R.I.P. Chester Bennington

Ha egy CD esetében lenne értelme, írhatnám, hogy rongyosra koptattam a Hybrid Theory és a Meteora felvételeit a debreceni évek alatt. Otthon, a vonaton, az albérlet és a jogi Campus közötti sétákon varjakkal a fejem fölött, főleg, ha ködben. Jézusom, de rég volt. Egyszer felmerült, hogy kiugrunk Bécsbe a Linkin Park koncertjére. A VOLT-ra jöttek idén, de azt mondtam, régen rajongtam már értük, csak ezért nem megyek le, meg biztos jönnek még... Erre mondják, hogy soha ne szalasszuk el a lehetőséget, nemde? Egyébként amióta csak láttam a Breaking the Habit klipjét, meg hallva-látva azt az energiát, amit ez a fickó beleölt a dalokba, annyira éreztem, hogy ez lesz a vége... Sajnálom. Mai napig gyakran meghallgatom egy-egy régi dalukat, a novelláimhoz-regényeimhez pedig rengeteget tettek hozzá; a Hőseposzt és az Abbitkirálynőt szinte a fenti két lemezre írtam.

Köszönöm.

Legjobb egyebek? Oscar 2017 (2.)

A legjobb film-jelölések után lássuk (lássam, legalább én, a díjkiosztó előtt), kire-mire adnám a voksot laikusként az általam is értelmezhető kategóriákban.

Legjobb rendező – Még az általános iskolában (talán hetedikben) írtam és tanári segédlettel rendeztem egy kis színjátékot, meg a gimiben írtunk-játszottunk-forgattunk valami nehezen meghatározható mizét az egyik március 15-ére. Ezen bőséges tapasztalataim alapján bátran állíthatom, hogy lövésem sincs, mennyi mindent tart kézben egy rendező, tehát a következőket ennek fényében kérem értékelni. Mint az előző posztban írtam, a Moonligth-ot nem tudom filmként értelmezni, és bár jeleneteket is jól meg lehet rendezni, valahogy nem érzem, hogy akárcsak a jelenetek megérdemelnék; a Manchester by the Sea ereje pedig szerintem inkább a színészekben és a forgatókönyvben rejlik, mely utóbbit amúgy a rendező, Kenneth Lonergan írta, így őt inkább ott díjaznám. A Hacksaw Ridge zsánerfilm, és bár annak erős, rendezésben mégsem Mel Gibsont mondanám, mert csak azt csinálta, amit szokott, azért meg már kapott (Braveheart). Szóval marad Denis Villeneuve az Arrival-ért, csakhogy az a film engem vagy kétszer elvesztett nézés közben (pedig moziban láttam és a sci-fi meg Amy Adams is bejön amúgy), akkor pedig csak nem végezte jól a munkát – és ott van még Damien Chazelle: La La Land. Ami azzal együtt, hogy engem nagyon felidegesített, mert egy felfújt közhelynek találtam középszerű zenékkel, tény, hogy jó ritmusú, jól összerakott, a nézők nagy részére láthatóan hatást gyakorló film, szóval egye fene, ezt megkaphatja. Legyen Damien Chazelle. De valamiért úgy érzem, hogy Barry Jenkins kapja majd a Moonlight-ért.

Legjobb filmek? Oscar 2017

Szeretem élőben nézni az Oscart és drukkolni a kedvenc filmekért, színészekért, s hogy az élmény teljes legyen, előtte igyekszem megnézni az összest jelölt filmet (leszámítva a kizárólag technikai díjra jelölteket). Persze ez nem mindig sikerül, de idén egész jól haladok, a fontosabb kategóriákkal már majdnem végeztem is. Szubjektív értékelések következnek, röviden.

Retró recenzió: Galaktika 1. és 2.

Vannak ajándékok, amelyeket nem lehet eléggé értékelni, és sci-fi rajongóként, azt hiszem, egy kb. 100 kötetes Galaktika-, Metagalaktika- és Robur-gyűjtemény ebbe a kategóriába tartozik. Azt nem ígérhetem, hogy sorra fogom venni az összeset, de hogy időnként szemezgetni fogok belőlük, azt biztos, hátha ezzel egy kicsit meghálálhatom.

Galaktika 1.

(1972, szerk.: Kuczka Péter, szerzők: Isaac Asimov, Dmitrij Alekszandrovics Bilenkin, Robert Sheckley et al., példányszám: 39.800)

Asimov novellái (Hajótörés a Vesta térségében, Évforduló) egymásra építkeznek: az első lényegében egy szituációs írás, amiből jó érzékkel hozza ki a legjobbat úgy, hogy a karakterein és a párbeszédein azért nagyon érződik, hogy ez egy korai novellája volt – a második viszont, ami a cselekmény idejét és a megírás időpontját illetően is húsz évvel követi az elsőt, már egy biztos kezű, nagyon is saját hangú íróról tanúskodik, okosan továbbgondolt karakterekkel. Persze nem lélektani mélységet kell keresnünk, viszont azt kapjuk, amit Asimov nagyon jól tud: nagyon határozott vonásokkal megfestett, való életből vett mintákra alapozott szereplőket, és persze egy rejtélyt...

Szellemi betevő

Múlt héten a csillagok szerencsés összjátéka folytán előbb Jan van den Boomen, később Raoul Renier barátommal sikerült összefutnom néhány órára, és a hármas találkozó is csak egy hajszálon múlt (én olyan szőkésbarnának láttam, de pont felőle sütött a nap, úgyhogy majd az illetékes írótárs kijavít; jut eszembe, milyen volt a koncert?). Be kell vallanom, örömmel olvasom mindkét kolléga írásait, de összehasonlíthatatlanélmény némi sör vagy bor fölött (most valahogy mindkettejükkel fröccsöztünk) eszmét cserélni életről, irodalomról (M*-ról is persze, de azért csak mértékkel). Jó kedvre deríti az embert.

Ezzel összefüggésben meg kell említenem, hogy nem lehetek elég hálás a saját háttérországomnak, aki nem csak a tervezett (Boomen), de a váratlan (Renier) időpontokban is el tud engedni itthonról (azért mégiscsak vasárnap délután / este volt, hélló!), dacára annak, hogy sokszor hétköznap is lekésem a fürdetést.

Ez + az

Bütyköltem kicsit a jobboldali sávot, úgyhogy szombat óta lehet szavazni, melyik regényem tetszett eddig a legjobban. Hiába, no, az író ember kíváncsi és hiú: ha az érdekel, hogy mások regényei közül melyik tetszett a legjobban, írd meg a Molyon, én is ott szemezgetek :-)

Újraalkottam továbbá a Twitter feedet, és rögtön ki is próbáltam; átnéztem a linkeket, és kiszórtam azokat, amelyek már nem működnek – a szívem szakad meg a Szürkecsuklyás honlapért, de legalább van mentésem róla –; és ritkítottam a blogokat is, törölve a megszűnteket, de meghagyva azt, ami csak inaktív, mert bármikor jöhet a feltámadás.

Ennél hosszabbra ezt most nem ereszteném, mert elég későre jár (bár csak reggel megy ki a poszt, éjjel írom), és van még dolgom elég, de pár napon belül kicsit tartalmasabban is jelentkezem.

Apránként

Apránként képbe kerülök azért. Például sokáig tűnődtem, mi lehet az a widget vagy gadget, vagy mifene, ami nem működik itt oldalt (jobbra, középebbtájt), aztán beugrott, hogy a Twitter seed az. Azt írja a Blogger, hogy javasolja az eltávolítását. Hát jó. Majd holnap. Vagy holnapután.

Haladjunk ugyanis sorban, és jobb oldalt a szavazások vannak, amelyek, azt hiszem, immár vagy három éve lezárultak (ha ezt előre tudom, hosszabb kifutást adok nekik), úgyhogy épp ideje összegezni őket. Szóval tovább a hajtás után (vagy fordítva).

Életjel

Nem szeretem a változásokat (a változatos dolgokat igen, de az más kérdés). Most a Blogger felülete változott (az sem kizárt, hogy nem először), mióta legutóbb itt jártam, úgyhogy most kissé morcos vagyok, mert kereshetem a megszokott gombokat újra.

Retró olvasmányok

Az utóbbi időben egyre többször kapom magam azon, hogy közmondásokat citálok hosszabb fejtegetések helyett, és egyáltalán nincs kedvemre a dolog, ezért próbálom magam lebeszélni. Így aztán az ígért kedden-csütörtökön-jelentkezem egyelőre nem teljesülése miatt most nem sütöm el, hogy "minden kezdet nehéz", hanem egyszerűen csak jöjjön a soron következő bejegyzés, mintha mi sem történt volna.

Szóval... egy kicsit vacilláltam, hogy könyvekkel kapcsolatban használható-e a "retró" kifejezés, de talán ha magyarázatként hozzáfűzöm, hogy harminc-negyven-ötven éves írásokról, antikváriumból – vagy könyveket kilóra vásárló és darabonként 100,- Ft-ért osztogató standosoktól – beszerzett kötetekről van szó, manapság kevésbé divatos szerzőktől, akkor talán világos, hogy mit értek alatta. A reklámnak, a díszkötésnek, a négytéglányi gyűjteményes- és életműköteteknek akkora szerepe van már a könyvkereskedelemben is (értsd: valahogy mindenki ezekre mozdul), hogy a régebbi művek félszázados por alatt felejtődnek, pedig tényleg fillérekért beszerezhetőek, és sokszor nagyobb élményt nyújtanak a manapság agyonhype-olt szerzőknél.

Ennek fényében a kattintás után kizárólag évtizedek által érlelt ínyencségekről lesz szó.

Kull király, az ősök és egy filológus

Maradva az előző bejegyzésben kezdett személyes hangnemnél, és olvasva a Kull király és az ősökről írott véleményeket többek között itt és itt (akit a többi is érdekel, itt talál róluk egy csokorra valót), megint kissé nosztalgiázva felidézném, hogy anno boldog irodalom szakos hallgató koromban, a Debreceni Egyetem főépületének harmadik emeletén, balra, a tanszéki könyvtárban tartott szemináriumok egyikén merengtem egyszer azon, milyen jó lenne, ha a rengeteg ún. szépirodalmi mű mellett ugyancsak könyvtárnyi szakirodalma lenne kis hazánkban (is) a fantasztikus irodalomnak, vagy ha mást nem, legalább egy lexikont kaphatna a terület, meg persze jól jönne egy szakbibliográfia is – apropó, aki nem tudná, mindig mindenről van ám egy lista valahol (azon belül pedig témánkat érintve különösen) –, és akkor talán nem az lenne az érzésem, hogy a hazai szépírók (hacsak nem lesz divat éppen egyikük-másikuk) az irodalmároknak, az irodalmárok egymásnak, a populáris szerzők meg (ismételten: hacsak nem lesz épp divat egyikük-másikuk) leginkább az iratmegsemmisítőnek írnak, mert szép és jó dolog, ha megjelenik egy könyv, regény, novella, és még szebb, ha azt olvassák, csak hát eltelik tizenöt-huszonöt-ötven év, és ha nincs dokumentálva, kutatva, időről-időre a szakma által elővéve, akkor bizony a legjobb írás is feledésbe merül.

Most lehet ellenkezni, hogy nem, dehogyis, de jelentkezzen, aki akkor is elolvasta volna az Íliászt, ha nem teszik kötelezővé (és sokan ugye még akkor sem, és hát meg is értem, mert zseniális, de nem egy 14 évesnek való olvasmány). A legjobb művek is öregszenek, avulnak, a nyelvezetük kikopik a jelenünkből, a mondanivalójuk szép-szép, de hát minden történet ugyanarról a hetvenkét témáról szól – vagy mondjuk hat témáról tizenkét változatban –, úgyhogy újat már nem tud mondani, az meg a könyvmolyokon kívül mégis kit érdekel a XXI. században, hogy mit ábrázolt Akhilleusz pajzsa, nem igaz? Meg különben is láttuk a moziban.

Ritmus, ütem, egyebek

A "felvesszük a ritmust" jegyében az ígéret szerint kedden jelentkezem, hogy üzenjek: csütörtökön legközelebb. A múlt héten a gyomorbaj miatt kiestem a mókuskerékből, aminek az lett az eredménye, hogy a hétvégét családi ügyekkel (öcsém közelgő esküvőjére az asszonynak a tervezett nadrágjához passzoló felsőt kellett vásárolnunk, úgyhogy végigjártunk vagy hatvan üzletet), az elmúlt két napot 10 illetve 11 óra munkával töltöttem, de még nem értem utol magam (az kb. jövő héten keddre várható). A beütemezett második kullkirályos bejegyzés 60%-ban kész, úgyhogy csütörtökön jön, addig pedig kólikamentes két napot kívánok mindenkinek.

Kull király és a gyerek játékai

Mostanság az egyik kedvenc éjszakai szórakozásom úgy kerülgetni a széthagyott játékokat, hogy arra a család ne ébredjen fel. Persze sötétítés előtt többnyire elpakolunk, de azért vannak kivételek, például amikor a gyerek rajtaütésszerűen elalszik – ami pont ellentéte annak, mint amikor már mindenki holt fáradt (ő is), de még éjjel tizenegykor is kukorékol, vagy legalábbis nagyokat kacag azon, hogy felmászik a kanapéra az ülő részén, majd pedig lemászik a karfán, és ezt vagy ötvenszer egymás után –, és mivel a játékai persze jellemzően vagy nagyon aprók, vagy borzalmasan csörögnek vagy egyéb random rémisztő hangot adnak ki, ha hozzájuk érek – és akkor a lelőhetetlen kutyusról még nem is szóltam a "Az ici-pici pók-fi..." nótájával, vagy a hetvenkét dallamon sipító gurulós kagylóstelefonról, amelyekről az ember soha nem tudhatja, be vannak-e kapcsolva éppen, de ha igen, akkor a legapróbb rezdülésre is beindulnak –, szóval ha a gyerek végre már alszik, akkor inkább hagyjuk a játékokat, és persze pipiskedve kerülgetjük őket ezerrel, és még jó, hogy eddig csak vagy kétszer törtem ki majdnem a bokám.

Amúgy ez a bejegyzés nem erről szólna, csak épp mielőtt leültem, rúgtam bele valami zörgő dobozba itt az asztalnál.

Nagyjából-egészében a MesterMűvek sorozat nyitókötetéről, a Kull király és az ősökről szerettem volna írni, részben, mert nagyon rég tartozom ezzel Kornya Zsolt (szerkesztő) barátomnak, akinek a minap is megígértem, hogy most már tényleg írok a könyvről, de nagyobb részt azért, mert Kull gyerekkorom óta mitikus, megközelíthetetlen hősként él bennem, akivel élmény volt újra találkozni, és ez minden ígéret nélkül is kikívánkozik.

Egy kis csúszással kezdünk

Összeszedtem valami gyomorbajt, és egész nap dőlt belőlem minden. Most már úgy-ahogy működöm. Még jó, hogy van itthon baba babapiskóta. Eddig hármat sikerült magamba erőltetnem az elmúlt egy órában, ez minden, amit tegnap óta ettem. De nem sajnáltatni akarom magam, mert hát ilyet is kell, hogy az ember értékelni tudja, amikor egészséges.

A lényeg: a mára tervezett bejegyzés csütörtökre csúszik. Stay tuned.

Még nem visszatérés, de

A fene tudja, lehet, hogy csak a(z egyébként eléggé eltérő) munkánk hegyvölgyei esnek egybe Heidel Dan kollégával, vagy csak arról van szó, hogy a nyári negyven fok után már van egy kis erőnk meló-család-túlélés mellett másra is, de én is mostanság jutottam el odáig, hogy a bő másfél éve luxusnak számító nem-csak-hivatalos-szöveg írással is foglalkozzak.

Kis családi- és munkakörömben múlt héten indítottam kampányt, hogy akkor most átállok az alkotásnak kedvező éjjeli bagoly üzemmódra, hajnali 10 óra előtt engem mostantól senki ne keressen, és bár a megvalósítás egyelőre csak 7 (azaz hét) százaléknál jár, annyit már elértem, hogy hajnali háromig már ébren vagyok, reggel hétkor kelek, délután négykor vagy ötkor megint egy kis szunya kb. este hétig, és aztán meló megint, hol az úgynevezett polgári munka, hol pedig egy kis írással ismerkedés.

Leginkább minden

Szomorú, hogy olyan régen írtam ide, hogy azt is elfelejtettem, hogyan kell formáznom a szöveget. Na nem a megfelelő gombokat keresem persze, hanem hogy melyik betűméret és betűtípus is kell, meg keresem a szavakat is, kicsit billegve alakul, az elmúlt bő tíz hónapban jegyzőkönyveket, szerződéseket, hirdetményeket és felhívásokat, tájékoztatásokat és dörgedelmes felszólító leveleket fogalmaztam, mindegyik nagyon kötött műfaj, szabad szövegre nem is emlékszem. Reméltem, hogy nyár elején talán lesz egy kis időm kimozdulni, mármint nagyon-nagyon a nyár elején, április legvégén, és egy hétig-kilenc napig le is jutottam vidékre, de oda is vittem persze a munkát – nem az írást –, mert bőven volt pótolnivaló.

Most egy kicsit lazább a dolog, nem sokkal persze, de legalább nem éri egyik projekt a másikat, bár persze mesélhetnék, és ha ezt a melót csinálom még húsz évig, amire azért van esély, egy raklapnyi sztorim lesz majd egy raklapnyi újabb könyvhöz, mert azokat persze nem írhatom meg úgy, pedig...

Életjel

Beep-beep, vagy valami hasonló, most még csak ennyire van erőm, de belátható időn belül történik itt majd valami érdemi is. Stay tuned.

Csak röviden

Egy percig nem gondoltam, hogy könnyű lesz, és hát nem is az tartani a tervet, például hogy minden nap olvassak legalább tíz oldalt a Bevezetés...-ből, hogy ne hozzam haza a munkát, hogy a hétvégén csiszoljam a soron lévő novellát. A munka szól közbe legtöbbször, aztán rögtön a magánélet, bár ez a kettő jelenleg nagyon összemosódik, és a közeljövőben még egyre inkább: a kis alien miatt fontos cél a bővülés, és dolgozunk is ezen, csütörtök óta konkrétan kicsit több, mint másfélszer annyi munkám van, mint azelőtt, ami sok szempontból jó, de a nyitómondat céljainak elérését kicsit sem segíti elő.

Az erő és a lendület mindenesetre kitart, és a héten is lesz további bejegyzés, Zsoldos Péter Ellenpontjáról szerdán, aztán valami szabad téma pénteken, valamilyen eszmefuttatás, elmélkedés Mértékek és gyökerek címmel, lesz benne Martin és Howard és M* egyaránt, és ha magamat nem is sikerül elhelyezni benne, legalább leírom, ami eszembe jutott, ha már olyan ritkán találkozom a kollégákkal, hogy IRL beszélni nincs róla időm.

E. R. Burroughs Barsoom-ciklusa (II.)

A szerdai ígéretnek megfelelően a Barsoom-ismertető folytatása, de mert annyira az előző bejegyzéshez tartozik, hogy nincs szívem szétszabdalni, ide tessék kattintani érte.

E. R. Burroughs Barsoom-ciklusa (I.)

Egy pohár tej, egy tábla csoki és hajnali háromnegyed három; újabban nem alszom jól, éjjel felébredek három-négy órára, és ilyenkor csinálom az adminisztrációt, amire nap közben nem jutott idő. Ilyen feszült-feszített tempó mellett Burroughstól a Mars- avagy Barsoom-ciklus a legjobb kikapcsolódás. Két-háromszáz oldalas, sodró lendületű könnyű regények, még a photoshop-korszak előtti, de azt már előlegező Boros-Szikszai borítókkal, amelyeket a metrón sem ciki mutogatni. Ez, és hogy a könyvek kabátzsebben is elférnek, fontos szempont egy olyan megrögzött utazóolvasónak, mint én. Mindennek hála pár hét alatt három kötetet is elolvastam (több más könyv mellett); ezekről következik egy kis beszámoló.

A Mars hercegnője (1912. folyóiratban / 1917. kötetben, magyar megjelenés: 1990., Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, ford.: Kádár Tamás)

Tisztes kis előszóval indítunk, Burroughs a kor fantasztikus regényeinek és a romantikus hagyományoknak megfelelően egy személyes hangvételű bevezetőben ismertet össze minket John Carterrel, az ő Jack bácsijával, ezzel a – sejtetve – örökifjú virginiai lovaskapitánnyal (a fordításban legalábbis kapitány, csakhogy az eredeti captain az amerikai szárazföldi hadseregben magyarul a százados megfelelője; de kicsire nem adunk), aki elegáns, délceg, jóképű, nagyszerű harcos, bátor és nyílt, őszinte jellem, és épp csak a szükséges mértékig hiú, de különben tökéletes úriember, a keleti parti angol-amerikai népjellem kiváló képviselője. Amilyen tömör és lényegre törő ez a pár oldal, olyan nyilvánvaló is: aki bonyolult jellemeket, kacskaringós történetet, hosszas leírásokat és senecai bölcsességeket vár a következő fejezetektől, az jobban teszi, ha rögtön odébbáll – Burroughs öt rövid oldalon elintézi a főhős bemutatását és az induló szituáció felvázolását, aztán jöhet is a cselekmény, amiben jellemfejlődésnek, furcsa elbeszéléstechnikai kanyaroknak (mint mondjuk a visszaemlékezés), vagy az olvasót megzavaró dramaturgiai különcségeknek (kötelező a happy end, ugyebár) még csak nyoma sincs; mégis garantált a felhőtlen szórakozás.

Homokóra

Ha csak a napok peregnének, nem is lenne semmi baj, de persze összeadódnak és elrepülnek a hétvégékkel, hónapokkal, most is annyi mindent tudnék írni erről az elmúlt pár napról, hogy egy bejegyzésbe bele sem fér, olyan indázó lenne, mint az Esterházy-szövegek (komoly hátrány, hogy kézifegyvernyi kötet, ezért nem cipelhetem a BKV-n, de eldöntöttem, hogy idén akkor is végigolvasom a Bevezetés...-t). Évem még nem repült el olyan gyorsan, mint a tavalyi, és csodálom is, hogy egy regény belefért, de még gyorsabb lesz ez idén, most léptünk a karácsonyba, és már le is szereltük a fát, asszonypajtás félidőbe ért – a kis aliennek az ultrahangképen már egészen gyerekképe van –, dübörög velem a meló, csak az a kérdés, az elefánt vagyok-e, vagy a kisegér (vö.: a két állat rohan egymás mellett, az egér megkérdi, hallod, hogy dübörgünk, elefánt?).

Kicsit olyan ez, mint egy Tom és Jerry epizódban, Tom beleszorul valami hatalmas üvegkádba, kiderül, hogy egy homokóra, kapar és teper ezerrel – látom magam előtt a macskáinkat hasonló helyzetben –, csúszik ki a talaj, fogy a lába alól, alomdarabkák szorulnak a lábujjai közé, mancsolja az üveget, miaú!, aztán egyszer csak elfogyott, seggel beszorul, csúszik lefelé, úgy alakul, mint egy vízcsöpp, a fara-feneke már gömbölyödve átért a lyukon, a felsőteste összepréselve tartja kicsit, aztán zsupsz, és kezdődik minden elölről. De hát ő azért Tom, hogy bírja, ugye, gyűrődjön, keresse a következő homokórát.

Az ember ilyenkor meghoz néhány döntést. Maradva a hasonlatnál, Tom nemigen tehet mást, mint hogy üldözi Jerryt, elvégre azért kapcsol rá az ember nap nap után, hogy lássa ezt az üldözgetést, jó és Jerry harcát, verekedést, és ugyan vannak néha részek, amikor Tom egy kis időre feladja, végül mégiscsak kezdődik az egész újra tovább.