Az Abbitkirálynő kapcsán írtam korábban, hogy akadnak kimaradt vagy végül másként megírt jelenetek / részek, amelyek akár érdekesek is lehetnek. A Hőseposznál is voltak ilyenek, egy apokrif 1 nevű fájlban találtam rájuk: ezekből válogatok most.
Az első kihagyott rész egy idézet, amit a jegyzet szerint mottónak szántam, és engem is meglepett, mert egyáltalán nem emlékszem rá, hogy valamikor akartam mottót. Pedig igen találó lett volna:
"Az élet nem az, amit az ember megélt, hanem amire emlékszik, és ahogyan emlékszik rá, amikor elmesélte." – Gabriel García Marquez
No igen. A Hőseposz történetének az alapja ez, és a második végül kihagyott rész illik is ide. Emlékszünk arra a részre, amikor Shen (az elf), Charem (a crantai) és Durag (az ork) menekülnek? A 247-248. oldalon van egy rövid jelenet, amikor Durag eltűnik, Shen pedig elindul, hogy megkeresse. Minderről Charem számol be a naplójában, ahogy arról is, hogy visszatértük után furán viselkedtek, és fel is teszi a kérdést – de csak magának, mert sejti, hogy úgysem kapna válasz –, hogy vajon mi történhetett?
Nos, a kimaradt jelenet (a gépiratból minden változtatás nélkül átemelve) a következő:
Shennek nem esett nehezére követni az ork nyomait. Könnyen rájött, hogy Durag előbb vadászott, aztán lakmározott – megtalálta egy fácán, odébb egy süldő vaddisznó maradványait –, majd egyszerűen csak sétált az erdőben, mígnem eljutott egy vékony, halkan csörgedező kis patakig.
– Mesélj Bömbölő Gjoradrról, Nagy Shan!
Shen meglepetten nézett fel. Durag egy kőris ágai között üldögél, onnan kiáltott neki. Semmi kétség: ő volt, és a velariumi elfek nyelvét beszélte.
– Te… beszéled a nyelvünket? – kérdezte tőle.
– Bűbájosság – felelte Durag, és leugrott a fáról. Nagyot dübbent a földön. – Brakhturd, a törzsi sámánunk sokféle italt tud: olyat, ami azonnal öl, olyat, amitől erősebb lesz a hímek töke, és olyat, amivel meg tudjuk érteni az állatokat. – Felröhögött. – Úgy tűnik, az elfek is valami állatok lehetnek… Volt nálam néhány korty az egyik főzetéből; mikor jönni láttalak, megittam. Most van néhány percünk. – Közelebb lépett, de még mindig a patak túlpartján állt. – Mesélj az ősömről, Nagy Shan!
– Bömbölő Gjoradr… – Shen kicsit tétovázott. – Egyszer valóban küzdöttünk egymással, de már nagyon régen… Akkor még nem hívták Bömbölőnek. Nagy volt, igen nagy orch, és vörös, mint az Első Hold. Az asszonya pedig fekete, akár az éjszaka. Nmurnak hívták, azt hiszem.
– Nmur, igen – bólintott Durag. – Hogy harcoltatok, mesélj!
– Gjoradr… Gjoradr falkát vezetett az erdeinkbe, de felfedeztük… Lesből támadtunk rájuk, a fák magasából, de hősiesen viselkedtek, és nagy harc volt. Sok vadászunk elesett.
– Te vezetted őket?
– Igen.
– Hazudsz! – dörrent rá a főnök. – Hazudsz! Érzem! Brakhturd nagy sámán; jó varázs. Mi volt a te tiszted ott?
– Én… megtartó voltam; afféle sámán.
– Sokáig küzdöttetek Gjoradrral?
Shen nem tudta, mit feleljen.
– Válaszolj, Nagy Shan! – kiáltott rá az ork, és a patakba lépett. – Válaszolj, a szellemeid nevére!
– Nem. Nem sokáig.
– Mi történt?
– Én… A vezetőnk visszavonulást parancsolt. Az orchok megrohanták a fákat, a földre kellett másznunk. Gjoradr mellé ugrottam le. Elfutottam.
– Elfutottál?
Shen állta Durag vizslató tekintetét.
– Ne bolygassuk ezt, Durag! – mondta hirtelen. – Gjoradrot hősnek éneklitek: az is volt. Ne érdekeljen, hogy egy rühes elf hogy látja ezt az egészet.
– Nagy Shan elfutott… folytasd! Mi lett utána? Folytasd, vagy széttépem azt a nyamvadt crantait az áldott tisztásodon!
Shen engedett.
– Gjoradr üldözőbe vett. Megbotlottam, ő rám vetette magát… Beleesett a tőrömbe. Aztán odaért Nmur, és egy kölyköt mutatott nekem. És a nevemet kérdezte. Ennyi.
Durag bólintott.
– Nagy Shan elfutott… Gjoradr nem volt mindig Bömbölő, és… egy asszony csinált belőle hőst. – Felmorrant, hangosan fújta ki a levegőt. – Hazugság az egész? Minden, amit az apám mesélt? Amit a fiaim tanultak? Az egész csak egy… mese?
– Nem mese, Durag. Legenda.
A főnök dühösen vakkantott felé, nyál fröcsögött a szájából.
– Hazugság! Hazudott Nmur, hazudott Zengő Bjuwadr, hazudott mindenki más is! Az összes énekmondó! Az egész vérbosszú hazugság!
– Shanaguk igaz – szólt Shen. – Igaz a csata a jégen, igaz a névadás, igaz a párviadal Khavirral, Ruthokkal és Ortwoddal, és igaz a nagy ütközet, amit ötszázhetvennégy esztendeje Ughurras talpasai ellen vívtam a Tíz Tó mellékén. Én vezettem Vel’Lar seregét háromszázegy éve Agrobak főnök ellen, és én voltam az, aki kardommal Mortakor vérét vettem a saját főnöki sátrában!
– Urtowod, Ughorra, Murdagor – sorolta Durag. – Még a nevüket is rosszul tudod!
– Mit számít? – kérdezte tőle Shen olyan halkan, hogy még a patak csobogása is hangosabbnak rémlett egy pillanatra. – A lényeg megmarad.
A kimaradt jelenet szerint tehát ez történt, ezért morgott visszatérve Durag, és ezért nem szólt semmit Shen. Kettejük viselkedését és Charem tűnődését meghagytam a végleges szövegben, mert ezzel kicsit felcsigázhattam az olvasó kíváncsiságát, a válasz pedig nem volt olyan fontos, hogy a hiánya feltűnjön, a fentieket viszont kihúztam, mert úgy éreztem, túl egyértelműen mondanám ki azt, amiről a regény szól, és mert Duragnak – jól belegondolva – egész másképp kellett volna reagálnia erre, mint egyszerű kis morgással és rosszkedvvel. Szóval ha most az lenne a kérdés, hogy mi történt: az, amit beidéztem, vagy valami más, akkor azt válaszolnám, hogy biztosan nem beszélgettek egymással, viszont nem tudom, mi más történt vajon.
A harmadik szövegrészlet az Ughjorbagannal vívott csata egy első verziója, ennyiben tehát nem kimaradt, hanem alternatív jelenet (a könyvben a csata a 275. oldaltól olvasható). Nem sok készült el belőle, de két szempontból is érdekes lehet. Egyrészt mert látszik, hogy az alkotás nem állandó előrehaladás, hanem sokszor újra meg újra ugyanazzal a jelenettel kell dolgozni, át- meg átjavítani, gyakran kihajítani, másrészt előrevetíti azt az – egyszer megírandó – ötletemet, hogy Ughjorbagan keresi és építgeti a kapcsolatot a többi ork hérosszal.
– Nhurakla Shen – szólította meg a rehynn. – Tudnom kell még valamit? Az yrch hordák, a szellemlovasok és a démonurak már itt vannak. Van még bármi a kezében? Meg tud még lepni?
A megtartó a fejét rázta.
– Nem hiszem. – A csatát figyelte, az alant kibontakozó ütkötetet. Vérbe borult a völgykatlan, ahogy az orkok és az elfek serege összekeveredett. A három démon a pegazusok hőseivel csatázott, a hadak pedig ott hullámzottak oszloplábaik körül. Éjjeli sötétbe borult az egész vidék, még annál is feketébb lett: csak a hiddon kék és vörös világában láthatták egymást a harcoló felek. – Soha nem láttunk tőle mást, és Charem sem írt ilyesmiről, azt hiszem. De a naplót épp csak átfutni volt időm.
– Akkor… hol késik ő?
– Jönni fog – felelte Shen. – A megfelelő pillanatra vár.
A rehynn lemutatott a völgybe. Kezében felvillant a kard, s egyetlen pillanatra fény gyúlt a harcolók fölött.
– Elfogy a serege, mire ideér. – Elhallgatott. – Vagy talán épp ezt akarja?
Magasabbra szöktette hátasát, pengéje vörösen lobbant, szemei aranylón felragyogtak, ahogy néhány szót suttogott. Shen érezte a manaháló remegését; az Ősök hatalma szinte felperzselte, miközben magába szívta a mágikus energiákat.
– Odalent… Odalent van, és készül valamire… valami sötétre! – szólt aztán a rehynn, hosszú percek múlva. Lejjebb ereszkedett. Shen először látta bizonytalannak: tétovázott.
– Körém! – kiáltotta, és négy testőre közelebb húzódott hozzá. – Te is, nhurakla Shen; szükség lesz rád, azt hiszem.
A megtartó melléje húzódott pegazusával. – Bemegyünk – mondta nekik a rehynn. – Pegazusok nélkül, a hegy mélyébe, ahol az yrch lakik. Csakhogy vár minket… Nem látok be a barlangjába, nem tudtam tisztán kivenni. Sokan vannak, gondolom, a legjobb kardforgatói. Csapda, de be kell mennünk, mert tervez valamit, amivel fordíthat a csatán… Meg kell akadályoznunk benne!
Testőrei rezzenetlenül állták kérdő tekintetét; Shen bólintott. Allrin csak ennyit akart. Egy szót rikoltott, és kifordult alóluk a világ.
Egy barlangcsarnokban buktak elő a Semmiből, és azonnal rájuk rontottak Ughjorbagan testőrei. Jó három fejjel magasabbak voltak, mint az orkok általában, és nem volt náluk fegyver.
A Szavukkal harcoltak.
Recsegve üvöltötték az elfekre az ősnyelv Hatalomszavait, vérrel és epével együtt köpték feléjük a pusztító igéket. Az egyik testőrt a levegőbe emelték, a teste kétfelé csavarodott, és közben szilánkosra törtek a csontjai. A másiknak a szemei változtak tűzgolyókká; a harmadikon felrobbant a vért, és felszaggatta a mellkasát.
A negyediket és Shent a falhoz csapták. Aléltan estek hanyatt.
De a megtartó szinte azonnal magához tért.
Thushur sámánjai! Inhar-inein mélyéről! Aquirok szívét eszik, aquir nyelvet beszélnek…
Ennyi. Van még jó pár dolog, de azokat nem érdemes közszemlére tenni – kivéve egy erratát, mert egy tördelési hiba miatt a regényből kimaradt egy bekezdés, amiről nemsokára még lesz szó.
Az első kihagyott rész egy idézet, amit a jegyzet szerint mottónak szántam, és engem is meglepett, mert egyáltalán nem emlékszem rá, hogy valamikor akartam mottót. Pedig igen találó lett volna:
"Az élet nem az, amit az ember megélt, hanem amire emlékszik, és ahogyan emlékszik rá, amikor elmesélte." – Gabriel García Marquez
No igen. A Hőseposz történetének az alapja ez, és a második végül kihagyott rész illik is ide. Emlékszünk arra a részre, amikor Shen (az elf), Charem (a crantai) és Durag (az ork) menekülnek? A 247-248. oldalon van egy rövid jelenet, amikor Durag eltűnik, Shen pedig elindul, hogy megkeresse. Minderről Charem számol be a naplójában, ahogy arról is, hogy visszatértük után furán viselkedtek, és fel is teszi a kérdést – de csak magának, mert sejti, hogy úgysem kapna válasz –, hogy vajon mi történhetett?
Nos, a kimaradt jelenet (a gépiratból minden változtatás nélkül átemelve) a következő:
Shennek nem esett nehezére követni az ork nyomait. Könnyen rájött, hogy Durag előbb vadászott, aztán lakmározott – megtalálta egy fácán, odébb egy süldő vaddisznó maradványait –, majd egyszerűen csak sétált az erdőben, mígnem eljutott egy vékony, halkan csörgedező kis patakig.
– Mesélj Bömbölő Gjoradrról, Nagy Shan!
Shen meglepetten nézett fel. Durag egy kőris ágai között üldögél, onnan kiáltott neki. Semmi kétség: ő volt, és a velariumi elfek nyelvét beszélte.
– Te… beszéled a nyelvünket? – kérdezte tőle.
– Bűbájosság – felelte Durag, és leugrott a fáról. Nagyot dübbent a földön. – Brakhturd, a törzsi sámánunk sokféle italt tud: olyat, ami azonnal öl, olyat, amitől erősebb lesz a hímek töke, és olyat, amivel meg tudjuk érteni az állatokat. – Felröhögött. – Úgy tűnik, az elfek is valami állatok lehetnek… Volt nálam néhány korty az egyik főzetéből; mikor jönni láttalak, megittam. Most van néhány percünk. – Közelebb lépett, de még mindig a patak túlpartján állt. – Mesélj az ősömről, Nagy Shan!
– Bömbölő Gjoradr… – Shen kicsit tétovázott. – Egyszer valóban küzdöttünk egymással, de már nagyon régen… Akkor még nem hívták Bömbölőnek. Nagy volt, igen nagy orch, és vörös, mint az Első Hold. Az asszonya pedig fekete, akár az éjszaka. Nmurnak hívták, azt hiszem.
– Nmur, igen – bólintott Durag. – Hogy harcoltatok, mesélj!
– Gjoradr… Gjoradr falkát vezetett az erdeinkbe, de felfedeztük… Lesből támadtunk rájuk, a fák magasából, de hősiesen viselkedtek, és nagy harc volt. Sok vadászunk elesett.
– Te vezetted őket?
– Igen.
– Hazudsz! – dörrent rá a főnök. – Hazudsz! Érzem! Brakhturd nagy sámán; jó varázs. Mi volt a te tiszted ott?
– Én… megtartó voltam; afféle sámán.
– Sokáig küzdöttetek Gjoradrral?
Shen nem tudta, mit feleljen.
– Válaszolj, Nagy Shan! – kiáltott rá az ork, és a patakba lépett. – Válaszolj, a szellemeid nevére!
– Nem. Nem sokáig.
– Mi történt?
– Én… A vezetőnk visszavonulást parancsolt. Az orchok megrohanták a fákat, a földre kellett másznunk. Gjoradr mellé ugrottam le. Elfutottam.
– Elfutottál?
Shen állta Durag vizslató tekintetét.
– Ne bolygassuk ezt, Durag! – mondta hirtelen. – Gjoradrot hősnek éneklitek: az is volt. Ne érdekeljen, hogy egy rühes elf hogy látja ezt az egészet.
– Nagy Shan elfutott… folytasd! Mi lett utána? Folytasd, vagy széttépem azt a nyamvadt crantait az áldott tisztásodon!
Shen engedett.
– Gjoradr üldözőbe vett. Megbotlottam, ő rám vetette magát… Beleesett a tőrömbe. Aztán odaért Nmur, és egy kölyköt mutatott nekem. És a nevemet kérdezte. Ennyi.
Durag bólintott.
– Nagy Shan elfutott… Gjoradr nem volt mindig Bömbölő, és… egy asszony csinált belőle hőst. – Felmorrant, hangosan fújta ki a levegőt. – Hazugság az egész? Minden, amit az apám mesélt? Amit a fiaim tanultak? Az egész csak egy… mese?
– Nem mese, Durag. Legenda.
A főnök dühösen vakkantott felé, nyál fröcsögött a szájából.
– Hazugság! Hazudott Nmur, hazudott Zengő Bjuwadr, hazudott mindenki más is! Az összes énekmondó! Az egész vérbosszú hazugság!
– Shanaguk igaz – szólt Shen. – Igaz a csata a jégen, igaz a névadás, igaz a párviadal Khavirral, Ruthokkal és Ortwoddal, és igaz a nagy ütközet, amit ötszázhetvennégy esztendeje Ughurras talpasai ellen vívtam a Tíz Tó mellékén. Én vezettem Vel’Lar seregét háromszázegy éve Agrobak főnök ellen, és én voltam az, aki kardommal Mortakor vérét vettem a saját főnöki sátrában!
– Urtowod, Ughorra, Murdagor – sorolta Durag. – Még a nevüket is rosszul tudod!
– Mit számít? – kérdezte tőle Shen olyan halkan, hogy még a patak csobogása is hangosabbnak rémlett egy pillanatra. – A lényeg megmarad.
A kimaradt jelenet szerint tehát ez történt, ezért morgott visszatérve Durag, és ezért nem szólt semmit Shen. Kettejük viselkedését és Charem tűnődését meghagytam a végleges szövegben, mert ezzel kicsit felcsigázhattam az olvasó kíváncsiságát, a válasz pedig nem volt olyan fontos, hogy a hiánya feltűnjön, a fentieket viszont kihúztam, mert úgy éreztem, túl egyértelműen mondanám ki azt, amiről a regény szól, és mert Duragnak – jól belegondolva – egész másképp kellett volna reagálnia erre, mint egyszerű kis morgással és rosszkedvvel. Szóval ha most az lenne a kérdés, hogy mi történt: az, amit beidéztem, vagy valami más, akkor azt válaszolnám, hogy biztosan nem beszélgettek egymással, viszont nem tudom, mi más történt vajon.
A harmadik szövegrészlet az Ughjorbagannal vívott csata egy első verziója, ennyiben tehát nem kimaradt, hanem alternatív jelenet (a könyvben a csata a 275. oldaltól olvasható). Nem sok készült el belőle, de két szempontból is érdekes lehet. Egyrészt mert látszik, hogy az alkotás nem állandó előrehaladás, hanem sokszor újra meg újra ugyanazzal a jelenettel kell dolgozni, át- meg átjavítani, gyakran kihajítani, másrészt előrevetíti azt az – egyszer megírandó – ötletemet, hogy Ughjorbagan keresi és építgeti a kapcsolatot a többi ork hérosszal.
– Nhurakla Shen – szólította meg a rehynn. – Tudnom kell még valamit? Az yrch hordák, a szellemlovasok és a démonurak már itt vannak. Van még bármi a kezében? Meg tud még lepni?
A megtartó a fejét rázta.
– Nem hiszem. – A csatát figyelte, az alant kibontakozó ütkötetet. Vérbe borult a völgykatlan, ahogy az orkok és az elfek serege összekeveredett. A három démon a pegazusok hőseivel csatázott, a hadak pedig ott hullámzottak oszloplábaik körül. Éjjeli sötétbe borult az egész vidék, még annál is feketébb lett: csak a hiddon kék és vörös világában láthatták egymást a harcoló felek. – Soha nem láttunk tőle mást, és Charem sem írt ilyesmiről, azt hiszem. De a naplót épp csak átfutni volt időm.
– Akkor… hol késik ő?
– Jönni fog – felelte Shen. – A megfelelő pillanatra vár.
A rehynn lemutatott a völgybe. Kezében felvillant a kard, s egyetlen pillanatra fény gyúlt a harcolók fölött.
– Elfogy a serege, mire ideér. – Elhallgatott. – Vagy talán épp ezt akarja?
Magasabbra szöktette hátasát, pengéje vörösen lobbant, szemei aranylón felragyogtak, ahogy néhány szót suttogott. Shen érezte a manaháló remegését; az Ősök hatalma szinte felperzselte, miközben magába szívta a mágikus energiákat.
– Odalent… Odalent van, és készül valamire… valami sötétre! – szólt aztán a rehynn, hosszú percek múlva. Lejjebb ereszkedett. Shen először látta bizonytalannak: tétovázott.
– Körém! – kiáltotta, és négy testőre közelebb húzódott hozzá. – Te is, nhurakla Shen; szükség lesz rád, azt hiszem.
A megtartó melléje húzódott pegazusával. – Bemegyünk – mondta nekik a rehynn. – Pegazusok nélkül, a hegy mélyébe, ahol az yrch lakik. Csakhogy vár minket… Nem látok be a barlangjába, nem tudtam tisztán kivenni. Sokan vannak, gondolom, a legjobb kardforgatói. Csapda, de be kell mennünk, mert tervez valamit, amivel fordíthat a csatán… Meg kell akadályoznunk benne!
Testőrei rezzenetlenül állták kérdő tekintetét; Shen bólintott. Allrin csak ennyit akart. Egy szót rikoltott, és kifordult alóluk a világ.
Egy barlangcsarnokban buktak elő a Semmiből, és azonnal rájuk rontottak Ughjorbagan testőrei. Jó három fejjel magasabbak voltak, mint az orkok általában, és nem volt náluk fegyver.
A Szavukkal harcoltak.
Recsegve üvöltötték az elfekre az ősnyelv Hatalomszavait, vérrel és epével együtt köpték feléjük a pusztító igéket. Az egyik testőrt a levegőbe emelték, a teste kétfelé csavarodott, és közben szilánkosra törtek a csontjai. A másiknak a szemei változtak tűzgolyókká; a harmadikon felrobbant a vért, és felszaggatta a mellkasát.
A negyediket és Shent a falhoz csapták. Aléltan estek hanyatt.
De a megtartó szinte azonnal magához tért.
Thushur sámánjai! Inhar-inein mélyéről! Aquirok szívét eszik, aquir nyelvet beszélnek…
Ennyi. Van még jó pár dolog, de azokat nem érdemes közszemlére tenni – kivéve egy erratát, mert egy tördelési hiba miatt a regényből kimaradt egy bekezdés, amiről nemsokára még lesz szó.
No comments:
Post a Comment