Picit megint alkotunk

Whisky, zene. Kezdésnek The Hobbit - Far Over the Misty Mountains Cold (Complete Edition Cover) - Clamavi De Profundis. Kellően drámai, kellően epikus, kellően elrepít. Meg is oldottam gyorsan a következő 25%-nyi cselekményt. Jó lesz ez. Egyelőre csak jegyzet, aztán reggel (ha úgy alakul) vázlatolom. Most nem novella, nem regény, valami más. De biztosat csak akkor, amikor (kész, le van adva, jóvá lett hagyva stb.). A lényeg, hogy nekem tetszik. Íráskor ez a fontos. Az öröm és az önbizalom (ezek nélkül bele se kezdj). Aztán majd szerkeszted, ha kész (akkor már alázattal, de azért önbizalom oda is kell, plánehogy; csak húsz év rutin azért segít).

Mire írunk? Zenére

Az ember leül, tölt egy whiskyt (nem ebben a sorrendben, de így hangzik jól a mondat), elindít egy Johnny Cash-t (Riders in the Sky), és ahelyett, hogy novellát / regényt / függeléket írna, egy bejegyzést kezd, mert már itt az ideje.

Aztán Bob Dylan (The Times They Are A-Changin’), ami menthetetlenül összefonódott a Watchmen nyitóképével. Nem olyan jó az a film, viszont iszonyatosan hangulatos, bármikor kedvem támad hozzá. A képregényt is ajánlom mindenkinek, ha van még olyan esetleg, akit valamiért elkerült. És aztán rögtön a Transmetropolitant, mert csak úgy. És a Sagát. Bár ha Brian K. Vaughan, akkor én valamiért mai napig az Ex Machinát tartom tőle a legjobbnak (nem összekeverendő a filmmel).

Metallica: Enter Sandman. Nem mondom, hogy segít írásra hangolódni, de ki tudja.

Burleszk

Bementem egy helyiérdekű drogériába csak és kizárólag nedves törlőkendőért, maszkban, udvariasan. Szigorúan rám szóltak, hogy fogjak meg egy bevásárlókocsit, mert azzal számolják a vevőket. Mire én: "Megmondom őszintén, nem szívesen fogdosnám össze, két okból. Egyrészt egy cseppfertőzéses járvány közepén szerintem nem jó ötlet fölöslegesen összefogdostatni bármit is a vevőkkel, másrészt a gyógyszertárból jövök, és tele a táskám köhögésre való gyógyszerrel az asszonynak, aki köhög, és önökkel ellentétben már látott élőben koronavírusos beteget, merthogy járványügyesként többek között ő kézbesíti nekik a karanténhatározatokat." Hát azt látni kellett volna, hogy spricceltek az emberek a közelemből. Komolyan, Chaplin ahhoz képest... No de mindegy. Amúgy reméljük, hogy csak hörghurut. Mint a gyerkőcnek (akinek már harmadik hete). Hát így.

Leginkább minden

Szomorú, hogy olyan régen írtam ide, hogy azt is elfelejtettem, hogyan kell formáznom a szöveget. Na nem a megfelelő gombokat keresem persze, hanem hogy melyik betűméret és betűtípus is kell, meg keresem a szavakat is, kicsit billegve alakul, az elmúlt bő tíz hónapban jegyzőkönyveket, szerződéseket, hirdetményeket és felhívásokat, tájékoztatásokat és dörgedelmes felszólító leveleket fogalmaztam, mindegyik nagyon kötött műfaj, szabad szövegre nem is emlékszem. Reméltem, hogy nyár elején talán lesz egy kis időm kimozdulni, mármint nagyon-nagyon a nyár elején, április legvégén, és egy hétig-kilenc napig le is jutottam vidékre, de oda is vittem persze a munkát – nem az írást –, mert bőven volt pótolnivaló.

Most egy kicsit lazább a dolog, nem sokkal persze, de legalább nem éri egyik projekt a másikat, bár persze mesélhetnék, és ha ezt a melót csinálom még húsz évig, amire azért van esély, egy raklapnyi sztorim lesz majd egy raklapnyi újabb könyvhöz, mert azokat persze nem írhatom meg úgy, pedig...

Posztmortem, izé -modern évzárás (kezdés)

Aki még nem látta a Red c. akcióvígjátékot, mindenképpen ajánlom: kellemes levezetése az évnek, főleg a nyugdíjviták fényében, el tudnám képzelni, ahogy a pénztárakat megvédi a nyuggerkommandó. Függetlenül attól, hogy a kérdésben mi az álláspontom. Ezt elég nehéz megmondani egyébként, többen kérdezték rokonaim-barátaim közül, hogy "mint hozzáértő", mit tanácsolok: itt és most is elmondom, hogy a politológia végzettség ugyan sok mindenre jó, de nyugdíjszakértőként még nekem sem lenne pofám eladni magam, másrészt pedig meg vagyok győződve róla, hogy negyven év múlva semmilyen állami szolidaritás nem lesz, nemhogy nyugdíj, szóval ebben a kérdésben nem mérvadó az álláspontom.

A filmnél (Red) egyébként messze jobb a képregény, bár ez az összehasonlítás azért most kicsit sántít. A Kick-Ass esetében teljesen igaz, hogy egy zseniális képregényből erős közepes filmet készítettek, mert ugyan a lehető legjobban ragaszkodtak az alapötlethez, ám épp a legfontosabb részeken változtattak (hogy kiszolgálják a "hollywoodi" "tömegigényt"), így kipicsázták a sztori velejét. A Rednél legalább volt eszük ahhoz, hogy az egy szem főszereplőt megsokszorozták, írtak bele néhány jó poént, köze sincs a képregényhez, viszont kellemes kis csapatgyűjtős-utaztatós bosszúmúvi az egész, szépen összeáll, ha nem vár tőle túl sokat az ember. (Nem elfeledni: nekem az It Came from Beneath the Sea is bejött, a hatkarú gumipolipjával.)

Soron kívül

Hosszú nap volt. Valami hülye álomra ébredtem hajnali fél háromkor, de az is lehet, hogy a szomjúságra – nyolc órával később ütött a BePénél elfogyasztott isteni cseresznyepá... izé, befőtt –, aztán nem tudtam visszaaludni, mert az járt az eszemben, hogy még melóba indulás előtt be kellene pótolni a pénteken és a hétvégén elmaradt adminisztrációt, meg ha már amúgy is, akkor a napi bejegyzést is megírhatnám, aztán rendbe szedhetném magam munka előtt, és akkor még arra is lenne időm, hogy indulásig reggel elintézzek néhány fontos telefont (persze nem volt). Aztán meló. Az mondjuk vicces volt, amikor kialvatlan fejjel a villamos szokott lerobbanása után beestem egy értekezletre, és a főnök szólt, hogy jaj de jó, akkor tartsak egy gyors fejtágítót a kollégáknak – ami mindig furcsa, mert van köztük, aki alsó hangon húsz évvel tapasztaltabb nálam; de mindegy –, aztán meg a sajtóból értesültünk a vezérigazgató új döntéséről, ami nem az első eset, aztán meg irány a terep, és kora délutánig vagy kétszer végigrohantam a várost (Bp., de persze fölöslegesen mondom, hiszen nincs másik városunk).

És most olyan kibebaszottul fáradt vagyok konkrétan már délután három óta – amin a meleg sem segített, meg az eső, meg a tömött villamos a tizenegy kerben, meg metrók, meg a szó szerint ropogó hot-dog Újpesten, meg a meg a meg a –, hogy leginkább a lábam fáj, de piszkosul. És holnap megint adminisztrálás és telefonálás és vonalak recsegése. Jesszus.

A környéken pedig három festmény, mindegyik kurvajó, és mind a három ihlető jelleggel kapott helyet az SU hétvégén megírandó látomásjelenetéhez. Nem annyira a konkrét tartalom, mint inkább a hangulat. Juditnak minden elismerésem! (Böngésszétek a képeit itt.)

Hét fő

Lássuk akkor, mit végeztem a héten. Először is: végre itt csillog előttem a falon az Ynev térkép, mert visszaverődik róla a lámpa fénye, de ettől még jól mutat, és csak le kell oltani a villanyt. Bár akkor elég sötét a lakás. A másik, hogy elkezdtem az ismerkedést az olyan újdonat dolgokkal, mint a Facebook vagy a Twitter, mert nem vagyok ellensége a technikai fejlődésnek, de azért nem kapkodom el a lépéstartást. A Facebookról vannak elképzeléseim, a Twitterről is hallottam már, hogy akár hasznos is lehet – az, hogy tegnap azon át, Neil Gaimantől tudtam meg, hogy elhunyt Robert Holdstock, szomorú módon ugyan, de ezt bizonyítja. Mindenesetre majd hírt adok az eredményekről.

Aztán kis túlzással 15.000 leütést haladtam a Sárkány és Unikornissal: múlt hétfőn megint azzal kezdtem, hogy visszamásztam a szöveg elejére, szerdán már érdemben is foglalkoztam régóta megírásra váró fejezetekkel, aztán a csütörtökkel megérkeztek a baráti látogatások és a hétvége, ami rögtön meg is akasztott, bár buszon utazva vagy a fürdőkádban azért írtam még egy-egy oldalnyi szöveget, ami arra utal, hogy most megint élénken él bennem a történet, nagyon ki akar jönni, hogy ilyen szépen fogalmazzak, szóval nagy reményeket fűzök a következő pár naphoz. Csütörtökig van időm írni, akkor megint a régi barátokon a sor.

Közben azon gondolkodtam, hogyan tudnám átbabrálni ezt a felületet: abból, hogy a Facebookkal is csak most ismerkedek, mindenki levonhatja a következtetést, mennyire értek a HTML-programozáshoz, még ha egy template buherálása az egyszerűbb feladatok közé tartozik is, szóval nem fogom elkapkodni, de előbb-utóbb alighanem változtatok a blog külsején. Kezd zavaróan hosszú lenni ez a sötétzöld sáv itt a jobb oldalon, legalábbis jó lenne kétoldalassá tenni. Akár egy teljesen új dizájnnal. Vagy tudom is én. Esetleg ha valakinek van valami ötlete, szívesen veszem.

Továbbá a minap hosszú szünet után újra érdemben megszólaltam az RPG.hu-n, elf-ügyben az Urria gyermekei topicban, s annak kapcsán arra gondoltam, előveszem és letisztázom az elfekről írt háttéranyagomat. Nem holnapra, hanem majd egyszer. Addig is, akit ez a kérdés érdekel, érdemes körülnéznie a fórumon.

Back again

Kezdek regenerálódni, amiben sokat segített, hogy csütörtökre mindenképpen össze kellett szednem magam, egyrészt, mert volt egy fontos találkozóm, másrészt, mert ismét vendégül láttuk Eric barátomat, és semmiképp nem akartam kihagyni az alkalomra ígért kártyapartit. Még a múltkori versenyen bevásárolt a legújabb kiegészítőből (Krán Törvénye), és ki akartuk próbálni a paklit.

Mivel nem túl nagy a lakás, logisztikailag ez úgy nézett ki, hogy Eric helyet foglalt a vendégfotelben, én a zsámolyon, a felállított tábori asztalra pedig, hogy könnyebb legyen fölvenni a lapokat, egy többé-kevésbé fehér terítőt tettünk, ami nem is kicsit restihangulatot adott a dolognak, de hát így érdemes; játszottunk is valami hajnali egy óráig. (Magáról a játékról majd lesz egy külön poszt, amolyan novellaszerű.)

A regenerálódáshoz tartozik, hogy napokon belül lesz egy kis reklámkampány a blog körül. Persze semmi extra, de úgy döntöttem, ideje nyilvánosabbá tennem, most, hogy már a regény végéhez közeledek.

Rajongók közt

Azt ígértem, a M*K-versenyről beszámoló később, úgyhogy legyen, végül is eléggé késő van, hajnali háromnegyed négy, ami nekem olyan, mintha mondjuk este fél tizenegy lenne.

Ezt azért is fontos tudni, mert a találkozó napján, szombaton, a macskák engem délelőtt tizenegykor ébresztettek, remek érzékkel, mivel így egyrészt kipihenhettem magam, aludtam uszkve öt órát, másrészt rácsöröghettem Eric van Dien barátomra, aki ennek hála elérte a 14:30-as vonatot. Merthogy amúgy elaludt, és én ébresztettem.

A versenyt a Fanyüvő étterem alsó részében rendezték, a kinti nyirkos hideghez képest párás melegben, mivel 120+ ember nyüzsgött az asztalok körül, amire még a szervezők sem számítottak. Ettől még mindenki talált helyet, és minket is leültettek két grafikus kollégánkkal, akik pontosan ugyanannyit tettek hozzá a M*K-hoz, mint mi ketten Erickel: három kártyát ők rajzoltak, másik három kártyához pedig a mi regényeinkből merítették az ihletet a tervezők. Nem tudom, összesen hány lap van a Kiválasztottakban, de gyanús, hogy mi négyen ezzel az összesen hat lappal olyan 0,01-0,05 százalékot képviseltünk a hozzáadott kreatív tartalomból.

Ennek megfelelően nem mutatkozott túl nagy érdeklődés, a grafikusokat talán többen keresték, minket írókat talán kevesebben, de egyrészt soha nem irigykedtünk egymásra, másrészt az ember annak is örül, ha csak egyetlen olvasó odajön hozzá – márpedig hozzám rögtön ketten is jöttek. Erichez meg vagy négyen, de hát neki most jelent meg az új regénye. Ami egyébként nagyon jó.

A M*K-stábja különben kitett magáért, a rendezvényt gördülékenyen vezették, a játékosok száma bőven több volt, mint a más hasonló kártyajátékoknál szokott, minket pedig istenesen vendégül láttak, és remek beszélgetéseket folytattunk késő estébe nyúlóan; végül éjfél előtt bontottunk asztalt. Élményekkel és tapasztalatokkal gazdagabban, ahogy mondani szokták, Eric pedig tíz csomag kártyát is hozzácsapott az egészhez, mert régen ő is játszott, én meg rábeszéltem, hogy nosza, hajrá, nekem is van otthon pakli, legközelebb majd együtt verjük a blattot az írótalálkozón.

Vidéki lévén Eric nálam húzta meg magát, már amennyire a macskáktól elfért, és amennyire hagytak minket, kipihentük az este fáradalmait, másnap pedig meglátogattuk Boomen mestert, aki békaugrásnyira lakik innen. Éppen lábadozik, de legalább ezerrel dolgozhat a különféle kötetekbe ígért szövegein, mi meg ugye gyógysört vittünk neki, hogy a munkához jó kedve is legyen, szóval remélhetőleg azon a fronton is lesz némi haladás.

Earl Grey. Hot.

Eddig azt hittem, írás kapcsán csak a szerkesztőktől kell tartanom, de most már tudom, hogy a blogot olvasó barátok is legalább annyira veszélyesek. Úgyhogy megadom magam. Megint. Írok egy bejegyzést. (És köszönöm a nógatást.)

(Itt pedig egy hosszú szünet következne, mert a zárójel bezárásakor megcsörrent a telefonom, és villámtalálkozóra siettem belterjes kis közösségünk legnagyobb portáljának urához – aki itt lakik tőlem kétszáz méterre –, ahol leghírhedtebb kritikusunkkal is összefutottam. Mondom: belterj.
Még szerencse, hogy ez az okos kis program lementette a piszkozatot magától, meg is lepődtem a dolgon.
A tea pedig ismét meleg.)

Amiért pedig írok, az rövidvelősen a következő: nem tűntem el, vagyok, csak ezért-azért kizökkentem kicsit, feltorlódott a rengeteg program (ismerősök, haverok, barátok, mi mással ütné el egy magamfajta az időt?), és kevés időm akadt írni – regényt, posztot, levelet egyaránt. Ami akadt, azt csiszolásra fordítottam, és most már le merem írni, hogy tényleg van eredménye: három különböző kötetbe szánt novellám is célegyenesbe ért, kettő remélhetőleg még idén, a harmadik jövő év első negyedében meg is fog jelenni. Ha az égiek és a köztünk mozgó egyéb erők is úgy akarják.

A dolog azért fontos, mert kedvet és erőt ad a folytatáshoz, amit különben az elmúlt hetekben egyre szívesebben írnék, csak hát csiszolni kellett.

Ja, és aki felé levelezési elmaradásom van, annak üzenem, hogy belátható időn belül pótolom.

Community

Amikor elkezdtem írni ezt a blogot, elhatároztam, hogy nem teszem be oldalra az ismerősök blogjait, hiszen az enyém nem személyes, hanem szakmai blog (vagy valami afféle), ráadásul kényes vagyok a magánéletemre, és interneten nem szívesen osztom meg bárkivel.

Revideálnom kell az álláspontomat. Nem csak azért, mert ha valaki kitesz egy ide mutató linket a blogjára, akkor az olyan, mint egy kézfogás, amelyet nem illik visszautasítani, hanem azért is, mert – figyelem, közhely! – az iwiw és egyebek korában úgyis minden lekövethető, és ha már egyszer blogot írok, akkor értelmetlen lenne szélmalomharcot vívnom ez ellen.

Harmadrészt pedig: az utóbbi időben amúgy is személyesebbé vált ez a blog, mint terveztem volt. Tisztán szakmainak szerettem volna, ahol a magam szintjén osztom az észt, de esett már szó könyvekről és filmekről is… szóval kapitulálok magam előtt. (Nem mintha szakmai szempontból nem lenne fontos, hogy egy szöveg szerzője milyen előismeretekkel bír, milyen más művek befolyásolják, de hát… minek magyarázzam?)

Szóval üdvözlöm a régi ismerősöket ott a jobb oldalon, és remélem, hogy közösen gyarapszunk a jövőben!

És kösz a halakat!

2007. július 13.

Újabb társasági eseményként délelőtt pecázni voltam, pontosabban hajnaltájt felzörgettek és rávettek, hogy csatlakozzak. Állítólag megígértem.

Tudni kell, hogy a ritka kivételektől eltekintve nem tudok bárhol és bármikor írni: olykor megszáll az ihlet, és akkor igen, de általában csöndre és magányra van szükség. A tópart lényegében ilyen, csak hát ott meg a kapásjelzőre kellett figyelni – szó se róla, szerencsés nap volt, lett eredménye a dolognak –, és úgy nehéz nyomon követni a karaktereket.

Másképp mondva: ma nem nagyon haladtam. Viszont többet biztosan nem tévesztem össze a pontyot a keszeggel.

Sozialleben

2007. július 7.

Mint azt előre sejtettem, valóban elkerülhetetlen volt, hogy előbb-utóbb bevonódjak a közösségi életbe, így ma délután részt vettem életem első májusfa kitáncolásán. Nem mondom, a kosztra nem lehetett panasz, és bár a sör határozottan jeges volt olykor, mindenkivel hamar megittam a pertut. Vendégszerető népek ezek, meghívták a német szomszédokat is, pedig általában egy szavukat sem érik, és jellemzően mind hangosabban kérdezgetik őket, hogy nem kérnek-e még.

Még szerencse, hogy holnap útra kelnek a messzi Deutschlandba, különben óhatatlanul igényt tartanának további tolmácsi szolgálataimra; kellett nekem leleplezni magam. Mire visszatérnek, aligha leszek itt – bár ahogy a dolgok alakulnak, nem kizárt, hogy augusztusban is lebútorozok, és akkor alighanem összefutunk.

ZOO

2007. július 6.

Miután levadászott valami betévedt kitinpáncélos idegent, amely délelőtt óta kapart a hűtő mögött, a macska megtalálta a kedvenc helyét a házban, és cseppet sem lepett meg: a kispárnámat én is őszintén szeretem. Eredményei dacára egyelőre még volt szívem lepaterolni róla, de a legújabb elbeszélésembe már belenyávogta magát, és ha így folytatja, idővel főszereplő is lehet akár – ötletem éppen van rá, és a megvalósításra is van esély.

Ironikus, de a legnagyobb ellenfele Blöki-D2, a Microsoft Word háziebe, aki súgni ugyan keveset tud – folyton csak zavarna vele –, de olykor mulattat a felpislantásaival, ahogy a születő szöveget figyeli.