan is néz ki egy szöveg… vagyis: akkor ezt hittem. Most már látom, hogy akkoriban tizedannyit sem tudtam, mint most, és hogy most tizedannyit sem tudok, mint amennyit szerintem kellene ahhoz, hogy Írónak gondoljam magam. Így inkább maradok csak szerző.

Ennek fényében sokszor meglep, hogy a Hőseposz a mai napig referenciapont, s hogy amikor az újabb keletű írásaimat ahhoz hasonlítják, szerintem aránytalanul sokszor jön ki győztesen. Én magam meglehetősen objektív módszerekkel – egyetemi képzés magyar szakon, ott ezeket azért megtanulja az ember; ezért hozakodtam elő vele fönnebb – meg tudom mutatni, mennyivel jobban felépítettek, letisztultabbak, fókuszáltabbak az azóta megjelent szövegeim… és ilyenkor rá kell jönnöm, hogy a Hőseposzt talán nem ilyen szempontok alapján kellene vizsgálnom.

Hogy akkor mégis milyen szempontok alapján, és hogy ez a felismerés milyen hatással lett (van) a Hőseposz most készülő párjára, a Sárkány és Unikornisra nézve, arról a következő posztban lesz szó.