Reboot

A cím nem tökéletes, újraindítás helyett az újraélesztés talán helyénvalóbb lenne, de képzeljük azt, hogy Explorer helyett Firefoxot használunk, ami fagyás és újraindítás után is emlékszik, melyik oldalt stíröltük éppen; ezért nem kell törölnöm semmit, amit itt korábban írtam. Egyszerűen csak megnyitom a régi lapokat, azután indítok egy új munkamenetet. Ez történik most.

A legutóbbi bejegyzés bő kilenc hónappal ezelőtti, ennyi idő alatt minden rendes gyerek kibújik az anyaméhből: nos, a Sárkány és Unikornis egyrészt nem gyerek, vagy ha bizonyos szempontból az is, akkor sem rendes, hanem tipikusan lázongó fajta, aki / ami beszól, verekszik és orrba vág akkor, amikor rászólok, hogy márpedig most elkészülsz, bameg, mert egyrészt határidő van, másrészt akar húzni a fene, mint a rétestésztát.

Ilyenkor ránéz az apjára, és vagy csak simán megkérdezi, hogy Eszednél vagy, fater?, vagy jóindulatú mosollyal közli, hogy Új idők járnak, jellemfejlődés és hasonlók, egyes karakterek a semmiből főszereplővé nőtték ki magukat, több teret és hosszabb játékidőt követelnek, szóval hiába érted el a szerinted üdvözítő leütésszámot, ha másfélszer annyira van szükség.

Tetszett volna ezt a gyereket jobban megtervezni az elején, és nem félredobni egy már félkész történetet, elkezdve egy újat, néha nekiiramodva, néha megállva. Akkor most hátradőlhetnél, és süttethetnéd a hasadat a monitorral, apafej.

Tehát rövidre fogván: készen van egy tisztességes, és reményeim szerint jól megírt szövegmennyiség, amely már kellemesen fölötte van a megszokott magyar fantasy-hosszúságnak, de még javában dagad, és a kész regény vélhetően hosszabb lesz ikertestvérénél, a Hőseposznál, még ha az Abbitkirálynő terjedelmét nem is éri el. Ez legjobb esetben egy hónap, rosszabb esetben két-három csúszást jelent, pedig kreatív erőimet mozgósítva dolgoztam rajta kora tavasztól késő őszig, amennyit csak lehetett. Többek között azon a világtól eldugott helyen, ahonnan tavalyi posztjaim jelentős részét írtam.

Ez a poszt pedig azért lehet egyfajta reboot, mert végre visszatértem a civilizáltnak mondott, gépesített világba, és lassan visszaállok az éjszakaibagoly-életmódra, amely a kődzsungelben számomra a legmegfelelőbb; és mert látom a munka végét, ideje elővennem ezt a blogot is, ha másért nem, hát mintegy rákészülésként a megjelenésre.

Inatharról is

No igen, ennyit az ígéretről, hogy gyakrabban jelentkezem. Lehet, hogy nekem is azt kellene tennem, amit GRRM is?

Vagy esetleg komolyabban kéne vennem magamat…

Az elmúlt négy hétben különben folyamatosan írtam – leszámítva néhány nap debreceni kiruccanást –, csak éppen nem Sárkány és Unikornist. Aztán Robin volt olyan kedves, hogy jól fenéken billentsen a lustaságomért, és segített kicsit a plotot is újratervezni – ilyesmire sajnos szükség van olykor, meg különben is mindig élmény, ha egy jó szerkesztő segíti az embert. Szóval mindezek után komoly realitását látom, hogy heteken belül belecsapjak a lecsóba úgy igazán. Előbb még be kell fejeznem két másik novellát, és meg kéne írnom egy másik regény bevezető jelenetét… szóval ígérni azért semmit nem ígérek.

Viszont ha már pötyögöm ezt a bejegyzést, akkor írok egy keveset Inatharról, hiszen ezzel zártam a múltkor.

Nos, Inathart már ismerhetjük a Hőseposzból: Velias herceg öccse, a queuroni flotta kapitánya, akinek kb. annyi szerepe volt, hogy döbbenten bámulta a felrobbanó hegyeket. Szóval nem sok lehetőségem volt a bonyolult jellemábrázolásra. A Sárkány és Unikornisban az eredeti tervek szerint sokkal nagyobb szerepet kapott volna, és talán továbbra is megkapja – ez most éppen egy függő kérdés –, ami már csak azért is érdekes lenne, mert nem egy szokványos elf-figura. Már persze mihez képest…

Inatharról már korábban is úgy gondoltam, hogy bár testvére Veliasnak, kevés közös vonásuk akad. Inathar független, szenvedélyes, meggondolatlannak tűnő, indulatos, makacs alak, aki ugyanakkor mindig a moralitás talaján áll. Velias képes nagy összefüggésekben gondolkozni a világról, Inathar csak az egyes eseményeket ítéli meg a maga morális kódexe szerint. Ahol Velias áldozatot tud hozni a Népért, például feláldozza a saját harcosait, ott Inathar mindent elkövet azért, hogy megóvja őket. Ez nem szűklátókörűség, hanem ugyanannak a morális parancsnak, az élet védelmének a két ellentétes értelmezése.

Inathar ugyanakkor felfedező. Ismeri a legendákat, de túl sokat járta a világot, tudja, hogy nem veheti kézpénznek az igazságukat, míg Velias minden szempontból idealista: ha tudatában is van ugyanennek, maga előtt is letagadja. Velias számára a világ olyan, amilyennek a legendák elmesélik, míg Inatharnak a világ az, amire ráépülnek a legendák.

Inathar igazából a kalandozók másodkori megfelelője: tetteinek csak rövid távú hatásait veszi figyelembe, a többivel majd akkor foglalkozik, ha eljön az ideje. Tehát tud róluk, csak nem gondol velük, amikor cselekszik.

Amikor mindez kibontakozott előttem, először el kellett döntenem, akarok-e ábrázolni ilyen elfet. Persze, szívesen. No de van-e már előzménye egy ilyen elfnek főleg a Másodkorról szóló Boomen-szövegekben? Igen, van: gondoljunk csak Ifhiassra, vagy Ezüstkardú Fraienre akár – mindketten közelebb állnak Inatharhoz, mint Veliashoz. Ha pedig Renier Kráni krónikáját nézzük, láthatjuk, hogy az elfektől nem áll azért olyan távol az indulatosság. (Tényleg, milyenek is az elfek? Majd erről írok a következő postban.)

Miután mindezt jól megrágtam magamban, és beszélgettem a fent említett urakkal is, újra kellett pozícionálnom Inathart a történetben: ez okozta a megakadást. Nem kis feladat az ilyesmi, hiszen többször is át kell írni bizonyos jeleneteket, bekezdéseket, egyes sorokat, és aztán újra összerázni mindent. Szóval meló. Ráadásul közben arra is ügyelni kell, hogy ne billenjen a rendszer, és ne lépjen elő Inathar hirtelen főbb szereplővé, mint eredetileg akartam – na ez viszont nem igazán sikerült.

Szóval most pozícionálhatom újra – de előbb még befejezem azokat az egyéb szövegeket, hogy addig is legyen majd valami nyomtatásban, amíg ez a regény majd egyszer megjelenik.