Ez a novellám az A hit városa – Történetek Új-Pyarronból c. antológiában jelent meg. Az antológia nagyon sokáig készült, főleg a háttéranyagok: a Szürkecsuklyások hatalmas anyagot szállítottak, amiből dolgozhattunk, s persze nekünk szerzőknek is voltak ötleteink és észrevételeink. Ennek ellenére sokáig nem tudtam, hogy én mit írok majd, ha egyáltalán. Két-három történetvázlatom is volt, amelyeket meg akartam írni, kettőbe bele is kezdtem, de úgy tűnt, hogy nem érzem Pyarront, nem tudom, milyen lehet ott élni, mit lehet ott tapasztalni, mi történhet ott egyáltalán, s ezért nagyon sokáig küszködtem. Aztán amikor Domoly az egyik kötettalálkozón átnyújtotta az Új-Pyarron térképet, különféle olvasmányélmények hatására is egyszer csak megképzett előttem a néma próféta alakja és az ő zarándoklata, s beugrott az Égi Szentéllyel kapcsolatos régi téma, hogy visszatért-e már, vagy majd visszatér (a Karneválban már volt szó erről) – és már meg is volt az ötlet.
A Zarándoklat nyúlfarknyi kis szöveg – lévén valóban novella, és nem elbeszélés vagy kisregény –, és nem sok minden történik benne, amit sérelmeztek is az olvasók. Csakhogy minden írás megalkotja a maga szabályrendszerét, amelyen belül értelmezni kell. Tolkien például a jó és a gonosz harcának példabeszédeként írta meg A Gyűrűk Urát, míg Martin sokkal realistábban összetett, morálisan nehezen megítélhető karakterekkel dolgozik. Ettől kezdve hiba számon kérni előbbin a szereplők összetettségét, utóbbin pedig a morális tanítást – amellett, hogy személyes véleményünk azért lehet, mint hogy pl. nekem A tűz és jég dala ciklus sokkal jobban bejön, mint A Gyűrűk Ura.
Ezt előrebocsájtva, a Zarándoklat nem történet-, hanem hangulatnovella: egy érzést próbáltam közvetíteni, egy képet, ami bennem Új-Pyarronról megszületett, hogy milyen lehet a város és milyen az a vallásos érzület, amely áthatja. A novellában elmesélt történések mind ezt a célt szolgálják, a szövegnek nem cselekmény-, hanem hangulatdramaturgiája van, ami az elszigetelt, személyes megtérésektől egy egész közösségnek a hitéhez való visszatéréséhez, abbéli megerősödéséhez vezet.
Legalábbis ez volt a szándék. Az egy másik kérdés, hogy ez mennyire sikerült, illetve hogy a végleges novella végül is miként értelmezhető. Újraolvasva azt gondolom, hogy az utolsó jelenet egy fokkal homályosabb a kelleténél, így nem megy át egyértelműen az üzenet, egyébként viszont szeretem ezt az írásomat, mert egységes, koherens, a fókusza pedig nagyon szűk és végig rendben van. Kritikájában Attilának igaza van, hogy a kötetben végül jobb lett volna nyitónovellaként: hát igen. A szerkesztő (Hanna) oda is tette eredetileg, ám akkor szóltunk neki, hogy az Ellenségem ellensége c. novellában még nincs Gömbszentély, tehát az időrendben előbb jön, és Hanna megcserélte a sorrendet. Egyikünk sem gondolt rá, hogy a Gömbszentély hiányának semmilyen dramaturgiai szerepe nincs Malcolm J. Hunt elbeszélésében, és egyszerűbb lenne beleírni, meghagyva az eredeti sorrendet. Ezek klasszikus hibák, tényleg kivédhetetlenek, amikor sok ember sem látja a fától az erdőt.
Lezárásként: bármi volt is a szándékom, az szikár tény, hogy ha valaki nem ismeri a pyarroni vallást, vagy ha nem képzeli bele magát a szöveg által megidézett vallásos érzületbe, akkor a novella nem fogja megérinteni. Előbbin lehetett volna segíteni (sok-sok magyarázással), ami azonban a hangulat ellen dolgozott volna, legalábbis akkor ezt így láttam), utóbbin pedig ügyködtem a szöveg hangulatiságának erősítésével – ettől kezdve csak az a dolgom, hogy megkérdezzem, hogyan sikerült?
A Zarándoklat nyúlfarknyi kis szöveg – lévén valóban novella, és nem elbeszélés vagy kisregény –, és nem sok minden történik benne, amit sérelmeztek is az olvasók. Csakhogy minden írás megalkotja a maga szabályrendszerét, amelyen belül értelmezni kell. Tolkien például a jó és a gonosz harcának példabeszédeként írta meg A Gyűrűk Urát, míg Martin sokkal realistábban összetett, morálisan nehezen megítélhető karakterekkel dolgozik. Ettől kezdve hiba számon kérni előbbin a szereplők összetettségét, utóbbin pedig a morális tanítást – amellett, hogy személyes véleményünk azért lehet, mint hogy pl. nekem A tűz és jég dala ciklus sokkal jobban bejön, mint A Gyűrűk Ura.
Ezt előrebocsájtva, a Zarándoklat nem történet-, hanem hangulatnovella: egy érzést próbáltam közvetíteni, egy képet, ami bennem Új-Pyarronról megszületett, hogy milyen lehet a város és milyen az a vallásos érzület, amely áthatja. A novellában elmesélt történések mind ezt a célt szolgálják, a szövegnek nem cselekmény-, hanem hangulatdramaturgiája van, ami az elszigetelt, személyes megtérésektől egy egész közösségnek a hitéhez való visszatéréséhez, abbéli megerősödéséhez vezet.
Legalábbis ez volt a szándék. Az egy másik kérdés, hogy ez mennyire sikerült, illetve hogy a végleges novella végül is miként értelmezhető. Újraolvasva azt gondolom, hogy az utolsó jelenet egy fokkal homályosabb a kelleténél, így nem megy át egyértelműen az üzenet, egyébként viszont szeretem ezt az írásomat, mert egységes, koherens, a fókusza pedig nagyon szűk és végig rendben van. Kritikájában Attilának igaza van, hogy a kötetben végül jobb lett volna nyitónovellaként: hát igen. A szerkesztő (Hanna) oda is tette eredetileg, ám akkor szóltunk neki, hogy az Ellenségem ellensége c. novellában még nincs Gömbszentély, tehát az időrendben előbb jön, és Hanna megcserélte a sorrendet. Egyikünk sem gondolt rá, hogy a Gömbszentély hiányának semmilyen dramaturgiai szerepe nincs Malcolm J. Hunt elbeszélésében, és egyszerűbb lenne beleírni, meghagyva az eredeti sorrendet. Ezek klasszikus hibák, tényleg kivédhetetlenek, amikor sok ember sem látja a fától az erdőt.
Lezárásként: bármi volt is a szándékom, az szikár tény, hogy ha valaki nem ismeri a pyarroni vallást, vagy ha nem képzeli bele magát a szöveg által megidézett vallásos érzületbe, akkor a novella nem fogja megérinteni. Előbbin lehetett volna segíteni (sok-sok magyarázással), ami azonban a hangulat ellen dolgozott volna, legalábbis akkor ezt így láttam), utóbbin pedig ügyködtem a szöveg hangulatiságának erősítésével – ettől kezdve csak az a dolgom, hogy megkérdezzem, hogyan sikerült?
