Reboot

A cím nem tökéletes, újraindítás helyett az újraélesztés talán helyénvalóbb lenne, de képzeljük azt, hogy Explorer helyett Firefoxot használunk, ami fagyás és újraindítás után is emlékszik, melyik oldalt stíröltük éppen; ezért nem kell törölnöm semmit, amit itt korábban írtam. Egyszerűen csak megnyitom a régi lapokat, azután indítok egy új munkamenetet. Ez történik most.

A legutóbbi bejegyzés bő kilenc hónappal ezelőtti, ennyi idő alatt minden rendes gyerek kibújik az anyaméhből: nos, a Sárkány és Unikornis egyrészt nem gyerek, vagy ha bizonyos szempontból az is, akkor sem rendes, hanem tipikusan lázongó fajta, aki / ami beszól, verekszik és orrba vág akkor, amikor rászólok, hogy márpedig most elkészülsz, bameg, mert egyrészt határidő van, másrészt akar húzni a fene, mint a rétestésztát.

Ilyenkor ránéz az apjára, és vagy csak simán megkérdezi, hogy Eszednél vagy, fater?, vagy jóindulatú mosollyal közli, hogy Új idők járnak, jellemfejlődés és hasonlók, egyes karakterek a semmiből főszereplővé nőtték ki magukat, több teret és hosszabb játékidőt követelnek, szóval hiába érted el a szerinted üdvözítő leütésszámot, ha másfélszer annyira van szükség.

Tetszett volna ezt a gyereket jobban megtervezni az elején, és nem félredobni egy már félkész történetet, elkezdve egy újat, néha nekiiramodva, néha megállva. Akkor most hátradőlhetnél, és süttethetnéd a hasadat a monitorral, apafej.

Tehát rövidre fogván: készen van egy tisztességes, és reményeim szerint jól megírt szövegmennyiség, amely már kellemesen fölötte van a megszokott magyar fantasy-hosszúságnak, de még javában dagad, és a kész regény vélhetően hosszabb lesz ikertestvérénél, a Hőseposznál, még ha az Abbitkirálynő terjedelmét nem is éri el. Ez legjobb esetben egy hónap, rosszabb esetben két-három csúszást jelent, pedig kreatív erőimet mozgósítva dolgoztam rajta kora tavasztól késő őszig, amennyit csak lehetett. Többek között azon a világtól eldugott helyen, ahonnan tavalyi posztjaim jelentős részét írtam.

Ez a poszt pedig azért lehet egyfajta reboot, mert végre visszatértem a civilizáltnak mondott, gépesített világba, és lassan visszaállok az éjszakaibagoly-életmódra, amely a kődzsungelben számomra a legmegfelelőbb; és mert látom a munka végét, ideje elővennem ezt a blogot is, ha másért nem, hát mintegy rákészülésként a megjelenésre.

Earl Grey. Hot.

Eddig azt hittem, írás kapcsán csak a szerkesztőktől kell tartanom, de most már tudom, hogy a blogot olvasó barátok is legalább annyira veszélyesek. Úgyhogy megadom magam. Megint. Írok egy bejegyzést. (És köszönöm a nógatást.)

(Itt pedig egy hosszú szünet következne, mert a zárójel bezárásakor megcsörrent a telefonom, és villámtalálkozóra siettem belterjes kis közösségünk legnagyobb portáljának urához – aki itt lakik tőlem kétszáz méterre –, ahol leghírhedtebb kritikusunkkal is összefutottam. Mondom: belterj.
Még szerencse, hogy ez az okos kis program lementette a piszkozatot magától, meg is lepődtem a dolgon.
A tea pedig ismét meleg.)

Amiért pedig írok, az rövidvelősen a következő: nem tűntem el, vagyok, csak ezért-azért kizökkentem kicsit, feltorlódott a rengeteg program (ismerősök, haverok, barátok, mi mással ütné el egy magamfajta az időt?), és kevés időm akadt írni – regényt, posztot, levelet egyaránt. Ami akadt, azt csiszolásra fordítottam, és most már le merem írni, hogy tényleg van eredménye: három különböző kötetbe szánt novellám is célegyenesbe ért, kettő remélhetőleg még idén, a harmadik jövő év első negyedében meg is fog jelenni. Ha az égiek és a köztünk mozgó egyéb erők is úgy akarják.

A dolog azért fontos, mert kedvet és erőt ad a folytatáshoz, amit különben az elmúlt hetekben egyre szívesebben írnék, csak hát csiszolni kellett.

Ja, és aki felé levelezési elmaradásom van, annak üzenem, hogy belátható időn belül pótolom.

Back again

Kétségkívül az év utolsó hazai nyári fesztiválján jártam a hétvégén: nulladik alkalom, másfél sörsátort megtöltő nézősereg – ha épp mindenki ott volt, és nem a színpadoknál (két darab), akkor még el is hittük, hogy tulajdonképpen sokan vagyunk –, és olyan megveszekedett téli hideg, hogy a sátor helyett (három főnek is szűkös, de végül négyen imbolyogtunk bele) csak reggel felé, a kocsiban tudtam elaludni, mikor már rásütött a nap.

A kollega másfél órával később ébresztett az ablakon kopogva, hogy nincs-e melegem odabent. Elnyomtam egy b+et, na – tán érthető.

Mindezt csak azért írom, mert innen szép nyerni, avagy: napok óta alig vagy egyáltalán nem tudtam hozzányúlni a szövegekhez, és érzem is, hogy rendesen kiestem a ritmusból. Jó esetben is újabb napokba, rosszabb esetben hetekbe telhet, hogy visszarázódjak. De végül is öcsémék is most kezdik megint az iskolát, ha nekik megy, nekem is menni fog.

Talán.

Into the Green

2007. július 5.

Mindenekelőtt: ez a bejegyzés jó másfél-két héttel az előtt készül, hogy kikerülne a blogra, és nem ez lesz az egyetlen – ezért, ahogy ennél is, a következőkben egy ideig mindig a dátummal nyitok majd.

Nos, tehát.

Itt ülök a kertben, ölemben a notebookkal, alig öt perccel az után, hogy elmajszoltam egy negyed görögdinnyét. Igen, istentelenül finom volt.

Hét óránál is több vonat- és buszutazást követően megérkeztem egy igazán idilli helyre, ahol még mindig csak nehezen talál térerőt az ember, a tévé adása zavaros, az internetről legfeljebb szóbeszédet hallottak, és ahol alig tucatnyian ismernek névről, és azok is mind közép- vagy nagymamakorúak – s még ha tegeződöm is némelyikükkel, az égiek kegyéből biztos lehetek benne, hogy a következő tíz-tizenkét napban a minimálisan szükségesnél többet nem kommunikálunk majd egymással. Nem mintha ellenemre lenne a társaságuk, sőt, gyanítom, hogy két-három nap múlva óhatatlanul el kell majd látogatnom a helyi vendéglátó-ipari egységbe, ám mivel tiszteletben tartják a céljaimat és a kéréseimet, a nap nagyobbik felében magamban maradok – és ez jó.

Az tudja értékelni ezt igazán, aki lakott már nyolcadmagával egy háromszobás albérletben (félreértések elkerülése végett: magam már jó öt éve felhagytam az ilyesmivel), és tudja, milyen komoly szervezőmunkát igényel egy-egy keményebb vizsgaidőszak, vagy egy szerelmi légyott, példának okáért: nos, az írás még két fővel számolva is legalább ilyen komoly előszervezést követel.

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy alkotó, kreatív munkához bizonyos szempontból ingerszegény környezet kell: nagyon pártolom például a csöndet és a magányt, leszámítva Mozart Don Giovanniját és a szomszéd macskát, aki, úgy tűnik, szilárdan eltökélte, hogy a lábamhoz költözik, amíg én áldozok Kalliopé előtt.

Tudom, nem éppen ilyen bejegyzést ígértem legutóbb, ám ahhoz képest, hogy azóta kétszer is letettem arról, hogy valaha is befejezem a Sárkány és Unikornist, ez most egy ideális helyzet; azon leszek, hogy maradjon is így.

...és munka tovább

A néma csönd kemény háttérmunkát takar, tehát nem kell aggódni – és ígérem, hogy mostantól ismét rendszeresen jelentkezem. Egyszerűen csak annyi történt, hogy október végétől jöttek a születés- és ünnepnapok (nem tudom, ki hogy van vele, az én környezetemben ezek október vége és január közepe közé esnek halmozottan), és még én is rátettem egy lapáttal: soron kívül év végi barátlátogatások és projektmegbeszélések, hogy 2007-ben mi hogyan legyen.

A Sárkány és Unikornis kapcsán azt mondhatom, amit eddig is: alakul a molekula. Kétszer annyi szöveg van már készen, mint októberben volt, és ezzel arányosan gazdagodik a Hőseposzból ismert térkép, és az elfek kultúrája is. Alkalmanként persze megtorpanok, ez elkerülhetetlen, de az ötleteket ilyenkor is forgatom. A legutóbbi 'lassulást' Inathar karakterének újragondolása okozta – legközelebb majd ezzel jelentkezem.

Újra munka

„Most azonban vissza írni, hogy az a szöveg is szülessen.”

Na igen.

Egy hétig Brüsszelben voltam uniós kalandtúrán, aztán egy hétig az ágyat nyomtam, és nemhogy az írás, de a gondolkodás is nehezemre esett. Két hétre elvesztettem a kapcsolatot a szöveggel, márpedig nálam ez katasztrófa, amíg be nem fejezem. Nagyon sokáig tart ugyanis, mire visszahelyezkedek a folytatáshoz szükséges állapotba.

Mindenesetre igyekszem.