Ezt az elbeszélést a Delta Vision felkérésére írtam a Hetvenhét című antológiába: a 77 magyar népmesét kellett feldolgozni fantasy vagy sci-fi szempontból, amit jó ötletnek és érdekes kihívásnak találtam: egyrészt azelőtt még sosem írtam feldolgozást, másrészt egy igazi űrt próbált betölteni a kezdeményezés, aminek folytatására az Ólomerdőn kívül sajnos azóta sem láttam példát (amit egyébként a Hetvenhét szerkesztője, Kleinheincz Csilla írt).
Először A kis gömböcöt szerettem volna megírni sci-fiként, és el is kezdtem egy történetet A bufgamari gömböc címmel, amelyben egy holdbéli farmer vesz egy idegen disznót az űrpiacon, de valahogy nem működött, úgyhogy abbahagytam, és új témát kerestem. A Tündérszép Ilona és Árgyélus lett a nyertes, amit mindig is szerettem, és Árgyélus mellé szinte rögtön odaképzeltem Balgát, amiből egy erőteljes Don Quijote-Sancho Panza párhuzam született. És azt kell mondjam, ez aztán el is vitte egész más irányba a mesét.
Az RPG.hu-n megjelent ismertetőjében Herbie teljes joggal ír arról, hogy kb. a közepénél a történet szétesik, koncepciótlanná válik. Volt persze koncepció, csak sajnos a megvalósítás nem sikerült: utólag úgy látom, nem kellett volna szétválasztanom a két hőst, mert igazából a kettőjük kapcsolata adta a történet sava-borsát. Vagy ha mégis, akkor Árgyélus és Balga mellé is egyenrangú szereplőket kellett volna állítanom erre az időre – hát, annyit mondhatok, hogy tanultam belőle.
Amiért komoly dramaturgiai problémái ellenére is szeretem a novellát, az a stílus – amit ez a másik ismertető is kiemel – és a párbeszédek: úgy érzem, először itt sikerült nagyon jól működő, pörgős, szórakoztató párbeszédeket írnom, amire azóta is törekszem. Másrészt nagyon megkedveltem a két szereplőt, később az Erato c. kötetben is visszatértem hozzájuk, és egy folytatásra váró történetem is van róluk Árgyélus és az Elveszett Paradicsom címmel. Ha a Sárkány és Unikornisnak végére értem, majd ezt is befejezem.
Először A kis gömböcöt szerettem volna megírni sci-fiként, és el is kezdtem egy történetet A bufgamari gömböc címmel, amelyben egy holdbéli farmer vesz egy idegen disznót az űrpiacon, de valahogy nem működött, úgyhogy abbahagytam, és új témát kerestem. A Tündérszép Ilona és Árgyélus lett a nyertes, amit mindig is szerettem, és Árgyélus mellé szinte rögtön odaképzeltem Balgát, amiből egy erőteljes Don Quijote-Sancho Panza párhuzam született. És azt kell mondjam, ez aztán el is vitte egész más irányba a mesét.
Az RPG.hu-n megjelent ismertetőjében Herbie teljes joggal ír arról, hogy kb. a közepénél a történet szétesik, koncepciótlanná válik. Volt persze koncepció, csak sajnos a megvalósítás nem sikerült: utólag úgy látom, nem kellett volna szétválasztanom a két hőst, mert igazából a kettőjük kapcsolata adta a történet sava-borsát. Vagy ha mégis, akkor Árgyélus és Balga mellé is egyenrangú szereplőket kellett volna állítanom erre az időre – hát, annyit mondhatok, hogy tanultam belőle.
Amiért komoly dramaturgiai problémái ellenére is szeretem a novellát, az a stílus – amit ez a másik ismertető is kiemel – és a párbeszédek: úgy érzem, először itt sikerült nagyon jól működő, pörgős, szórakoztató párbeszédeket írnom, amire azóta is törekszem. Másrészt nagyon megkedveltem a két szereplőt, később az Erato c. kötetben is visszatértem hozzájuk, és egy folytatásra váró történetem is van róluk Árgyélus és az Elveszett Paradicsom címmel. Ha a Sárkány és Unikornisnak végére értem, majd ezt is befejezem.
No comments:
Post a Comment