Megint csak futtában

Ma reggel visszatekintve hihetetlen, hogy hétfőn délután még vidéken voltam. Igyekeztem kihasználni az időt, úgyhogy azt hiszem, megoldottam az egyik utolsó fejezet nyelvi problémáit – megint feladtam magamnak a leckét –, és szerencsére kitartott a lendület, úgyhogy amikor tegnap aztán immár Pesten (és Budán) ide-oda rohangásztam melóügyekben, a villamoson-metrón-buszon-stb. szintén írtam valami 6.000 leütést, itthon meg a vonatkozó részt kihúztam az egyszer már ugye befejezett szövegből, és behelyettesítettem az újjal. 2.000 leütéssel hosszabb lett így az eredmény, szóval hé, haladok! De ez már tényleg csak a javítás, a feszültséget kell rendbe tenni a végén.

Kérdezték, nem gondolom-e, hogy rombolom az írásról való olvasói elképzeléseket az ilyesfajta kibeszéléssel. Nem gondolom. Az írásnak van egy alkotás és egy munka oldala: a munka az pontosan az, aminek hangzik, mondatfaragás, méricskélés, ellenőrzés, kihúzás, átírás, pontosan olyan, mint amikor egy iskolai fogalmazáson dolgozik az ember, aztán a tanártól visszakapja, kettes, csak éppen itt nem osztályzatot kapunk, és ki kell javítani a szöveget a szerkesztő kérdésére. Megjegyzem, még mindig csak a saját fejem után javítok, bár már igen tekintélyes részek vannak Wyquinnél, aki már végzi a szerkesztést. Szóval van ez a rész, amiben semmi misztikus nincs, hanem segg kell hozzá és szakmai tudás. A másik rész, az alkotás, na az egy megfoghatatlan valami, írtam már erről ötlet címszó alatt, hogy egyszer csak megért valamit az ember, hogy miről is ír valójában, hogy egy szereplőnek mi az igazi feladata a sztoriban, miként állnak össze a fogaskerekek stb., ihletnek is lehet ezt nevezni különben, bár a kettő azért nem ugyanaz, az ihlet jókedv és sör és kávé kérdése, opcionálisan boré, whiskyé és energiaitalé, és ezek együtt sem garantálják a minőséget, csak mennyiséget hoznak, míg a rádöbbenéshez némi érzék is kell, belátás, belelátás, amelyek többnyire sokkal jobbá tesznek egy szöveget. És ez az összetevő már nehezen megfogható, viszont nagyon is látszik, ha hiányzik. És ez szerintem még izgalmasabbá teszi dolgot, mintha eljátszanánk az olvasónak, hogy az író csak úgy ihel egyet, és kész a nagy mű. Hát nem.

Na, most lassan indulnom kell, mindenki legyen rossz és szobatiszta, pénteken majd írok valami tartalmasabbat is. Vagy nem. Most már lassan a szerkesztés második fázisa jön, az jobban leköt. Meg a hülye meló. Ja, és ez a hülye szél, ami az arcomba fújja a szénanáthám...

Nyárutó

Utolsó nap vidéken. Visszatekintve tartalmasabb nyár volt, mint vártam, tél végén, tavasz közepén rengeteg volt a civil meló, utána viszont már csak szakaszosan, így bőven jutott idő a Százháborúra. Sajnos ez megint a nyaralás kárára ment, meg is kaptam, hogy ez nem élet, úgy élek itt, mint egy remete – nos, igen. Viszont megvan az eredménye, ami nagyban kárpótol, és remélem, hogy jó is lett. Este haza. Holnaptól megint civil meló.

A narratíva ereje

Félrevezető a cím, mert nem szövegalkotásról lesz szó, hanem (kül)politikáról, úgyhogy – annak szellemében, hogy nem ez a blog fő profilja – folytatás a Tovább után.

Szerzői felelősség, írói alázat

Írtam már ezen a blogon arról, milyen fontos a(z írói) szakmai alázat, és mi az a szerkesztői felelősség, arról viszont talán kevesebb szó esett, hogy ugyanekkor milyen fontos az író felelőssége is. Felelősséggel tartozik a témákért, amelyekről ír, felelősséggel az olvasóért, és felelősséggel magért a szövegért, amelyet kiad a kezéből. Ez azt jelenti, hogy a témáját-témáit járja körül alaposan, fedezze fel a részleteket, találja meg a bemutatásra valóban érdemes pontokat, ne fecsérelje a szót. Tartsa tiszteletben az olvasói elvárást és az olvasót, mint szerződött partnert: az olvasó (műfajtól függően) tájékozódni, tanulni vagy szórakozni vágyik, és ebben nem szabad cserben hagynunk. A szövegnek pedig saját teste, saját szervrendszere van: minden eleme a téma kibontását és az olvasó szórakoztatását (most ideértve a tanítást is) szolgálja, és azt is kell szolgálnia, és a legjobban kell szolgálnia. Ez a három tény így együtt fontos. Mert meg lehet írni szórakoztatóan egy öncélú exkurzust a baglyok párzási szokásairól, de egy kalandregényben ennek csak indokolt esetben lehet helye; ha fölöslegesen késlelteti a cselekmény kibontakozását, ha nem segíti a karakterábrázolást, akkor briliáns stílusa mellett sem segíti a téma kifejtését, és az olvasó felháborodása is jogos, hogy ezért, ezért bíztam meg benned íróként? Hogy visszaélj az időmmel, a türelmemmel, a pénzemmel, amikor olyasmivel töltöd fel az üres lapokat, ami nem oda való?

Szándékosan a baglyok párzási szokásait hoztam fel példának, hogy egyértelmű legyen, de persze nem ezen van a hangsúly; az ilyen hibát legfeljebb kezdő írók követik el, akik telezsúfolják a szövegüket mindennel, amiről írni szeretnének. Ez a típushiba azonban létezik, és a legtöbben nem ismerik fel a saját szövegeikben. Mire gondolok? Fölösleges kitérőkre. Egy ágyjelenet itt, egy temetőjelenet ott, amiben nem történik semmi a szomorúan nyilvánvalón kívül, jelesül lezavarnak egy dugást meg egy zombicsatát, de egyiknek sincs érdemi szerepe, csak a szerző írni akart egy ilyet is, mert. Miért is? Hát, erre már nincs igazán jó válasza. Mi célt szolgál? Hát... izgalmas, nem? Nem, mert nem történik semmi, vagy ha igen, akkor rossz helyen történik, és nincs dramaturgiai szerepe (feszültségkeltés vagy -oldás stb.), sőt, pont az egészséges dramaturgia ellen hat, mert – lásd az első bekezdésben.

A Százháború azért készül lassan, mert újra meg újra előveszem az elejétől, és igazítom, finomítom. Ez a lassú készülés persze eleve relatív, hiszen ha összeadom, hogy tisztán munkanapban mennyi van benne, akkor úgy 120-150 nap lehet, hiszen bár az első fele évekkel ezelőtt elkészült, utána sokáig pihent – a Sárkány és Unikornissal foglalkoztam –, majd amikor újra elővettem (tavaly decemberben), jelentősen átszabtam a szövegét, és csak azután kezdtem folytatni. Nem tudom, más hogy van ezzel, de nálam nem az írással, hanem az alkotással töltött idő sok: amikor ott ülök a szöveg fölött, mellett, vagy akár a medencében a kertben, és lassan kattog az agyam, mérlegelek, ötletelek, próbálom megérteni, mit is írok és miért, hogyan lesz az a lehető legjobb. Mi is a téma? Mert regénynél néha változik a dolog, több téma is belefér, hangsúlyeltolódások történhetnek közben, meg kell találni az új egyensúlyt, át kell látni a folyamatot, hogy ne fércmű szülessen. Mi az olvasói elvárás? Ez könnyű, hiszen nagyrészt magam alakítom, a szöveg önmaga formálja – sajnos azzal az olvasóval, aki jelentős prekoncepciókkal veszi kezébe, nem lehet mit kezdeni –, de épp ezért pontosan kell tudnom, hogy amit írtam, az milyen elvárásokat kelt az olvasóban, és annak és a magam céljának megfelelően kell szabni a folytatást. És végül: mit követel a szöveg? Milyen stílusa van, koherens-e, vagy ha nem, akkor az baj-e (ha valamit szakaszokban, fél év alatt ír az ember, óhatatlanul más-más hangulatban írja, más mondatfűzéssel stb., és ezt ki kell simítani a végén), vagy pont így érem el a célt.

Ez a legnagyobb felelősség; majdnem olyan, mint felnevelni egy gyereket. Oké, igen, ez túlzás, de itt a helye. A szöveg, amit az ember kiad a kezéből, önmagából született, egy tanúsítvány arról, hogy ő kicsoda és milyen. Ne keverjük persze össze a témát a szerzővel! Attól, hogy valaki sorozatgyilkosokról és vérfertőzőkről ír, még nem Hannibal Lecter, hanem csak William Shakespeare. Nem azért az, aki, mert királydrámákat ír, hanem mert úgy és olyan királydrámákat ír. A megszerkesztettségük, a dramaturgiájuk, a stílusuk teszi azokat a műveket naggyá, és a szerzőről mindent elmond az, ahogy a szövegeit kezeli. Az odafigyelés, az odaadás, a precizitás nem elvárás, hanem kötelesség, és ha írás közben az ember ezt nem érzi, akkor inkább ne csinálja. Félig összerakott, nem átgondolt, szívtelenül kifosott szövegekkel tele a piac, és senkinek nem hajtanak hasznot; hosszú távon még a szerzőnek sem (lásd Nemerét).

Szóval mit tegyél? Dőlj hátra, ha végeztél. Egyél, igyál – lehetőleg rúgj be; vagy csinálj bármi olyat, ami megtisztít az írás élményétől –, nézz meg néhány filmet, olvass valami tök mást, mint amit írtál, kapcsold ki az agyad, kattanj le a szövegről, utáld meg a szereplőket lehetőleg egy életre. Aztán vedd elő a szöveget, és olvasd át. Rengeteg hibát találsz majd benne – néhány nap, de inkább néhány hét pihentetés után –, és kényszert érzel majd, hogy kijavítsd. Hát javítsd. Csinálj egy biztonsági mentést, aztán fúrd és faragd, húzz ki belőle, írj hozzá, és mindkettőt meggondolás nélkül, ősi haraggal, pusztítsd. Ne éljen a szöveg, ne tudjon lélegezni, rúgja az utolsókat, amikor végzel. Aztán még amikor forró, add oda valakinek, akiben megbízol. Szerencsés esetben ő a szerkesztőd, kevésbé szerencsés esetben bárki, aki eléggé kedvel ahhoz, hogy őszinte legyen. Könyörögj neki, hogy alázz! Legyen a legnagyobb ellenséged pár napra, szedjen darabokra, zsigereljen ki a szövegen keresztül, érezd azt, hogy összedőlt a világ, röhögj a megjegyzésein, mert hogy lehet ilyen hülye, hiszen te nem is azt írtad, zokogva omolj a padlóra, üvöltsd azt, hogy fáj, és ne hidd el egy szavát sem, de tudd, hogy igaza van.

Utána megint pihenj néhány napot. Olvass, menj moziba, napozz, pihenj. De ekkor már ne kerüld a szövegről való gondolkodást. Ne vedd elő, csak emészd, amit a véleményezőtől, szerkesztőtől hallottál. Beszélj erről másokkal, akik korábban talán olvasták a szöveget, vagy akiknek már meséltél róla, és még mindig hajlandók meghallgatni. Olyan ez, mint a formába hozó edzés: hamarosan kezdődik a bajnokság. Aztán ha szerencséd van, nem neked kell keresned az alkalmat, hogy leülj a szöveg fölé, hanem magától megtalál az érzés, hogy most, igen, most kedved van, érzed magadban az elszánást, és akkor nyisd meg a fájlt.

Innen már könnyen megy az egész. Ha átélted azt, amiről fent írtam, könnyen javítod majd a szöveget, nem is érted, miért nem vetted észre eddig a karakterábrázolás hiányosságait, a dramaturgiai csúszásokat, a fölösleges szócséplést. Amit le akartál írni, az benne van, csak elő kell bányászni: ott vannak a hősök és a gonoszak, a szeretők, a gyilkosok, ott van a mondanivaló, ott van a dramaturgiai csúcspont, csak nem lett elég erős, nincs eléggé a fókuszban, nem elég meggyőző és hiteles. De viszonylag kis javítással megoldható az egész. Beletelik még pár napba, de elégedett leszel.

Szerencsés esetben mindez egy-két kör alatt letudható, aminek nagy részét az ember – ha van egy kis szerkesztői tapasztalata, és ezért is lenne jó, ha minden író szerkesztene is – egyedül is le tudja játszani, s a tényleges szerkesztés utána már megy, mint a karikacsapás. Kevésbé szerencsés esetben, ha tapasztalatlan a szerző, vagy valamiért nagyon mellényúlt (karakter- vagy témaválasztás), vagy egyáltalán nem ismeri önmagát és a képességeit, akkor öt-hat kör is lehet ebből. Megjegyzem, kevésbé türelmes szerkesztők ilyenkor elküldik az anyja picsájába már az elején, de legkésőbb a harmadik körnél, hogy figyelj, vagy a témáddal, vagy veled nem éri meg foglalkozni, játszd újra ezt a meccset valami mással vagy sok év múlva jó? És hát nem jó, de még mindig jobb a látványos bukásnál vagy a zagyva középszernél.

De az biztos, hogy jó szöveg csakis így születhet. Kevesen vannak az istenadta zsenik, akiknek elsőre minden szavuk szentírás, és ne lehetne csiszolni a szövegeiket, és mindig arra gondolj – mindig! –, hogy Te nem tartozol közéjük.

Én is erre gondolok.

Szinopszis a Rúfiászhoz

Ezt most találtam, és mivel néhány nap kényszerpihenés után épp ismét nagy kedvvel dolgozgatok a Százháború utolsó (bizony ám!) jelenetein, legyen ez a mai bejegyzés, mert elég csak feltöltenem. A Rúfiász, avagy az Első Polgár története megírása azon ritka alkalmak egyike volt, amikor írtam és le is adtam egy szinopszist a szerkesztő kérésére, és nem csak úgy dobtam egy novellát, hogy tudod, eredetileg nem volt kedvem, de végül írtam ezt, jó lesz? Igen, néha ilyen szorgalmas is tudok lenni. A teljes szöveg a Scribden. Jó olvasgatást!

Filmfelhozatal

Nem nézek tévét – leszámítva a hírműsorokat –, filmeket viszont igen, és egy-egy ilyen alkotói elvonulás arra is jó, hogy behozzam a lemaradásom, úgyhogy az elmúlt pár napban olyan új klasszikusok is lehetőséget kaptak, mint a Letters from Iwo Jima, és olyan nagy dírrel-dúrral beharangozott filmek is, mint a The Last Airbender. A következőkben ezekről lesz szó mérsékelten spoileresen, úgyhogy aki bármelyiket is nem látta, de szeretné megnézni, nyugodtan hagyja ki ezt a részt, mert ha valami perverz kíváncsiságtól hajtva az érdekli, hogy mit ajánlok megtekintésre, akkor azt rögtön megmondhatom: az Iwo Jimát és a The Ghost Writert, ha intellektuálisan is szórakoztatót akar, ha pedig csak valami egyszerű, de még élvezhető akciómozit, akkor – igen, hamut a fejemre – a G. I. Joe: The Rise of Cobra című popcorn movie-t. Továbbá mesekedvelőknek a 9 (Nine) animációs filmet. Az összes többi felejtős. Vagy rosszabb.

Flags of our Fathers – Kezdjük talán ezzel. Clint Eastwood az utóbbi időben többször bizonyította, hogy kiváló rendező, ezzel a filmmel viszont csúnyán mellényúlt: az érzelgős lassítások és a zsigerfordító robbanások messze nem elegendőek egy háborús filmhez, ahhoz többek között hősökre van szükség. A Flags... ott a leggyengébb, ahol a legerősebbnek kellene lennie, sem szerethető, sem utálható szereplők nincsenek ugyanis benne, nem tudunk meg semmit a céljaikról, a vágyaikról, a reményeikről, jószerivel a nevüket sem jegyeztem meg, és alig vártam, hogy vége legyen. Forgatókönyv van, de unalmas: három hősnek kikiáltott majdnem-hős közül kettő azon vekeng, hogy ő nem is hős, de persze mégis, hiszen minden parancsot teljesített, és még ha amiért hősnek gondolják, nem is úgy történt, az nem teszi kisebb emberré. A harmadik főszereplő elméletben a konfliktusforrás, de ezt a szerepet sem tölti be, szóval ennyit sem mondanék róla. Pocsék színészi játék, unalmas fényképezés, szájba rágott tanulságok, ráadásul nincs miért izgulni, hiszen pontosan tudjuk a végét. Jézusom, de rossz volt.

Letters from Iwo Jima – Ennek a filmnek a végéről visszatekintve érdemes volt végigszenvedni a Flags of our Fatherst. Nem azért, mintha az bármit is hozzátenne ehhez, hiába a közös helyszín és időpont ugyanis, a történet szintjén minimális az összefüggés; hanem azért, mert a két filmet együtt megnézve látszik, mennyit számít egy jó karakter. De még inkább kettő. Az Iwo Jima tábornoka egy igazi hős, szívvel-lélekkel szerethető figura, és mivel itt nem tudjuk előre, ki hal meg a végén, izgulunk is a tábornok és a kissé idegesítőbbre sikeredett, de azért szimpatikus közlegénykölyök összefonódó sorsáért. Tetszett. Azt nem mondanám, hogy zseniális, mert néha épp csak vánszorgott a történet, de Eastwood azért végig fent tudja tartani az érdeklődést, emlékezetes, értékes filmet csinált valami olyasmiről, amiről amerikaiként nem szokás. Csak azt a szürke szűrőt tudná feledni, ami a Ryan közlegény megmentése óta minden háborús filmbe kötelező (főleg, ha Spielberg a társproducer), mert tök hiteltelen, hogy minden dramaturgiailag fontos esemény szürke fátyolfelhős ég alatt történt, még akkor is, amikor a háttérben magasan és tisztán ragyogott a nap.

The Ghost Writer – Polanski az isten. Oké, túlzás, de rakjuk oda Eastwood mellé, aki az Iwo Jima alapján is nagyon jó rendező, és rögtön látszik, hogy Polanskinak azért a kisujjában is több van: egy közepesen érdekes, kitalálható végű sztoriból is úgy hozza ki a legtöbbet, hogy vacsorázni is elfelejtek közben. A szürke szűrő itt sem hiányzik, viszont itt hozzáadott értéket képvisel, valóban elengedhetetlen a miliőhöz, a hangulatkeltés szerves eszköze (nem úgy, mint Eastwoodnál). Az Iwo Jimában is jó színészek játszanak, és tudjuk, hogy Ewan McGregor is tud nagyon jó lenni, de ennyire összeszedettnek nagyon rég láttam, ahogy Pierce Brosnan is nagyon meggyőző kvázi-Tony Blairként, Olivia Williamsnek pedig azt is elhinném, ha kurvaként szende szűznek hazudná magát. Zseniálisat alakított. Jó film, másodszori megnézésre is érdemes.

The Last Airbender – Na ez valami borzalmas volt. Igen, persze, az effektek jók, de ez kötelező kűr, könyörgöm, lassan már otthon is összerakunk egy ILM-megaprodukciót, mint ezek a rajongói Star Trek-filmek bizonyítják (0:45-től érdemes nézni), szóval ezért már hadd ne dicsérjem. Másért meg nem nagyon lehet. Amikor a leghangulatosabb és egyben legmeggyőzőbb rész az, hogy két tizenkét éves tájcsízik a folyóparton, akkor valami nagyon nagy baj van a filmmel. Hogy mi hiányzott belőle? Ebből is leginkább a karakterábrázolás. Az Avatár gyászán és vívódásán kívül semmilyen érzelem nem szerepelt benne, az viszont sótlan volt és fárasztó, elkelt volna némi humor a fogyaszthatóvá tételhez: a hosszas picsogást akkor is unom, ha a közvetlen környezetemben kell elviselnem, nemhogy egy mozifilmben. Nem is kettő, hanem egydimenziós karakterek, előkészítetlen fordulatok, random módon és teljesen hiteltelenül bedobott szerelmi szál, uram isten, erre ki bólintott rá? Még a bizonyítani vágyó (helyett egész egyszerűen hisztériás és közveszélyes hülyegyereknek beállított) száműzött herceg nagybátyja tűnt úgy-ahogy kigondolt szereplőnek, de ez véletlen lehetett. Burn, baby, burn!

Prince of Persia: The Sands of Time – Hát, végül is egyszer meg lehetett nézni. Sokkal rosszabbra számítottam, bár Jake Gyllenhaal szerelmesen-próbálok-nézni-de-csak-a-szokásos-most-keltem-fel-bárgyú-vagyok-képemre-futja pillantása okozott némi fájdalmat, de olyankor elfordultam. Meggyőződésem, hogy a nővérének köszönheti az összes szerepét, bár azt inkább nem akarom elképzelni, mennyit fizet ezért a csaj, vagy mit kell tennie érte... Gemma Arterton perzsa hercegnőként már meggyőzőbb volt, de ő is csak azért, mert kellemesen egzotikus pofija van, a színjátszáshoz neki sincs érzéke. De legalább értem, hogy őt miért választották. Látvány kevesebb van benne, mint vártam, viszont elég kellemes, a nyitó képsorok régi emlékeket idéztek (amikor a kölyök ugrál a rudakon meg a tetőkön, esküszöm, pontosan lemásolták a PoP 2. játék egyes mozgásait), van néhány gyenge poén is (a léghajlítósban egyetlen egy sem volt), ha az ember feje tele van regényírással, akkor kikapcsolásnak megteszi, de nem erőltetném a folytatást.

G. I. Joe: The Rise of Cobra – Na ez viszont meglepett. Hé, nem azt mondom, hogy az évtized filmje, sőt, de sokkal (sokkal-sokkal) rosszabbat vártam, simán megérdemel egy erős közepest. Színészi játékból mondjuk picit gyengébb, de a csajok dögösek benne, és Dennis Quaid is hozza a maga faarcú figuráját, szóval kimondottan eye candy darab egy kis múltidézésre, ha az ember játszott G. I. Joe figurákkal. De a film több ennél, ugyanis 1.) van története, ami a The Last Airbenderről ugye nem mondható el, 2.) tényleg látványos, szemben a Prince of Persiával, amiben a látvány össze-vissza annyi volt, hogy fújt a homok, 3.) még karakterek is vannak benne, amivel lepipálja az előző kettőt és még a Flags of our Fatherst is. Komolyan: a forgatókönyvírók és a rendező több karakter mögé is odapakoltak egy kis háttértörténetet, és ugyan mindegyik közhelyes és elég ingatag lábakon áll, de ez több, mint ami a hasonló témájú filmektől megszokott, és teljesen alkalmas arra, hogy legalább megjegyezzem a szereplőket és értsem a motivációikat. Ráadásul a visszatekintés-spotok egész ügyesen vannak szétszórva a filmben, szóval ez is rendben van. A történet egyszerű, mint a faék, és persze az összes csavar kitalálható, az pedig nagyon fájt, amikor a Joe-k vasemberpáncélban korzóztak Párizs utcáin, de mindent összevetve egész jól szórakoztam, és várom a lezárással belengetett második részt, bár biztos vagyok benne, hogy sokkal gyengébb lesz, mert ebben a műfajban és figurákban azért nincs sokkal több ennél. Azt mondtam, hogy jók a csajok?

9 (Nine) – Mese a javából. Úgy kezdtem nézni, mint egy fantasy filmet, mert annak ígérték, de már az első mondatokkal leleplezte magát, és attól kezdve tetszett. Persze a legnagyobb toposzokkal operál, világégés, homonkulusz, miegyéb, a forgatókönyv pedig nagy jóindulattal sem érdemel jobbat egy gyenge négyesnél, de a megvalósítás mindenképpen ötös, zseniális képi világ és hangulat jellemzi, bármikor nyugodtan odaengedném hozzá a kölyköt, bár nem biztos, hogy a szerencsére nem hollywoodi befejezést is komálná. De hát ilyen az élet, ugye. Tetszett. Legutóbb a Kaena volt ilyen bejövős.

Less Than Zero – Bret Easton Ellis zseniális és bátor könyvéből csináltak egy pocsék és gyáva filmet. Jamie Gertz néha kitágult pupillákkal bámul benne, de kb. ennyi a színészi eszköztára a drogfüggés eljátszásához, Robert Downey, Jr. viszont teljesen élethűen hozza, ami nem meglepő, lévén már akkor is totál függő volt; a fejemet rá, hogy az elvonási tünetei a vásznon valóságosak. A rajta kívül pocsék színészi játéktól eltekintve amúgy nem lenne teljesen rossz film, lévén van története és vannak hősei is, és a maga bátortalan módján azért mégiscsak megkapargatja az amerikai felső- és felső-középosztály korabeli világát, de akkor is bűn volt így meggyalázni a regényt.

A kör vége

Most már empirikus adatok bizonyítják, hogy sem a méhcsípésre, sem a darázsszúrásra nem vagyok allergiás. Ez az elmúlt hetek tapasztalata, és a tanulság, hogy az ember gyakrabban nyírja a füvet, ha virágzik közte a lóhere – vagy micsoda –, és hogy matracon feküdve ne vágja rögtön bele a lábát a vízbe, ha mászik rajta valamit. Mentségemre szóljon, hogy félálomból ébredtem (igen, tudom, ne aludjak el a napon a medencében a matracon, a fene azt a jó dolgomat, ugye). Na de mindegy, ennyivel is okosabbak vagyunk. Az már biztos, hogy a méhcsípés fáj jobban; azt pedig pár nap múlva megmondom, melyik múlik el hamarabb.

No de nem erről akartam.

Egy múltkori bejegyzésben azt írtam, néha mintha körbe-körbe járnék, újra meg újra visszatérek ugyanahhoz a fejezethez a Százháborúban. Jelentem, ezt a problémát már akkor megoldottam – írtam is erről –, s azóta amikor időm engedte, haladtam is rendesen, továbbá most is haladok. Hogy mivel? Továbbra is az önszerkesztéssel, hiszen a szöveg első verziója ugye már hetek óta kész. Viszont mivel azt füzetbe írtam (még ha be is gépeltem utána), rengeteg hibája maradt, slendrián fogalmazás, elnagyolt részletek, sorolhatnám, úgyhogy most javítom, csiszolom, átírom, amit csak kell. Hogy hol tartok? Az utolsó öt fejezetnél. A dolgok logikájából fakadóan ez a legnehezebb rész, de spoiler nélkül ugye nem beszélhetek róla többet, tessenek majd elolvasni. Szerintem jó lesz. Vagy nem.

Más. Itt oldalt kint van ugye ez a Bíborgyöngy-szavazás, és a kollégák nevében is köszönöm a kattintásokat. Talán nem árulok el nagy titkot, amikor elmondom, hogy ők is figyelik a blogot – Heidel Dan, Harold Barouche, Indira Myles, Keith Alanson, Mira Sandoval, és szerencsére hosszan sorolhatnám –, és talán még kíváncsibbak a visszajelzésekre, mint én, hiszen ők írták, szerkesztették ezt a harmadik kötetet, én csak a partvonalról kiabáltam. Szóval aki tudja, adja tovább: itt lehet visszabeszélni nekünk. Meg mondjuk itt, a Molyon, meg persze a fórumokon és a blogjainkon. Figyeljük, átgondoljuk, összegezzük a véleményeiteket mi is, és adunk is rá, ahogy ez a kötetbemutatón is elhangzott, szóval hajrá: adjátok tovább.

Ami pedig ezt a blogot illeti, remélem, a néhány hektikus hét után visszatérek a megszokott rendszerességhez, és hogy akinek kedve van, azzal – remélhetőleg három-négy hónapon belül – a Százháború megjelenésekor is találkozhatunk.

Bíborgyöngyök - az eredet

Eddig egyik blogoló kolléga sem csapta le a labdát, pedig érdekes lehet, és a kötetbemutatón esett is róla szó: hogy miként is indult a Bíborgyöngyök trilógia. Nos: egyetlen kötetként.

Sziasztok!

Lenne kedvetek/időtök a közeljövőben beülni valahova egy sörre/teára/baracklére? (ízlés szerinti aláhúzandó!)

Mit szólnátok jövő hét szerdához (dec. 6.)?

Ezzel indult az egész. 2006. december 6-án járunk, tombol a tél, és a Roham magazin akkori főhadiszállásán, egy füstös de hangulatos pincekocsmában ülünk Keith Alanson és Malcolm J. Hunt kollégákkal, és többek között arról beszélgetünk, hogy írni kéne valami jót.

[...] Lényeg: Első körben hozzunk össze egy novelláskötetet. Van néhány sztoriötletem, amit szívesen megírnék [...] Én lennék egy. Árpi és Gyuri lennének a kettő és a három, rád és Horváth Gyurira is számítunk, az már öt – és haladhatunk tovább. Hármasban hamarjában rábólintottunk, hogy ha alakul, akkor Alanson legyen a szerkesztő, ha mindenki elfogadja, és ha tényleg olyan jó, mint amilyennek tartják. [...]

Szó szót követett, levél levelet – a fenti két nappal későbbi –, és máris szerveztük az első témába vágó találkozót. Hogy mit gondoltunk? Hogy hozzunk össze egy kötetet, de ne gondoljunk semmi nagyra, egyszerűen csak jó legyen, élvezetes írásokkal, legyen szórakoztató, és ami a legfontosabb: legyen fogyasztható. Legyen szerkesztője, korrektora, mindenféle felelőse, és ne úgy jöjjön ki, mint a legtöbb kötet annak idején, mert abból bizony adódtak problémák. Úgy gondoltuk, szervezés és akarat kérdése az egész, és ha a kiadó nem képes rá, akkor megcsináljuk mi magunk.

Az első tervek még egyáltalán nem a Bíborgyöngyök irányába mutattak. Pontosabban az már az elején eldőlt, hogy low-level kalandozókról kívánunk írni, és semmi világmegváltásról, egymással lazán összefüggő történeteket, amelyek megfelelnek az előző bekezdés feltételeinek, de tényleg semmi többet... hanem aztán elkezdett alakulni a dolog. Már az első érdemi megbeszélésen körvonalazódott a téma – amit aztán jól elhagytunk (legalábbis egy időre, merthogy a mai napig tervben van, sőt), hogy egy "van néhány másik, sokkal jobb!" kiáltással belevágjunk az igazi munkába.

Na, a tegnap esti beszélgetés szokás szerint nagyon jó hangulatú volt, sajnálhatja az, aki nem tudott eljönni. Mindamellett, hogy bődületes mennyiségű hülyeséget összehordtunk, nagyjából sikerült kidolgoznunk egy "metaplotot" (bármit is jelentsen ez a szó).

Ez pedig kb. a következő, ha valamire rosszul emlékszem, majd az illetékesek kijavítják:

Metaplot #1:
Bármilyen meglepő is legyen, a Quiron-tenger déli partvidékén létezik gyöngyhalászat, annak ellenére, hogy a hidegvizú tengerről van szó. E kagylók eredetéről nem lehet sokat tudni, de nem biztos, hogy gyöngykagylókból származnak. Kétfélét lehet erre találni. a közönséges fehér (gyöngyházszínű) és a ritka fekete gyöngyöt.

Persze rögtön jöttek az első észrevételek, tovább ritkítottuk a felmerült metaplotokat (bármit jelentsen is ez), meg elgondolkodtunk, hogy a fekete gyöngy az tényleg akkora ötlet-e vajon.

1.Fekete gyöngyök:
Valóban lehetne más színű. Mondjuk mindenki bíbor gyöngyökként emlegeti őket – csak a beavatottak tudják, hogy a színe (ezeknek és csak ezeknek) valójában inkább sötétlila.

Igazi csapatmunka volt az elejétől kezdve, mindenki beledobta a maga kedvencét, én fölvetettem Tanuriát, kedves rpg-s városállamomat, Boomen hozta a Sinemossát, Malcolm Hunt a boszorkányait és a Kard-lovagokat, egyre dagadt a dolog, és már láttuk, hogy akkor a kötet gyöngyvadászatról szól majd, méghozzá Alidax érintettségével, és felmerült, hogy bizony érdemes lenne akkor bevenni Liliathot is, ahhoz viszont Renier is kell.

Ez már a következő fázis volt. Közben eltelt két-három-négy-öt hónap, elkezdtünk dolgozni a novellákon – az enyém 2007 augusztusában készült el, de nem én voltam az első –, közben pedig Raoul Renier is csatlakozott a csapathoz, sőt, szerkesztővé lépett elő, és alaposan változtatott a koncepción. Az eredeti ötlet szerint rövidke, épp csak a novellák összetartását szolgáló átkötések szerepeltek volna a kötetben, Zsolt viszont belecsapott a lecsóba, és azt mondta, hogy ha már Liliath és ilyen sok embert megmozgató koncepció, akkor legyen veleje is: és megalkotta a már jól ismert történetet Liliath és Iglat fogadásáról.

A projekt a közben eltelt három év alatt annyi embert mozgatott meg, hogy felsorolni is hosszú volna: a végül publikált szerzőkön kívül rengetegen csatlakoztak a társasághoz hosszabb-rövidebb időre, mert a lelkesedésünk olyanokat is megmozgatott, akik hosszú évek óta nem írtak M*-t – aztán vagy támadt egy jó ötletük vagy sem, de az biztos, hogy eközben megtanultuk, milyen fontos az egyeztetés, és hogy hogyan érdemes csinálni; ez az, amire azóta gyakran hivatkozunk, hogy igyekszünk egészen másképp állni a M*-hoz, mint az azt megelőző években.

De ami szerintem – és számomra – fontosabb ennél: hogy a Bíborgyöngyök nem csupán szerzőgárdát, de baráti kört kovácsolt ebből a csapatból; remélem, hogy ebből legalább egy kevés az olvasók számára is látszik.

Apokrif iratok III. - Az Abbitkirálynő kivágott prológusa

A Százháború nyitánya kapcsán jegyezte meg Boomen kolléga a minap, hogy épp olyan mozgalmas, mint az Abbitkirálynő kezdése volt. Értetlenül néztünk rá, mert arról sok minden elmondható, csak az nem, hogy mozgalmas lenne, de aztán mondta, hogy arra gondol, ami kimaradt, amiben a [spoiler]. Ja, tényleg. Én már el is felejtettem. Maholnap öt éve jelent meg, kevesebb idő alatt is elfelejti egy szöveg részleteit az ember (még a szerző is, igen), de jó, hogy Boomen emlékezett – ezek szerint ő még prológusos változatot olvasott –, mert én meg ezután megtaláltam az egyik régi verzióban. Minden hibájával együtt. Láss csodát!

Prológus

(A P.sz. 3611. esztendőben, a Szigetbirtok közelében.)

A vihar északnyugat felől érte utol az abasziszi szkoggot: tajtékzó hullámokat köpött köré, ordítva végigsöpört a fedélzetén, és fekete esőt zúdított a legénység nyakába. Kék villámok cikáztak a háborgó tenger fölött, a mennydörgés elnyomta a hajóparancsnok szavát: hiába üvöltött teli torokból, hogy kurtítsák a fővitorlát, és forduljanak a hullámok felé, még az elsőtiszt sem hallotta közvetlenül a jobb oldalán.
A kapitány csalódottan átkozódott, és másodszor már a tiszt fülébe ordította a parancsokat, aztán a kormányos mögött álló csuhásra nézett:
– Merre járnak? Merre? – kérdezte tőle, aztán megragadta és megrázta a vállát, amikor nem válaszolt. – Antoh nevére, merre járnak?!
A férfi lassan ocsúdva fordult felé:
– Messze… – hörögte a révedésből ébredők tompa hangján. – Nem érhetnek el időben.
– És ők? Ők merre?! – rázta meg még egyszer az őszülő parancsnok.
– Közel – felelte a zöld csuhás, és a hajóorr felé mutatott: – Túl közel…
Rőten izzó zsarátnokok ragyogtak fel a szkogg előtt, az esőfüggöny túloldalán, s a kapitány a kormány előtti mellvédhez lépett, hogy biztosabban álljon, mert megrogyott a térde.
– Antoh kegyelmezz… A csónakot! – kiáltotta, és sarkon perdült, a csuhás felé. – Vidd az úrnőt és a lányokat! – ordította holtfehérre váltan, de benne rekedt az utolsó sürgetés: nappali fény gyúlt, éhes lángok martak a szkogg fedélzetébe, végigperzseltek vitorlákon és kötélzeten. Sikolyok harsantak, égő emberek ugrottak a vízbe. A főárboc deréktájt megrepedt, megingott, aztán, ahogy a kötelek elszakadtak, recsegve balra dőlt, és belecsapódott a vízbe. Magával rántotta az ezüst hajóval díszített zöld lobogót.
A sebzett szkogg imbolyogva próbált egyensúlyt találni, nehogy az árboc után vesszen: fedélzetén rémült kezek kaptak kapaszkodó után.
– Asszonyom! Asszonyom! – kiáltották közben többen is a kajütfolyosó ajtajában. – Erre jöjjön! Siessenek!
Hangjukra először vékony cselédlány bukkant fel lángmarta ruhában, majd markos férfiak követték: egyikük alélt nőt vitt a karján, másikuk gyereklányokat vezetett kézen fogva.
– Jöjjenek! – dörrent rájuk egy ércesebb hang, és a zöld csuhás pap bukott elő a tatfeljárónál kavargó füstelegyből. Ruhája tépett és kormos volt az előbbi robbanástól, arcát és kezét vörösen lüktető sebek csúfították. Talán csak istennőjének köszönhette, hogy túlélte az első támadást.
– Alig él – kiáltotta neki a férfiak egyike. – Meg kell nézd, atyám!
– Előbb a csónakot! – intett szigonyszerű botjával a pap. – Tengerre már! – tette hozzá kiáltva, de hangját elnyomták az újabb gyújtócsillagok. Süvítve csapódtak a szkogg oldalába, s a hajó ismét veszélyesen oldalára dőlt, mindenki elzuhant, a mellvédpalánkokhoz csúszott az átázott fedélzeten.
– A csónakot! – kiáltotta az utolsónak maradt tiszt kétségbeesett hangon. – Vágjátok le már!
Ketten-hárman is hallották a parancsot, a lángok között mégis percekbe telt teljesíteni: a szürke csónakok egyike előbb a hajótesthez ütődött, majd nagyot csobbant a fekete vízen. Aztán már hamar követte a többi is. Az emberek egymást biztatva ugrottak utánuk a háborgó tengerbe, és megpróbáltak megkapaszkodni peremükben.
A szkogg közben úszó máglyává változott. Testét ropogva nyaldosták a lángok, fényük megvilágította a morajló óceánt, a hullámok között hányódók arcait. Égő gerendák zuhantak a vízbe, és a hajó gyomrából fekete füst tört elő.
A túlélők bemásztak a csónakokba, evezők kerültek elő: összeszorított fogakkal igyekeztek minél messzebbre jutni, és remegve nézték az egyik csónak orrában kántáló papot, akinek magasra emelt szigonyán zöld lidércfény imbolygott. A tenger át-átcsapott a csónakok fölött, a vihar dühöngött és ordított körülöttük, de csak vízpermettel szórhatta meg őket: az istennő rájuk nyitotta féltő szemét, és megóvta őket a tomboló elemektől.
Az örvénylő füstből azonban irdatlan tömeg bukkant elő, rőt fények imbolyogtak oldalán: toroni karakka volt.
Főfedélzete jó hat lábbal, tatépítménye több emelettel magasodott a hullámok fölé, amelyek meg se bírták rezdíteni. Szinte falta a távolságot maga és az apró csónakok között, és átgázolt a gerendaszálak és hordók körül hányódó tengerészeken. Összezúzott, maga alá gyűrt mindent, s amikor elérte a csónakokat, egymás után törte össze őket, recsegve forgácsolta szét a szürke fát: még Antoh papja sem tehetett ellene.
Meggyötört arca egészen elfehéredett, két karja megadón lehanyatlott, amikor a hadihajó őket is elérte.
Dörgött az ég.

Ennyi volt. Hogy miért maradt ki? Valószínűleg akkor is kicsit pozőrnek és túlírtnak éreztem, ráadásul azt gondolhattam – gondolom, mert emlékszik a fene, ugye –, hogy nem tesz hozzá annyit a szöveghez, hogy érdemes legyen megtartani. Karakterábrázolás nincs benne, így nem ébreszt túl sok kíváncsiságot az olvasóban, és homályosabb is a kelleténél: talán most sem esett le mindenkinek, hogy ez az a jelenet, amire később többször utal a szöveg, amikor a toroniak megölik Damorra Karnelian feleségét. A regénynek végül nem lett prológusa – hacsak a dekrétumszövegeket nem vesszük annak –, az első fejezet viszont minden nehézségével együtt jól pótolta szerintem, és a regény stílusához is jobban illett. De persze ízlések és pofonok; gondolja valaki, hogy ez kellett volna?

Elszántan előre

Holnap megint utazom, és mivel már csak néhány csiszolandó fejezet van hátra a Százháborúból, ellenben azokkal mindenképpen végezni akarok, nem ígérem, hogy a következő napokban jelentkezem. Ha lesz kedvem, igen, ha nem, hát nem. Azért valami helyzetjelentés csak lesz, de ne fűzzünk hozzá vérmes reményeket. Ez a nyár már csak ilyen.

Addig is viszont kíváncsi vagyok, ki hogy vélekedik a Bíborgyöngyök trilógiáról, úgyhogy két szavazást is kitettem ide oldalra, ne fukarkodjatok a kattintással!

Író-olvasó 9:11

A cím valós arányszámokat tükröz, bár az elképzelhető, hogy inkább tizenegy volt az író, és kilenc az olvasó csütörtökön, de egyrészt mi írók is olvasók vagyunk jó párszor, másrészt – mint az elhangzott – az olvasók is bírnak némi befolyással arra, hogy mit írunk. Aki ennél többre is kíváncsi, vagy legalábbis szeretné érteni, hogy miről írok, az jöjjön el a következő könyvbemutatóra, nem harapunk, és ha ledaráltuk az ún. kötelező részt, akkor még értelmesen beszélgetni is lehet.

Csak azt sajnálom, hogy miután tegnap testületileg távoztunk, egy olyan kocsmában volt helyfoglalásunk – ezúttal nem a törzshelyünkön –, ahol a belsőudvaron is megrekedt a levegő, megállt a meleg és a füst, én pedig nagyon rosszul viselem az ilyen helyeket (klímát), úgyhogy sajnos igen korán távoztam. Viszont kicsivel utána rám csörgött egy kedves ügyvéd haverom, hogy hol ülünk, mire én, hogy villamoson, de egy sör még beleférne, úgyhogy lett abból kettő is, rég láttuk már egymást.

Napközbeni jelentés

Ha valakit érdekel, igen, az irodában ülök, és azért nem tud elérni mobilon, mert lemerült az aksi. Epic fail. Ritkán fordul elő velem, de most nem figyeltem rá, megfelelő töltő pedig nincs a közelben. Már várom a percet, amikor valamennyi mobilnak szabványtöltője lesz (igen, tudom, az EU már döntött erről, csak hát időbe telik, amíg a régiek kikopnak a piacról). A támogatási szerződések nagyját letudtam, és már ugrálnak a szemem előtt a számok, úgyhogy szerintem most hátradőlök, és pihenek egy kicsit a Bgy. III-mal. Mondjuk ma több az ügyfél, mint tegnap, de azért vannak szabad percek. Hanem amit sajnálok, hogy amióta M*-t írok, nagyon kevés az olyan kiadvány, amelyről legalább nagy vonalakban ne tudnám, hogy miről szól, hogy történnek benne a dolgok. Már el is felejtettem, milyen volt csak úgy M*olvasónak lenni.

Sör, helyben főzve

Tegnap késő délután Horváth Gyuri (Harold Barouche) barátommal becsörtettünk a Deltába a frissen megjelent Bíborgyöngyök-kötetért. Kicsit sötétebb lett a borító, mint vártuk, ettől függetlenül mutatós, oldalszámban pedig sikerült leköröznie az eddigi csúcstartó M* antológiát (a legelső Legendák és Enigmákat) is. Utána úgy döntöttünk – nem váratlanul –, hogy megiszunk egy sört, ha már találkoztunk. Gyuri mondott egy helyet valahol a [szövegromlás] környékén, hogy ott helyben főzik, és még az ára is baráti, szóval nosza, mentünk. Aztán eszembe jutott, hogy Boomen kolléga ott lakik a közelben, szóval ment is a telefon, és nézd csak, meg is jelent, bár fontos melótól vontuk el ezzel, ugyanis [értelmezhetetlen macskakaparás]. Jó, mi? Az egy sörből így érthetően kettő lett, hogy holland barátunk ne igyon egyedül, aztán csak az íze miatt rendeltünk még egy kört, utána egy negyediket, és talán már nem volt ötödik, de ebben már kicsit bizonytalan voltam, amikor búcsúztam, hogy tudniillik nekem reggel jelenésem van az irodában (nem, dehogy is onnan írom ezt a bejegyzést, munka közben, hogy nézne már ki?), úgyhogy dobbantottam az újabb, ötödik vagy hatodik kör előtt.

Most újfent támogatási szerződésekkel bajlódok – délutánra segítséget kapok hozzá –, aktívan fogadom az ügyfeleket (egyetlen telefon volt csak, még mindig mindenki nyaral), és felváltva olvasom Saramagótól a Halálszünetet meg persze a Bíborgyöngyöket, hogy a csütörtökön esedékes találkozón már előadhassam az építő jellegű észrevételeimet. Szerzőtársak, reszkessetek!

Geronimo!

Továbbra sem tűntem el, csak az elmúlt hét mozgalmasabbra sikerült a tervezettnél, ún. családi nyaralás jött közbe: azt hittem, lesz időm-kedvem blogolni közben, de inkább a szó legklasszikusabb értelmében pihentem. A mellékelt képen alig két éves szakállas agámánk látható; nem esett messze a fájától. Élvezte a szabad levegőt és a napsütést – kell neki is a rendes fejlődéshez –, én meg egy kicsit azt, hogy végre nem kell magamra főznöm – az alkotói magány hátránya –, szóval buli volt. A Százháború szövege annak mágikus kétharmadáig részemről rendben van már, tegnap oda is adtam Wyquinnek, hogy akkor nosza, rajta, és előreláthatóan három héten belül befejezem a maradék polírozását is, azután még a kisregényt követő néhány novella rendbetétele következik, majd a szerkesztést követő javítás stb.; sok függ a jövő héttől – civil meló ezerrel –, Wyquintől és persze ezernyi más dologtól, de a magamnak kitűzött szeptemberi határidő (szeptember eleje-közepe-vége) szerintem tartható. De ha nem, akkor sem dől össze a világ, csak jó legyen, az a fontos.

Második képünk a bejegyzés címadója: pár hónapja kalandos úton eljutott hozzánk két mocsári teknős, akkorák voltak, mint a kisujjam, mostanra megerősödtek, úgyhogy ideje volt szabadon engedni őket. Olyan gyorsan iszkoltak a tóhoz, hogy az egyik ki is szaladt a képből. És még azt mondják, hogy a teknős lassú.

Nem értem (vigyázat, politika)

Tegnap este írtam egy bejegyzést az Európai Központi Bank vs. magyar kormány polémiáról, és gondoltam, ma este majd letisztázom és közzéteszem. Semmi új nem volt benne, csak annak kifejtése, hogy nem igazán értem, miért megy bele a kormány egy eleve vesztes csatába. De aztán ma olvasom a hírt, hogy Stumpf Istvánt jelölték alkotmánybírónak. Azt a Stumpf Istvánt, aki Orbán Viktor helyettese volt, és több ponton sem felel meg az Alkotmánybíróság tagjairól szóló törvényi feltételeknek. Na most, látván az EKB-val való pont ugyanilyen vitát, biztos, hogy a Fidesz ettől még igenis megválasztja majd, legfeljebb előtte megváltoztatja a törvényi feltételeket (ami az EKB-val szemben nem fog menni, úgyhogy annak csúnya bukta lesz a vége, és ha az Európai Bíróság elé kerül a dolog, akkor meg még perköltség is Magyarországot terheli majd). No de vissza a Stumpf-esetre és a törvényi kitételek megváltoztatására: egy hasonló esetben pár napja ugye már történt egy ilyen, szóval ez abszolút benne van a pakliban... de ez nem változtat azon, hogy Stumpfot alkotmánybírónak jelölni azon az alapon, hogy van jogi diplomája (de nem jogászként dolgozik, nincs bírói gyakorlata, nem egyetemi tanár – mivel csak docens –, és nem foglalkozott 20 éven át alkotmányjoggal), és hogy tagja annak a csoportnak, amelyet Orbán Viktor felkért az új alkotmány kidolgozására, olyan, mintha egy szívtranszplantációt végző sebészcsoport vezetésére neveznénk ki egy orvosi egyetemet végzett tisztifőorvost az ÁNTSZ éléről. Orvos, orvos, de nem feküdnék a keze alá.

Nem vagyok dühös, nem szidom a kormányt, egyszerűen csak nem értem. Hetente, sőt, most már szinte naponta születnek olyan döntések, amelyek rövid- és középtávon úgy-ahogy sikerként adhatóak be a "népnek", lásd pl. a jegybankelnök ügyét (az EU-val szemben is lecsökkentjük, még ha EU-s törvényt sértünk is ezzel, lám, ilyen függetlenek és erősek vagyunk!), de amelyekből a végén ugyanaz sül majd ki, mint 2002-ben, hogy a Fideszt nem azért zavarják el, mert a gazdaságpolitikája rossz lett volna, hanem mert semmibe vette a jogállami kereteket (háromhetenként ülésező hetenkénti parlament, emlékszünk még?). A törvények megváltoztatása, egy új Alkotmány az emberek jogérzetén nem fog változtatni: a Stumpf-szindrómát ők is látni fogják.

Tegnap a Medián egyik főmuftija arról beszélt, hogy a legújabb közvélemény kutatási adatok szerint 66 % támogatja a Fideszt, ami meglepően sok, és csekély csökkenés az egy hónappal korábbi 72 %-hoz képest. 72 - 66 = 6, avagy a Fidesz egy hónap alatt elvesztette támogatóinak kerekekítve egytizedét. "A járvány megtizedelte a lakosságot." Azért ez nem kicsi csökkenés, mindössze egy hónap alatt úgy, hogy érdemi (gazdasági) intézkedésekre (megszorításokra) még nem is került sor. Nem lehet, hogy az egész pályás letámadást mégsem támogatja mindenki olyan egyhangúan?

És hogy miért írok erről? Ezért. Mert kicsit mintha megint mélyülne az a pocsolya.

Update: ugye, hogy nem megy ez erőből? Pedig tegnap még tagadták.

Toporgás

A múltkor a Twitteren linkeltem George R. R. Martin blogbejegyzését arról, hogy kissé körbe-körbe jár, készül is a regénnyel, meg nem is, hol készebben van, hol kevésbé. Nos, az elmúlt pár napban hasonló köröket jártam én is (remélem, most már jogos a múlt idő), sikerrel belepottyantam abba a kátyúba (kurva mély gödörbe), amit kreatív blokknak neveztem a múltkor. Részleteiben érdekes lehetne, de ahhoz túl sokat kellene spoilereznem a Százháborúról, nagy vonalakban pedig nem biztos, hogy izgalmas... de kikívánkozik. Úgyhogy megpróbálom értelmesen összefoglalni.

A kisregény szövege a-tól z-ig megvan, azzal ugye már hetek óta nincs gond. A polírozás viszont (írói karrieremben nagyjából most először) elég jelentős átírást is jelent, mivel elég sok egy kaptafára készült harcjelenet kapott helyet a sztoriban, én pedig közismerten nem szeretek harcjelenetet írni: úgy voltam vele, gyorsan daráljuk le, aztán majd kitalálok valamit, mivel lehetne egyenként feldobni illetve egyedivé tenni őket. Ez a kitalálás olyan jól sikerült – köszönet a közreműködőknek, elsősorban a Gorgo Manufaktura stábjának –, hogy egyes jeleneteket gyökerestül fel kell forgatnom. Örömmeló, de tényleg, mert sokkal jobb így a szöveg, csakhogy becsúszott egy kis bibi: a meló.

Mármint az úgynevezett civil meló, hogy a jómunkás polgár irodában ül, ügyfélhez járkál, kárt elhárít stb., no meg bejelentkeztek a barátok is, az embernek családi élete is van etc., változó rövidítésekkel részletezhetném, hogy sorolhatnám, de ugye írtam erről hétfőn. Bárhogyan is, az lett az eredménye, hogy épp annyira csak, de eltávolodtam a szövegtől, hogy ne tudjam onnan és úgy folytatni, ahol és ahogy abbahagytam: pár dolgot elfelejtettem, néhány papírt elkavartam, új és jobbnak hitt ötleteim támadtak, stb.

Arról nem is beszélve, hogy hónapokkal ezelőtt egy aktuális kreatív blokk kivédésére átálltam kőkorszaki módszerre, a füzetbe írásra, márpedig a számítógépbe időközben begépelt szöveget papíron javítani – hát, kihívás. Sajnos annyira megszoktam ugyanis a papírt, hogy vért hugyozok minden alkalommal, ha le kell ülnöm a monitor elé.

Mostanra nagyjából megoldottam ezt az utóbbi problémát, no persze nem katéterrel, hanem a masszív üljünk-ide-akkor-is-ha-belegebedünk módszerrel, és az olvassunk-monitorról-híreket-regényt-képregényt-nézzünk-filmet-csináljunk-bármit nevű egész pályás letámadással (minek következtében lassan a The Pacific c. sorozat végére érek).

A másik gondot nehezebb volt kezelni, ugyanis az elmúlt három hétben piszkosul jó ötleteim támadtak, amelyeket megpróbáltam megvalósítani a szövegben, jelesül nézőpontváltást – megfelelő helyen és időben stb. –, az adott csata ilyen-olyan szempontú részletezését etc. (és egyéb rövidítések, mondhatnám: et al.), de sajnos időközben egész egyszerűen elfelejtettem, mit írtam korábban, és hiába olvastam el persze, nem vette be az agyam, mert tele volt zsúfolva az új ötletekkel, az egybegyúrni szándékozott részek nem álltak össze egésszé, rosszabb volt, mint egy oldalszámozás nélküli Esterházy-szöveg (egyébként minden tiszteletem a mesternek, imádom az írásait), szóval valami rettenet volt, istenkáromlás, pedofilbotrány. Tegnap végül fel is adtam.

Be kellett látnom, hogy az adott fejezet eredeti koncepciója (elsősorban a nézőpontkarakter és az annak kilétéből következő narráció és ábrázolásmód) jó. Önmagában is jó, de ami fontosabb: kontextuálisan is jó, avagy pontosan ott van a fejezetek sorrendjében, ahol lennie kell, arról és úgy szól, amiről és ahogyan szólnia kell, dramaturgiai szempontból csillagos ötös. Megértettem, hogy azért nem – vagy csak iszonyatosan nehezen – tudok változtatni rajta, mert a módosítás eredménye önmagában mint fejezet jó lenne, de nem illeszkedne olyan szervesen a regény egészéhez, mint az eredeti verzió, és ezt végig éreztem is, miközben toldoztam-foldoztam, csak nem fogalmaztam meg ilyen szépen. Most részletezhetném, hogy jött ez a felismerés, de nem teszem: csináltam egy mentést a módosított fejezetről, egyszer majd helyet kap a kivágott illetve alternatív jelenetek között, és akkor majd elmondom.

Tegnap óta pedig vissza az alapokhoz. A kigondolt apróságokat továbbra is bele kell vinni az adott fejezetbe, de úgy, hogy annak lényege – a koncepció – változatlan maradjon, és ezen dolgozom most. Melós, de megéri, mert működik az eredmény, csak hát mindehhez kellett sajnos négy-öt nap, ami azért nem igazán jó. De ez egy ilyen meló.

Nyár (ilyen egyszerűen)

Mozgalmas három hét volt, annyi szent. Az aktív pihenésben is el lehet fáradni, ha az hétközben munkával vegyül, és így nézve az elmúlt három hét igen sűrűre sikerült: az alkotói szabadságot megszakítva irány Herceghalom, aztán Debrecen, aztán meló, aztán Balatonkenese, aztán meló, aztán alkotói szabadság, és közben még jelentkezett pár budapesti haver is. Közben befejeztem egy novellát, ami nem kapcsolódik a Százháborúhoz, viszont nagy kedvem volt megírni, mert egészen más stílus és hangnem, és kellett ennyi alkotói kikapcsolódás. Most pedig – mint azt a Twitteren már írtam – ismét vidéken, és még van pár napom, amíg remetei magányban csiszolhatom a regényt. Viszont olyan piszkosul meleg van, hogy régi szokásom szerint, ám jobb belátásom ellenére – mert aztán megint napközbeni melóba megyek innen vissza – át kell állnom éjszakai üzemmódba, mivel 35+ fokban lehetetlen érdemi kreatív munkát végezni, hiába kelek fel már kora reggel, nyolckor már pusztító a hőség, és betör a nap a hatalmas üvegablakokon. Blogbejegyzés is ugyanezért nem született, amiért a csiszolás is nehezen ment: egyszerűen nem forog az agyam. De most tolok egy kávét, megnézek egy-két filmet, olvasok valamit, talán írok is – nem akarom erőltetni , ha már napközben nem ment, a sikertelenség elvenné a kedvem –, aztán átalszom a holnap nagy részét, délután meg ébredezés, estefelé ház körüli munkák, éjszaka pedig dara: terv szerint végzek legalább három fejezettel, s akkor már jócskán túl leszek a felén, mehet az újabb adag Wyquinhez. Szerdán pedig jelentkezem.

Szélmalomharc

Rendkívüli közleményként be kell látnom, hogy nyár közepén teljesen felesleges harcolnom az elemekkel, úgyhogy most két hét rendszertelen üzemmódra vált a blog. Az elmúlt egy hetet felváltva haverokkal, munkával és mindkettőhöz kapcsolódó rohangálással töltöttem (munka ürügyén nem egyszer 11-12 órával megint, juhé!), miközben próbáltam nem elveszíteni a kapcsolatot a Százháború szövegével, de sajnos alig van időm rá, és már fakulnak a jegyzetek a fejemben, hogy mit hogyan akartam javítani. A következő minimum egy hétben sajnos ugyanez várható pepitában, úgyhogy hiába szerettem volna megúszni a nyarat blogszünet nélkül, most mégis azt mondom, hogy egy darabig pihi: a következő két-két és fél hétben csak életjelszerű bejegyzések várhatók random pillanatokban, mert a hagyományos üzemmód legkorábban akkor indul, amikor érdemi időm-erőm is lesz rá. De nyugi: lesz.

A debreceni hétvégéről

Pénteken hajnalban ill. kora reggel indultam, nézőpont kérdése: attól függ, kinek mit jelent a 6 óra 40 perc. Nekem brutálisan korán van, bár az utóbbi időben kiszámíthatatlan pillanatokban alszom és vagyok ébren, úgyhogy tulajdonképpen már mindegy volt, aznap is éjjel háromkor keltem. Aztán laza két és fél óra vonatút, érkezés kicsivel tíz óra előtt. Ismerőseim néha szörnyülködnek, két óra vonaton, jesszus, hogy bírod, micsoda kín, szenvedés, teher, maga a passió, ilyenek, de én szeretem: egy kis szerencsével viszonylag csönd van és nyugalom (IC), olvasgat az ember, szunyókál, beszélget (lásd a múlt pénteki bejegyzést), néha még ír is egy keveset, szóval szerintem pont erre van szükség. Réges-régen, kisgyerekként gyűlöltem, félnapos út vidékre (ami még most is félnapos amúgy, mármint nem a debreceni út, hanem az a másik, az alkotói szabadságos), az embernek már minden baja van, a Debrecenben töltött egyetemi évek viszont hozzászoktattak a vonatozáshoz, két és fél óra nekem olyan, mint egy kiruccanás a sarki boltba, a félnapos út ahhoz képest nem más, csak egy kicsit többet olvas-szunyókál-beszélget-ír ugye az ember.

Tíz után pár perccel már az egyik felkapott vendéglátóipari egységben ücsörögtünk egy kedves hölgyismerősömmel, hozzám hasonlóan politológiát végzett, ám velem ellentétben őt benyelte a politika, bár ez így nem pontos, mert több negatív felhangja van, mint kéne, de tény, hogy abból él, végrehajtói szinten mégiscsak politizál. A déli órák ennek jegyében teltek, én söröztem, ő meg éppen amit, közben pedig csatlakoztak még hozzánk volt évfolyamtársak és barátok, egész szépen eltelt az ebédszünet, mert nekik ugye munkanap volt, nekem meg dagadt a mellem a büszkeségtől, hogy hónapok óta nem tudtak összeülni egy kávéra, de ha én megyek le, mindenki megmozdul (és igen, ebben pontosan annyi a költői túlzás, amennyire ehhez a bejegyzéshez szükség van rá).

Délután aztán irány aznapi vendéglátómhoz, egyik volt lakótársnőm, lecuccolás, heverészés, beszélgetés, vacsora, el is telt a nap maradék része, egyrészt, mert régi barátokként mindig van miről beszélnünk, másrészt, mert bár őt aztán abszolút hidegen hagyja a politika, az utóbbi két-három évben eléggé belekeveredett – rokoni szálakból kifolyólag –, és olyan rálátása van, amilyen mostanság csak keveseknek.

Másnap. Kora reggel indult a nap, és elcsíptem egy ismerőst, aki délben indult tovább Budapestre, másnap meg Észak-Olaszországba fél évre zöldségesnek állni, miközben tele a táskája a doktori disszertációjához szükséges könyvekkel-egyebekkel. Zöldségesnek. Nem panaszkodott, de tényleg, egy szava nem volt, én viszont úgy felhúztam magam – neki nem mondtam, ha már ő nem –, hogy itt az egyik legokosabb és -tehetségesebb csaj, akit ismerek, PhD-t végez, közben melózik, és mégsem képes fenntartani magát, pontosabban ahhoz, hogy csak egy kis esélye is legyen mondjuk egy alsó-középszintnél jobb életmódra, zöldségesként kell dolgoznia külhonban. Hé, csinálta már ő ezt Pesten is, szóval nem gond, de bazmeg, komolyan mit várunk ettől az országtól, ha csak ennyit képes nyújtani az elitjének? Ezen mindig felkúrom az agyam.

Dél körül látogatás írókolléga házaspárnál. Egy kisebb családi összejövetel közepébe csöppentem, de sokkal kellemesebb volt, mint a szűk környezetem hasonlói, úgyhogy még én is megtaláltam benne a helyem, amin mondjuk sokat segített, hogy tudtam, a nagyobbacska gyereknek minap volt a születésnapja, szóval megdobtam egy Autobottal, nagyot nőttem a szemében. Ugyanő a minap novellát írt, a szülők büszkék – még ha elég gáz is a szöveg, de hé, valahol kezdeni kell! –, én meg arra gondoltam, igen, ezt átérzem, én is ilyen büszke lennék, de persze nagy kérdés, hogy miből öltöztetném a kölyköt. Bár speciel beszélek két élő nyelvet, és ha nagyon muszáj, talán még latinul is el tudnék adni néhány sárgarépát.

Délután ismét politológus hölgyismerős – és itt felmerül a kérdés, hogy rajtam kívül csak csajok jártak politológiára? de nem, csak a srácok mind feljöttek Budapestre –, aki muzeológusként dolgozik, úgyhogy egy megnyitón nyitottunk, aztán eltelt a délután, baromi jó humora van, nagyon sajátos stílus, igazi jelenség, szóval nem unatkoztunk, viszont elfáradtam, sok volt már a sör-bor-pántlika-stb., és a nap nagy része még hátra volt akkor.

Este koccintás a frissen megválasztott MDF-elnökkel. Őt is az egyetemről ismerem, és pénteken szóltak, hogy lesz egy kis összejövetel, nézzek be, én meg: oké, de csak keveset maradok, két találkozó között tudok csak benézni. Végül persze szívesen maradtam volna még, akadt még néhány ismerős, meg Zsolttal is szeretek beszélgetni, a kölyökképe mellett igazi profi, de legyen elég ennyi, mert nyilván semmi sem ide tartozik abból, ami elhangzott. Hát igen. Sok sikert, kitartást, szerencsét!

Este végül lecuccolás Kornya Zsolt (Raoul Renier) barátomnál, akinek még nem kóstoltam a főztjét – pedig már vagy félszázszor jártam nála –, de nyugodtan felcsaphatna szakácsnak, aztán persze jöttek a sztorik, az olvasmányok, élmények, mindezt másnap délig, szóval ez is teljesen rendben volt.

Vasárnap délre már tényleg elpilledtem, öreg vagyok én már ehhez, elszoktam a rengeteg sétától-italtól-beszélgetéstől, nagyon élveztem, nem arról van szó, de kijöttem a formából. De ettől még belefért egy utolsó találkozó, ezúttal egy volt magyar szakos kollégával, legörgött még az utolsó korsó sör, neki és a magam számára is összegeztem a hétvége nagy tanulságait – vele is jót beszélgettünk –, aztán irány a vonat, és estére haza is értem. Ágy.

Azt terveztem, hogy hétfőn kialszom magam, ehelyett kora reggel felpattant a szemem, és ha már, akkor ugye volt elég dolgom, és lesz is a héten, de ez egyáltalán nem baj: az a jó egy-egy ilyen debreceni útban (a barátokban), hogy rengeteg erőt ad, jókedvet, lendületet, ami aztán sokáig tart.

Dolgos hétköznapok

Hosszú de jól sikerült hétvége volt, a mai pedig hosszú és húzós napnak ígérkezik, túl sok mindent kéne elintéznem, úgyhogy sajnos megint csak ilyen rövid bejegyzésre futja. Elnézést és türelmet kérek rendszeres Olvasóimtól, akik hozzászoktak a hétfő-szerda-péntek ritmushoz – a látogatottsági adatokból tudom, hogy sokan vannak ilyenek –, ígérem, hogy két-három héten belül visszaáll az a rendszer, hogy ismét érdemi bejegyzésekkel jelentkezem, folytatódik majd az írói fogások, az Abaszisz- és a Tanuria-cikksorozat, lesz önreflex, kamatvágás és adócsökkentés. Viccen kívül, komolyan. Szerdán viszont előbb beszámoló a hétvégéről, pénteken pedig Ex Machina.

We Are the World

Néha már-már elfelejtem, miért is jó utazgatni – amikor nem luxusmagányban, kocsival jut el valahová az ember –, de aztán mindig emlékeztetnek rá. A hétfői buszozás-vonatozás (összesen laza nyolc óra, semmiség) váratlanul kellemesen telt, köszönhetően az alkalmi beszélgető- és útitársaknak, akik közül az USA-ban született japán-kínai származású tokiói ifjú hölgyet emelném ki, aki immár nyolcadik hónapja utazik a világ körül, és én segítettem neki megtalálni a vonatát. Budapestet már bejárta, most épp vidéken nézelődött, másnap pedig indult tovább Horvátországba, aztán onnan Olaszország, aztán Görög- majd Törökország következik, aztán úgy két hónap múlva irány haza Tokióba, de még van úgy egy évre elég spórolt pénze, és már azon töpreng, hova költözzön nyelvet tanulni, spanyolul szeretne, hogy tényleg sehol ne legyenek nyelvi problémái (az angol-kínai kombó azért ütős); valószínűleg Dél-Amerikába megy, az tetszett neki a legjobban.

Egy-másfél óra beszélgetést nehéz lenne érdemben visszaadni – mondjuk írhatnék róla novellát –, de ami megfogott benne, az a lazaság: hogy egy szál lány létére tényleg csak úgy nekivágott, és nyolc hónapja egyfolytában utazik (hívták ismerősök Velencébe, gyere, bulizzunk, de ő előbb most már pihenni szeretne, azért is horvátba megy, két-három hét heverészés a tengerparton), néhány lépésre tervez csak előre, arra megy és akkor, amikor akar, de azért ésszel utazik: ami a legfontosabb, hogy értette is, amit lát, érdeklődve kérdezte, hogy pontosan ki is volt az a Kossuth, akinek annyi szobrát látta, csak angolul nem volt kiírva bezzeg sehol, és valahogy az olvasmányaiból is kimaradt, mert egyébként igen sokat tudott a történelmünkről és a kultúránkról, láthatóan végigbújt egy-két vonatkozó kiadványt. És politológus volt a lelkem, szóval jól elbeszélgettünk a japán és magyar politikai és gazdasági különbségekről. Sokszor emlegette, hogy milyen olcsó még Budapest is, én meg lelkesen helyeseltem (egy amerikai-japán-kínai világpolgár helyébe képzelve magam), aztán elmeséltem, hogy mennyit keres egy átlagmagyar, mire gyorsan átszámolta euróba és nem győzte felszedni az állát a padlóról. Hát igen, ezért nem indulok én is azonnal világ körüli útra.

Szóval vicces volt. Csak azt sajnálom, hogy kurtán-furcsán búcsúztunk, úgy belemerültünk a beszélgetésbe, hogy az utolsó pillanatban vette észre, hogy le kellene szállnia, nekem meg persze csak utána jutott eszembe, hogy legalább a névjegykártyámat a kezébe nyomhattam volna, hé, majd írj egy mailt! Így nem hiszem, hogy még beszélhetnék vele valaha, de remélem, ugyanolyan szerencsésen és rossz élmények nélkül hazajut, ahogy eljutott ide öt kontinensen át.

Ami pedig engem illet, amikor ez a bejegyzés megjelenik – ha nem jön semmi közbe –, már Debrecenben leszek, a hétvégén végighaknizom a régi barátokat, aztán hétfőtől görnyedhetek az irodában. Emberek, nyerni kéne a lottón, vagy pedig Japánban politológusnak lenni.

Holiday

Klasszikus szünnap a mai, bokros teendők miatt sajnos előre sem tudtam készülni, de pénteken jelentkezem.

Úton

Sajnos most vagy három hétre véget ért az alkotói időszak, hamarosan indulok a székesfővárosba, aztán legalább két-három hét meló. A nyár további részét egyelőre nem látom: a minap volt egy kis felfordulás, amikor felhívott a kivitelező (vállalkozó alvállalkozója), hogy akkor jövő héten kezdik, mondom, figyelj, hatvan másik emberrel kell összeegyeztetnünk az időpontokat, csak nem képzeled, hogy a nyár közepén mindössze egy héttel előre fixáljuk le őket? Hát de neki így szól a szerződése. Mire én: tudja, hogy mit csináljon azzal a papírral, értem én, hogy magának az a buli, ha pótnapokat kell kijelölni, mert azokért ugye külön pénz jár, csakhogy mi megrendelőként ezt érthetően nem fogjuk hagyni, és mivel a mi szerződésünkben ez a "csak pár nappal előtte szólunk" nem szerepel, tárgyalja szépen újra a partnerrel, és szóljon három héttel előre, pá-pá! Ez így kb. hét telefonbeszélgetés összegzése, és azért ilyen a hangnem, mert az udvarias ellentmondásomat részéről fejetlenség majd felháborodás majd agresszió követte, hogy akkor én ezt beszéljem meg azzal, akivel akarom, márpedig ő nem tud úgy tervezni, hogy megállapodunk mondjuk augusztus 5-i kezdésben, plusz-mínusz három nap. Ja kérem, jó, szóval hívom főnökét: szevasz, Gyuri, hogy van az asszony? remek, és te derekad? és a többiek? na jól van akkor, hát figyelj, azért hívtalak, mert... és csodák csodája, az első pali öt perc múlva hív, hogy oké, megpróbálják akkor rendesen beütemezni a melót. Na, hát ha nincs szerencsém, akkor ilyen szellemben folyik majd a nyár, és nekem ott kell majd állni minden #&@{>! szegecselésnél, mert persze ott próbálnak majd átverni minket, ahol a legkevésbé és a legjobban fáj.

Hogy egyébként hogy áll a Százháború? Több, mint a felét, tizennégy fejezetet megszerkesztettem, és kb. másfél-két hét az elmúlt napokat jellemző nyugalom és csönd és magány kellene, hogy befejezzem, és irgalmatlanul dühít, hogy pont most kell félbehagynom a dolgot, de így jött ki a lépés. A hozzáírandó két-három novellából három készen van, de lesz még kettő-három, részben, mert ezek rövidek, részben, mert ötlet van százával, és teljesebb lesz tőlük a regény (olyan sztorik, felvetések, lehetőségek vannak bennük, amelyek a főszövegbe nem férhettek bele), szóval a munka halad, és továbbra is azt érzem, hogy meglesz ez még szeptemberig, és akkor megjelenés idén (a kiadási terv függvényében).

Elengedett gyeplővel

Eredetileg képregény témájú bejegyzést szántam mára – igen, az Ex Machináról –, de ezt a maradék három napomat, amit még vidéken tölthetek, inkább a teljesen a Százháborúra szánom, márpedig Vaughan képregényeiről nem három sort írnék, és két-három órás gondolatösszegzést meg visszaolvasgatást meg bejegyzésírást most nem engedhetek meg magamnak. Teljes gőzzel folyik a csiszolás, mondhatni elengedett gyeplővel, arra viszem, amerre az ösztön húz: a "befejeztem!" hír idején a szöveg kb. 215.000 leütés volt, most 228.000, és még alig a felét javítottam át. Az első tíz fejezet már Wyquinnél van szerkesztésre, meglátjuk, hogy húz-e belőle, vagy írjak még hozzá, de úgy látom, nagyjából 250.000 lesz a vége (azt szokták mondani, 300.000-nél kezdődik egy regény). Az alábbi képen látható, hogy ez a csiszolás nagyjából mit jelent: igen sok az átírt, kihúzott rész, de sokkal több a hozzáírás. Ugye a fekete az eredeti szöveg, a piros pedig a javítás, mondani sem kell. A kép kattintásra nagyobb lesz – hétfőn jelentkezem.