Legyen az a tételmondat, hogy kezdem érteni George R. R. Martint. Mármint nem a szövegeit, a karaktereit vagy a történeteit kezdem csak most megérteni, hanem azt a problémáját, amivel a Varjak lakomája környékén szembesült, hogy túl sok szereplőt mozgat és túl sok egyéni történetet akar elmesélni – amelyek együtt a teljes történetet adják –, s a szöveg emiatt csak dagad és dagad, nem látja a végét. Ez a kezdet kezdetén kódolva volt abba a narrációs szerkezetbe, amelyet választott, és mert jó írónak tartom, feltételezem, hogy ő maga is stisztában volt ezzel – épp csak mint a legtöbb ember, aki nagyon akar valamit, ő is elhitte magáról, hogy kezelni tudja majd ezt a problémát, persze elsőként a történelemben.
Aztán a kezdetben trilógiának induló kötet először ötkötetesre nőtte ki magát, most már ugye hétnél tartunk, és szerintem most épp azért nem ír – pontosabban nem ír valami jó kedvvel –, mert látja, hogy ha fent akarja tartani a feszültséget, ha ugyanazt a minőséget akarja hozni, mint korábban, ugyanolyan részletesen bemutatni a világot, éppúgy több szempontból ábrázolni az eseményeket, mint az eddigi kötetben, akkor megint csak újabb és újabb szereplőket kell majd behoznia, és hét kötet sem lesz elég. Lesz még abból nyolc és kilenc. És igen, rettegek, hogy nem fogja befejezni. Egy kisebb vagyont tennék rá, hogy soha.
Ehhez képest mi a helyzet a Sárkány és Unikornissal? Korábban azt írtam róla, hogy novellaregény lesz, a Hőseposzéhoz hasonló szerkezettel – itt érdemes utánaolvasni (méghozzá most, ha valaki még nem olvasta, mert csak akkor nyer értelmet mindaz, amit a továbbiakban írok erről) –, és akkoriban úgy saccoltam, hogy durván 600.000 leütés lesz a terjedelme. Ez azt jelenti, hogy szép hosszú regény, még ha nem is Martini értelemben véve, de mondjuk a M* regények között mindenképp, hiszen az átlaghosszúság 3-400.000 leütés körül van (a Pokol például ezeknél rövidebb, a Karnevál a maga két kötetével viszont több, mint 900.000 leütés, ha jól emlékszem).
Ehhez képest most úgy 550.000 leütésnél tartok, és még nem látom a végét. Pontosabban fejben készen van, de ez csak annyit jelent, hogy nagy vonalakban tudom, mikor mi fog történni, és hogy mi lesz a történet vége, a hogyan viszont számomra is rejtély. Ez furcsának tűnhet, pedig nem az: az írás kreatív folyamat, ráadásul a legjobb történetek – és az élethű szereplők – magából az íróból fakadnak, én pedig azok közé tartozom, akik hagyják, hogy áradjon belőlük a történet, mintegy a történet írja meg önmagát. Ezért kell elvonulnom ahhoz, hogy érdemben alkothassak: azt a kissé meditatív állapotot, ami nekem az íráshoz kell, társas közegben sajnos nem tudom elérni.
De lássuk, hogy a puszta tények – leütésszámok – szintjén hogyan is állok a szöveggel, illetve, hogy miként változott az a koncepció, amelyről a fent belinkelt bejegyzésben írtam. Maga a teljes szöveg 565.702 leütés. Ez tartalmazza a Sárkány és Unikornis első könyvét (Sárkány), amely most 293.177 leütés, és terv szerint kisregény hosszúságú lenne, illetve a második könyvet (Unikornis), amely 272.525 leütés, és amelyet hat összefűzött novella alkot. Ez így szép szimmetrikus, csakhogy míg az Unikornis készen van, addig a Sárkánynak még csak a közepén tartok. Tippem szerint valahol 500.000 leütésnél lesz a vége (és akkor még szerencsém volt), ami bizony már rég nem kisregény terjedelem. De ez persze nem baj, ha maga a történet ennyit követel.
A baj az, hogy a Sárkány című első könyv regénnyé duzzadt története – ez csak most, hogy már a közepén járok, látszik világosan – túl kompakt és erős ahhoz, hogy egybe legyen csomagolva az Unikornis alcím alatt futó novellafüzérrel, ezért egy huszáros vágással úgy döntöttem, hogy a novellafüzért – amely ugye egy már elkészült, kerek történet – leválasztom a Sárkányról. A készülő kötet címén hála istennek nem kell változtatni, az továbbra is marad Sárkány és Unikornis, éppen csak a novellafüzér jelenik majd meg más cím alatt ennek folytatásaként. Tehát lesz egy másodkori történetet elbeszélő regény (SU), meg egy több korszakot bemutató novellaregény (egyelőre X).
Ez a kettévágás persze még nem oldja meg azt a problémát, hogy a novellafüzér története nincs olyan erős, mint a regényé, de nem baj: van még néhány tucat történetem, ami ehhez az egész elf-ciklushoz tartozik, és ezek közül nagyon sok jól kiegészíti a már elkészült novellák sztoriját. Kb. egy órás melóval át tudom alakítani az elkészült szövegeket úgy, hogy illeszkedjenek egy ilyen koncepcióba. Ezek után már csak meg kell írni további négy-hat novellát, köztük egy olyat, amely a kötet végén egybefolytaja az újabb és a már elkészült füzér történeteit, és kész is az újabb (novella)regény.
Na de mit is jelent ez igazából? Azt, hogy ahelyett, hogy lenne egy négyötöd kész regényem, van két félkész. Mindez azért, mert sajnos beleléptem ugyanabba a csapdába, mint Martin, hogy szabadjára engedtem a karaktereket és az ő történeteiket, a szereplőim közül mindenki igyekszik kapcsolatba kerülni a többiekkel és a körülöttük lévő világgal, annak múltjával és – olykor – a jövőjével, ez pedig bizony duzzasztja a szöveget. Eredetileg nem ez volt a cél, mert történet-, és nem karakterközpontú regényt akartam ugyanis írni, olyat, amilyen a Hőseposz is volt. Csakhogy az annak megírása óta eltelt években íróilag egyre inkább a karakterközpontú történetmesélés felé mozdultam el, és most már ha megfeszülök, akkor sem tudok a karakterek kibontása nélkül elbeszélni egy hosszabb történetet. Ami egyébként nem baj, elvégre Martint is ezért szeretjük, nem igaz?
Mielőtt az önhittség bűnébe esnék, nem hiszem, hogy ezt olyan jól csinálnám, mint Martin. Sőt. Igazság szerint nem is törekeszem rá, és ahol lehet, azért igyekszem a történetre fókuszálni, megtalálni valami olyan egészséges arányt (mondjuk kétharmad-egyharmad a karakterközpontúság javára), ami teret hagy az írói ösztöneimnek, ugyanakkor nem kényszerít rám további öt kötetet. Persze ez sem egyszerű, mert ha rosszul lövöm be a határokat, akkor gúzsba kötöm magam, ami szintén nem szerencsés. Úgyhogy elővettem egy nagyon régi szöveget, ami egykor szintén Sárkány és Unikornis cím alatt futott, és most már olykor azt is hegesztem, abban szabadon engedve egyes ötleteimet. E pillanatban Százháború a címe, és a Sárkány és Unikornis eseményei előtt játszódik: egészen pontosan lényegében minden, ami az SU-ban fontos, valahonnan innen ered (és ezért tehtem meg, hogy sok ötletet átpakolok ebbe). Ez a szöveg most mintegy 125.000 leütés hosszú, és érzésem szerint legfeljebb 250-300.000 lesz, mire elérem a végét, mert most ott járok valahol a közepén.
Hát, nagyjából ez a helyzet. Ennek alapján óva intek mindenkit, aki regényfolyamba kezd, mert én nyár óta látom a problémát, és igyekeztem megoldani, hogy ne kelljen egynél több kötetet csinálnom, de mostanra elfogadtam, hogy nem tudom elkerülni ezt. Ugyanakkor jelzem mindenki felé, aki esetleg aggódna, hogy sohasem fejezem be: de, igen. Nagyon nagy kedvem van írni, nagyon megszerettem ezeket a szereplőket és a történeteiket, és most már ide a rozsdás bökőt, ha 2010-ben ebből a három kötetből nem lesz legalább egy regény. De a terv az, hogy legyen kettő, a Sárkány és Unikornis és a Százháború. A novallregényt meg majd ezek után.
Aztán a kezdetben trilógiának induló kötet először ötkötetesre nőtte ki magát, most már ugye hétnél tartunk, és szerintem most épp azért nem ír – pontosabban nem ír valami jó kedvvel –, mert látja, hogy ha fent akarja tartani a feszültséget, ha ugyanazt a minőséget akarja hozni, mint korábban, ugyanolyan részletesen bemutatni a világot, éppúgy több szempontból ábrázolni az eseményeket, mint az eddigi kötetben, akkor megint csak újabb és újabb szereplőket kell majd behoznia, és hét kötet sem lesz elég. Lesz még abból nyolc és kilenc. És igen, rettegek, hogy nem fogja befejezni. Egy kisebb vagyont tennék rá, hogy soha.
Ehhez képest mi a helyzet a Sárkány és Unikornissal? Korábban azt írtam róla, hogy novellaregény lesz, a Hőseposzéhoz hasonló szerkezettel – itt érdemes utánaolvasni (méghozzá most, ha valaki még nem olvasta, mert csak akkor nyer értelmet mindaz, amit a továbbiakban írok erről) –, és akkoriban úgy saccoltam, hogy durván 600.000 leütés lesz a terjedelme. Ez azt jelenti, hogy szép hosszú regény, még ha nem is Martini értelemben véve, de mondjuk a M* regények között mindenképp, hiszen az átlaghosszúság 3-400.000 leütés körül van (a Pokol például ezeknél rövidebb, a Karnevál a maga két kötetével viszont több, mint 900.000 leütés, ha jól emlékszem).
Ehhez képest most úgy 550.000 leütésnél tartok, és még nem látom a végét. Pontosabban fejben készen van, de ez csak annyit jelent, hogy nagy vonalakban tudom, mikor mi fog történni, és hogy mi lesz a történet vége, a hogyan viszont számomra is rejtély. Ez furcsának tűnhet, pedig nem az: az írás kreatív folyamat, ráadásul a legjobb történetek – és az élethű szereplők – magából az íróból fakadnak, én pedig azok közé tartozom, akik hagyják, hogy áradjon belőlük a történet, mintegy a történet írja meg önmagát. Ezért kell elvonulnom ahhoz, hogy érdemben alkothassak: azt a kissé meditatív állapotot, ami nekem az íráshoz kell, társas közegben sajnos nem tudom elérni.
De lássuk, hogy a puszta tények – leütésszámok – szintjén hogyan is állok a szöveggel, illetve, hogy miként változott az a koncepció, amelyről a fent belinkelt bejegyzésben írtam. Maga a teljes szöveg 565.702 leütés. Ez tartalmazza a Sárkány és Unikornis első könyvét (Sárkány), amely most 293.177 leütés, és terv szerint kisregény hosszúságú lenne, illetve a második könyvet (Unikornis), amely 272.525 leütés, és amelyet hat összefűzött novella alkot. Ez így szép szimmetrikus, csakhogy míg az Unikornis készen van, addig a Sárkánynak még csak a közepén tartok. Tippem szerint valahol 500.000 leütésnél lesz a vége (és akkor még szerencsém volt), ami bizony már rég nem kisregény terjedelem. De ez persze nem baj, ha maga a történet ennyit követel.
A baj az, hogy a Sárkány című első könyv regénnyé duzzadt története – ez csak most, hogy már a közepén járok, látszik világosan – túl kompakt és erős ahhoz, hogy egybe legyen csomagolva az Unikornis alcím alatt futó novellafüzérrel, ezért egy huszáros vágással úgy döntöttem, hogy a novellafüzért – amely ugye egy már elkészült, kerek történet – leválasztom a Sárkányról. A készülő kötet címén hála istennek nem kell változtatni, az továbbra is marad Sárkány és Unikornis, éppen csak a novellafüzér jelenik majd meg más cím alatt ennek folytatásaként. Tehát lesz egy másodkori történetet elbeszélő regény (SU), meg egy több korszakot bemutató novellaregény (egyelőre X).
Ez a kettévágás persze még nem oldja meg azt a problémát, hogy a novellafüzér története nincs olyan erős, mint a regényé, de nem baj: van még néhány tucat történetem, ami ehhez az egész elf-ciklushoz tartozik, és ezek közül nagyon sok jól kiegészíti a már elkészült novellák sztoriját. Kb. egy órás melóval át tudom alakítani az elkészült szövegeket úgy, hogy illeszkedjenek egy ilyen koncepcióba. Ezek után már csak meg kell írni további négy-hat novellát, köztük egy olyat, amely a kötet végén egybefolytaja az újabb és a már elkészült füzér történeteit, és kész is az újabb (novella)regény.
Na de mit is jelent ez igazából? Azt, hogy ahelyett, hogy lenne egy négyötöd kész regényem, van két félkész. Mindez azért, mert sajnos beleléptem ugyanabba a csapdába, mint Martin, hogy szabadjára engedtem a karaktereket és az ő történeteiket, a szereplőim közül mindenki igyekszik kapcsolatba kerülni a többiekkel és a körülöttük lévő világgal, annak múltjával és – olykor – a jövőjével, ez pedig bizony duzzasztja a szöveget. Eredetileg nem ez volt a cél, mert történet-, és nem karakterközpontú regényt akartam ugyanis írni, olyat, amilyen a Hőseposz is volt. Csakhogy az annak megírása óta eltelt években íróilag egyre inkább a karakterközpontú történetmesélés felé mozdultam el, és most már ha megfeszülök, akkor sem tudok a karakterek kibontása nélkül elbeszélni egy hosszabb történetet. Ami egyébként nem baj, elvégre Martint is ezért szeretjük, nem igaz?
Mielőtt az önhittség bűnébe esnék, nem hiszem, hogy ezt olyan jól csinálnám, mint Martin. Sőt. Igazság szerint nem is törekeszem rá, és ahol lehet, azért igyekszem a történetre fókuszálni, megtalálni valami olyan egészséges arányt (mondjuk kétharmad-egyharmad a karakterközpontúság javára), ami teret hagy az írói ösztöneimnek, ugyanakkor nem kényszerít rám további öt kötetet. Persze ez sem egyszerű, mert ha rosszul lövöm be a határokat, akkor gúzsba kötöm magam, ami szintén nem szerencsés. Úgyhogy elővettem egy nagyon régi szöveget, ami egykor szintén Sárkány és Unikornis cím alatt futott, és most már olykor azt is hegesztem, abban szabadon engedve egyes ötleteimet. E pillanatban Százháború a címe, és a Sárkány és Unikornis eseményei előtt játszódik: egészen pontosan lényegében minden, ami az SU-ban fontos, valahonnan innen ered (és ezért tehtem meg, hogy sok ötletet átpakolok ebbe). Ez a szöveg most mintegy 125.000 leütés hosszú, és érzésem szerint legfeljebb 250-300.000 lesz, mire elérem a végét, mert most ott járok valahol a közepén.
Hát, nagyjából ez a helyzet. Ennek alapján óva intek mindenkit, aki regényfolyamba kezd, mert én nyár óta látom a problémát, és igyekeztem megoldani, hogy ne kelljen egynél több kötetet csinálnom, de mostanra elfogadtam, hogy nem tudom elkerülni ezt. Ugyanakkor jelzem mindenki felé, aki esetleg aggódna, hogy sohasem fejezem be: de, igen. Nagyon nagy kedvem van írni, nagyon megszerettem ezeket a szereplőket és a történeteiket, és most már ide a rozsdás bökőt, ha 2010-ben ebből a három kötetből nem lesz legalább egy regény. De a terv az, hogy legyen kettő, a Sárkány és Unikornis és a Százháború. A novallregényt meg majd ezek után.
3 comments:
Én személy szerint türelmes vagyok, és azt javaslom, hogy a Blizzard féle when it's done filozófiát tedd magadévá, csak ne menj át Duke Nukem Forever-be :)
Üdv!
Egyetértek.:) Hajrá.
Urak: azon leszek :-)
Post a Comment