Milyen meglepő

Nem azt mondom, hogy most lesz valami, de azt igen, hogy próbálom. Bő két hetes elvonulással kezdem, aztán egy kicsit komplikálódik, de meglátjuk, elvileg lesz időm a nyáron, aztán az őszt – remélem – elvonulva töltöm; ha mást nem is, legfeljebb majd megedződöm faaprítás közben (mert fűteni kell). Az is egy szempont. De ennél többet tervezek… Ötleteim vannak (számosak), az eredményt meglátjuk. Egyelőre M*-sal kezdek, talán megoldom, mint egy gordiuszi csomót, utána egy kis ez, egy kis az. Csak az eleje nehéz. Visszailleszkedni, hogy ezt lehet, hogy ezt így kell. Szóval meglátjuk. Kicsit fordítok is közben. Nagy örömmel olvastam mostanság ezt a Weinbaum-válogatást, és Kornya Zsolt barátom volt olyan kedves, megdobott egy (nem Weinbaum) hasonlóképp ősi sci-fi szöveggel, talán fordíthatnám. Itt is jelzem, egy oldalt gyorsan, próbaként, hogy milyen a stíl, fel is faltam; tetszetős. S még egyvalamiért hálás vagyok (pontosabban több köszönet is illeti, de most éppen): Zsolt pár éve említette, hogy a szemét kímélendő gyakran programokkal olvastat magának. Mint egy jó író (ha-ha!), elraktároztam ezt is, aztán most előszedtem; ha itt vagyok magányban, legalább valami beszél hozzám. Hát meglepő, amikor az ember a saját szövegét olvastatja vissza, de megerősített abban, hogy jó lesz ez, csak ugye egyenetlen, mert tíz éven, fejezetről fejezetre raktam össze, kb. évente írtam hozzá egy jelenetet, semmit nem terveztem előre – nem regény, itt ezt lehet (ritkán; alig; piszok nehéz) –, közben meg a karakterek eluralták. Vicces, ahogy az ember elkezd egy sztorit, de kibújik belőle önmaga, hogy cseszd meg, hát téged nem a sztori érdekel, hanem a szereplők, sőt, a HŐSÖK, de így, nagybetűvel, mert neked dráma kell, és a sztorit máris kukázhatod, mert a hősök saját magukra szabják az első sortól az utolsóig. De az első öt fejezet király (már engedtessék meg nekem). A hat-hét-nyolc csiszolható (és tudom, hogyan). A kilenc valami különös lesz, de pont azért jó (amúgy tegnap jöttem rá, hogyan dolgozzam össze két változatát, amit már megírtam, mert így működik; máshogyan nem). Aztán már csak le kell zárni, és ma arra is rájöttem, hogyan. Talán le se esett volna, ha olvasom – mint ahogy olvastam már vagy százszor, de tényleg; 2007-ben kezdtem, jézusom! –, de így hallgatva egyszer csak beugrott. Hát persze! Hübrisz! Hát mi más? Mikor írtam bármi mást?

Oscar 2019 - Legjobb egyebek

Legjobb rendező – Nekem legjobban a Vice koncepciója és felépítése tetszett, de az ugye nem azonos a megvalósítással, inkább a forgatókönyvben gyökeredzik, úgyhogy Adam McKay-nek én azért adnám; Alfonso Cuarón ugyanakkor ismét megérdemli a biztos kézért, amivel a Romát végigvitte, még ha azt a filmet én nem is szerettem.

Legjobb színész – Rami Malek. Bár Christian Bale-nek is jó szívvel adnám, de Malek egymaga vitt egy közepes filmet, míg Bale-nek volt jó néhány méltó társa; és Maleknek talán kicsit több módon, több oldalról kellett megmutatnia a figurát, amit mindig jobban értékelek. Viggo Mortensen pedig – miután megszoktam az olaszosnak álcázott akcentusát – szintén megérdemelné, de úgy tűnik, helyette mindig van egy még erősebb befutó.

Oscar 2019

Szigorúan hozzá nem értő magánvéleményem alapján, ahogy az elmúlt években is...

Black Panther – Azt nem mondanám, hogy nagy Marvel-fan vagyok, de X-Men és Pókember képregényeken nőttem fel (és néhány Bosszú Angyalai is befigyelt), úgyhogy ezeken a filmeken nálam mindig dob egy kicsit a nosztalgikus hangulat. Hát a Fekete Párducnál ez nem volt meg. Egyrészt vele nem találkoztam a képregények lapjain (nyolcvanas-kilencvenes évek, ne felejtsük el, nem volt olyan hatalmas a hazai választék), másrészt az a kulturális közeg, amiben a filmben megjelent, sohasem érdekelt igazán. Így aztán elsőre sem értékeltem különösebben a filmet, másodszorra – itthon újranézve – pedig még annyira sem: százszor látott karakterív, lapos párbeszédek, unalmas akció, jellegtelen tucatmellékszereplők, didaktikus mondanivaló. Igen, egyedül az árnyalt gonosz dob rajta valamicskét, de azért nem egy Thanos, ugyebár. Nem is nagyon értem, mit keres a legjobb filmek között (már az identitáspolitikai okokat leszámítva).

Oscar 2018 - Legjobb egyebek

Legjobb rendező: Guillermo del Toro. Szerintem. Ahogy írtam, a legjobb film díját nem a The Shape of Waternek adnám, a rendezésért viszont megérdemli, színészekből-helyszínekből-beállításokból egyformán kihozta a maximumot, nem lehetett kis feladat az egészet menedzselni; és nálam Christopher Nolan (Dunkirk) a második ugyanezért. (Akadémia szerintem: GdT.)

Legjobb férfi főszereplő: Garry Oldman, de a második helyen szorosan ott a nyomában Timothée Chalamet. Oldmannek annyi (nagy) előnye volt, hogy a megszokott szerepeitől nagyon eltérő karaktert kellett alakítania, így látványosabb az átalakulása, míg Chalamet "csak" tökéletesen hozta a vívódó tinédzsert. (Akadémia: GO.)

Oscar-díj 2018 - Legjobb film

Szerintem jó volt az idei felhozatal. Akadt mondjuk erősebb év, de gyengébb jóval több, legalábbis amióta figyelem (20 éve), szóval nem panaszkodhatok. Lássuk is akkor...

Darkest Hour – Jól szórakoztam rajta, de csak Churchill-Oldmann miatt, a metrójelenet pedig olyannyira kilógott a filmből, hogy önmagában azért levetetném a jelöltek listájáról. Nagy hibája még az ellensúly hiánya: sem Chamberlain, sem Halifax nincsenek egy súlycsoportban Churchillel, vagy ha voltak, hát nem sikerült érzékeltetni, és így Churchill küzdelme árnyékharc önmagával. Amit akár jól is be lehetett volna mutatni, és tettek is rá kísérletet, de megrekedtek félúton a külső problémák és a belső vívódás bemutatása között. Nem véletlen, hogy az a gyalázatos metrójelenet kellett ahhoz, hogy megoldják a konfliktust (meg a másik mélypont, a király látogatása, amit illett volna jobban előkészíteni). 

Hullámtörés

Ádám kamionozott, Éva pedig kasszázott egy kútnál, amikor felvették a lakáshitelt. Nem sokat, épp csak amennyire szükségük volt, Éva ugyanis hozott egy kis pénzt hazulról, úgyhogy alig huszonötmillió hiányzott ahhoz, hogy megvegyék az új építésű garzont Kispesten; a maradék tízmilliót önrészként beleadták. Gyerekre, úgy gondolták, lesz még idejük, de egyet azért bevállaltak CSOK-ba, Éva már úgyis huszonhét éves, gondolták, harmincötig biztos legyártanak kettőt. Ádám éjjel-nappal úton volt, de Éva is melózott, messengeren meg viberen tartották a kapcsolatot, egymás hangjára aludtak el, nem is felhőzte semmi a kapcsolatukat. A garzon ugyan néha beázott, de semmi komoly, a kivitelező mindig megnyugtatta őket, hogy ez természetes, kisebb hibák előfordulhatnak, feltúrták a lábazatot, újraszigetelték, következő télen újra beázott, biztos a fűtéscsövek szivárognak, azt is újrapakolták, megint jött a tél, ázás, az előtető lehet a ludas, vagy a hatalmas terasznak nem jó a vízelvezetése, újraépítenek mindent majd jövőre, várjanak kicsit a sorukra, ugyanígy ázik a többi lakás. Éva nem nagyon nyugodott meg, Ádám is dúlt-fúlt, de ő többnyire úton volt. Aztán egy nap behívták az irodába, Ádikám, ne haragudj, köszönjük az eddigi munkát, holnaptól nem kell már bejönnöd. Mi történt, főnök? A főnök kimutatott, látod azt ott, Ádi? Hát ő lesz a sofőr. Nézte Ádám, nézte, nem látott mást, csak a kamiont. Önvezető, mondta a főnök, kísérleti típus, mármint itthon nálunk, de odakint már biztosan sok ilyet láttál, itt megpakoljuk, ott lepakolják, nem kell a sofőr. De hát hitelem van, bírta kinyögni Ádám, a főnök meg szomorúan bólintott, Nekem is, Ádi, meg a Jocónak, és neki még ott a két gyerek is, a Béla meg a Józsi is családos ember, a Zsiga meg hat hónap múlva nyugdíjas, csak nem tehetem ki, de ha addig kibírod, gyere vissza, fél év nem a világ. Kibekkelte hát azt a fél évet Ádám, de már nem volt hova visszamenni, a kísérleti után jöttek a hétköznapi platósok, két évbe nem telt és letarolták a piacot az önvezetős fuvarozók, annyival olcsóbban vitték ide-oda az árut. Éva ugyanígy járt, kitették a kútról, hisz mindenki okostelefonnal jár, becsekkol az appal a kútnál és mindent lát a kamera, rögzíti a telefonszámot meg a rendszámot, mindent egybeköt mindennel, ellenőrzi a rendőrség közúti adatbázisát, miközben a delikvens tankol és továbbáll, a számlájáról meg levonták a pénzt, ha meg inni-enni akar vagy újságot, kiveszi az automatából. Semmi baj, gondolta Éva, a barátnője úgyis mindig hívta könyvesboltba, nézte, van-e felvétel, de már könyvesbolt sem volt, az is csak automatából. Hát hogy is van ez? Nem telt bele két év és nem akadt már kasszás az országban, ugyan minek az, besétálsz a boltba, beteszed a kosárba, leolvassa a kütyü, levonja a kártyádról, meg amúgy is itt az azonnali átutalás okostelefonnal, csak a régimódiak használnak még kártyát. Jött a hó közepe, vonták a hitelt, Ádám is nézte, Éva is nézte, nem lesz ez így jó. Taxizni fogok, gondolta Ádám, be is fóliáztatta a kocsit, beregisztrált, ki tudja, mi mindent el nem intézett még, pár hónapig furikázott aztán feladta. Mi a baj, Ádikám?, kérdezték a haverok, Az, hogy ti is Sergóval jártok! Share Go lesz az, öcsém, de igazad van, minek a saját autó, ha négyen-öten összeállunk, én nyolcra megyek a melóba, a Gabó tízre, addig sem áll a kocsi üresen, itt az app, most még sofőr hozza-viszi a járgányt mindig oda, ahol szükség van rá, de vannak már önvezetők, attól kezdve meg még olcsóbb lesz ez a megosztás. Ez a jövő, Ádikám. De hiszen mondtuk! Mondták, mondták, de az Ádám csak nem hitte el, mindig kocsi volt a segge alatt, el nem hitte volna, hogy mások beérik egy kölcsönadottal. Hogy mitől jobb az?, kérdezte az apja. Attól a fél- meg kétmilliótól, amibe egy saját kocsi kerülne, drága fiam, attól, gondolj csak bele, nem kell hitel, nem áll benne a tőkéd, megveszed újonnan és rögtön feleannyit ér, ehhez képest most csak fizeted a bérleti díjat amikor kell, ha meg nem kell, megmarad a pénz. Hát mit gondoltál? Hogy ez nem lesz sikeres? Ráadásul pár szomszéd, haver vagy munkatárs összeáll egy csoportba, ismerik egymást, tudják, hogy nem fogják telehányni, egymás közt cserélgetik az autót, így ugyan tíz százalékkal drágább, de még mindig olcsóbb hosszútávon. De hát azzal nem tudok hosszútávra menni!, veti ellene Ádám, mire az apja rázza a fejét, Nem mindenki jár az Adriára, Ádám. A legtöbben csak a városon belül, vagy a telekre, de akkor meg kölcsönözhet három-négy napra, ezeket a megosztott járgányokat háromévente cserélik, amit bevontak, újrakárpitozzák és mehet még három évre hosszabb utakra, aztán meg kukázzák. Drága fiam, hát te nem olvasol netet? Előre lehetett ezt tudni, amikor a MOL elkezdte. Nézett ki Ádám a fejéből, olvasott ő híreket, de nem rakta össze az összefüggéseket. Kérdezte Évát, most mit tegyenek és nézték közben az ázást, terjedt a penész a teraszajtó mentén. Félre is értette az Éva, mondta, hogy nem tudja, a közös képviselő is csak a vállát vonogatja, a beruházót felszámolták, az alvállalkozók nincsenek meg, tele kivitelezési hibával az egész ház. El kéne adni a lakást, amúgy is kicsi lesz, ha legalább egy gyerek kell, márpedig az kéne, mert ugye a CSOK. Elkezdték hát hirdetni, harminchét millió, annyiért csak elmegy, hiszen négy éve harmincötért vették. Csak ingatlanosok hívták, Éva elhajtotta őket, két hónap is eltelt, megint egy szakmabéli, hát jól van, jöjjön fel, nézze! Hát ezt én huszonegyért hirdetném. Hogy micsoda? Éva kitért a hitéből. Na jó, egy kicsit ázik, az igaz, de le tudom festeni. Nem azért, rázta a fejét Márk, így hívták ugyanis az ingatlankereskedőt, Egyszerűen nem ér többet. De hát harmincötért vettük! No igen, de akkor pénzbőség volt, olcsó hitel, pörgött a gazdaság, alig volt munkanélküliség, a béka segge alatt a banki kamatok. A belvárosban is még bulinegyed volt, csak aztán megnépszavazták az éjszakai zárva tartást. Rögtön estek húsz százalékkal az ingatlanárak, és még keveset mondok. És ha a belvárosi négyzetméterár esik, akkor esik a külvárosi is. Akkor egy százalék volt az alapkamat, most hét, akkor mindenki dolgozott, most tizenkét százalékos a munkanélküliség, akkor minden tőkés lakást vett, hogy bérbe adja, most meg bankba teszi a pénzét, mert kétszeres a hozam. Soroljam még? Ja igen, és CSOK-ot sem lehet rá fölvenni, mert abból mentik a bankrendszert. Hogy micsodát? Hát mit gondolsz, Évi, mi van a bedőlt hitelekkel? Ti például tudjátok fizetni? Na látod, az igazi befektetők már a végrehajtásokat várják, egy ekkora lakást meg fognak kapni tízmillióért két év múlva, minek vegyenek most? Nézte az Éva, nézte az Ádám, törték a fejüket, rájuk dől az egész, hol rontották el? Márk megsajnálta őket, nem ők az első, nem is az utolsó pár, akiknek magyarázza, Nem rontottátok el, csak hát a gazdaság ilyen, egyszer fent, egyszer lent, sajnos ti a hullám tetején vásároltatok be, most meg a mélypont felé tartunk, rájár mindenkire a rúd. Esetleg nem tudtok egy jó programozót?

R.I.P. Chester Bennington

Ha egy CD esetében lenne értelme, írhatnám, hogy rongyosra koptattam a Hybrid Theory és a Meteora felvételeit a debreceni évek alatt. Otthon, a vonaton, az albérlet és a jogi Campus közötti sétákon varjakkal a fejem fölött, főleg, ha ködben. Jézusom, de rég volt. Egyszer felmerült, hogy kiugrunk Bécsbe a Linkin Park koncertjére. A VOLT-ra jöttek idén, de azt mondtam, régen rajongtam már értük, csak ezért nem megyek le, meg biztos jönnek még... Erre mondják, hogy soha ne szalasszuk el a lehetőséget, nemde? Egyébként amióta csak láttam a Breaking the Habit klipjét, meg hallva-látva azt az energiát, amit ez a fickó beleölt a dalokba, annyira éreztem, hogy ez lesz a vége... Sajnálom. Mai napig gyakran meghallgatom egy-egy régi dalukat, a novelláimhoz-regényeimhez pedig rengeteget tettek hozzá; a Hőseposzt és az Abbitkirálynőt szinte a fenti két lemezre írtam.

Köszönöm.

Legjobb egyebek? Oscar 2017 (2.)

A legjobb film-jelölések után lássuk (lássam, legalább én, a díjkiosztó előtt), kire-mire adnám a voksot laikusként az általam is értelmezhető kategóriákban.

Legjobb rendező – Még az általános iskolában (talán hetedikben) írtam és tanári segédlettel rendeztem egy kis színjátékot, meg a gimiben írtunk-játszottunk-forgattunk valami nehezen meghatározható mizét az egyik március 15-ére. Ezen bőséges tapasztalataim alapján bátran állíthatom, hogy lövésem sincs, mennyi mindent tart kézben egy rendező, tehát a következőket ennek fényében kérem értékelni. Mint az előző posztban írtam, a Moonligth-ot nem tudom filmként értelmezni, és bár jeleneteket is jól meg lehet rendezni, valahogy nem érzem, hogy akárcsak a jelenetek megérdemelnék; a Manchester by the Sea ereje pedig szerintem inkább a színészekben és a forgatókönyvben rejlik, mely utóbbit amúgy a rendező, Kenneth Lonergan írta, így őt inkább ott díjaznám. A Hacksaw Ridge zsánerfilm, és bár annak erős, rendezésben mégsem Mel Gibsont mondanám, mert csak azt csinálta, amit szokott, azért meg már kapott (Braveheart). Szóval marad Denis Villeneuve az Arrival-ért, csakhogy az a film engem vagy kétszer elvesztett nézés közben (pedig moziban láttam és a sci-fi meg Amy Adams is bejön amúgy), akkor pedig csak nem végezte jól a munkát – és ott van még Damien Chazelle: La La Land. Ami azzal együtt, hogy engem nagyon felidegesített, mert egy felfújt közhelynek találtam középszerű zenékkel, tény, hogy jó ritmusú, jól összerakott, a nézők nagy részére láthatóan hatást gyakorló film, szóval egye fene, ezt megkaphatja. Legyen Damien Chazelle. De valamiért úgy érzem, hogy Barry Jenkins kapja majd a Moonlight-ért.

Legjobb filmek? Oscar 2017

Szeretem élőben nézni az Oscart és drukkolni a kedvenc filmekért, színészekért, s hogy az élmény teljes legyen, előtte igyekszem megnézni az összest jelölt filmet (leszámítva a kizárólag technikai díjra jelölteket). Persze ez nem mindig sikerül, de idén egész jól haladok, a fontosabb kategóriákkal már majdnem végeztem is. Szubjektív értékelések következnek, röviden.

Retró recenzió: Galaktika 1. és 2.

Vannak ajándékok, amelyeket nem lehet eléggé értékelni, és sci-fi rajongóként, azt hiszem, egy kb. 100 kötetes Galaktika-, Metagalaktika- és Robur-gyűjtemény ebbe a kategóriába tartozik. Azt nem ígérhetem, hogy sorra fogom venni az összeset, de hogy időnként szemezgetni fogok belőlük, azt biztos, hátha ezzel egy kicsit meghálálhatom.

Galaktika 1.

(1972, szerk.: Kuczka Péter, szerzők: Isaac Asimov, Dmitrij Alekszandrovics Bilenkin, Robert Sheckley et al., példányszám: 39.800)

Asimov novellái (Hajótörés a Vesta térségében, Évforduló) egymásra építkeznek: az első lényegében egy szituációs írás, amiből jó érzékkel hozza ki a legjobbat úgy, hogy a karakterein és a párbeszédein azért nagyon érződik, hogy ez egy korai novellája volt – a második viszont, ami a cselekmény idejét és a megírás időpontját illetően is húsz évvel követi az elsőt, már egy biztos kezű, nagyon is saját hangú íróról tanúskodik, okosan továbbgondolt karakterekkel. Persze nem lélektani mélységet kell keresnünk, viszont azt kapjuk, amit Asimov nagyon jól tud: nagyon határozott vonásokkal megfestett, való életből vett mintákra alapozott szereplőket, és persze egy rejtélyt...

Szellemi betevő

Múlt héten a csillagok szerencsés összjátéka folytán előbb Jan van den Boomen, később Raoul Renier barátommal sikerült összefutnom néhány órára, és a hármas találkozó is csak egy hajszálon múlt (én olyan szőkésbarnának láttam, de pont felőle sütött a nap, úgyhogy majd az illetékes írótárs kijavít; jut eszembe, milyen volt a koncert?). Be kell vallanom, örömmel olvasom mindkét kolléga írásait, de összehasonlíthatatlanélmény némi sör vagy bor fölött (most valahogy mindkettejükkel fröccsöztünk) eszmét cserélni életről, irodalomról (M*-ról is persze, de azért csak mértékkel). Jó kedvre deríti az embert.

Ezzel összefüggésben meg kell említenem, hogy nem lehetek elég hálás a saját háttérországomnak, aki nem csak a tervezett (Boomen), de a váratlan (Renier) időpontokban is el tud engedni itthonról (azért mégiscsak vasárnap délután / este volt, hélló!), dacára annak, hogy sokszor hétköznap is lekésem a fürdetést.

Ez + az

Bütyköltem kicsit a jobboldali sávot, úgyhogy szombat óta lehet szavazni, melyik regényem tetszett eddig a legjobban. Hiába, no, az író ember kíváncsi és hiú: ha az érdekel, hogy mások regényei közül melyik tetszett a legjobban, írd meg a Molyon, én is ott szemezgetek :-)

Újraalkottam továbbá a Twitter feedet, és rögtön ki is próbáltam; átnéztem a linkeket, és kiszórtam azokat, amelyek már nem működnek – a szívem szakad meg a Szürkecsuklyás honlapért, de legalább van mentésem róla –; és ritkítottam a blogokat is, törölve a megszűnteket, de meghagyva azt, ami csak inaktív, mert bármikor jöhet a feltámadás.

Ennél hosszabbra ezt most nem ereszteném, mert elég későre jár (bár csak reggel megy ki a poszt, éjjel írom), és van még dolgom elég, de pár napon belül kicsit tartalmasabban is jelentkezem.

Apránként

Apránként képbe kerülök azért. Például sokáig tűnődtem, mi lehet az a widget vagy gadget, vagy mifene, ami nem működik itt oldalt (jobbra, középebbtájt), aztán beugrott, hogy a Twitter seed az. Azt írja a Blogger, hogy javasolja az eltávolítását. Hát jó. Majd holnap. Vagy holnapután.

Haladjunk ugyanis sorban, és jobb oldalt a szavazások vannak, amelyek, azt hiszem, immár vagy három éve lezárultak (ha ezt előre tudom, hosszabb kifutást adok nekik), úgyhogy épp ideje összegezni őket. Szóval tovább a hajtás után (vagy fordítva).

Életjel

Nem szeretem a változásokat (a változatos dolgokat igen, de az más kérdés). Most a Blogger felülete változott (az sem kizárt, hogy nem először), mióta legutóbb itt jártam, úgyhogy most kissé morcos vagyok, mert kereshetem a megszokott gombokat újra.

Retró olvasmányok

Az utóbbi időben egyre többször kapom magam azon, hogy közmondásokat citálok hosszabb fejtegetések helyett, és egyáltalán nincs kedvemre a dolog, ezért próbálom magam lebeszélni. Így aztán az ígért kedden-csütörtökön-jelentkezem egyelőre nem teljesülése miatt most nem sütöm el, hogy "minden kezdet nehéz", hanem egyszerűen csak jöjjön a soron következő bejegyzés, mintha mi sem történt volna.

Szóval... egy kicsit vacilláltam, hogy könyvekkel kapcsolatban használható-e a "retró" kifejezés, de talán ha magyarázatként hozzáfűzöm, hogy harminc-negyven-ötven éves írásokról, antikváriumból – vagy könyveket kilóra vásárló és darabonként 100,- Ft-ért osztogató standosoktól – beszerzett kötetekről van szó, manapság kevésbé divatos szerzőktől, akkor talán világos, hogy mit értek alatta. A reklámnak, a díszkötésnek, a négytéglányi gyűjteményes- és életműköteteknek akkora szerepe van már a könyvkereskedelemben is (értsd: valahogy mindenki ezekre mozdul), hogy a régebbi művek félszázados por alatt felejtődnek, pedig tényleg fillérekért beszerezhetőek, és sokszor nagyobb élményt nyújtanak a manapság agyonhype-olt szerzőknél.

Ennek fényében a kattintás után kizárólag évtizedek által érlelt ínyencségekről lesz szó.

Kull király, az ősök és egy filológus

Maradva az előző bejegyzésben kezdett személyes hangnemnél, és olvasva a Kull király és az ősökről írott véleményeket többek között itt és itt (akit a többi is érdekel, itt talál róluk egy csokorra valót), megint kissé nosztalgiázva felidézném, hogy anno boldog irodalom szakos hallgató koromban, a Debreceni Egyetem főépületének harmadik emeletén, balra, a tanszéki könyvtárban tartott szemináriumok egyikén merengtem egyszer azon, milyen jó lenne, ha a rengeteg ún. szépirodalmi mű mellett ugyancsak könyvtárnyi szakirodalma lenne kis hazánkban (is) a fantasztikus irodalomnak, vagy ha mást nem, legalább egy lexikont kaphatna a terület, meg persze jól jönne egy szakbibliográfia is – apropó, aki nem tudná, mindig mindenről van ám egy lista valahol (azon belül pedig témánkat érintve különösen) –, és akkor talán nem az lenne az érzésem, hogy a hazai szépírók (hacsak nem lesz divat éppen egyikük-másikuk) az irodalmároknak, az irodalmárok egymásnak, a populáris szerzők meg (ismételten: hacsak nem lesz épp divat egyikük-másikuk) leginkább az iratmegsemmisítőnek írnak, mert szép és jó dolog, ha megjelenik egy könyv, regény, novella, és még szebb, ha azt olvassák, csak hát eltelik tizenöt-huszonöt-ötven év, és ha nincs dokumentálva, kutatva, időről-időre a szakma által elővéve, akkor bizony a legjobb írás is feledésbe merül.

Most lehet ellenkezni, hogy nem, dehogyis, de jelentkezzen, aki akkor is elolvasta volna az Íliászt, ha nem teszik kötelezővé (és sokan ugye még akkor sem, és hát meg is értem, mert zseniális, de nem egy 14 évesnek való olvasmány). A legjobb művek is öregszenek, avulnak, a nyelvezetük kikopik a jelenünkből, a mondanivalójuk szép-szép, de hát minden történet ugyanarról a hetvenkét témáról szól – vagy mondjuk hat témáról tizenkét változatban –, úgyhogy újat már nem tud mondani, az meg a könyvmolyokon kívül mégis kit érdekel a XXI. században, hogy mit ábrázolt Akhilleusz pajzsa, nem igaz? Meg különben is láttuk a moziban.

Ritmus, ütem, egyebek

A "felvesszük a ritmust" jegyében az ígéret szerint kedden jelentkezem, hogy üzenjek: csütörtökön legközelebb. A múlt héten a gyomorbaj miatt kiestem a mókuskerékből, aminek az lett az eredménye, hogy a hétvégét családi ügyekkel (öcsém közelgő esküvőjére az asszonynak a tervezett nadrágjához passzoló felsőt kellett vásárolnunk, úgyhogy végigjártunk vagy hatvan üzletet), az elmúlt két napot 10 illetve 11 óra munkával töltöttem, de még nem értem utol magam (az kb. jövő héten keddre várható). A beütemezett második kullkirályos bejegyzés 60%-ban kész, úgyhogy csütörtökön jön, addig pedig kólikamentes két napot kívánok mindenkinek.

Kull király és a gyerek játékai

Mostanság az egyik kedvenc éjszakai szórakozásom úgy kerülgetni a széthagyott játékokat, hogy arra a család ne ébredjen fel. Persze sötétítés előtt többnyire elpakolunk, de azért vannak kivételek, például amikor a gyerek rajtaütésszerűen elalszik – ami pont ellentéte annak, mint amikor már mindenki holt fáradt (ő is), de még éjjel tizenegykor is kukorékol, vagy legalábbis nagyokat kacag azon, hogy felmászik a kanapéra az ülő részén, majd pedig lemászik a karfán, és ezt vagy ötvenszer egymás után –, és mivel a játékai persze jellemzően vagy nagyon aprók, vagy borzalmasan csörögnek vagy egyéb random rémisztő hangot adnak ki, ha hozzájuk érek – és akkor a lelőhetetlen kutyusról még nem is szóltam a "Az ici-pici pók-fi..." nótájával, vagy a hetvenkét dallamon sipító gurulós kagylóstelefonról, amelyekről az ember soha nem tudhatja, be vannak-e kapcsolva éppen, de ha igen, akkor a legapróbb rezdülésre is beindulnak –, szóval ha a gyerek végre már alszik, akkor inkább hagyjuk a játékokat, és persze pipiskedve kerülgetjük őket ezerrel, és még jó, hogy eddig csak vagy kétszer törtem ki majdnem a bokám.

Amúgy ez a bejegyzés nem erről szólna, csak épp mielőtt leültem, rúgtam bele valami zörgő dobozba itt az asztalnál.

Nagyjából-egészében a MesterMűvek sorozat nyitókötetéről, a Kull király és az ősökről szerettem volna írni, részben, mert nagyon rég tartozom ezzel Kornya Zsolt (szerkesztő) barátomnak, akinek a minap is megígértem, hogy most már tényleg írok a könyvről, de nagyobb részt azért, mert Kull gyerekkorom óta mitikus, megközelíthetetlen hősként él bennem, akivel élmény volt újra találkozni, és ez minden ígéret nélkül is kikívánkozik.

Egy kis csúszással kezdünk

Összeszedtem valami gyomorbajt, és egész nap dőlt belőlem minden. Most már úgy-ahogy működöm. Még jó, hogy van itthon baba babapiskóta. Eddig hármat sikerült magamba erőltetnem az elmúlt egy órában, ez minden, amit tegnap óta ettem. De nem sajnáltatni akarom magam, mert hát ilyet is kell, hogy az ember értékelni tudja, amikor egészséges.

A lényeg: a mára tervezett bejegyzés csütörtökre csúszik. Stay tuned.

Még nem visszatérés, de

A fene tudja, lehet, hogy csak a(z egyébként eléggé eltérő) munkánk hegyvölgyei esnek egybe Heidel Dan kollégával, vagy csak arról van szó, hogy a nyári negyven fok után már van egy kis erőnk meló-család-túlélés mellett másra is, de én is mostanság jutottam el odáig, hogy a bő másfél éve luxusnak számító nem-csak-hivatalos-szöveg írással is foglalkozzak.

Kis családi- és munkakörömben múlt héten indítottam kampányt, hogy akkor most átállok az alkotásnak kedvező éjjeli bagoly üzemmódra, hajnali 10 óra előtt engem mostantól senki ne keressen, és bár a megvalósítás egyelőre csak 7 (azaz hét) százaléknál jár, annyit már elértem, hogy hajnali háromig már ébren vagyok, reggel hétkor kelek, délután négykor vagy ötkor megint egy kis szunya kb. este hétig, és aztán meló megint, hol az úgynevezett polgári munka, hol pedig egy kis írással ismerkedés.