Na hogy áll a...?

Na hogy áll a...? – és itt a ... helyén általában a Sárkány és Unikornis következik, a blogot érdemben követők néha a Százháborút kérdezik, megint mások pedig értőn már eleve úgy teszik fel a kérdést, hogy na, lesz idén bármilyen regény? Megint mások pedig inkább nem kérdeznek rá, mert azt gondolják, frusztrálna a kérdés, és lehet, hogy nekik van igazuk, mert néha már persze elegem van a témából, elsősorban olyankor, amikor nincs módom, erőm, időm írni (utóbbi kettő együtt teszi ki az elsőt), és ilyenkor persze hogy idegesít az egész. Most viszont nem ez az időszak van, sőt, villamoson, fürdőkádban, nagyjából bárhol és bármikor, amikor van egy szabad percem, már a Százháborún jár az eszem, és ha lehet, vesz is elő a füzetet és a tollat, folytatom az épp aktuális fejezetet.

Nincs már sok belőlük hátra. Többeknek elmondtam már, leírni viszont – igen, mondjuk azt: babonából – nem fogom, hogy egészen pontosan mennyi van hátra, de maradjunk annyiban, kevés. Vagy legalábbis nem sok. Emberileg-íróilag belátható mennyiség, innen már be kell tudni fejezni... nem, azért sem írom le, hogy mennyi idő alatt, de belátható idő alatt. Viszont. És ez rögtön ide kívánkozik. Viszont hangsúlyozom, amit eddig talán nem emeltem ki eléggé, hogy a Százháború egy kisregény: ahogy elnézem, valahol 250.000 leütésnél lesz a vége, ami a Hőseposznak kb. a fele. Ez azt jelenti, hogy még ha elkészül is, nem biztos, hogy önállóan megjelenhet – vékonyka kötet lenne. Megjegyzem, sorra jelennek meg vékonyka kötetek, szóval nem technikai, hanem kiadáspolitikai oka lenne, de sem egyikkel, sem másikkal nincs különben baj: itt is csak azért írok most erről, hogy mindenki képben legyen. A Delta vezetőivel sem beszéltünk még erről, hogy ha elkészül, akkor mi lesz. Előbb készüljön el, aztán kiderül.

Mások ugyanakkor kérdezték, hogy nem tudnám-e kibővíteni, vagy mondjuk hozzácsapni a Sárkány és Unikornishoz, ami eleve két kötet lesz (amelyekből az első félkész, a második meg lényegében teljesen), kötetenként kb. 600.000 leütés. Hát, mondom, nem, ugyanis akkor az SU első kötete ormótlanul vastag és túlsúlyos lenne, de még inkább azért, mert a történetek, bár összefüggnek, stílusukban, hangsúlyaikban nagyon eltérnek, szóval... ezt nem érezném jó döntésnek. De az igazi érv, lássam be én is, azt hiszem, az, hogy nagyon kis esélyt látok rá, hogy az SU is elkészüljön idén. Sajnos mindkét melóm tovább tart a tervezettnél (ami más szempontból persze nem baj, ne keseregjen az ember, ha foglalkoztatni akarják), így biztosan nem lesz időm alkotni, és csak az égiek a megmondhatói, mikor fejezhetem majd be a nagyregényt.

Na de ezt majd meglátjuk. Először valóban készüljön el a Százháború, aztán a többi kiderül. Egyébként ez a "készülés" az oka, hogy az utóbbi időben olyan gyakori a rövid, leginkább önreflexív bejegyzés: amikor lehet, inkább a regénnyel foglalkozom.

Ja igen, zárszóként: kedden megint elszabadulok másfél hétre a világ végére. Net lesz, blog lesz, regényírás lesz. Na hogy áll a...? – hát maradjunk ennyiben.

Találkozó: Jászfényszaru

Jut eszembe, szombaton Jászfényszarun leszek, a Lumina Cornu asztali tornán. A "találkozók" címke alatt lehet olvasni a korábbiakról, remélem, hogy hasonló szellemben zajlik majd az idei első játék is. Talán nem orrolnak meg a kollégák, ha megjegyzem, hogy Eric van Dien és Wyquin is ott lesznek; persze a törzsgárdának ez aligha újdonság.

Hiánypótlás

Az ígéret szép szó, mégis sajnos sokszor adósa maradok, ezúttal azonban megoldottam a megoldhatatlannak hitt problémát. Mivel csak a történeti rész befejezésével vagyok kész, és még az is csiszolásra szorul – ez az első olvasat –, ezért csak így, blogos formában teszem közzé a Tanuria-leírás második részét, és bizony lesz majd egy harmadik is, de legalább nem maradtam el a vállalásomtól. A szokással ellentétben a folytatás most az ugrás ("Tovább") után található.

Csak egy kis késés

Lesz ma érdemi bejegyzés, gőzerővel készül a Tanuria-anyag második fele, csak hát van ugye más dolog is, de legkésőbb délután négyig kint lesz.

A dolgok állása

Furcsa mód van és nincs is kedvem melóba menni, még mindig esik az eső, hideg van, nem sok értelmét látom az egésznek – már persze ha leszámítjuk a dolog anyagi oldalát –, ugyanakkor nem árt egy kis kimozdulás, mert a hétvégét a négy fal között töltöttem, ami egyébként szintén nem ártott, lévén előtte héten meg persze rohangálás. Ami ezen a héten remélhetőleg már nem lesz, mert esőben ez mégiscsak más.

Érdemi dolgokról szólva, a Százháború múlt héten is gyarapodott, épp csatajelenettel – utazás közben, villamoson-metrón ülve írok, az emberkék körülöttem néha beleolvasnak, az egyik pofátlanul megkérdezte, hogy azt írtam oda, "sárkány?" –, és most is az a terv, hogy útközben folytatom, szóval ezért is rövid lesz ez a bejegyzés, mert most már el kellene indulnom.

Diszpozíció

"Amit ontológiai diszpozíciónak nevezünk, az ontikusan a legismertebb és legmindennaposabb: a hangulat, a hangolt lét. Mielőtt kidolgoznánk a hangulatok bármiféle pszichológiáját, amihez még semmi sincs meg, a fenomént mint fundamentális egzisztenciálét kell szemügyre vennünk és struktúrájában körvonalaznunk." Ez az idézet Martin Heidegger általam frissen beszerzett Lét és idő c. főművéből való. Apám megjegyezte, hogy Heidegger újabban kezd megint divatba jönni: hát nem tudom, én tíz éve tervezem elolvasni ezt. Amikor a könyvesboltban belelapoztam, meg utána este is, eszembe jutottak azok az évek, amikor csuklóból képes voltam a fenti módon fogalmazni. De nem is ez a szörnyű, hanem hogy körülöttem sokan meg is értették.

Ez aztán elgondolkodtatott, hogy milyen különös, szép, furcsa, csodás dolog is a nyelv, a nyelvi szokás, a nyelvhasználat állandóan változékony módja (és rögtön sajnálom, hogy Ronald Wardhaugh Szociolingvisztikáját, amely megjegyzem, zseniális, és szerintem minden írónak kötelező, végül ott kellett hagynom a boltban, mert mindent mégsem vehettem meg), és hogy mennyire függ utóbbi a környezettől, mennyire egyéni és közösségi egyszerre, mennyire másképp beszél az ember otthon, a munkahelyén, a boltban vagy egy protokolleseményen, és akkor a jassznyelvről, a szlengről, a szaknyelvekről még nem is beszéltünk, és akkor még nem is hoztam elég példát ahhoz, hogy ez a bekezdés akár csak gondolatébresztő is legyen (tessék elolvasni a Szociolingvisztikát!).

Néha eljátszom a gondolattal, hogy egy-két szemeszterre visszajárok az egyetemre, kinézek magamnak néhány előadást, hiszen azok szabadon látogathatók, és követem őket kicsit, de aztán egyrészt hiányzik hozzá az idő, másrészt az igazi elszánás – mert ha olyan hihetetlenül izgalmasak lettek volna, akkor egyetemistaként bejártam volna, de csak szemináriumokat látogattam... De a gyakorlás miatt azért megérné, hogy ne veszítsem el teljesen az akadémiai beszédmód megértését. Persze ebben az önképzés is segít, szóval ha a következő pár hónapban az idézethez hasonló szösszeneteket hall valaki tőlem, előre kérem az elnézését.

A végére, mert eszembe jutott: van egy olyan blogjáték, hogy fogd a hozzád legközelebb eső könyvet, és pötyögj be egy idézetet, lássuk, mit olvasol. Sok értelme nincs, de vicces dolgok sülhetnek ki belőle: én annyit tennék hozzá, hogy az adott kötet 162. oldalának első teljes (azon az oldalon kezdődő!) bekezdését tessék begépelni (ami nem lehet novella- vagy fejezetcím stb., csak a szövegtörzs számít!). Ha nincs 162 oldalas a könyv, akkor legyen a 16. oldal, ennyi engedmény tehető. Nos tehát? Kinek mit dobott a szerencse?

Háttéranyag: A Tanuriai Királyság (I.)

No, hát ez a nap is eljött, rendbe tettem egy rég megígért anyagot – igazából az utolsó simítások hiányoztak, kigyomlálni a tizenhárom évvel ezelőtti maradványokat, és stilárisan is átgyúrni még egyszer. A Tanuriai Királyság tinédzserkorom M* kalandjainak egyik fő színtere volt, ezért már a Hőseposzban igyekeztem kanonizálni, aztán az Abbitkirálynőben többször is említésre került, végül pedig ott játszódott a Farkas a ködben c. elbeszélésem; szóval jó úton halad a dolog. Ha és amikor elmesélem azt a történetet, amely lezárhatná a Hőseposz függőben maradt szálait, akkor Tanuria még nagyobb szerepet kaphat – de most senki ne kérdezze, hogy abból lesz-e bármi valaha is. Egyelőre álljon itt a háttéranyag első fele, Tanuria történelme P. sz. 3690-ig, aztán majd jön a második fele is (egy héten belül), csak azzal még vacakolnom kell.

Update: javítottam a XI. századi Tanuriai Királyság bukására vonatkozó évszámot, az előző dokumentumban a tervezett, és nem a Bíborgyöngyökben végül megjelent évszám szerepelt.

Tanuria 3690-ig


(A térképrészlet a Bíborgyöngyök – A fogadás c. kötetből származik, Beelze és Domoly alkotása.)

Rákészülés

Most van az, hogy annyi mindenhez kellene nyúlnom, hogy nem tudom, mivel kezdjem, úgyhogy szóljon ez a bejegyzés először is arról, hogy megpróbálom rangsorolni a tennivalókat. Először is ezzel így ugye letudom a blogírást, ami nagyszerű. Azután a kiadónak megígértem, hogy írok néhány mondatnyi háttéranyagot Tanuria és Chante városállamokról, mert szükséges, és hát több is van róluk, mint néhány sor – blogbejegyzéshez készült az anyag –, épp csak még rendbe kell tenni, és le is kell butítani, mert olyan sok most pont nem kell (viszont így meglesz a szerdai bejegyzés). Aztán be kell hoznom egy kis munkalemaradást, mert egy hét alak sok minden történt, szóval a fél napot telefonálással töltöm majd (a holnapit meg rohangálással, és rögtön bíróságon kezdek, tökjó). Mivel a következő három hétben biztosan nem lesz rá időm, szerintem még ma elugrok az Osiris Kiadóba, mert piszkosul jó akciót hirdettek, és 30-50 % kedvezménnyel adják azokat a könyveket, amiket évek óta meg akarok venni, szóval itt az alkalom (igen, ez inkább szórakozás, mint munka, repülhetnek a kövek). Hát, mára, azt hiszem, ez ennyi. Leginkább bemelegítés így a hét elején.

Kreatív blokk

Mielőtt mindenki a szívéhez kapna, gyorsan jelzem, hogy nem, nem ütött be nálam a kreatív blokk, nincs írói válság, nem ment el a munkakedvem, egyszerűen csak az jutott eszembe, hogy írhatnék egy bejegyzést a témában. Pontosabban arról, hogy mit tegyünk – mit teszek –, ha egyszer beüt a krach. De ehhez először tudni kell, hogy különféle írói válságok vannak: olyan ez, mint a gazdaság, lehet, hogy az államháztartási hiány a probléma, de talán az alacsony fogyasztás miatt döcögünk, vagy a külkereskedelmi mérleg borult nagyot, esetleg csak spekulálnak a forint ellen – szóval milyen írói válságok is vannak?

Először is ott van az a válság, ami igazából nem az író, hanem a kiadó és az olvasók problémája, miszerint az írónak egyszerűen nincs kedve írni. Mondanom sem kell, hogy ez a leggyakoribb, ugyanakkor az író számára meglehetősen stresszmentes válság: tévét néz, alszik, olvas, számítógépes játékot játszik stb. (a sor tetszőlegesen bővíthető) ahelyett, hogy írna. A rutinosabbak – akik már két-három éve a pályán mozognak – rákérdezés esetén különböző fedőtevékenységekkel hosszabb-rövidebb ideig képesek elhitetni a környezetükkel, hogy ők tulajdonképpen dolgoznak, de ennek ne dőljünk be, és magunkban rögtön duplázzuk meg az aktuális kézirat leadásáig remélt hátralévő időt.

Ennél egy fokkal zavaróbb az ihlet hiánya, amit én ötletválságnak neveznék. A jeles szerzőnek ilyenkor lenne kedve írni, és a sors persze úgy hozza, hogy ideje és alkalma is lenne rá, minden lehetősége adott, hogy remekmű szülessen, épp csak pont nincs olyan ötlete, amit meg tudna írni jól. Itt az utolsó szóra esik a hangsúly, az öreg rókák ugyanis bármikor bármiről bármennyit tudnak írni, nem ezzel van tehát a probléma, hanem azzal, hogy egy adott élethelyzetben (írói hangulatban) nem lehet csak úgy bármiről írni. A remekműhöz olyan ötlet kell, ami belülről jön, ami megmozgatja az írót mint embert, és nem biztos, hogy épp akkor van ilyen. A papírgalacsinok belsejébe feljegyzett régi ötletek ilyenkor nagyon jól jönnek, de azokkal többnyire az a helyzet, hogy ha tényleg jók és megmozgatják az írót, akkor ilyen-olyan formában valószínűleg már elsütötte őket, vagy épp jelenleg is azokon dolgozik (mely esetben nem beszélhetünk ötletválságról), szóval ilyenkor csak egyvalami segít: az ember járja a várost, beül az állatkertbe, barátokkal beszélget, sörözik, olvas, híradót néz, és reméli, hogy előbb-utóbb meghall vagy meglát valamit, amiből teremt egy szereplőt és egy történetet. Murphy törvénye, hogy addigra pont csak annyival, de megváltoznak az életkörülményei, hogy már ne tudjon csak és kizárólag erre az írásra koncentrálni...

Ha kedv és ötlet is van, és még időt és helyet is sikerült szakítani (mely utóbbiak hiánya is lehet válságtényező, ám aligha szorulnak részletes kifejtésre) akkor elméletileg minden adott az íráshoz. Boldog szerzőnk (mint mondjuk én) ilyenkor leül és írni kezd, tetszetősen halad, gördülnek a mondatok, születnek a figurák, egyik a másik után kel életre az író fejében és a papíron (monitoron), míg aztán egy szép napon kiderül, hogy ez ebben a formában nem jó, mert vagy gyengébbre sikerült a konfliktus a vártnál, vagy kellene egy erősebb mellékszereplő, vagy giccsesebb a stílus a szándékoltnál, vagy eltévesztettük a fókuszt, vagy elszállt a gép és vele a három utolsó oldal, és most komolyan gépeljem őket újra?, vagy egyszerűen csak behoztak nekem egy sohasem kért bögre kakaót, és közben elfelejtettem, hogy hol is tartottam, mit akartam írni, zseniális ötlet volt, de így már sohasem lesz ugyanolyan.

A fenti bekezdésben felvillantott problémák azok, amelyekre a kreatív blokk kifejezést alkalmazom. Mint látható, alapjaiban tér el a nincs kedvem / nincs ötletem párostól, és ez a típusú probléma az, ami – ha tartósan megoldatlan – klasszikus, nagybetűs Írói Válsághoz vezethet: elkedvetlenedéshez, kiégéshez, éveken át tartó hallgatáshoz. A fentiek közül még a legbanálisabb (a kakaó) is nagyon gyorsan ahhoz vezethet ugyanis, hogy az író ahelyett, hogy folytatná a félbehagyott – esetleg hibás – szöveget, elkezd szőrözni a részletekkel, újra meg újra kijavítja, annyiszor és annyira, hogy már nem látja a fától az erdőt, és nemcsak elmegy a kedve az egész szövegtől, de az önbizalmát is elveszíti, kételkedni kezd abban, amit addig írt, az egész koncepcióban és végül még az ötletben is, és az egészet otthagyja a francba. Higgyük el, de tényleg: van ilyen.

Nyilván a kakaós példa olyan banális, hogy csakis megtörtént eset lehet, és tényleg: már nem tudom, hogy a Hallgat az égbe írt elbeszéléseim egyikét vagy az Abbitkirálynőt írtam éppen, amikor egy este az akkori kedvesem belibegett, hogy készített nekem egy bögre kakaót. Boldogan összeszorítottam a számat, beleharaptam a nyelvembe, vettem egy mély levegőt, aztán megköszöntem (a harapás helye azóta is fáj eső idején). Aztán kiléptem a Wordből, és elkortyoltam a kakaót. Akkor este már nem is dolgoztam tovább: ez a teljesen jelentéktelen közjáték úgy kirobbantott az írásból, hogy teljesen elfelejtettem, mit akartam írni, és nem is hiszem, hogy utána eszembe jutott – később, másnap, folytattam valami mással (más mondattal, más jelenettel, már mit tudom én).

A többi probléma nem ilyen jelentéktelen, de lényegüket tekintve ugyanilyenek: minden olyan elem, ami megzavarja az alkotás előremenő folyamatát, kreatív blokkot okozhat. Rájöttél, hogy az egyik szereplőd beszédstílusát miként egyedíthetnéd, de ezt visszamenőleg is ki kellene javítanod? Ne javítsd: mostantól beszéljen úgy, aztán majd kijavítod. A felénél rádöbbensz, hogy elrontottad a fókuszt, ki kéne iktatni egy teljes történetszálat: hát akkor azt mostantól ne folytasd, aztán ha végeztél, majd kiirtod korábbról. Avagy aranyszabály: előbb fejezd be azt, amit írsz – csak utána javítsd. Ha bármilyen már később nem visszatérő problémát veszel észre az írásodban, ne írás közben agyalj a megoldásán, hanem csak azután. Előbb. Fejezd. Be.

A retorika szabályai szerint itt most meg kellene ismételnem, hogy mindezt azért, hogy ne kerülj bele egy egyre mélyülő gödörbe, amiből nehéz lesz kikecmeregni; hogy ne kezdj el javítani, mert a legtöbb javítás újabb javításokhoz vezet, múlik az idő, javul a szöveg, de nem halad előre, a szerkesztés folytán gyakran még rövidebb is lesz, és úgy tűnik, hogy visszafelé haladsz, elkezdesz kétségbe esni, elkezded erőltetni, érződik az izzadtság a szövegen, még inkább javítani kezded, kihajítod, írhatod újra, megint nem haladsz sehová.

A blog rendszeres olvasói számára ez tőlem furcsán hangozhat, hiszen akár csak a legutóbbi bejegyzésben is közzétettem egy nézőképet arról, hogy mennyit javítgattam a Százháború szövegén, amikor pedig még csak a kétharmadánál tart a regény. Bort iszok és vizet prédikálok? Tulajdonképpen igen, de különben meg nem: a Sárkány és Unikornis (amelyből a Százháború is kinőtt) egy 2005-ben elkezdett projekt, ami hosszabb-rövidebb időkre mindig félbeszakadt, de sohasem kreatív blokk miatt. Időhiányból igen, íráskedv hiányában igen (az ötlet viszont régóta létezett), de olyan problémákkal nem találkoztam közben, amelyeket ne tudtam volna megoldani. Legtöbbször az volt a gond, hogy két írásra alkalmas pillanat között eltelt fél év vagy egy év, volt olyan, hogy kettő, és közben elfelejtettem, mit írtam, még azt is, hogy mit akartam, és szabályosan újra kellett tanulnom a szöveget. Na és ilyenkor tanulás közben tényleg javítottam, és ez még a jobbik eset, mert volt olyan, hogy százezer leütés hosszú verziókat dobtam ki inkább, mondván, ez annyira régi és idegen már tőlem, hogy még csak hasonlóképp sem tudnám folytatni. Az egyéb írásaimat viszont éppen a Sárkány és Unikornissal kapcsolatos tapasztalataim miatt előbb mindig befejezem, és csak utána kezdem javítani.

Hanem a végére azért még maradt a kérdés, hogy mit teszek kreatív blokk esetén? Amikor mondjuk előző nap valahol lezártam a szöveget, és most nem tudom, hogyan folytassam (amellett, hogy mindig úgy hagyd abba, hogy tudod a következő mondatot – de ne írd le, csak jegyezd meg! –, mert akkor könnyebb folytatni). Nos, ez történt például szerdán, a nagyon lelkes "hű de mennyire kedvem van most Százháborút írni!" bejegyzés után. A böngészőt becsukva itt ültem a gép fölött, bámultam a monitort, és bár leírtam egy-két mondatot, azt éreztem, hogy ez most szopacs, ez most nem megy úgy, ahogy számítottam, lehet, hogy ezt most elkiabáltam. Elolvastam az adott jelenet elejét, kicsit fel-alá sétáltam, átgondoltam, hogy mit is akartam, visszaültem – de megint nem éreztem, hogy természetesen jönnének a mondatok, hogy jó lenne az a bekezdés, ami született. Szóval kitöröltem (mert annyira rossznak tűnt), bezártam a szöveget, aztán megnéztem egy Stargate Universe részt, aztán kifeküdtem a napra, aztán Darwint olvastam, aztán Alan Moore-t olvastam (League of Extraordinery Gentlemen), aztán megint megnyitottam a szöveget, újra bezártam, kinyitottam egy sört – sorolhatnám, de a lényeg, hogy eltelt a nap és az éjszaka. Aztán tegnap reggel nem kapcsoltam be a gépet, hanem fogtam a direkt erre a célra magammal hozott vastag füzetet, kifeküdtem vele a kertbe, és elkezdtem kézzel írni azzal a mondattal, amivel két nappal korábban ágyba feküdtem. Láss csodát: napok óta nem haladtam olyan jól, mint tegnap; igaz, utána hajnalig ébren is maradtam, hogy be is gépeljem.

Tanulság? Ismerd meg önmagad. Ismerd az észjárásodat, a szokásaidat, a habitusodat, ismerd fel, hogy mikor fáradtál el, mikor kell kikapcsolnod az agyadat, mással elfoglalnod, más útra terelned, elfogadnod, hogy akkor mínusz egy nap az alkotói szabadságból, de cserébe másnap majd másfélszer többet haladhatsz (igen, így is hibádzik fél nap, de így jártál), és nem szabad elveszítened a lelkesedésedet amiatt, hogy egy napig nem haladtál – szóval ez a legfontosabb. Általában érvényes tanács, hogy a napi rutinon változtass: ha négy fal között írsz, menj ki a természetbe, ha egyedül vagy otthon, menj emberek közé, ha számítógépen írsz, vedd elő a papírt... ez utóbbi különösen fontos, mert az ember másképpen ír papírra, mint szövegszerkesztőben (kevésbé és akkor is máshogy javítja a leírtakat, továbbá önkéntelenül is megfontoltabban fogalmaz, így elsőre is jobb lehet a minőség, ami az önbizalom és a lelkesedés szempontjából is fontos). Ami a lényeg: hogy amikor egy bármilyen okból jött elakadás után legközelebb leülsz foglalkozni a szöveggel, akkor mások legyenek a körülmények, mint amikor abbahagytad, mert akkor az agyad nem kapcsol vissza ahhoz az élményhez, hogy jesszusom, ez már a múltkor sem sikerült!

Vastagon piros

A mai rövid lesz, mert sokkal több kedvem van a Százháborúval foglalkozni, mint blogot írni, és ezt ki kell használni. Úgyhogy ennek jegyében álljon itt egy nézőkép arról, hogy mennyi javításon esett át a mondott regény első tíz (A/4-es) oldala az elmúlt napokban. Mindenki ismeri a korrektúra funkciót a Wordben? Na az eredményezte a következőt (kattintásra nagyobb lesz):

Ha a kitett ízelítőben bárki bármilyen hibát talált, ne habozzon szólni!

Alkotói szabadság

Az alkotói szabadság az a valami, amit mindenki irigyel, mert milyen szép békés nyugodt csöndes etc. helyen lehet ugye ilyenkor az ember, egész nap pihenhet és aludhat és lábat lógathat és egyáltalán, nincs ennél jobb a világon, de aki benne van – tökig –, az eközben azzal a tudattal pihen, alszik, lógat lábat és egyáltalán, hogy neki tulajdonképpen dolgoznia kéne (alkotni), mert ez a szabadság nem tart a végtelenségig, hanem már csak hét napig, aztán hat, öt, rosszabb, mint egy bomba a 24-ben, mert ez tényleg elketyeg nulláig.

Ez kb. kellőképpen szemlélteti a lelkiállapotomat, amiről sietek kijelenteni, hogy nem is lehetne jobb egyébként, mert végre azzal foglalkozhatok, amivel szeretnék, és látom a haladást, érzem a ritmust, felvettem a tempót, látom a munka végét.

A Százháború c. előzményregényen dolgozom egyébként, itt már írtam róla – most nem ismételném el –, és mivel a szerkesztőm is rábólintott, a szemfülesek az újonnan beüzemelt stabil oldalak közt már észre is vehették, hogy kikerült belőle egy ízelítő. Egy kicsit talán olvashatóbb verzió is lesz majd belőle a Scribden, de most épp vacakol a feltöltés.

A Rőtszakáll kapcsán mindenkinek köszönöm a véleményét. Az utókor kedvéért álljon itt a vége:

Hogyan osztályoznád a Rőtszakáll c. novellát?

Untam az egészet	2 (7%)
1	0 (0%)
2	0 (0%)
3	13 (50%)
4	9 (34%)
5	2 (7%)

Részemről nagyon komolyan gondolom, hogy minden visszajelzés nagyon fontos, ezért ismét biztatnék mindenkit, hogy szöveges formában is fogalmazza meg a véleményét, mi tetszett benne, mi nem, mit miért avagy sem, és ígérem, hogy az elhangzottakat megpróbálom hasznosítani. Persze nem az a cél, hogy minden olvasói elvárásnak megfeleljek, de sok egybehangzó vélemény már segíthet kiküszöbölni a hibák nagy részét, és utána már tényleg csak "ízlés dolga" lesz a végeredmény.

Üzenet a távolból

Ellenkező értelmű bejegyzésig vidéken vagyok, a világ végén, és még pár nap biztosan eltelik a végső szentségtörésig, miszerint bekötik az internetet ide. Ennek megfelelően ezt a bejegyzést még Budapesten írom szerda éjjel, és időzítem péntekre, de lélekben már kint vagyok a körtefa alatt, a kertben. Furcsa kettősség, de tényleg. Mikor ez a bejegyzés megjelenik – ha nem rontottam el az időzítést –, még két óra lesz hátra a Rőtszakállról való szavazásból. Jelen állás szerint erős közepes-gyenge négyes az osztályzata, ami kicsit meglepett, mert ennél jobb novellának gondoltam, másfelől viszont az is igaz, hogy sem túl sok akció, sem túl sok rejtély nincs benne, még az is lehet, hogy túl kiszámítható. Idővel lesz róla önreflex, és itt vagy ott majd szívesen látnám a részletes olvasói véleményeket, hogy ki miért találta olyannak, amilyen. Köszönöm a szavazatokat, különben.

Most írhatnám, hogy idelent süt a nap, de ugye még Pesten vagyok (szerda éjjel), szóval maradjunk annyiban, hogy kölcsöninternettel megoldom majd a hétfői bejegyzést – bár azt nem ígérem, hogy reggel tízig meglesz, de valameddig biztosan –, aztán a többit meglátjuk. Ami biztos: nagyon nagy kedvem van írni, és mivel Ronnie is kiesett, a snooker vb-t sem nézem majd annyit, hogy elpazaroljam az időt odalent. Bár Carter még továbbjuthat, és neki szurkolnék.

No, hölgyek-urak, részemről a fáklyásmenet – hétfőn találkozunk.

Sziréna

A sziréna hangja (mentőé) valami piszkosul zavaró, ugyanakkor megkönnyebbüléssel hallod, amikor te hívtad egy rokonodhoz, és végre meghallod, hogy itt van. Utána fél óra tökörészés, hogy vajon mi volt a baj, annyi oka lehet, de most semmit sem látni, kit hibáztassunk, ha a hónapok óta beteg páciens épp akkor nem produkál tüneteket, amikor kivizsgálják, semmi baja, de ha legközelebb is semmi baja nem lesz, hívjuk megint a mentőt, és persze megint jó lenne az összes olyan kivizsgálás, ami már az elmúlt hónapokban sem mutatott ki semmit. Kurvajó.

Az égiek nem akarják, hogy megírjam a Sárkány és Unikornist, mert akárhányszor elindulnék, hogy akkor most három napig-egy hétig-egy hónapig nuku világ, írok, bazmeg, mindig beüt valami, így persze most is itthon csücsülök, és hamarosan indulhatok is megint helyettesítő melóra. De holnap törik-szakad megyek le vidékre, nem érdekel. Ja igen, és hiába rendeltük meg, valami adminisztrációs hiba folytán majd csak úgy másfél hét múlva tudják bekötni a netet oda le, pedig ugye szükségem lenne rá a meló miatt is, de tudjátok mit? Erre is magasról. Majd megszervezem a nethez jutást, bebuszozok a városba, ha kell, ez már nem tart vissza.

De persze biztos lesz majd valami más.

Még két nap

Hosszú és fárasztó, ugyanakkor pihentető hétvége volt, lejártuk a lábunkat Debrecenben, jókat ettünk, jókat ittunk és múltat idéztünk, és persze most meg nem akaródzik dolgozni, de szerdáig még muszáj, utána pedig úgy néz ki, hogy másfél hét alkotói szabadság. Ma érdemben már nem, szerdán viszont jelentkezem.

Végre péntek

Megint ez a gyatra idő odakint. Ha azt hinném, hogy én vagyok a világ közepe, mondhatnám, hogy jellemző: pont akkor romlik el, amikor (délután) két napra Debrecenbe megyünk páran, felidézni az egyetemi éveket. Véletlen, hogy ez egybeesik a Távoli Világok rendezvénnyel, annyira, hogy talán el sem jutok oda, bár az ismerős arcok miatt persze jó lenne; majd kiderül. Renier mesterrel is rég beszélgettünk egy alaposabbat, remélem, hogy valamelyik este együtt vacsorázhatunk. A többit meglátjuk. Két hónap túlzásba vitt gürcölés után nagyon kell a kikapcsolódás.

Könyv, ami nem ereszt

Író emberként könyvek ritkán hoznak zavarba. Mindig megtalálom azt a nézőpontot, azt a szándékot, amely felől az adott szöveg értelmezhető, amitől megértem, hogy miről szól a mű?, akart-e mondani valamit a szerző?, miért így mondta, amit? stb., és ilyenkor elégedett vagyok. Spiró György könyve, a Fogság viszont nem ilyen. Nem találok rajta fogást, nem áll össze egésszé, miközben nagyon is egységes, rendre megszegi az általam ismert elbeszélői és dramaturgiai szabályokat és módszereket, amitől a könyv (780 oldal!) igen széttartó, ám épp azért, mert ezek a szabályszegések rendszeresek, önmaguk válnak szabállyá, és ez zavaróan működik, miközben mintha mégsem.

A gójátékos kapcsán arról írtam, hogy a szerző nem győzött meg a szakmai tudásáról, arról, hogy amit hibának lehet látni a regényben, az a hatáskeltés szándékos eszköze (nem bug, feature!), Spiró viszont sokszor úgy brillírozik a Fogságban, annyira életszerűen és átélhetően ábrázolja a főhős szenvedéseit és kalandjait (főleg az ironizáló-parodisztikus részek kiválóak), olyan biztos helyen tesz pontot jelenetek végére, olyan kíméletlenül viszi végig az egyes történetszakaszokat a fordulópontokig (amelyek épp csak annyira megjósolhatóak, hogy az olvasó tartson tőlük, de mert nem mindig úgy és az történik, amire az olvasó számít, a könyv – A gójátékossal szemben – sosem válik kiszámíthatóvá) – szóval annyira látszik, hogy Spiró tud írni, hogy amikor először csak kicsit eltér, majd nagyon messzire elkanyarodik a történettől és mérföldhosszú exkurzusokat iktat a szövegbe, amikor megállítja az olvasót, hogy figyelj, tudom, hogy téged Uri története érdekel, de engem meg az, hogy ezt a szobrot miként faragták, és hogy melyik császár nagynénje kivel végzett és miként, és figyelj csak, figyelj, mert ez fontos lesz végül Uri számára is, de aztán kiderül, hogy nem fontos, kicsit se számít, hanem csak a korrajzhoz tartozik, és akkor a regény máris nem Uriról szól, hanem a korabeli világról, de mégsem, hiszen senki mást nem ismerünk meg benne, csak Urit, egyedül őt kedveljük meg, mindig Uri a nézőpontkarakter, soha senki más, hogy lehet így beszélni egy egész korszakról?, ja persze, hát úgy, hogy legtöbbször ő is csak eszköze az elbeszélőnek, aki viszont soha egy pillanatra sem látszik vagy hallatszik, nem fűz megjegyzést a történethez, az exkurzusok is személytelenek, a mesélő a háttérben marad, ugyanakkor nagyon is erős, és jelenévő mert magasról tojik arra, hogy mit akar az olvasó, a saját meséjét meséli éppen, a jelenléte, az érdeklődése annyira tolakodó, hogy az olvasónak alá kell rendelnie magát.

A zavarom oka, hogy a Fogság tulajdonképpen nem egy könyv, hanem több könyv egyben, ömlesztve, vegyítve és még meg is keverve, egyszer egy könyv Uri utazásáról majd (mintegy függelékként) életének utolsó szakaszáról (milyen rövid és más hangulatú ez a rész, nagyon!); aztán egy könyv Róma, Júdea és Alexandria világáról és népeiről; végül pedig egy könyv az írásról és az olvasásról: arról, hogy egy szerző lényegében mindent megtehet, a történelem eseményeit és a legszentebb történeteket – Jézus ábrázolására gondoljunk – bármikor át- és újraírhatja, ki nem mondva, de rájátszva arra, hogy akár így is történhetett, a valósággá tett mítoszokat összekeveri a valóságnak láttatott történelmi tényekkel, egy egész kultúra (és annak megelőző hétszáz és rákövetkező kétezer esztendeje) belesűrül a regénybe, amit egyszerre érthetünk romantikus kiáltásként, hogy élni akkor is kell, ha meghalunk, vagy egy depresszióba hajló látomásként, hogy a világ és Isten nem érdemli meg, hogy éljünk – mert Uri olykor bizony már hajlik erre is, bárha a következő gondolatig soha nem is jut, mert alkatából, neveltetéséből kifolyólag nem is juthat el –, de érthetjük az egészet a zsidó történelem olvasataként is, legtöbbször politikai, néhol hitbeli, másutt közgazdasági okfejtésekkel, és mindez nem változtat azon, hogy a könyv végtére is egy kalandregény (utaztató regény), ugyanakkor viszont családregény is (az mekkora már, amikor Uri, aki az újszülött fiában véli felismerni a saját halott apját, rádöbben, hogy valójában ő vált azzá!) és dinasztiaregény a császárokról, és persze tézisregény – hogy vallásellenes vagy valláspárti, az bizonyos szempontból könnyen, más szempontból viszont nehezen állapítható meg (hogy ki is mondjam: inkább -ellenes ez) – és világregény: mert olyan teljességre törekszik, ami csak ezzel a fogalommal írható körül.

Nem összemérni akarom vele, és nem is igazán hasonlítani hozzá, mert egyrészt magamat nem tartom alkalmasnak ennek elvégzésére, másrészt mindkét könyvet újra és alaposabban el kellene olvasnom ehhez, de a Fogságot valahol A nyomorultak mellé tudnám odatenni, azzal a megjegyzéssel, hogy utóbbinál az elbeszélő annyira és úgy uralja és vezeti a szöveget, annyira az előtérben áll nyíltan és kimondva, felvállaltan, hogy A nyomorultaknál az olvasó értelemszerűen és megnyugodva hagyja, hogy ez az elbeszélő vezesse és önhatalmúlag magyarázza el neki a világot – míg a Fogságnál ennek a jószándékú, az ember kezét megfogó elbeszélőnek nyoma sincs. Így sokkal nehezebben fogadtam el, hogy a könyv szabályai nem különféle elvonatkoztatott elbeszéléstechnikai és dramaturgiai szabályok, hanem a szerző szándékai – más szóval Spiró kénye-kedve.

Oké, de hogy akkor ez most jó vagy rossz regény? Mert a történetről nem mondtam semmit (kb. érdekes), a főszereplőről sem szóltam sokat (a regény közepére megkedveltem), a mellékszereplőkről pedig még annyit sem (annyira szorosan nézőpontkarakteres a regény, hogy akit az egyedül belülről ábrázolt Uri kedvel, azt mi is megkedveljük, akit nem kedvel, azt mi sem, ám épp e közvetettség miatt ezek csak felszínes, múló érzelmek, nem olyanok, mint amilyeneket A nyomorultak mellékszereplőivel kapcsolatban érezhetünk) – de az az igazság, hogy a regény nem ezekről szólt, vagy legalábbis számomra nem. Nekem ez arról szólt, hogy egy szöveg mindig megteremti az olvasóját, fondorlatosan csábítva (mint A nyomorultak) vagy erővel, kalapáccsal (mint a Fogság), de ha az ember hagyja, akkor betöri a szöveg, és végül elfogadja, hogy igen, így is lehet. A Fogság ilyen szempontból sokkal inkább posztmodern (itt: az olvasó és a szöveg közötti interakcióra építő) mű, mint Esterházy szövegei, mert a posztmodernség itt nem a nyelvi kifejezésmódra – és szövegek kölcsönzésére – korlátozódik, hanem kiterjed az elbeszélés egészére.

És hogy egyébként tetszett? Sokszor igen, sokszor nem. Összességében jó könyvnek gondolom, sőt, az is lehet, hogy nagyon jónak, mert minél többet gondolkozom rajta, annál izgalmasabb kérdés, hogy ez a könyv tulajdonképpen micsoda is?, de azért ezt senki ne vegye készpénznek, mert egyrészt még én is sokat fogok gondolkozni rajta, másrészt – talán mostanra kiderül – elég perverz ízlésem van regények terén (olvasott valaki jobbat a Harmonia Caelestisnél? na ugye, hogy nem).

Rohanvást

Délután érdemes visszanézni, mert lesz az ígért bejegyzést a Fogság c. megaeposzról, csak most piszkosul rohannom kell.

Hétfői hírfolyam

Dolgos, sűrű hét volt, nagy örömömre szombaton és vasárnap is dolgozhattam, jegyzőkönyvek, levelezés, kezitcsókolomapályázathozidetessékaláírni (ez különösen egy vak nénikénél volt izgalmas) és így tovább. Vasárnap délután már csak azt vártam, hogy letegyem a fejem, hazaérve beleszédültem az ágyba. Mindezt azzal a tudattal, hogy ma reggel kilenctől pörög tovább a mókuskerék. De aztán kaptam egy telefont, hogy a hivatalban (mindegy, hogy melyikben) hétfőn csak délután van félfogás (milyen hivatal ez, baszki?), szóval nem kell reggel mennem. Hű, de jó, akkor reggel végre lesz időm behozni a másik munkámban az elmaradást. Ja, és még a blogra is szakíthatok időt, mit nekem az, belefér.

Nyúlós-nyálkás idő van odakint, utálom az ilyet, hacsak nem vidéken vagyok írói magányban, mert akkor nincs is tökéletesebb, veri az eső a tetőt a veranda fölött, olyan, mint a fegyverropogás, töltök whiskyt jéggel, elindítok valami zenét és hajrá, 10-15.000 leütés születik ilyenkor egy-két óra alatt, legalább. Ehhez képest most hamarosan gyalogolhatok ki az esőbe, szutyokba, császkálhatok fel-alá.

Sóhaj.

Jövő héten, ha semmi nem jön közbe (de ugyan miért is ne jönne?), elszabadulok pár napra, mert a családi vállalkozás sűrű időszaka addigra véget ér, a másik melómnál pedig megszerveztem a helyettesítést, pár napig nem fogok hiányozni senkinek. Ennek mondjuk az az ára, hogy az érinthetetlen vadon közepén be kell vezettetnem az internetet (isteni mázli, hogy még van olyan szolgáltató, ahol hűségszerződés nélkül lehet ilyet kapni olcsón), mert a munka adminisztráció részét senkire nem tudom áttolni, ahhoz meg kell a net, de ennyi engedmény belefér (nem, mobilnet nem jó, mert amelyik szolgáltatónak kedvező csomagja lenne, annak ott pont nincs térereje).

A dolog előnye, hogy a blog így nem vonul kényszerpihenőre, amíg vidéken vagyok, szóval stay tuned! Legközelebb egy alapos Spiró György: Fogság kritikával jelentkezem.

Az iparos dicsérete (II.)

Mielőtt az előző bejegyzést folytatva a Szinergiumról írnék, hadd reagáljak röviden Marcusnak az oda írt megjegyzésére, mert egy lényegi dologra mutatott rá: hogy a kreatív alkotó emberek sokszor nem megvalósítják egymás elképzeléseit, hanem inspirációt szereznek belőle. Mint írja: "Olyan ez, mint a fodrász: elmondod vagy megmutatod neki, hogy milyen hajat akarsz, és tíz fodrász tízfajta módon fogja levágni a hajadat, és egyik sem úgy, ahogy te kérted." Van ebben igazság, csakhogy ekkor megkérhetem a fodrászt, hogy legyen szíves olyanra vágja a hajamat, amilyenre kértem, mert nem véletlenül olyanra kértem. Nem hajszobrász ő, hanem fodrász: nem fodrászversenyre készít műalkotást, hanem a megrendelésemet kell teljesítse. Ebbe persze belefér, hogy elmondja a véleményét, miszerint itt hosszabbra hagyná, ott meg vágna ahhoz képest, ahogy kértem – de legyen szíves kérdezze ezt meg, vagy úgy csinálja, hogy a végeredmény azért az legyen, amit én kértem tőle. Elvégre ő a szakértő, és én bolond lennék, ha nem hallgatnék a tanácsaira, vagy ha nem hagynám rá a megvalósítás mikéntjét; de ha rasztafrizura helyett kopaszra nyír, akkor hadd ne fizessem ki a kreativitását.

Az alkalmazott grafika az a sajátos műfaj, amikor egy rajzolónak egy bizonyos célt szolgáló rajzot kell elkészítenie. Ez lehet egy logó, egy vízjel, egy cirkalmas betűkkel tervezett felirat, nagyon sok esetben pedig egy illusztráció: egy mesekönyv képei, egy lapozgatós könyv figurái, egy könyvborítón a regény főszereplője. Mindegyiknél elvárás, hogy a grafikus belevigye a szakmai tudását és a kreativitását, mert ezek nélkül az eredmény vagy gyatra lesz, vagy unalmas, viszont az is elvárás, hogy a végeredmény például az adott regény hangulatát, szereplőit stb. tükrözze vissza. Képzeljünk el egy igencsak realista Westeros-regényt George R. R. Martintól a Hófehérke vagy a Csipkerózsika c. rajzfilmek képvilágának borítójával: mennyire adná az vissza a regény hangulatát? Nem érezné átverve magát az, aki megvette a könyvet a hétéves kislányának?

Messzire ragadott a példa, de ez nem is baj, mert a Szinergiumra térve így legalább látszik a kontraszt. Három ork figura is helyet kapott az albumban: Meszlényi Péter mindhármat megmutatta nekem korábban, hogy mit szólok hozzájuk, mert tudja, hogy az orkok a szívügyem. Megnéztem őket, aztán... hát, annyira nem örültem. Nagyon macskaszerű lényeket láttam, az egyiket ráadásul sokkal mívesebb fegyverzettel, mint amilyet én orkosnak tartok. Péter látta a zavaromat, mert a rajzok egyébként jók voltak, nem akartam leszólni őket, de mert vagyunk olyan viszonyban, hogy őszintén elmondjam a véleményemet, megbeszéltük, hogy miről mit gondolok, és legközelebb már átdolgozott rajzokat tett elém: kicsit módosított az arcokon, kicsit a mancsokon, visszavett a fegyver díszítéséből, és tessék: ez (az utolsó előtti kép) már egy ork – így már rendben vagyunk. Pedig szűk egy órán át érveltünk egymás ellen, hogy az orkok mennyire tartják fontosnak a fegyverük díszítését – szerinte nagyon, szerintem semennyire, a fegyver ugyanis nem szimbólum, avagy az erő és a hatalom jelképe náluk, hanem csupán eszköz, így a díszítésével sem sokat foglalkoznak.

Péter azonban végül megkereste és megtalálta a kompromisszumot, és egy szerintem nagyon jó kép született, amit mindketten nyugodtan mutogathatunk, hogy ilyen egy ynevi ork (a délcegebb fajtából). Az egész album ilyen módszerrel született, folyamatos egyeztetések és alakítások során, az egymásnak ellentmondó információk kiszűrése és az írókkal való egyeztetés révén, de úgy, hogy Péter közben belevitte a saját képi koncepcióját, vagy más szóval: az egészet arra fűzte fel. Ezért az album annak ellenére egységes, hogy egyrészt sok grafikus dolgozott a rajzokon, másrészt Ynev különböző tájait, népeit és korszakait villantja fel. Azt gondolom, hogy ilyen az, amikor egy grafikus érti és érzi is azt, amit csinál: amikor túllát egy-egy kép határain, és érti, hogy az végterméknek mi a szerepe. A Szinergium (illetve a tervezett számítógépes játék) ebből a szempontból nagy újdonság volt a M*-illusztrációban: nem egy-egy grafikus alkotott egy-egy képet eseti alapon, hanem egy egész csoport dolgozott a M* képi világának megalkotásán.

Péterrel és Laczával (aka. Gorgo Manufaktura) egyébként tavaly elég sok időt töltöttünk el közösen, és tudom, hogy minden munkának úgy futnak neki, mint a Szinergiumnak, azzal a művészi lelkesedéssel és szakmai alázattal, ahogyan szerintem egyedül érdemes. Nem tudom, hogy a Szinergiumnak milyen hatása lesz a M*-grafikára, és hogy nekik milyen szerepük lesz ebben, de vannak más projektjeik is (érdemes nézelődni a honlapjukon), és nekünk is volt közös projektünk, ami elsősorban az én időhiányos helyzetem miatt feneklett meg egy kicsit, de eredményei azért lettek, pl. ezen az oldalon az utolsó három kép. (Meg én is írtam egy novellát – majd meglátom, lehet, hogy közzéteszem.)

Az iparos dicsérete (I.)

Szombaton megjelent a legújabb M*K kiegészítő, a Relikviák rabjai, benne két olyan lappal, amelyekhez segítségemet kérték a készítők. Olyan regény- vagy novellahősökre volt szükségük, akik kimondottan kincsekkel, főleg kincsvadászattal foglalkoznak, én pedig nagyon örültem, hogy így viszontláthatom egy kártyán a még csak készülő Sárkány és Unikorni egyik mellékszereplőjét, Onry kapitányt, a minden hájjal megkent ereklyevadászt. A teljesség igénye nélkül álljon itt néhány sor abból a jelenetből, amikor a kapitány először feltűnik a regényben:

"Utána kezdték a kutatást, ami a Kermir-pusztáktól egészen idáig vezetett, jóslatok és álmok, egy fürkésznek nevezett tárgy, no meg egy ősi térkép alapján, amelyet Onry ki tudja, honnan ásott elő. Amennyire gemaras Batal ismerte, valószínűleg lopta valakitől.

Sürgette az idő, nem bámészkodhatott tovább. Lehajtott fejjel beóvakodott a barlang sötéten ásító torkába; lebotorkált a lépcsőszerű kiszögelléseken; elcsoszogott a kisebb-nagyobb gödrök mellett. Ide már alig jutott el némi fény, s még azt is eltakarta maga elől, de nem mert világot gyújtani, nehogy lentről észrevegyék, és fölkeltsék a kapitányt. Ha minden jól megy, az igazak álmát alussza reggelig, az ő üres derékalja pedig nem tűnik föl senkinek.
Szikra pattant a barlang túloldalán, és valami sercegve lángra kapott. Batal mester szíve egy pillanatra megállt, lábából kiszökött az erő, s elejtette a botját. Csak az isteni gondviselésnek köszönhette, hogy nem esett össze azonnal.
Az immár csak parázsló szivar fénye Onry kapitány borostás arcát világította meg egy beugróban, a szertartáskő mögött.
– Egy sárkányt is felvernél az álmából, Batal mester, pedig azok aztán hozzászoktak a dübörgéshez. – Mutatóujjával alulról fölfelé megbökte nemezkalapjának széles karimáját. – Hidd el: van tapasztalatom ebben.
Kibújt a beugróból, kinyújtóztatta tagjait, és hanyag mozdulattal leporolta a vállát. Batal mester még mindig nehezen kapott levegőt a döbbenettől.
– Te itt… te itt aludtál? – kérdezte hebegve.
– Csak hunytam egyet, amíg felértél.
– De te…
– Lehajoljak a sétapálcádért, vagy anélkül is kezdhetjük a szertartást? Mindjárt éjközép.
– Persze… – bólintott lassan ocsúdva a mester –, a szertartás… – Kábán körülnézett, de természetesen továbbra sem látott semmit. – Ha…
A kapitány meggyújtott egy fáklyát. Úgy állt ott, nemezkalapban és vastag bőrzekében, mellkasán átvetett vadásztáskájával, mint egy lezüllött Krad-lovag, aki épp egy királysírt készül kifosztani. A repedezett szertartáskő csak megerősítette ezt a képzetet."

A kártyások megkapták ezt a részletet (és még többet is), valamint részletes instrukciókat, hogy Onry kapitány milyen jellem, és hogy milyen ismert pop culture figurára alapoztam (azt hiszem, nem lesz nehéz kitalálni). Részemről addig követtem a kártyalap kidolgozását, amíg a hozzáértők meg nem határozták a képességeit, majd el nem indult a grafikai megvalósítás. Ehhez is kikérték a tanácsaimat, aztán a művész alkotni kezdett – és ez a kép született:


A célnak tulajdonképpen megfelel, a kép végül is nem lett rossz, de ez nem az az Onry kapitány, akit én a fenti jelenetben ábrázoltam – és végtelenül távol esik attól, ahogy a figura bennem él. Sietek leszögezni, hogy ez nem a grafikus hibája, és nem is a kártyásoké, sőt: mindegyiküknek köszönöm, hogy messzemenőkig figyelembe vették mind a karakter képességeire vonatkozó kéréseimet, mind pedig a grafikai iránymutatást. Mert a főbb kellékek mind-mind szerepelnek a képen: a mordály, a kalap, a zeke, a kard – a részleteket illetően rendben vagyunk (csak a borosta hiányzik). Az, hogy az összkép nem felel meg az elgondolásomnak, a munkamódszer eredménye: hogy a grafikus írásos útmutatás alapján, az írótól távol, valaki más megrendelésére dolgozik, s a két kreatív ember között nincs közvetlen kapcsolat. Ugyanakkor a kártyák elkészülésének körülményeit ismerve ez majdhogynem szükségszerű, s épp ezért tényleg nagyon köszönöm a kártyával foglalkozók minden igyekezetét: örülök, hogy segíthettem, és jó érzés lesz majd kezemben tartani a lapot (a sárkányos lappal együtt, amelynél aztán maximálisan ügyeltek minden kérésemre).

No de miért is az a cím, hogy az iparos dicsérete? Azért, mert az alkalmazott grafika nem művészet, hanem iparág, és a jó alkalmazott grafikus nem művész, hanem iparos. Ez így nagyon leegyszerűsítő kijelentés, de már többször találkoztam a problémával, hogy egy-egy szóban előadott és leírt koncepciót a grafika készítője egészen a saját ízlésére formál, művészi önmegvalósítása részének tekinti, így aztán az eredmény már nyomokban sem emlékeztet az eredeti koncepcióra, és mindenki bambán néz, hogy akkor most 1.) én nem ezt írtam / gondoltam, 2.) én nem ezt rendeltem meg, 3.) és még azt is elvárja, hogy ezért fizessek? Ez valami sajátosan magyar betegség, a pályaválasztásnál elrontott dolog, amikor az ember igen kreatívan viszonyul a választott szakmájának kritériumaihoz. Nagyon leegyszerűsítve: ha én bankigazgatóként egy letisztult formavilágú irodába egy ízléses, de igen egyszerű íróasztalt szeretnék, akkor lehetséges ugyan, hogy megtetszik a művész-asztalos által faragott stukkódíszes dombornyomásos hupilila freskóasztallapos Barbie-leányálom, de nem biztos, hogy elfogadom a megrendelt munka teljesítéseként.

A grafikához és a M*-hoz visszatérve sajnos nem egyszer találkoztam ezzel a rajzolói hozzáállással (megint nem a fenti képről beszélek, hanem elsősorban könyvborítókról), és mindig csodálkoztam, hogy akkor ezt most miért és hogyan képzeli a tisztelt alkotó egyáltalán. Ezért is örültem nagyon, amikor megjelent a Szinergium, amelynek az összeállítását (és néhány rajz esetében azok megszületését) elég közelről követhettem nyomon.

De mert most már meló, erről bővebben legközelebb.

Ez egy vicc

Tegnap az elmúlt húsz év legizgalmasabb politikai vonatkozású eseményét láthatta az, aki tévét nézett – de nem a Fidesz győzelmére vagy bármely párt eredményére gondolok, és nem is a szavazás elhúzódására, hanem arra az összesen kb. egy órára, amikor az OVB üléséről közvetítettek élőben. Az valami fenomenális volt. Mint a leggagyibb B-kategóriás politikai tévéjátékokban, ott ült az asztalnál a kormánytisztviselő, a népnek játszó politikus, a mással nem törődő szakértő stb. egy-egy mintafigurája. Láttuk, hogy a rendszer nem működik, mert 1.) nincsenek információk, 2.) amikor vannak, azok nem jutnak el a döntéshozókhoz, 3.) ha eljutnak, akkor nem pontosak, 4.) ha pontosak, akkor az értelmezésük eltérő lehet, 5.) ha egyformán is értelmezik, akkor is igaz, hogy eltérő szempontból nézve eltérő döntésekre adnak lehetőséget.

Lenyűgöző – egyben megdöbbentő – volt látni, hogy tévénézőként én már régen tudom, mert minden csatornán ezt mutogatják, hogy kb. tíz szavazókörben összesen még több ezer ember vár arra, hogy leadja a szavazatát, és hogy ez akár éjfélig vagy tovább is elhúzódhat, a döntéshozók azonban, akiket ugyanezeken a csatornákon látok, nem kapták meg ezeket az információkat, és láthatóan nem a valóságról beszélnek. Pedig folyton csörög a telefonjuk, kapják az sms-eket. Amikor Halmai Gábor alkotmányjogász közölte, hogy most kapott sms-t, mely szerint vannak olyan szavazókörök, ahol még több százan várakoznak, de azt nem tudta megmondani, hogy melyek ezek – és tanácstalanul nézegettek egymásra, hogy ezt most hogy derítsék ki... hát tényleg senkinek nem jutott eszébe bekapcsolni egy tévét?

Tegnap este nem a választási rendszer szerepelt le Magyarországon, mert 11.000 szavazókörből 10 darab csak lópikula. Tegnap este azt láthattuk, hogy bármilyen is egy adott rendszer, a működtetőin; a jogi rendszer esetében a jogértelmezőkön és a jogalkalmazókon múlik minden. Más szóval: az embereken. Nagyon szikáran, lecsupaszítva ugyanis mi történt? A választási törvény szerint a kampánycsend addig tart, amíg az utolsó szavazásra jogosult választópolgár is le nem adta a voksát. Erre már korábban is volt példa, épp csak nem több száz méter hosszú sorokban álltak a szavazók, nem figyelt fel a problémára senki, így az információ nem jutott el az OVB-hez. Most viszont eljutott, és az OVB a törvénynek megfelelően jelezte, hogy akkor bizony még tart a kampánycsend. Eddig ez elég tiszta, nem?

Pár órával később az OVB úgy döntött, hogy mivel már csak néhány száz ember lehet érintett a szavazásban, viszont már több millióan várják az eredményeket, egyetért azzal, hogy az Országos Választási Iroda indítsa el az adatszolgáltatást. Nem engedélyt ad rá (mert azt nem teheti), és nem javasolja (mert az túl erős lenne), hanem lényegében széttárja a karját, és azt mondja, hogy nézd, csinálsz, amit akarsz, mi nem segíthetünk. A látható politikai gyávaság mellett mi a furcsa ebben? Az, hogy amikor az OVB először kijelentette, hogy kampánycsend van, szintén azt hitték, hogy csak pár száz embert érint! Az OVB elnöke akkor azt nyilatkozta, hogy két-három szavazókör lehet érintett! Ehhez képest a második döntésnél már tudták, hogy legalább négy szavazókörről van szó, továbbra is több száz emberről.

Néhányan következetesen képviselték azt az álláspontot, hogy a törvény az törvény, az OVB-nek nincs joga felülbírálni: ha még szavaznak, akkor kampánycsend van, és pont. Mások láthatóan megijedtek a felelősségtől, hogy egy egész ország miattuk órákig kell várakozzon az eredményekre, és megváltoztatták a korábbi véleményüket. Mit jelent ez? Hogy a legjobb törvény is csak annyit ér, amennyire betartják és alkalmazzák. Továbbá azt, hogy a nyilvánosság ereje és a nyilvánosság nyomása nem feltétlenül jobbít a döntéseken.

Amikor tegnap az OVB másodszor szavazott arról, hogy elinduljon-e az adatszolgáltatás vagy sem, akkor nem arról szavazott, hogy néhány száz ember befolyásolása módosíthat-e a választás eredményén (egyébként igen), vagy arról, hogy ehhez képest fontosabb-e több millió ember kíváncsiságának kielégítése (egyébként nem), hanem arról szavazott, hogy be kell-e tartanunk a törvényeket, vagy sem. És az OVB tagjai az egész ország színe előtt, élő egyenes adásban úgy döntöttek, hogy nem kell őket betartanunk.

Bohóctréfa

Amikor már azt hinném, hogy a heti munka végére értem, mindig kiderül, hogy "Van máá-sik!", ennek örömére egy kis szombati pihenéssel vasárnap is dolgozni fogok. Aztán hétfőn, kedden, szerdán kb. este tízig, a többi napokon "csak" napközben, megint csak a kötetlen munkaidő átka. Azért hétfőre megpróbálok összekalapálni valami hosszabb bejegyzést – még ha nem is lesz olyan hosszú, mint az előző. Ilyen dolgos időkben az úgymond örömmelókra csak felindulásból van erőm. Viszont épp ezért megpróbálom átszervezni a dolgaimat, hogy májusban kicsit elszabadulhassak a városból, írni az SU-t, mert egyre inkább úgy néz ki, hogy nyár közepén (amikorra ezt terveztem) nem lesz rá időm. Szurkoljatok!

A gójátékos

A tegnapi egy pokolian hosszú és zsúfolt nap volt, és a mai sem ígérkezik másnak, arról nem is szólva, hogy milyen rövid lesz, pedig már hajnali három óta ébren vagyok. Na de mindegy. A sok rohanásban viszont, mivel rövid mű, és rengeteget utaztam a BKV-n, egy nap alatt kiolvastam Shan Sa A gójátékos c. könyvét. Wyquin nyomta a kezembe azzal, hogy milyen zseniális, ahogy fejezetenként felváltva egy kínai lány és a fiatal japán férfi szemszögéből bemutatja kisebb részben az 1930-as évekbeli kínai-japán háborút, a megszállt Kínát, a megszálló japánokat; nagyobb részben viszont a két főszereplőt, gondolkodásukat, reményeiket és világlátásukat. Wyquin külön kiemelte azokat a részeket, amikor eltérő szempontból olvashatjuk ugyanazokat a jeleneteket.

Elolvastam tehát a könyvet, és arra jutottam, hogy veszélyes mások ítéletére bízni magunkat, mert könnyen csalódhatunk.

Okét, tudom, hogy ez közhely, és jobbára nem is hagyom, hogy valaki másnak az értékítélete előre befolyásoljon, de a legutóbbi könyv, amit Wyquin rám tukmált (Alatriste kapitány kalandjai) a maga kategóriájában nagyon tetszett, s ezért A gójátékoshoz úgy álltam, hogy akkor ez is milyen jó könyv lesz. Ebben a várakozásomban csalódtam. Nem nagyon. Kicsit. Elmondom, miért.

Az első száz oldalt határozottan untam. Nagyon rövidek a fejezetek, mindegyikben szinte egy-egy állóképet kapunk, amelyek együtt mozaikszerűen rajzolják ki a két szereplő személyiségét, családi-történeti hátterét. Ez lehetett volna nagyon jó is, mert a kínai lány alakja és története érdekesen indult, csakhogy a japán fiú karaktere sajnos nem lett több a háborút és a szamurájbecsületet dicsőítő ifjonc archetípusánál (bár legalább az a nyugati toposz végig kimarad, hogy megkeseredik a háborútól), és ez sokat levont ennek az első résznek az értékéből.

Ismervén Wyquin véleményét, egy idő után már csak azt vártam, hogy a két szereplő találkozzon, remélve, hogy érdemi javulás következik. Szerencsére így lett, a két világnézetből, az egymás nem-megismeréséből fakadó félreértések színesítették a történetet, akadt egy-két emlékezetes momentum. Csakhogy azért ez egy elég elcsépelt módja a történetmesélésnek, és önmagában még nem avat érdemes művé egy szöveget. A korábbi kettősség sajnos továbbra is fennáll: a kínai lányka története önmagában is érdekes lenne, míg a japán katona továbbra is csak egy sablonhős. Igaz ugyan, hogy sokkal inkább szerelembe eső férfiként jelenik meg ebben a részben, mint katonaként, és igen, a háború egy-két részlete (pl. a foglyok kínzása) elborzasztja, de alapvető törést, igazi konfliktust nem ábrázol az író, hanem csak jelzésszerűen utal rá, hogy itt van egy út, amit követhetne. Ha témává tenné azt, hogy a férfi a neveltetése, a kultúrája stb. miatt nem teszi ezt, hogy mennyire őrlődik, akkor ez izgalmas lehetne, de így az egész megmarad a jelzések szintjén.

A vicces – és tanulságos – az, hogy tulajdonképpen akár működhetne is ez a 'finoman jelezgetünk' módszer, ha nem állnának ott a férfi jelenetei mellett a lány jelenetei, amikor is elég mély jellem- és karakterábrázolást kapunk. Így nehéz eldönteni, hogy az eltérő ábrázolásmód írói szándék, vagy írói hiba (amely abból fakad, hogy a szerző nő, így nehezebben ír férfi szereplőről). De még ezt a problémát is el lehetett volna kerülni, ha az író a lányt merengő-elmélkedő-önvizsgáló, a férfit viszont teszem-amit-teszek-és-nem-érdekel-miért típusnak ábrázolja. De nem így tette, utóbbi is merengő-elmélkedő-önvizsgáló, csak nincs olyan mélységében kifejtve, mint a kínai lány.

Magyarra fordítva igazából ez a következetlenség zavart, és az, hogy nem tudtam eldönteni, mennyire szándékos mindez az író részéről. Sajnos semmi olyat nem mutatott, amit korábban ne láttam volna (mástól, más könyvekben), így nem győzött meg arról, hogy a fent írtakat ne hibának, hanem egyfajta mélyebb olvasásra való ösztökélésnek érezzem. Mire gondolok? Egy szöveg elsősorban szöveg, azaz nyelvi alkotás. Képeket és történeteket mondunk el, de azt nyelvi eszközökkel tesszük, és csakis nyelvi eszközökkel hívhatjuk fel a figyelmet előadásunk (elbeszélésünk) részleteire. Egy szokatlanul megformált mondat, egy meghökkentő szófordulat, egy váratlan szójáték, egy merész stiláris váltás mind-mind olyan eszközök, amelyek gondolkodásra késztetik az olvasót, sőt, az esetek többségében elgondolkodtatás nélkül, tudat alatt jelzik, hogy az adott részlet fontosabb vagy egyszerűen csak más, mint a megelőzők vagy a soron következők. Sajnos A gójátékosból hiányzik mindennemű nyelvi lelemény. A jellegzetesen keleti(nek tűnő) képek megidézésén és egy-egy szófordulaton kívül unalmas, egysíkú szöveg: az alkalmazott képek és szófordulatok miatt ugyan sokszor költőinek tűnik, ám ilyenkor is a költői módon megfaragott próza minden hibájával (hiányzik az egységesség, hiányoznak az átmenetek, nincs dramaturgiai, hanem csak hangulatfestő szerepe van ezeknek a részeknek stb.), mindez Kosztolányi vagy Krúdy zsenialitása nélkül. Nem kérdés, hogy van egy saját stílusa, ám ez a stílus semmit nem tesz hozzá a történethez, a karakterekhez, az elbeszélés szempontjából soha semmilyen többletjelentése nincs – és ez szomorú.

Végül pedig, csak hogy ha már belekezdtem, akkor a dolog teljes legyen, ott a regény vége, ami sajnos kiszámítható. Egészen az utolsó jelenetig úgy tűnik, hogy egy realista regényt olvasunk, a szerző azonban a végén nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy a hatalmas Peking közelében (tízmillió lakos, helló!), a háború közepén, a véletlent segítségül hívva újra összehozza az egymástól elszakadt szereplőket, tragikus-romantikus módon zárva le a történetet. Ha nem hölgy lenne a szerző, azt mondanám, hogy tipikus öntökönlövés, így csak... nos, maradjunk annyiban, hogy hiba. Sajnos már jó néhány fejezettel előre féltem, hogy így zárja le, ezért írtam, hogy kiszámítható. Az író talán a tragikus szerelemmesék vagy az epikus történetek hőseinek sorsszerű végzetét akarta megidézni ezzel, csakhogy ehhez hiányzott az epikus hős, mert a japán katona (a szürke karakterábrázolás folytán) nem nőtt fel ehhez a szerephez.

Mindettől függetlenül köszönöm a kölcsönadott könyvet Wyquinnek, és ez a bejegyzés nem arról szólt, hogy kritizálnám az ízlését. A deus ex machina szerintem ugyanúgy zavarta őt a végén, mint engem, a nyelvi megformáltságra én sokkal érzékenyebb vagyok, mint ő, aki pedig sokkal jobban tudja értékelni egy kevésbé jól sikerült műben is az ügyes villantásokat, mint én, aki inkább az egészre figyelek. Mást várunk el egy-egy történettől, szituációtól, karaktertől, mert különbözőek vagyunk. És a tanulság az, hogy ez a jó az egészben, mert így még sokat fogunk beszélgetni erről a könyvről.

Amikor nem a nyúl viszi

Nagyon sok szempontból a formalizmus híve vagyok, ugyanakkor nem állhatom a formális társasági eseményeket, így az ünnepeket sem. Ennek fényében kívánok mindenkinek kellemes ünnepeket: Lőj a nyuszira!

Kommentválasz

Aleksander azt kérdezi, hogy mikor 'élek', mert amit a néhány korábbi bejegyzésben vázoltam, az "elég kemény". Nos, félteni azért nem kell. A gimnázium utolsó évében, de még inkább az egyetemen szoktam meg, hogy néha levegőt venni sincs időm (pl. amikor három szakot vittem egyszerre), és van, amikor előre is kipihenem magam (pl. amikor az aktuális egy szakomra is csak alibiből jártam). Ez azóta sem változott, és így érzem jól magam, mert egyszerre csak egyféle dologra tudok koncentrálni, ám akkor arra nagyon. Ha három szakom van, akkor tanulok, mint a güzü, más nem is érdekel; ha viszont pihenek, akkor tényleg pihenek, lustulok, 'élek', úgyhogy volt olyan nyár (sőt, év), amikor buli és fesztivál buliba meg fesztiválba ért.

Most ugyanez van a munkával. Az elmúlt egy hónapban nagyon összetorlódott minden, de ezt élvezem, amikor megfeszülök, hogy mindenhol helyt álljak, amikor nagy a nyomás és sok a kihívás, és zsonglőrködnöm kell, hogy minden labda a levegőben maradjon. Épp ezért nem tudok pihenni ilyenkor (még hétvégén sem), mert mindig a meló jár a fejemben (meg amúgy is kötetlen idejű munkák, valamelyik mindig átcsúszik hétvégére). Percnyi pihenésekre van csak időm, metrón vagy a villamoson olvasni az aktuális könyvet, de haverokat kb. egy hónapja nem is láttam – Van Dien kollégával is csak futtában találkozom reggel és este, hiába vendégeskedik a héten nálunk. Talán ha két órát beszélgettünk összesen a négy nap alatt.

Hosszú távon ez nyilván tarthatatlan, de most is nagyjából látom, hogy ez a szakasz meddig tart. Tavaly kb. fél évem ment el így, idén februárban kezdődött, és április végéig húzós – mert a két munkám összefolyik –, de májusban már nyugisabb lesz. Viszont már az is látszik, hogy a nyaram nem úgy alakul, mint terveztem, aminek lehet, hogy megint az SU látja a kárát. De ne legyen igazam. Attól függ, hogy a családi vállalkozásban hogy sikerül újraosztanunk a szerepeket, illetve az idei évre tervezett, általunk megrendelt és felügyelt korszerűsítési munkálatok ütemezésétől. Mert ezeknek a koordinálását most jól rám osztották, és persze őszig kell levezényelni őket (miként az SU-t is nyáron akartam érdemben folytatni).

Ez a hét mindenesetre úgy alakult, ahogy vártam, különösen a szerdai tárgyalás, amit nagyon vicces volt végighallgatni (a felperes helyében én már rég kirúgtam volna az ügyvédet), és persze májusban újabb forduló. Most pedig telefonon csüngés, aztán egy kis rohangálás, aztán Van Dien kolléga, akinek érdemes újra olvasni a blogját, talán benéz hozzám az irodába – hogy végre érdemben beszélgessünk, ha épp nincs ügyfél (mégiscsak nagypéntek van, ne legyen!) –, végül pedig remélem, hogy a nálam pihenő szövegekkel is tudok foglalkozni még ma.