Egy tegnap olvasott cikk elgondolkodtatott, hogy mi is a baj mainapság a sci-fivel. Persze ezt a haldoklás-kérdést már évtizedek óta feszegetik, de hát én most vagyok itt, nem negyven évvel ezelőtt, ráadásul mostanában valahogy mindenki erről beszél a környezetemben (nem mintha ez lenne a világ legnagyobb problémája). Hanna is linkelt egy cikket nemrég a témában, szóban is felvetődött a kérdés egy baráti társaságban, a sci-fi miatt írni kezdő szerzőtársak is siratják a műfajt... szóval a kérdés itt van a levegőben. És nyilván itt lesz újabb negyven év múlva is, és még akkor is haldokolni fog a sci-fi – pontosabban az, amit majd akkor annak neveznek. De haladjunk szép sorjában.
Először is: kölyökként nem gondoltam volna, hogy fantasyt fogok írni. A sci-fi mindig sokkal közelebb állt hozzám, s ami azt illeti, közelebb áll ma is: ha ismeretlen kötet közül kell választanom, akkor a sci-fi kötetet előbb veszem kézbe, mint a fantasyt. Miért? Nem a lézerpisztolyok és az űrhajók miatt, ami csupán felszín és díszítés, hanem a tartalom okán. Már az általános iskolában is jobban érdekelt, hogy egy történelmi esemény milyen társadalmi folyamatok miatt történt, mint az, hogy kik és hogyan vettek benne részt, és ez az egyik legfőbb különbség a sci-fi és a fantasy között. A sci-fi mint műfaj szociológiai érdeklődésű, a fantasy egyénközpontú. A sci-fiben komplex összefüggések, bonyolult egymásra hatások szabják meg az egyén lehetőségeit, aki legfeljebb csak választhat ezek közül, a fantasyben a hős maga tapossa ki a saját útját, rendszerint az egész világot felforgatva közben.
Mindez persze nem minőségi, hanem világnézeti és retorikai különbség a két műfaj között, és természetesen legtöbbször nem látszanak ilyen élesen a különbségek, de elég csak a korai Alapítvány-történetekre gondolni (amelyekben a "hősök" legtöbbször csak bölcs politikusok vagy ravasz nyomozók, felfedezők, akik maximálisan kihasználják amúgy korlátozott lehetőségeiket) vagy a Conan-ciklusra (amire aligha mondhatjuk, hogy komoly szociológiai vetülete van), hogy lássuk, az alapműveknél ez a különbség igaz. És nagyjából itt lehet megfogni, hogy miért haldoklik a sci-fi: elvesztette a témáját. Az ötvenes-hatvanas évektől kezdve egyre kevesebb sci-fi foglalkozik társadalmi kérdésekkel, viszont egyre több a hősközpontú jövőbeni történet, mely utóbbiakat én csuklóból fantasynek nevezném.
Persze csak azért, mert én a téma és a beszédmód alapján teszek különbséget a két műfaj között, a varázslatot retorikai szempontból egyenértékűnek tartva a technológiai csodákkal, de érthető, hogy miért nem tettek így a kortársak; most meg már késő. És mindez annak ellenére is igaz, hogy angolszász nyelvterületen meghonosodott a spekulatív irodalom kifejezés: azon belül ugyanis ha valamiben űrhajó van, a mai napig sci-finek számít, és pont. Elég csak belekukkantani a Wikipedia vonatkozó szócikkébe, hogy lássuk, milyen bizonytalanság uralkodik a területen. Mégis mi közös van az Alapítvány-ciklusban és a Star Warsban? Ja, tudom: az űrhajók.
És itt kell kitérni a másik jelentős különbségre sci-fi és fantasy között, ami nem más, mint a világ tényeinek ábrázolása. A sci-fi ugye science fiction, tudományos fantasztikum: egy sci-fi szerző alapos gondot fordít arra, hogy az olvasónak elmagyarázza, mi miért és hogyan működik az adott műben bemutatott, korábban nem ismert technológia (vagy bármi egyéb) vonatkozásában. Ennek nem kell tudományosan helytállónak lennie, elég, ha csak gondolatkísérletként elképzelhető – még ha valószínűtlen is –: a lényeg, hogy a sci-fi nem nélkülözheti a tudományos igényességet, vagy legalábbis egy áltudományos érdeklődést. A sci-fi lényegében azt mondja: figyelj, fogom a világot, ahogy most ismerjük, és ha ez meg ez így történne, akkor ez és ez lesz – szóval ne hagyjuk, hogy így és így alakuljon, vagy éppen igenis dolgozzunk érte, hogy így legyen; az adott mű mondanivalójától függően. Ez az, amiért az Alapítvány-ciklus vagy mondjuk a Star Trek legtöbb inkarnációja (tele a rengeteg technoblablával) sci-fi, a Star Wars viszont nem az.
A fantasy ehhez képest adottnak és maguktól értetődőnek veszi a világ tényeit. Nem kívánja magyarázni, hogy a mágia – vagy a fénykard – miért és hogyan működik, lévén míg a sci-fiben a technológi egyénekre és társadalmakra gyakorolt hatása kulcskérdés, addig a fantasyben a mágia legfeljebb eszköz a hős vagy ellenfeleinek kezében egyéni céljaik eléréséhez (ezért válthatott ki akkora felháborodást a midikloriánok említése az Episode I.-ben: az egyetlen sci-fi elem az egész sorozatban, ami egész egyszerűen nem volt a helyén). Természetesen mint mindenhol, itt is akadnak kivételek, Philip K. Dick például legtöbb művében zseniálisan vegyíti a sci-fi elemeket a fantasy eszköztárával, de a zsáner legtöbb képviselőjénél mindez megállja a helyét.
(Folyt. köv.)
Először is: kölyökként nem gondoltam volna, hogy fantasyt fogok írni. A sci-fi mindig sokkal közelebb állt hozzám, s ami azt illeti, közelebb áll ma is: ha ismeretlen kötet közül kell választanom, akkor a sci-fi kötetet előbb veszem kézbe, mint a fantasyt. Miért? Nem a lézerpisztolyok és az űrhajók miatt, ami csupán felszín és díszítés, hanem a tartalom okán. Már az általános iskolában is jobban érdekelt, hogy egy történelmi esemény milyen társadalmi folyamatok miatt történt, mint az, hogy kik és hogyan vettek benne részt, és ez az egyik legfőbb különbség a sci-fi és a fantasy között. A sci-fi mint műfaj szociológiai érdeklődésű, a fantasy egyénközpontú. A sci-fiben komplex összefüggések, bonyolult egymásra hatások szabják meg az egyén lehetőségeit, aki legfeljebb csak választhat ezek közül, a fantasyben a hős maga tapossa ki a saját útját, rendszerint az egész világot felforgatva közben.
Mindez persze nem minőségi, hanem világnézeti és retorikai különbség a két műfaj között, és természetesen legtöbbször nem látszanak ilyen élesen a különbségek, de elég csak a korai Alapítvány-történetekre gondolni (amelyekben a "hősök" legtöbbször csak bölcs politikusok vagy ravasz nyomozók, felfedezők, akik maximálisan kihasználják amúgy korlátozott lehetőségeiket) vagy a Conan-ciklusra (amire aligha mondhatjuk, hogy komoly szociológiai vetülete van), hogy lássuk, az alapműveknél ez a különbség igaz. És nagyjából itt lehet megfogni, hogy miért haldoklik a sci-fi: elvesztette a témáját. Az ötvenes-hatvanas évektől kezdve egyre kevesebb sci-fi foglalkozik társadalmi kérdésekkel, viszont egyre több a hősközpontú jövőbeni történet, mely utóbbiakat én csuklóból fantasynek nevezném.
Persze csak azért, mert én a téma és a beszédmód alapján teszek különbséget a két műfaj között, a varázslatot retorikai szempontból egyenértékűnek tartva a technológiai csodákkal, de érthető, hogy miért nem tettek így a kortársak; most meg már késő. És mindez annak ellenére is igaz, hogy angolszász nyelvterületen meghonosodott a spekulatív irodalom kifejezés: azon belül ugyanis ha valamiben űrhajó van, a mai napig sci-finek számít, és pont. Elég csak belekukkantani a Wikipedia vonatkozó szócikkébe, hogy lássuk, milyen bizonytalanság uralkodik a területen. Mégis mi közös van az Alapítvány-ciklusban és a Star Warsban? Ja, tudom: az űrhajók.
És itt kell kitérni a másik jelentős különbségre sci-fi és fantasy között, ami nem más, mint a világ tényeinek ábrázolása. A sci-fi ugye science fiction, tudományos fantasztikum: egy sci-fi szerző alapos gondot fordít arra, hogy az olvasónak elmagyarázza, mi miért és hogyan működik az adott műben bemutatott, korábban nem ismert technológia (vagy bármi egyéb) vonatkozásában. Ennek nem kell tudományosan helytállónak lennie, elég, ha csak gondolatkísérletként elképzelhető – még ha valószínűtlen is –: a lényeg, hogy a sci-fi nem nélkülözheti a tudományos igényességet, vagy legalábbis egy áltudományos érdeklődést. A sci-fi lényegében azt mondja: figyelj, fogom a világot, ahogy most ismerjük, és ha ez meg ez így történne, akkor ez és ez lesz – szóval ne hagyjuk, hogy így és így alakuljon, vagy éppen igenis dolgozzunk érte, hogy így legyen; az adott mű mondanivalójától függően. Ez az, amiért az Alapítvány-ciklus vagy mondjuk a Star Trek legtöbb inkarnációja (tele a rengeteg technoblablával) sci-fi, a Star Wars viszont nem az.
A fantasy ehhez képest adottnak és maguktól értetődőnek veszi a világ tényeit. Nem kívánja magyarázni, hogy a mágia – vagy a fénykard – miért és hogyan működik, lévén míg a sci-fiben a technológi egyénekre és társadalmakra gyakorolt hatása kulcskérdés, addig a fantasyben a mágia legfeljebb eszköz a hős vagy ellenfeleinek kezében egyéni céljaik eléréséhez (ezért válthatott ki akkora felháborodást a midikloriánok említése az Episode I.-ben: az egyetlen sci-fi elem az egész sorozatban, ami egész egyszerűen nem volt a helyén). Természetesen mint mindenhol, itt is akadnak kivételek, Philip K. Dick például legtöbb művében zseniálisan vegyíti a sci-fi elemeket a fantasy eszköztárával, de a zsáner legtöbb képviselőjénél mindez megállja a helyét.
(Folyt. köv.)
3 comments:
Érdekes felvetés. Ezek alapján én egyértelműen sci-fi-t írok, fantasy környezetben. :)
Mondjuk sosem értettem azokat, akik szerint pl. a mágiáról elég annyi, hogy van és kész. Fel nem fogtam, mi abban a FANTÁZIA, hogy ennyiben hagyjuk a dolgot, de hiába hangzik viccesen, ebben a megközelítésben még tényleg nem gondoltam végig ezt. Vicces, hogy tulajdonképpen igazad van, tényleg az efféle fantasy szemlélet a gyakoribb. Bár ez szerintem nem sokáig lesz már így, mert mindkét műfaj evolúciója (túlélése?) az igényes háttér megteremtésének, a F/SF elemek fantáziadús keverésének irányába mutat.
Kíváncsi vagyok a véleményedre, vajon hol vannak ebben a modellben pl. Terry Pratchett művei? Az elborult dolgai mögé néha olyan szintű elméleti magyarázatot rak, hogy az valami elképesztő.
Előrebocsátom, hogy nem olvastam eleget Pratchettől ahhoz, hogy sziklaszilárdan állíthassak valamit, de annyit azért igen (4 vagy 5 regényt), hogy tippeljek.
Hogy ne menjünk messzire párhuzamért, az ynevi orkok történelme, a kyr nyelv vagy a gnómok fémművessége legalább annyira kidolgozott, mint Pratchett egyes ötletei, a M* mégis fantasy. De vehetjük akár Tolkien műveit is, azok háttérkidolgozásának azóta sem nagyon ért senki a nyomába. A csel ott van, hogy míg Tolkien és a M* szerzői is általában függelékben vagy egyéb járulékos szövegekben (kiegészítők) magyarázzuk a részleteket, addig Pratchett - nagyon helyesen - a regényszövegen belül. Szerintem Tolkienhez és a M*-szerzők módszeréhez hasonlóan Pratchettnél ez inkább a világépítés narrációs eszköze, semmint a tudományos gondolatkísérletezés része, főleg, hogy nem állandó magyarázásról van szó, hanem csak amikor annak dramaturgiai funkciója is van (mondjuk mert simán csak vicces, hogy egy IRL modern eszközt Korongvilágon miként helyettesítenek mágiával; vagy mert az adott tény bonyodalmat okoz a világban, és ennek megértéséhez ismernünk kell a hátterét stb.).
Persze lehet, hogy egyszerűen csak bejátszik Pratchett sci-fi írói vénája, így aztán az ő cuccai tipikusan olyan kevert művek, amilyenekre Raon is utalt. Szerintem inkább az előbbi, de utóbbi is lehet, hiszen a műfajok mindig változnak, és kétségtelen, hogy Pratchett valami nagyon eredetit csinál (bár pont ezt a fajta humort Rejtő klasszisokkal jobban művelte).
Post a Comment