Források, ötletek (III.): Tanulmánykötetek és kézikönyvek

Igen sok könyvem van itthon; egy tekintélyes részük kézikönyv és tanulmánykötet. Néha meg szokták kérdezni, hogy "te ezt mind olvastad?" Ilyenkor szerényen nézek, és azt mondom, igen. Ami persze nem igaz, de már eleve a kérdés butaság: az ilyesmi nem arra való, hogy olvassuk, hanem hogy szükség esetén fellapozzuk és kikeressük belőle azt, amire szükségünk van.

Források, ötletek (II.): Magyar Hírmondó

Ha valaki jár antikváriumokba, akkor ha másutt nem, ott találkozhatott a Magvető Könyvkiadó Magyar Hírmondó sorozatával. Biztatóan vastag, súlyos, kellemesen ódon kötetek jelentek meg benne, egy (tudtommal teljes) felsorolásuk itt található. Azoknak ajánlom, akiket érdekel a kor- és kultúrtörténet, nem ismerek ugyanis más olyan sorozatot, ami ilyen széleskörűen mutatná be a magyar közgondolkodás fejlődését. Félreértés ne essék: nem tanulmányokról van szó, hanem az egyes kiadványok korabeli szövegei érnek fel egy-egy tanulmánnyal az akkori időkről. Ezeket olvasván az ember folyamatosan rácsodálkozik, hogy elődei miként gondolkodtak a vallás, a tudomány, az irodalom kérdéseiről – miként próbálták meg gyakran összeegyeztetni, olykor szétválasztani ezeket. Aki nem ismerné, annak őszintén javaslom, hogy böngéssze végig a belinkelt listát, mert biztosan olyan kötetet, ami megragadja a figyelmét; szemezgetni itt és most nem sok értelme lenne, annyira különböző témákat dolgoztak fel a mintegy hetven kiadványban.

Hanem egy példát azért hoznék, azt, amellyel először találkoztam a sorozatból: Miskolczi Gáspár Egy jeles Vad-Kert című művét. Mint az a terjedelmes és alapos utószóból is kiderül, az első magyar nyelven megjelent állattani munkáról van szó (1702.), s tulajdonképpen fordítás, még ha Miskolczi igen nagy mértékben át is dolgozta azt magyarországi viszonyokra; eredetije a Historia sacra animalium, egy német lutheránus természetkönyve. Ennek megfelelően igen erős vallásos érzület járja át, a szerző számára a világ csodái Isten nagyságának bizonyítékát jelentik, s folyamatos is a vallásos értelmezése például egyes állatok természetben betöltött szerepének (mint mondjuk a gonosz kígyó toposza), illetve a hívő ember életére vonatkoztatott tanulság levonása ugyancsak az állatok példáiból.

Talán nem meglepő, hogy egy mai olvasó számára éppen ez a sajátsága teszi érdekessé. A természettani vonatkozásai ugyanis jobbára alig érik el a középiskolai biológiai tankönyvek szintjét – hiába, a tudományos gondolkodás azóta sokkal nagyobb teret nyert –, a példabeszédei és a vallásos hátterű indokai illetve következtetései ugyanakkor izgalmasak és megkapóak. A főnixmadár létezését például, amelyből a legendák szerint kezdettől fogva csak egyetlen egy él a világon, nem azért vonja kétségbe, mert valószínűtlennek tartja, hogy saját hamvaiból föltámadjon – elvégre a feltámadás Miskolczi hite szerint egy tényként kezelt lehetőség –, hanem azért, mert létezése ellentmondana a Vízözön Históriájának, miszerint Isten minden állatból kettőt parancsolt a Bárka fedélzetére venni. Így nézve az már csak érthető, hogy az unikornisról, amit sok tudós kitalált állatnak tart, Miskolczi úgy vélekedik, hogy léteznie kell, hiszen a Bibliában számtalanszor hivatkoznak rá, s példaként állítják a hívők elébe.

Ezek a sorok ma már egyszerre mulatságosak és elgondolkodtatóak. Mulatságosak a racionális gondolkodás felől, és elgondolkodtatóak az érzelmek felől szemlélve; ezek a végső érvek – Isten, a hit, a Biblia – azok, amelyeknek mainapság kevés helyük van egy tudományos párbeszédben, Miskolczi és kortársai viszont teljesen kézenfekvően használták őket, s persze ugyanígy el is fogadták. Retorikai szempontból nagyon izgalmas, ahogy a tudományos és a vallásos érvek összefonódnak, emberi szempontból pedig maga az a gondolkodásmód, az a világszemlélet, amely mögötte áll. Elsősorban azért, mert önmagunkról is sokat megtudunk akkor, amikor találkozunk ezekkel a szövegekkel; másodszor pedig azért, mert ha az ember író, akkor az ilyen kultúrsokk-szerű tapasztalatok szerintem nélkülözhetetlenek.

Források, ötletek (I.) - Ráth-Végh István

"Mindig meg akartam kérdezni... honnan jönnek az ötleteid?" – hallom ezt nagyon sokszor, és persze nincs jó válasz, hiszen ugyanonnan jönnek, mint bárki másnak, látok vagy hallok valamit, vagy csak ülök a fotelben és azon gondolkodom, mit kéne vennem mondjuk születésnapra egy rokonnak, és eszembe jut, hogy egy üveggolyót, és hogy lehetne benne valami dísz esetleg, és akkor abban élnek az unikornisok, az ő saját világuk az üveggolyó, milyen lehet egy görbe falú univerzumban élni? Ja, hogy a miénk is egy gömb? Szóval ilyen hülyeségekből születnek az írásaim.

Ezeknek a hülyeségeknek volt az egyik szakavatott gyűjtője Ráth-Végh István – aki wikipédiás linkhez ragaszkodik, annak tessék, de ne bízzon az adatokban –, akinek művei százezres nagyságrendben fogytak, tehát jó eséllyel mindenkinek megvan a polcán / szülője polcán / közeli rokon polcán, ha meg mégsem, az antikváriumok fillérekért osztogatják. Aki nem ismeri, annak érdemes az Az emberi butaság cíművel kezdenie, aztán mehet beszerezni a sorozatot, mert jó.

Ráth-Végh (jogi végzettsége mellett) kultúrtörténész és kultúraértő volt, amiből nekem az utóbbi a fontos. Rövid, tömör, mégis élvezetesen megírt művelődéstörténeti esszéiben állandó iróniával, néha leplezetlen, mégis udvarias gúnnyal ír az emberi viselkedés, kultúra és történelem furcsaságairól, fonákságairól és képtelenségeiről, amelyek bizony megtörténtek, vagy sokan legalábbis hitték, hogy megtörténhettek, és annyi ötletet ad, vagy legalábbis segít kiszínesíteni egyet-egyet, hogy egy szerzőnek nélkülözhetetlen.

Az Abbitkirálynő királyi udvarának nem egy mozzanatát ihlették Ráth-Végh színes ismertetői a spanyol etikettről, a lucullusi lakomákról és a fejedelmek szeretőiről (Az emberi butaság; Hatalom és pénz). Az Árgyélus és Balga és a Kaland a szerelemmel írásakor is sokat forgattam: az inkvizíciós eljárás és a szelenitidák ötlete Ráth-Véghtől származnak (Hatalom és pénz, Tarka históriák), meg még sok-sok hangulati apróság, ami segített élővé változtatni egy mesevilágot.

Persze sok minden van a piacon, és ha az ember régi szokásokról, titkos társaságokról és félig kitalált, félig valóságos különc figurákról és lényekről akar olvasni, akkor miért a poros, elnyűtt, harminc éves Ráth-Végh köteteket keresse? Hát azért, mert az új könyvek szépek és színesek ugyan, sok-sok képpel, de információt összehasonlíthatatlanul kevesebbet adnak, és nem is olyan szórakoztatóan. A Readers Digest misztikus gyűjteményei és mind a hasonlók csak ízelítőnek jók, építkezni (és okulni) Ráth-Véghtől lehet.

És a végére, aki nem ismerné – mert ez sokaknak kimarad –: Ráth-Végh Istvánné: Férjem története. Megéri elolvasni, tökéletes kiegészítés az életműhöz, kiváló portré- és korszakábrázolás.