Választ a polgár?

Heti politológus-vendégírónk következik, folytatás a Tovább után. Ezt a Tovább-fület amúgy sokáig nem szerettem, de kezdem látni az előnyeit, úgyhogy lehet, hogy rendszeresítem. Na de maradjunk a témánál.

A narratíva ereje

Félrevezető a cím, mert nem szövegalkotásról lesz szó, hanem (kül)politikáról, úgyhogy – annak szellemében, hogy nem ez a blog fő profilja – folytatás a Tovább után.

Ha már politika

Az alábbi egy nagyon régi írásom, valamikor a '90-es évek végéről: az eredeti dokumentum gépen már nem is volt meg, egy tűs nyomtatóval, elég rossz minőségben printelt változat szkenneléséből (!) gépeltem be a közzétételhez; szóval elég kacskaringós utat járt be. A minapi politikai tárgyú bejegyzés után gondoltam arra, hogy megosztom veletek. Bármit gondoltok is majd róla, ne fukarkodjatok a véleményetekkel!

Királyválasztás Magyarországon

Közfelelősség - avagy elindult a kampány

Ez a mai rendhagyó bejegyzés lesz, íróként ugyanis nem szoktam nyilvánosan politizálni: két fantasy regénnyel és néhány elbeszéléssel kicsi krumpli vagyok ahhoz, hogy számítson a véleményem, meg különben sem hiszem, hogy az olvasóimat ez érdekelné. Csakhogy amíg az írás a hivatásom, addig a politológia mégiscsak a szakmám, amelyet ugyanúgy szeretetből választottam, mint az előbbit. Úgyhogy miről lesz most szó? A megszólalás kényszeréről – de ehhez előbb egy kis kitérőt kell tennem, hogy a körülmények is érthetőek legyenek.

Sajnos kis hazánkban egy nyúlfarknyi politikatudományos esszé közepes figyelmet keltő kiadatásához is oldalt kell választani. Ha nyilvánosan nem is, de a színfalak mögött mindenképp; vagy pedig olyan anyagi tőkét felhalmozni előtte, amire becsületes munkával kicsi az esély. Ha ez mégis sikerül, akkor egész biztosan csak olyan alkuk árán, amelyek óhatatlanul eltérítik az embert a tollforgatástól az üzleti élet felé. Sem az oldalválasztásra, sem az egyéb alkukra nem voltam – vagyok – hajlandó, és mert ez is egy olyan szakma, amelyet csak teljes erőbedobással van értelme csinálni, két-három éve beláttam, hogy itt nekem már nincs keresnivalóm. Ha naprakész akarnék lenni akár csak a magyar politikában úgy, hogy a saját elvárásaimnak megfelelő színvonalú cikkeket írjak ingyen és bérmentve, nem maradna időm másra, ami kicsit drága hobbi lenne... közepes színvonalon dolgozni pedig semmi értelme. Akkor már inkább hagyom az egészet. (Egykori politikai témájú blogomat is ezért szüntettem meg nagyjából e felismeréssel egy időben.)

Ezt leszögezvén, marad a kérdés, hogy akkor mégis miről, és miért írok most? Arról, hogy az íróként való "nem politizálok" és a politológusként való "politizálni akarok" hogyan viaskodik bennem, és hogy azért, mert olykor vannak dolgok – közhely –, amelyek mellett nem lehet csak úgy elmenni. És mit csinál ilyenkor egy értelmes ember? Nos... Felemeli a szavát? Igen. Esetleg ordít? Talán. De legalábbis megtesz minden tőle teletőt, amíg azt látja, hogy van értelme a dolognak. Avagy – és elnézést kérek mindenkitől – semmi újat nem fogok mondani.

Semmit újat nem is lehet, amit az elmúlt négy, nyolc és húsz évben ne mondtak volna el többen, többféleképpen, sokszor őszintén, sokszor hazugan, sokszor csak jelszóként, máskor még csak suttogva is alig: szétbeszéltük a szánkat nagyjából mindannyian, és nagyjából semmi haszna nem lett. Szóval meg akarok szólalni, de nem tudom, hogy mit mondhatnék, vagy mit mondhatnék máshogy, és vicces, de ha egy szerzetes felgyújtaná magát a parlament előtt, az sem változtatna semmin. Nem diktatúrában élünk, ahol erre felfigyelne a világ – 15 perc hírnév lenne csak –, de nem is egészséges demokráciában, ahol egy ilyen tragikusan szimbolikus tettnek lennének következményei. Hogy figyeljetek már, és ne... mit ne? Túl hosszú a sor, megunnánk a felsorolást; a forradalom hazasétál.

Ha írópalánták olvassák ezt a bejegyzést, akkor felhívom a figyelmüket, hogy így is lehet írni valamiről: hogy egy érzést próbálunk meg nem annyira koherens szövegbe, mint inkább be nem fejezett, elcsukló, önellentmondó mondatdarabokba foglalni – persze ehhez jobban szét kéne zilálnom ezt a szöveget –, mindezt azért, mert a mondandónk maga az érzelem. Düh, tehetetlenség, zavar, harag, keserűség, csalódás. Hogy aztán mi lesz belőle, az olvasó mit ért meg belőle, az majd kiderül. A fontos ilyenkor, hogy számunkra mit jelent. Avagy... én most csak azt tudom, hogy én mire jutottam.

Bár politológusként pontosan tudom, hogy mi értelme a választásokon való részvételnek, az elmúlt választások gyakorlati tapasztalatából pedig bárki más is tudhatja, hogy az otthonmaradásnak viszont semmi értelme, én ebben a cirkuszban nem veszek részt. Ha csak az orromat befogva szavazhatnék, akkor inkább elmegyek piknikezni. Felelősségem teljes tudatában nem érdekel, hogy ki jut be és ki nem – pedig sokukat személyesen ismerem –, és egyáltalán, nagyon magasról, az egészre. Úgysem változik semmi érdemben. Kozmetikázás lesz, a rendszer marad.

Viszont. Íróként megvan a lehetőségem, hogy ne csak egy szavazatom legyen – amelyet most nem adok oda senkinek –, hanem adott esetben ezrekhez szóljak, ha mégis mélyebb lesz ez a pocsolya. Én annak tudatában mondom, hogy most nem megyek el, hogy később ki kell lépni a porondra, és azt mondani, hogy ez már tényleg nem megy így tovább, és változtatni kell, bármi is az ára. Forradalmi hevület? Persze. Az írástudók felelőssége? Közhely. Tollhegyre az elnyomókat? Az lenne a szép.

Szóval mit is akartam mondani? Nem tudom. Kiírni magamból azt, ami rettentően zavar, ami foglalkoztat, és amiből akár egy regényt is írhatnék, és egyszer talán fogok is, hiszen enyém a világ minden ideje – ugye? –, és akkor itt eszembe jut az a jelenet a Sandmanből, amikor Dream és Choronzon asszociációs licitet játszanak, ahol az veszít, aki nem tudja überelni az ellenfele fantáziájából előugró képet. Mivel nyer végül Dream? Azt mondja: én vagyok a remény.

Igyekvés

A ritmusba visszatalálás jegyében frissült ez itt – a másik blog, amit írok olykor. Nem kevésbé szakmaibb ennél, bár egy kissé más területen.