Író-olvasó 9:11

A cím valós arányszámokat tükröz, bár az elképzelhető, hogy inkább tizenegy volt az író, és kilenc az olvasó csütörtökön, de egyrészt mi írók is olvasók vagyunk jó párszor, másrészt – mint az elhangzott – az olvasók is bírnak némi befolyással arra, hogy mit írunk. Aki ennél többre is kíváncsi, vagy legalábbis szeretné érteni, hogy miről írok, az jöjjön el a következő könyvbemutatóra, nem harapunk, és ha ledaráltuk az ún. kötelező részt, akkor még értelmesen beszélgetni is lehet.

Csak azt sajnálom, hogy miután tegnap testületileg távoztunk, egy olyan kocsmában volt helyfoglalásunk – ezúttal nem a törzshelyünkön –, ahol a belsőudvaron is megrekedt a levegő, megállt a meleg és a füst, én pedig nagyon rosszul viselem az ilyen helyeket (klímát), úgyhogy sajnos igen korán távoztam. Viszont kicsivel utána rám csörgött egy kedves ügyvéd haverom, hogy hol ülünk, mire én, hogy villamoson, de egy sör még beleférne, úgyhogy lett abból kettő is, rég láttuk már egymást.

Napközbeni jelentés

Ha valakit érdekel, igen, az irodában ülök, és azért nem tud elérni mobilon, mert lemerült az aksi. Epic fail. Ritkán fordul elő velem, de most nem figyeltem rá, megfelelő töltő pedig nincs a közelben. Már várom a percet, amikor valamennyi mobilnak szabványtöltője lesz (igen, tudom, az EU már döntött erről, csak hát időbe telik, amíg a régiek kikopnak a piacról). A támogatási szerződések nagyját letudtam, és már ugrálnak a szemem előtt a számok, úgyhogy szerintem most hátradőlök, és pihenek egy kicsit a Bgy. III-mal. Mondjuk ma több az ügyfél, mint tegnap, de azért vannak szabad percek. Hanem amit sajnálok, hogy amióta M*-t írok, nagyon kevés az olyan kiadvány, amelyről legalább nagy vonalakban ne tudnám, hogy miről szól, hogy történnek benne a dolgok. Már el is felejtettem, milyen volt csak úgy M*olvasónak lenni.

Sör, helyben főzve

Tegnap késő délután Horváth Gyuri (Harold Barouche) barátommal becsörtettünk a Deltába a frissen megjelent Bíborgyöngyök-kötetért. Kicsit sötétebb lett a borító, mint vártuk, ettől függetlenül mutatós, oldalszámban pedig sikerült leköröznie az eddigi csúcstartó M* antológiát (a legelső Legendák és Enigmákat) is. Utána úgy döntöttünk – nem váratlanul –, hogy megiszunk egy sört, ha már találkoztunk. Gyuri mondott egy helyet valahol a [szövegromlás] környékén, hogy ott helyben főzik, és még az ára is baráti, szóval nosza, mentünk. Aztán eszembe jutott, hogy Boomen kolléga ott lakik a közelben, szóval ment is a telefon, és nézd csak, meg is jelent, bár fontos melótól vontuk el ezzel, ugyanis [értelmezhetetlen macskakaparás]. Jó, mi? Az egy sörből így érthetően kettő lett, hogy holland barátunk ne igyon egyedül, aztán csak az íze miatt rendeltünk még egy kört, utána egy negyediket, és talán már nem volt ötödik, de ebben már kicsit bizonytalan voltam, amikor búcsúztam, hogy tudniillik nekem reggel jelenésem van az irodában (nem, dehogy is onnan írom ezt a bejegyzést, munka közben, hogy nézne már ki?), úgyhogy dobbantottam az újabb, ötödik vagy hatodik kör előtt.

Most újfent támogatási szerződésekkel bajlódok – délutánra segítséget kapok hozzá –, aktívan fogadom az ügyfeleket (egyetlen telefon volt csak, még mindig mindenki nyaral), és felváltva olvasom Saramagótól a Halálszünetet meg persze a Bíborgyöngyöket, hogy a csütörtökön esedékes találkozón már előadhassam az építő jellegű észrevételeimet. Szerzőtársak, reszkessetek!

Geronimo!

Továbbra sem tűntem el, csak az elmúlt hét mozgalmasabbra sikerült a tervezettnél, ún. családi nyaralás jött közbe: azt hittem, lesz időm-kedvem blogolni közben, de inkább a szó legklasszikusabb értelmében pihentem. A mellékelt képen alig két éves szakállas agámánk látható; nem esett messze a fájától. Élvezte a szabad levegőt és a napsütést – kell neki is a rendes fejlődéshez –, én meg egy kicsit azt, hogy végre nem kell magamra főznöm – az alkotói magány hátránya –, szóval buli volt. A Százháború szövege annak mágikus kétharmadáig részemről rendben van már, tegnap oda is adtam Wyquinnek, hogy akkor nosza, rajta, és előreláthatóan három héten belül befejezem a maradék polírozását is, azután még a kisregényt követő néhány novella rendbetétele következik, majd a szerkesztést követő javítás stb.; sok függ a jövő héttől – civil meló ezerrel –, Wyquintől és persze ezernyi más dologtól, de a magamnak kitűzött szeptemberi határidő (szeptember eleje-közepe-vége) szerintem tartható. De ha nem, akkor sem dől össze a világ, csak jó legyen, az a fontos.

Második képünk a bejegyzés címadója: pár hónapja kalandos úton eljutott hozzánk két mocsári teknős, akkorák voltak, mint a kisujjam, mostanra megerősödtek, úgyhogy ideje volt szabadon engedni őket. Olyan gyorsan iszkoltak a tóhoz, hogy az egyik ki is szaladt a képből. És még azt mondják, hogy a teknős lassú.

Nem értem (vigyázat, politika)

Tegnap este írtam egy bejegyzést az Európai Központi Bank vs. magyar kormány polémiáról, és gondoltam, ma este majd letisztázom és közzéteszem. Semmi új nem volt benne, csak annak kifejtése, hogy nem igazán értem, miért megy bele a kormány egy eleve vesztes csatába. De aztán ma olvasom a hírt, hogy Stumpf Istvánt jelölték alkotmánybírónak. Azt a Stumpf Istvánt, aki Orbán Viktor helyettese volt, és több ponton sem felel meg az Alkotmánybíróság tagjairól szóló törvényi feltételeknek. Na most, látván az EKB-val való pont ugyanilyen vitát, biztos, hogy a Fidesz ettől még igenis megválasztja majd, legfeljebb előtte megváltoztatja a törvényi feltételeket (ami az EKB-val szemben nem fog menni, úgyhogy annak csúnya bukta lesz a vége, és ha az Európai Bíróság elé kerül a dolog, akkor meg még perköltség is Magyarországot terheli majd). No de vissza a Stumpf-esetre és a törvényi kitételek megváltoztatására: egy hasonló esetben pár napja ugye már történt egy ilyen, szóval ez abszolút benne van a pakliban... de ez nem változtat azon, hogy Stumpfot alkotmánybírónak jelölni azon az alapon, hogy van jogi diplomája (de nem jogászként dolgozik, nincs bírói gyakorlata, nem egyetemi tanár – mivel csak docens –, és nem foglalkozott 20 éven át alkotmányjoggal), és hogy tagja annak a csoportnak, amelyet Orbán Viktor felkért az új alkotmány kidolgozására, olyan, mintha egy szívtranszplantációt végző sebészcsoport vezetésére neveznénk ki egy orvosi egyetemet végzett tisztifőorvost az ÁNTSZ éléről. Orvos, orvos, de nem feküdnék a keze alá.

Nem vagyok dühös, nem szidom a kormányt, egyszerűen csak nem értem. Hetente, sőt, most már szinte naponta születnek olyan döntések, amelyek rövid- és középtávon úgy-ahogy sikerként adhatóak be a "népnek", lásd pl. a jegybankelnök ügyét (az EU-val szemben is lecsökkentjük, még ha EU-s törvényt sértünk is ezzel, lám, ilyen függetlenek és erősek vagyunk!), de amelyekből a végén ugyanaz sül majd ki, mint 2002-ben, hogy a Fideszt nem azért zavarják el, mert a gazdaságpolitikája rossz lett volna, hanem mert semmibe vette a jogállami kereteket (háromhetenként ülésező hetenkénti parlament, emlékszünk még?). A törvények megváltoztatása, egy új Alkotmány az emberek jogérzetén nem fog változtatni: a Stumpf-szindrómát ők is látni fogják.

Tegnap a Medián egyik főmuftija arról beszélt, hogy a legújabb közvélemény kutatási adatok szerint 66 % támogatja a Fideszt, ami meglepően sok, és csekély csökkenés az egy hónappal korábbi 72 %-hoz képest. 72 - 66 = 6, avagy a Fidesz egy hónap alatt elvesztette támogatóinak kerekekítve egytizedét. "A járvány megtizedelte a lakosságot." Azért ez nem kicsi csökkenés, mindössze egy hónap alatt úgy, hogy érdemi (gazdasági) intézkedésekre (megszorításokra) még nem is került sor. Nem lehet, hogy az egész pályás letámadást mégsem támogatja mindenki olyan egyhangúan?

És hogy miért írok erről? Ezért. Mert kicsit mintha megint mélyülne az a pocsolya.

Update: ugye, hogy nem megy ez erőből? Pedig tegnap még tagadták.

Toporgás

A múltkor a Twitteren linkeltem George R. R. Martin blogbejegyzését arról, hogy kissé körbe-körbe jár, készül is a regénnyel, meg nem is, hol készebben van, hol kevésbé. Nos, az elmúlt pár napban hasonló köröket jártam én is (remélem, most már jogos a múlt idő), sikerrel belepottyantam abba a kátyúba (kurva mély gödörbe), amit kreatív blokknak neveztem a múltkor. Részleteiben érdekes lehetne, de ahhoz túl sokat kellene spoilereznem a Százháborúról, nagy vonalakban pedig nem biztos, hogy izgalmas... de kikívánkozik. Úgyhogy megpróbálom értelmesen összefoglalni.

A kisregény szövege a-tól z-ig megvan, azzal ugye már hetek óta nincs gond. A polírozás viszont (írói karrieremben nagyjából most először) elég jelentős átírást is jelent, mivel elég sok egy kaptafára készült harcjelenet kapott helyet a sztoriban, én pedig közismerten nem szeretek harcjelenetet írni: úgy voltam vele, gyorsan daráljuk le, aztán majd kitalálok valamit, mivel lehetne egyenként feldobni illetve egyedivé tenni őket. Ez a kitalálás olyan jól sikerült – köszönet a közreműködőknek, elsősorban a Gorgo Manufaktura stábjának –, hogy egyes jeleneteket gyökerestül fel kell forgatnom. Örömmeló, de tényleg, mert sokkal jobb így a szöveg, csakhogy becsúszott egy kis bibi: a meló.

Mármint az úgynevezett civil meló, hogy a jómunkás polgár irodában ül, ügyfélhez járkál, kárt elhárít stb., no meg bejelentkeztek a barátok is, az embernek családi élete is van etc., változó rövidítésekkel részletezhetném, hogy sorolhatnám, de ugye írtam erről hétfőn. Bárhogyan is, az lett az eredménye, hogy épp annyira csak, de eltávolodtam a szövegtől, hogy ne tudjam onnan és úgy folytatni, ahol és ahogy abbahagytam: pár dolgot elfelejtettem, néhány papírt elkavartam, új és jobbnak hitt ötleteim támadtak, stb.

Arról nem is beszélve, hogy hónapokkal ezelőtt egy aktuális kreatív blokk kivédésére átálltam kőkorszaki módszerre, a füzetbe írásra, márpedig a számítógépbe időközben begépelt szöveget papíron javítani – hát, kihívás. Sajnos annyira megszoktam ugyanis a papírt, hogy vért hugyozok minden alkalommal, ha le kell ülnöm a monitor elé.

Mostanra nagyjából megoldottam ezt az utóbbi problémát, no persze nem katéterrel, hanem a masszív üljünk-ide-akkor-is-ha-belegebedünk módszerrel, és az olvassunk-monitorról-híreket-regényt-képregényt-nézzünk-filmet-csináljunk-bármit nevű egész pályás letámadással (minek következtében lassan a The Pacific c. sorozat végére érek).

A másik gondot nehezebb volt kezelni, ugyanis az elmúlt három hétben piszkosul jó ötleteim támadtak, amelyeket megpróbáltam megvalósítani a szövegben, jelesül nézőpontváltást – megfelelő helyen és időben stb. –, az adott csata ilyen-olyan szempontú részletezését etc. (és egyéb rövidítések, mondhatnám: et al.), de sajnos időközben egész egyszerűen elfelejtettem, mit írtam korábban, és hiába olvastam el persze, nem vette be az agyam, mert tele volt zsúfolva az új ötletekkel, az egybegyúrni szándékozott részek nem álltak össze egésszé, rosszabb volt, mint egy oldalszámozás nélküli Esterházy-szöveg (egyébként minden tiszteletem a mesternek, imádom az írásait), szóval valami rettenet volt, istenkáromlás, pedofilbotrány. Tegnap végül fel is adtam.

Be kellett látnom, hogy az adott fejezet eredeti koncepciója (elsősorban a nézőpontkarakter és az annak kilétéből következő narráció és ábrázolásmód) jó. Önmagában is jó, de ami fontosabb: kontextuálisan is jó, avagy pontosan ott van a fejezetek sorrendjében, ahol lennie kell, arról és úgy szól, amiről és ahogyan szólnia kell, dramaturgiai szempontból csillagos ötös. Megértettem, hogy azért nem – vagy csak iszonyatosan nehezen – tudok változtatni rajta, mert a módosítás eredménye önmagában mint fejezet jó lenne, de nem illeszkedne olyan szervesen a regény egészéhez, mint az eredeti verzió, és ezt végig éreztem is, miközben toldoztam-foldoztam, csak nem fogalmaztam meg ilyen szépen. Most részletezhetném, hogy jött ez a felismerés, de nem teszem: csináltam egy mentést a módosított fejezetről, egyszer majd helyet kap a kivágott illetve alternatív jelenetek között, és akkor majd elmondom.

Tegnap óta pedig vissza az alapokhoz. A kigondolt apróságokat továbbra is bele kell vinni az adott fejezetbe, de úgy, hogy annak lényege – a koncepció – változatlan maradjon, és ezen dolgozom most. Melós, de megéri, mert működik az eredmény, csak hát mindehhez kellett sajnos négy-öt nap, ami azért nem igazán jó. De ez egy ilyen meló.

Nyár (ilyen egyszerűen)

Mozgalmas három hét volt, annyi szent. Az aktív pihenésben is el lehet fáradni, ha az hétközben munkával vegyül, és így nézve az elmúlt három hét igen sűrűre sikerült: az alkotói szabadságot megszakítva irány Herceghalom, aztán Debrecen, aztán meló, aztán Balatonkenese, aztán meló, aztán alkotói szabadság, és közben még jelentkezett pár budapesti haver is. Közben befejeztem egy novellát, ami nem kapcsolódik a Százháborúhoz, viszont nagy kedvem volt megírni, mert egészen más stílus és hangnem, és kellett ennyi alkotói kikapcsolódás. Most pedig – mint azt a Twitteren már írtam – ismét vidéken, és még van pár napom, amíg remetei magányban csiszolhatom a regényt. Viszont olyan piszkosul meleg van, hogy régi szokásom szerint, ám jobb belátásom ellenére – mert aztán megint napközbeni melóba megyek innen vissza – át kell állnom éjszakai üzemmódba, mivel 35+ fokban lehetetlen érdemi kreatív munkát végezni, hiába kelek fel már kora reggel, nyolckor már pusztító a hőség, és betör a nap a hatalmas üvegablakokon. Blogbejegyzés is ugyanezért nem született, amiért a csiszolás is nehezen ment: egyszerűen nem forog az agyam. De most tolok egy kávét, megnézek egy-két filmet, olvasok valamit, talán írok is – nem akarom erőltetni , ha már napközben nem ment, a sikertelenség elvenné a kedvem –, aztán átalszom a holnap nagy részét, délután meg ébredezés, estefelé ház körüli munkák, éjszaka pedig dara: terv szerint végzek legalább három fejezettel, s akkor már jócskán túl leszek a felén, mehet az újabb adag Wyquinhez. Szerdán pedig jelentkezem.

Szélmalomharc

Rendkívüli közleményként be kell látnom, hogy nyár közepén teljesen felesleges harcolnom az elemekkel, úgyhogy most két hét rendszertelen üzemmódra vált a blog. Az elmúlt egy hetet felváltva haverokkal, munkával és mindkettőhöz kapcsolódó rohangálással töltöttem (munka ürügyén nem egyszer 11-12 órával megint, juhé!), miközben próbáltam nem elveszíteni a kapcsolatot a Százháború szövegével, de sajnos alig van időm rá, és már fakulnak a jegyzetek a fejemben, hogy mit hogyan akartam javítani. A következő minimum egy hétben sajnos ugyanez várható pepitában, úgyhogy hiába szerettem volna megúszni a nyarat blogszünet nélkül, most mégis azt mondom, hogy egy darabig pihi: a következő két-két és fél hétben csak életjelszerű bejegyzések várhatók random pillanatokban, mert a hagyományos üzemmód legkorábban akkor indul, amikor érdemi időm-erőm is lesz rá. De nyugi: lesz.

A debreceni hétvégéről

Pénteken hajnalban ill. kora reggel indultam, nézőpont kérdése: attól függ, kinek mit jelent a 6 óra 40 perc. Nekem brutálisan korán van, bár az utóbbi időben kiszámíthatatlan pillanatokban alszom és vagyok ébren, úgyhogy tulajdonképpen már mindegy volt, aznap is éjjel háromkor keltem. Aztán laza két és fél óra vonatút, érkezés kicsivel tíz óra előtt. Ismerőseim néha szörnyülködnek, két óra vonaton, jesszus, hogy bírod, micsoda kín, szenvedés, teher, maga a passió, ilyenek, de én szeretem: egy kis szerencsével viszonylag csönd van és nyugalom (IC), olvasgat az ember, szunyókál, beszélget (lásd a múlt pénteki bejegyzést), néha még ír is egy keveset, szóval szerintem pont erre van szükség. Réges-régen, kisgyerekként gyűlöltem, félnapos út vidékre (ami még most is félnapos amúgy, mármint nem a debreceni út, hanem az a másik, az alkotói szabadságos), az embernek már minden baja van, a Debrecenben töltött egyetemi évek viszont hozzászoktattak a vonatozáshoz, két és fél óra nekem olyan, mint egy kiruccanás a sarki boltba, a félnapos út ahhoz képest nem más, csak egy kicsit többet olvas-szunyókál-beszélget-ír ugye az ember.

Tíz után pár perccel már az egyik felkapott vendéglátóipari egységben ücsörögtünk egy kedves hölgyismerősömmel, hozzám hasonlóan politológiát végzett, ám velem ellentétben őt benyelte a politika, bár ez így nem pontos, mert több negatív felhangja van, mint kéne, de tény, hogy abból él, végrehajtói szinten mégiscsak politizál. A déli órák ennek jegyében teltek, én söröztem, ő meg éppen amit, közben pedig csatlakoztak még hozzánk volt évfolyamtársak és barátok, egész szépen eltelt az ebédszünet, mert nekik ugye munkanap volt, nekem meg dagadt a mellem a büszkeségtől, hogy hónapok óta nem tudtak összeülni egy kávéra, de ha én megyek le, mindenki megmozdul (és igen, ebben pontosan annyi a költői túlzás, amennyire ehhez a bejegyzéshez szükség van rá).

Délután aztán irány aznapi vendéglátómhoz, egyik volt lakótársnőm, lecuccolás, heverészés, beszélgetés, vacsora, el is telt a nap maradék része, egyrészt, mert régi barátokként mindig van miről beszélnünk, másrészt, mert bár őt aztán abszolút hidegen hagyja a politika, az utóbbi két-három évben eléggé belekeveredett – rokoni szálakból kifolyólag –, és olyan rálátása van, amilyen mostanság csak keveseknek.

Másnap. Kora reggel indult a nap, és elcsíptem egy ismerőst, aki délben indult tovább Budapestre, másnap meg Észak-Olaszországba fél évre zöldségesnek állni, miközben tele a táskája a doktori disszertációjához szükséges könyvekkel-egyebekkel. Zöldségesnek. Nem panaszkodott, de tényleg, egy szava nem volt, én viszont úgy felhúztam magam – neki nem mondtam, ha már ő nem –, hogy itt az egyik legokosabb és -tehetségesebb csaj, akit ismerek, PhD-t végez, közben melózik, és mégsem képes fenntartani magát, pontosabban ahhoz, hogy csak egy kis esélye is legyen mondjuk egy alsó-középszintnél jobb életmódra, zöldségesként kell dolgoznia külhonban. Hé, csinálta már ő ezt Pesten is, szóval nem gond, de bazmeg, komolyan mit várunk ettől az országtól, ha csak ennyit képes nyújtani az elitjének? Ezen mindig felkúrom az agyam.

Dél körül látogatás írókolléga házaspárnál. Egy kisebb családi összejövetel közepébe csöppentem, de sokkal kellemesebb volt, mint a szűk környezetem hasonlói, úgyhogy még én is megtaláltam benne a helyem, amin mondjuk sokat segített, hogy tudtam, a nagyobbacska gyereknek minap volt a születésnapja, szóval megdobtam egy Autobottal, nagyot nőttem a szemében. Ugyanő a minap novellát írt, a szülők büszkék – még ha elég gáz is a szöveg, de hé, valahol kezdeni kell! –, én meg arra gondoltam, igen, ezt átérzem, én is ilyen büszke lennék, de persze nagy kérdés, hogy miből öltöztetném a kölyköt. Bár speciel beszélek két élő nyelvet, és ha nagyon muszáj, talán még latinul is el tudnék adni néhány sárgarépát.

Délután ismét politológus hölgyismerős – és itt felmerül a kérdés, hogy rajtam kívül csak csajok jártak politológiára? de nem, csak a srácok mind feljöttek Budapestre –, aki muzeológusként dolgozik, úgyhogy egy megnyitón nyitottunk, aztán eltelt a délután, baromi jó humora van, nagyon sajátos stílus, igazi jelenség, szóval nem unatkoztunk, viszont elfáradtam, sok volt már a sör-bor-pántlika-stb., és a nap nagy része még hátra volt akkor.

Este koccintás a frissen megválasztott MDF-elnökkel. Őt is az egyetemről ismerem, és pénteken szóltak, hogy lesz egy kis összejövetel, nézzek be, én meg: oké, de csak keveset maradok, két találkozó között tudok csak benézni. Végül persze szívesen maradtam volna még, akadt még néhány ismerős, meg Zsolttal is szeretek beszélgetni, a kölyökképe mellett igazi profi, de legyen elég ennyi, mert nyilván semmi sem ide tartozik abból, ami elhangzott. Hát igen. Sok sikert, kitartást, szerencsét!

Este végül lecuccolás Kornya Zsolt (Raoul Renier) barátomnál, akinek még nem kóstoltam a főztjét – pedig már vagy félszázszor jártam nála –, de nyugodtan felcsaphatna szakácsnak, aztán persze jöttek a sztorik, az olvasmányok, élmények, mindezt másnap délig, szóval ez is teljesen rendben volt.

Vasárnap délre már tényleg elpilledtem, öreg vagyok én már ehhez, elszoktam a rengeteg sétától-italtól-beszélgetéstől, nagyon élveztem, nem arról van szó, de kijöttem a formából. De ettől még belefért egy utolsó találkozó, ezúttal egy volt magyar szakos kollégával, legörgött még az utolsó korsó sör, neki és a magam számára is összegeztem a hétvége nagy tanulságait – vele is jót beszélgettünk –, aztán irány a vonat, és estére haza is értem. Ágy.

Azt terveztem, hogy hétfőn kialszom magam, ehelyett kora reggel felpattant a szemem, és ha már, akkor ugye volt elég dolgom, és lesz is a héten, de ez egyáltalán nem baj: az a jó egy-egy ilyen debreceni útban (a barátokban), hogy rengeteg erőt ad, jókedvet, lendületet, ami aztán sokáig tart.

Dolgos hétköznapok

Hosszú de jól sikerült hétvége volt, a mai pedig hosszú és húzós napnak ígérkezik, túl sok mindent kéne elintéznem, úgyhogy sajnos megint csak ilyen rövid bejegyzésre futja. Elnézést és türelmet kérek rendszeres Olvasóimtól, akik hozzászoktak a hétfő-szerda-péntek ritmushoz – a látogatottsági adatokból tudom, hogy sokan vannak ilyenek –, ígérem, hogy két-három héten belül visszaáll az a rendszer, hogy ismét érdemi bejegyzésekkel jelentkezem, folytatódik majd az írói fogások, az Abaszisz- és a Tanuria-cikksorozat, lesz önreflex, kamatvágás és adócsökkentés. Viccen kívül, komolyan. Szerdán viszont előbb beszámoló a hétvégéről, pénteken pedig Ex Machina.

We Are the World

Néha már-már elfelejtem, miért is jó utazgatni – amikor nem luxusmagányban, kocsival jut el valahová az ember –, de aztán mindig emlékeztetnek rá. A hétfői buszozás-vonatozás (összesen laza nyolc óra, semmiség) váratlanul kellemesen telt, köszönhetően az alkalmi beszélgető- és útitársaknak, akik közül az USA-ban született japán-kínai származású tokiói ifjú hölgyet emelném ki, aki immár nyolcadik hónapja utazik a világ körül, és én segítettem neki megtalálni a vonatát. Budapestet már bejárta, most épp vidéken nézelődött, másnap pedig indult tovább Horvátországba, aztán onnan Olaszország, aztán Görög- majd Törökország következik, aztán úgy két hónap múlva irány haza Tokióba, de még van úgy egy évre elég spórolt pénze, és már azon töpreng, hova költözzön nyelvet tanulni, spanyolul szeretne, hogy tényleg sehol ne legyenek nyelvi problémái (az angol-kínai kombó azért ütős); valószínűleg Dél-Amerikába megy, az tetszett neki a legjobban.

Egy-másfél óra beszélgetést nehéz lenne érdemben visszaadni – mondjuk írhatnék róla novellát –, de ami megfogott benne, az a lazaság: hogy egy szál lány létére tényleg csak úgy nekivágott, és nyolc hónapja egyfolytában utazik (hívták ismerősök Velencébe, gyere, bulizzunk, de ő előbb most már pihenni szeretne, azért is horvátba megy, két-három hét heverészés a tengerparton), néhány lépésre tervez csak előre, arra megy és akkor, amikor akar, de azért ésszel utazik: ami a legfontosabb, hogy értette is, amit lát, érdeklődve kérdezte, hogy pontosan ki is volt az a Kossuth, akinek annyi szobrát látta, csak angolul nem volt kiírva bezzeg sehol, és valahogy az olvasmányaiból is kimaradt, mert egyébként igen sokat tudott a történelmünkről és a kultúránkról, láthatóan végigbújt egy-két vonatkozó kiadványt. És politológus volt a lelkem, szóval jól elbeszélgettünk a japán és magyar politikai és gazdasági különbségekről. Sokszor emlegette, hogy milyen olcsó még Budapest is, én meg lelkesen helyeseltem (egy amerikai-japán-kínai világpolgár helyébe képzelve magam), aztán elmeséltem, hogy mennyit keres egy átlagmagyar, mire gyorsan átszámolta euróba és nem győzte felszedni az állát a padlóról. Hát igen, ezért nem indulok én is azonnal világ körüli útra.

Szóval vicces volt. Csak azt sajnálom, hogy kurtán-furcsán búcsúztunk, úgy belemerültünk a beszélgetésbe, hogy az utolsó pillanatban vette észre, hogy le kellene szállnia, nekem meg persze csak utána jutott eszembe, hogy legalább a névjegykártyámat a kezébe nyomhattam volna, hé, majd írj egy mailt! Így nem hiszem, hogy még beszélhetnék vele valaha, de remélem, ugyanolyan szerencsésen és rossz élmények nélkül hazajut, ahogy eljutott ide öt kontinensen át.

Ami pedig engem illet, amikor ez a bejegyzés megjelenik – ha nem jön semmi közbe –, már Debrecenben leszek, a hétvégén végighaknizom a régi barátokat, aztán hétfőtől görnyedhetek az irodában. Emberek, nyerni kéne a lottón, vagy pedig Japánban politológusnak lenni.

Holiday

Klasszikus szünnap a mai, bokros teendők miatt sajnos előre sem tudtam készülni, de pénteken jelentkezem.

Úton

Sajnos most vagy három hétre véget ért az alkotói időszak, hamarosan indulok a székesfővárosba, aztán legalább két-három hét meló. A nyár további részét egyelőre nem látom: a minap volt egy kis felfordulás, amikor felhívott a kivitelező (vállalkozó alvállalkozója), hogy akkor jövő héten kezdik, mondom, figyelj, hatvan másik emberrel kell összeegyeztetnünk az időpontokat, csak nem képzeled, hogy a nyár közepén mindössze egy héttel előre fixáljuk le őket? Hát de neki így szól a szerződése. Mire én: tudja, hogy mit csináljon azzal a papírral, értem én, hogy magának az a buli, ha pótnapokat kell kijelölni, mert azokért ugye külön pénz jár, csakhogy mi megrendelőként ezt érthetően nem fogjuk hagyni, és mivel a mi szerződésünkben ez a "csak pár nappal előtte szólunk" nem szerepel, tárgyalja szépen újra a partnerrel, és szóljon három héttel előre, pá-pá! Ez így kb. hét telefonbeszélgetés összegzése, és azért ilyen a hangnem, mert az udvarias ellentmondásomat részéről fejetlenség majd felháborodás majd agresszió követte, hogy akkor én ezt beszéljem meg azzal, akivel akarom, márpedig ő nem tud úgy tervezni, hogy megállapodunk mondjuk augusztus 5-i kezdésben, plusz-mínusz három nap. Ja kérem, jó, szóval hívom főnökét: szevasz, Gyuri, hogy van az asszony? remek, és te derekad? és a többiek? na jól van akkor, hát figyelj, azért hívtalak, mert... és csodák csodája, az első pali öt perc múlva hív, hogy oké, megpróbálják akkor rendesen beütemezni a melót. Na, hát ha nincs szerencsém, akkor ilyen szellemben folyik majd a nyár, és nekem ott kell majd állni minden #&@{>! szegecselésnél, mert persze ott próbálnak majd átverni minket, ahol a legkevésbé és a legjobban fáj.

Hogy egyébként hogy áll a Százháború? Több, mint a felét, tizennégy fejezetet megszerkesztettem, és kb. másfél-két hét az elmúlt napokat jellemző nyugalom és csönd és magány kellene, hogy befejezzem, és irgalmatlanul dühít, hogy pont most kell félbehagynom a dolgot, de így jött ki a lépés. A hozzáírandó két-három novellából három készen van, de lesz még kettő-három, részben, mert ezek rövidek, részben, mert ötlet van százával, és teljesebb lesz tőlük a regény (olyan sztorik, felvetések, lehetőségek vannak bennük, amelyek a főszövegbe nem férhettek bele), szóval a munka halad, és továbbra is azt érzem, hogy meglesz ez még szeptemberig, és akkor megjelenés idén (a kiadási terv függvényében).

Elengedett gyeplővel

Eredetileg képregény témájú bejegyzést szántam mára – igen, az Ex Machináról –, de ezt a maradék három napomat, amit még vidéken tölthetek, inkább a teljesen a Százháborúra szánom, márpedig Vaughan képregényeiről nem három sort írnék, és két-három órás gondolatösszegzést meg visszaolvasgatást meg bejegyzésírást most nem engedhetek meg magamnak. Teljes gőzzel folyik a csiszolás, mondhatni elengedett gyeplővel, arra viszem, amerre az ösztön húz: a "befejeztem!" hír idején a szöveg kb. 215.000 leütés volt, most 228.000, és még alig a felét javítottam át. Az első tíz fejezet már Wyquinnél van szerkesztésre, meglátjuk, hogy húz-e belőle, vagy írjak még hozzá, de úgy látom, nagyjából 250.000 lesz a vége (azt szokták mondani, 300.000-nél kezdődik egy regény). Az alábbi képen látható, hogy ez a csiszolás nagyjából mit jelent: igen sok az átírt, kihúzott rész, de sokkal több a hozzáírás. Ugye a fekete az eredeti szöveg, a piros pedig a javítás, mondani sem kell. A kép kattintásra nagyobb lesz – hétfőn jelentkezem.

Az írás elviselhetetlen könnyűsége

"Hé, mg-b, azért baromi jó dolgod van, sütteted a hasad, iszod a sört, olvasol, filmet nézel, és néha írsz, helló, így én is lennék író!" Na igen. Ezt így ebben a formában még senkitől nem kaptam meg, de részleteiben igen, és az elmúlt hetek néhány bejegyzéséből is valami hasonló kép jöhet le, azért is foglaltam ezt így össze. És akkor most könnyű lenne azt mondani, hogy ez így van (nincs így), vagy mondhatnám, hogy nincs így (de igen), de azért ez az egész bonyolultabb annál. Viszont akkor hogyan?

Kezdjük talán ott, hogy – mint az a blogot legalább február óta olvasók számára nyilvánvaló lehet – a legtöbb M*-íróhoz hasonlóan én sem az írásból élek. Szép lenne, de hogy önmagamon kívül más tényezőt ne okoljak, az én írási sebességemmel és alkotói módszeremmel ez nagyjából lehetetlen: csak akkor lenne némi esélyem rá, ha nem néhány ezres, hanem mondjuk legalább húsz-harmincezres olvasói bázisról beszélhetnénk. Ekkora bázissal Esterházy Péter meg Leslie L. Lawrence rendelkeznek, tehát nem elérhetetlen, de az biztos, hogy nem M*-t kéne írni hozzá. No meg, persze, eszemben sincs Esterházyhoz mérni magam (LLL-t pedig nem olvasok).

Emellett – vagy ennek ellenére – tizenkét-tizennégy éves korom óta írok és írni akarok. Persze akartam én űrhajós lenni, meg csillaghajó kapitány, aztán a középiskolában már újságíró, irodalmár, politikus és végül politológus, de azt mindig tudtam, hogy írok, és írni fogok, és legvégül, hogy ez az egyetlen, amiből sohasem fogok engedni. Éppen ezért úgy próbálom rendezni a dolgaimat, hogy amikor csak lehet, írással foglalkozzak. Olyat olvassak vagy olyasmit nézzek, ami ebben segít, ha valamit átélek vagy megélek, érzek vagy tapasztalok, akkor ugyancsak, és hogy amikor csak lehet, akkor legyen időm és lehetőségem, hogy leüljek és írjak.

Volt olyan kapcsolatom, ami erre ment rá. Nagyon kedves lány volt, sokáig is voltunk együtt, de ezt az elkötelezettségemet soha nem értette meg, úgyhogy inkább szétváltunk. Volt olyan is, amibe – bár tomboltak az érzelmeim – emiatt nem mentem bele: láttam, tudtam, tisztán, hogy az élet- és munkamódom gyorsan közénk állna, úgyhogy ezt inkább ne rontsam el (és ami a mostani dolgaimat illeti, piszkosul szerencsés pasas vagyok). Aztán ugyanez megtörtént melók kapcsán is: ami mellett nem tudnék írni, az nálam kizárt. Hogy ez aztán azt jelenti, hogy épp nincs pénzem sörre, vagy megyek a híd alá, az ebben benne van; az említett szétválásnak is részben ez volt a hátterében (és megint csak: most éppen nagyon szerencsés vagyok).

Most, amikor megint vidéken ülök – és éjjel kettő óta itt is szakad az eső –, és néha arról írok, hogy jó idő van, irány a nap, vagy hogy mit olvastam, és közben persze csiszolom a Százháborút, akkor azért tudni kell, hogy mindezt nagyon élvezem, de azért ez nem a mennyország. A jó idő, a csönd, a nyugalom azért kell, hogy halljam a gondolataimat; hogy olyan módon tudjak elmerülni a szövegben, amire az év nagy részében, úgy kilenc hónapjában, semmi esélyem. Viszont éppen ezért 2007 ősze óta a klasszikus értelemben nem nyaraltam sehol: évente két-három napot sikerült csak összehozni, mert ilyenkor dolgozom. Szívem szerint fesztiválokon lennék, a Balaton-parton, itt-ott az országban, országhatáron kívül - de mikor írnék regényt? Úgyhogy évek óta, ha valaki nyáron hív, rendszeresen azt kell válaszolnom, hogy köszönöm, de ne haragudj, írom a regényt. Hosszú távon ez nyilván nem tartható – az ember elveszti a vele ellentétben nyaranta ráérő barátait, meg elfogynak a megírható élményei is –, de a Százháború-Sárkány és Unikornis páros elég fontos ahhoz, hogy ez legalább az idén még ugyanígy legyen. Csak aztán jövőre meg majd lesz egy másik regény...

Ebből persze egyetlen sor sem panaszkodás. Ezt csinálom, mert ezt szeretem csinálni, de bizony sokszor – többször, mint bárki gondolná – visszaüt, és itt nem a képzettársításokra meg az elalvás előtti asszociációkra gondolok, hanem a sokszor bizonytalan életkörülményekre, a sorozatban kihagyott élményekre, a ráment kapcsolatokra. Szóval akárhogy is tűnik, ez bizony munka. Könnyűnek tűnő munka, és fizikailag valóban nem olyan fárasztó, mint dokkmunkásként bálákat cipelni, de amikor kint fekszem a napon, akkor épp dolgozom. Gabriel García Marquezt kérdezte egyszer a szomszédja, amikor látta, hogy a verandán ücsörög, kalapját a fejébe nyomva, az árnyékban: Pihengetünk, szomszéd, pihengetünk? – Nem, felelte Marquez, dolgozom. Aztán később ugyanez a szomszéd látta őt kapálni a kertben: Dolgozgatunk, szomszéd, dolgozgatunk? – Nem, felelte Marquez, pihenek.

Hogy részleteiben mindez hogyan néz ki? Hát például amikor a CNN-en arról beszélnek, hogy az izraeli kommandósok milyen taktikával szállták meg a török hajót, fejben máris jegyzetelek, hogy akkor az aquirok meg az elfek az égi hajón... Vagy amikor elalvás előtt, de már félálomban (ami közismerten a legkreatívabb agyműködés-szituáció) ábrándozok valamin, ami közel sem kapcsolódik a regényhez, ám egyszer csak mégis beugrik egy párhuzam egy karakteremmel, hogy az adott problémáját ilyen és ilyen érzelmi megközelítéssel lehetne bemutatni... Vagy amikor azért olvasok képregényeket, hogy segítsenek vizuálisan elképzelni majd leírni harc- és csatajeleneteket... Vagy amikor a Görög regéket olvasom újra (és újra és újra), meg Marjai Nagy hajóskönyvét, mert elő- és utótanulmányok kellenek az elf legendákhoz és az égi hajókhoz... szóval sorolhatnám.

Nagyon sok igazság van abban, hogy egy regény először fejben készül el, amihez képest a bepötyögése már rohamtempó, és – amellett, hogy Raonnak igaza van, a megszerkesztés után készül el igazán – ezért merem azt mondani, hogy a Százháború már kész van. Csak hát ugye a csiszolás: az elnagyolt részek kikerekítése, az ellentmondások kiszűrése, annak a részletekben lakozó folytonosságnak a megteremtése, hogy pl. egyes szimbólumok, legendákként emlegetett történetek, harmadrangú mellékszereplők a regényvilág legapróbb, jelentéktelennek tűnő pillanataiban és helyszínein is megjelenjenek, és az egész így keltse a valószerűség érzetét – nos, ez még hátra van.

És a tanulság? Először is olyan melót csinálj, amit szeretsz. Ha van is menny vagy pokol, szinte biztos, hogy ott nem írhatok majd regényt, ha pedig újjászületés van, a mostani önmagamra úgysem fogok emlékezni, szóval, ha már életem tekintélyes részét munkával kell töltenem, akkor legalább azt csináljam, amit szeretek. Aztán meg: mivel a munka azt jelenti, hogy valami mást csinálsz, és nem a családoddal vagy barátaiddal töltöd az időd, szintén nem árt, ha élvezed. Szóval tegyél a céljaidért, az álmaidért – én tizenkét éves korom óta tanulok, hogy írhassak –, mert a legrosszabb esetben nem jön, de akkor még mindig összefuthatsz egy csomó hasonló flótással a híd alatt.

Újabb Százháború részlet

A mai egyszerre lesz rövid és hosszú bejegyzés: a kimondottan jó és gyors haladás örömére feltettem egy újabb részletet, a második fejezetet a Százháborúból. A blog felületén az előzővel együtt itt, a Scribden önmagában itt érhető el. Ahogy a legutóbb, most is örömmel fogadok bármilyen visszajelzést. És most vissza a kaptafához; szerdán jelentkezem.

Tegnap, ma, holnap

A tegnapi nap nem a tervek szerint alakult, de ettől – vagy épp ezért – még nagyon élveztem. Hajnalban azzal indult, hogy a főnököm sms-ben lemondta a reggeli meetinget, ami csak azért volt szomorú, mert az sms-re ébredtem, ami ha korábban jön, még elértem volna a vonatot, amivel mehettem volna vidékre. Sőt: ha két nappal korábban szól, már rég a világ végén lennék. Na mindegy, végül is feltaláltam magam, elintéztem egy-két munkaszerű intézendőt, aztán tizenegy óra előtt beértem a Deltába, és beszereztem Kornya Zsolt barátom legújabb könyvét, Az exorcistát. Néhány novellát már olvastam belőle, de mivel nem igazán vásárolok Cherubion-antológiákat, így már régóta vártam, hogy önállóan megjelenjenek.

Aztán kicsivel tizenegy után felhívtam Jan van den Booment, hogy nincs-e kedve meginni egy sört, és szerencsére volt – ezt szeretem benne –, úgyhogy a következő hét órát sörözéssel és beszélgetéssel töltöttük. Kölcsönösen beszámoltunk egymásnak a készülőben lévő regényeinkről, meg kitértünk persze millió dologra, egyszóval jól eltelt az idő. És mert az istenek kegyesek, a reggeli villamosozgatás közben elkezdett novella (igen, a Százháborúhoz) is kapott egy kis segítséget, mert a szomszéd asztalnál a kedves hölgy egy kottát lapozgatott, úgyhogy gyorsan kértem némi szakmai tanácsot a főszereplő zenész-dalnok megformálásához. Megjegyzem, ilyenkor soha nem értem, miért esik sokaknak nehezére leszólítani egy csinos nőt, bár tény, hogy én ezúttal nem csajozási szándékkal tettem (itthon le is tépnék érte a tököm).

Ezután késő délután haza, és még levadásztam egy lángost, aztán szunya: kicsit sok volt a sör, azt hiszem. De egy-két óra rendbe hozott, és aktívan készülhettem a mai napra, amikor is – ezekben a percekben, amikor a bejegyzés időzítve kikerül – már a vonaton ülök, és robogok vidékre, hogy egy-másfél hétig (attól függően, mi jön vagy nem jön közbe) ismét a regénnyel foglalkozhassak.

És máris eljutottunk a cím végére, hogy mi is lesz holnap: meló. Meg persze sok sör, olvasás, filmnézés, remélhetőleg sok napsütés, és ezt tervezem ismételni a következő pár napban, azzal a kitétellel, hogy ha van egy kis szerencsém, akkor legalább két novellát befejezek, és a regény összes kritikus pontját is helyreteszem. Meszlényi Pétertől és Fejes Laczától ehhez nagyon sok ötletet kaptam – majd egyszer elmesélem, milyeneket –, úgyhogy a derűlátásomnak alapos oka van.

Legközelebb pedig hétfőn; még nem tudom, miről.

Képregény kisokos (III.) - Búzát az ocsútól (2.)

Mielőtt belevágnék, előzmények itt; és akkor innentől tovább... Nos, ha már szóba került a Star Wars, akkor nyergeljünk át a másik hírhedt sci-fi franchise-ra, a Star Trekre, ami ugyancsak nagy gyerekkori kedvencem. Megjegyzem, hogy most is nagyon szeretem, bár már csak hébe-hóba tör rám, hogy megnézzek néhány részt egymás után, de hát ez már csak így van a régi nagy szerelmekkel. A legutóbbi mozifilm kapcsán viszont beszereztem néhányat a Star Trek képregények közül, egészen pontosan a Countdown című négyrészes előzménytörténetet, ami a filmben látottaknál bővebben és alaposabban magyarázta meg és kötötte össze az ún. eredeti ST-idővonalat a filmben látott alternatív valósággal. A Countdown végül is meglepetésemre egészen tűrhetőnek bizonyult, akárcsak párja, a Nero, ami a film egy kivágott történetszálát dolgozza fel. Ha valakinek tetszett a film, és szívesen belelátna kicsit a mögöttes történetbe, annak ajánlhatom ezt a két képregényt – de egyik sem említhető egy napon Alan Moore vagy Frank Miller történeteivel. A tisztes iparosmunkának nevezhető teljesítmény viszont felbiztatott annyira, hogy belenézzek még néhány képregénybe. A csalódásoktól megkímélek mindenkit – akadt egy pár –, és inkább azt írnám le, ami tetszett. Nos: John Byrne romulán-sorozata szépen kapcsolja össze az eredeti sorozat egyes epizódjainak több történetét, és kellemes, a '60-as évek képregény- és sorozatvilágát idéző alkotás, Paul D. Storrie Alien Spotlight: Andorians c. egylövetűje pedig egy kimondottan szórakoztató, hangulatos, csavaros történet - kár, hogy nem írt több ST-et... és hát; nos, igen, a sor itt véget is ér. Őszinte leszek: a Star Treket jobban szeretem, mint George Lucas eposzát, de utóbbinál nagyobb eséllyel talál jobban megírt képregényeket az ember, úgyhogy ami a Star Treket illeti, feladtam a próbálkozást (még J. Michael Straczynski írása is a felejthető kategóriába került). Ha valaki olthatatlan vágyat érez, akkor a fentiek nyomán lehet érdemes elindulnia.

Ugorjunk most egy nagyot, és nézzük meg, mi a helyzet a Batman képregények tájékán. Bruce Wayne kalandjait is mindig nagyon szerettem, és úgy tizenöt-húsz éve mély nyomot hagyott bennem, amikor Joker eredettörténetéről olvashattunk egy hatásosan rajzolt, feszesen írt, sok-sok drámát tartalmazó epizódban. Csak sokkal később tudtam meg, hogy a sztori Alan Moore tollából született, és hát ez sok mindent megmagyaráz. Szóval az első, amit ebből a sorozatból ajánlhatok, az mindenképpen a Batman: The Killing Joke – egyszerűen zseniális. Ám erre is rátromfol Frank Miller The Dark Knight Returns című opusza, ami kétségkívül a legjobb Batman-történet, amit olvastam (a folytatása egyelőre nem tűnik ennyire jónak, a Batman: Year One pedig még nem került el hozzám). Aztán ott van persze a régi klasszikus, amire gyerekkorunkból ugyancsak emlékezhetünk, a Batman: A Death in the Family, a Jason Todd-féle Robin halálával, ami sokkal inkább mainstream comic, mint az előbbiek, de mindenképpen a jobbak közül való... valamint Paul Pope egészen friss Batman: Year 100 című négyrészese, ami a Batman képregényektől eddig igen távol eső furcsán avantgárd, egyszerre futurista és narturalista ábrázolásmódot vegyíti egy nagyon realisztikus párbeszéd-dramaturgiával, amivel lenyűgöző atmoszférát teremt: nyugodtan oda lehet tenni Moore és Miller dolgai mellé.

Aztán, maradva a szuperhősöknél, az összes eddigihez képest meredek váltás, de nagyszerű kikapcsolódás Garth Ennis The Punisher Kills the Marvel Universe c. füzete. Akárcsak a SW-sagában a Tag and Bink széria, ez is egy must have, gyilkos humora és a Marvel-univerzumra vonatkoztatott pusztító önirónia messze kiemeli a legtöbb bosszútörténet közül. Ahogy a hangulata és lezárása Peter David Hulk: The End c. történetét a zöld titán sablonsztorijai közül: ha valaki csak egy Hulk történetet akar olvasni, akkor az ez legyen; őszintén tudom ajánlani, mert zseniális hangulata és ütős története van. És nagyjából ugyanezt mondhatom Neil Gaiman Marvel 1602 című nyolcrészes képregényéről, amelyben a Marvel-univerzum szinte összes szuperhősét felvonultatja, de az 1602. esztendőbe helyezve őket, ami jó öreg posztmodern módszerrel igen sajátos ízt ad a történetnek.

Nyilván lenne még és miről írni, vége-hossza sincs a különböző képregénysorozatoknak, de a magam részéről ezek azok, amelyekkel foglalkoztam, és amelyek között találtam említésre méltót (mert a Pókember vagy a Transformers sorozatokat ugyan olvastam, de kimagasló történeteket... hát, nem nagyon találtam). Legközelebb már valóban az Ex Machináról, azzal együtt Vaughan más műveiről, azután pedig külön-külön Alan Moore, Frank Miller és a többiek különböző képregényeiről, köztük olyan ritkaságokkal, mint pl. a Breathtaker vagy a The Pro.

(Folyt. köv.)

Developing Story

Az angol nyelvű hírcsatornákon a Developing Story azt jelenti, hogy soron kívüli tájékoztatást adnak egy folyamatban lévő eseményről. Sokszor együtt jár a Breaking News kifejezéssel, de nem feltétlenül; többnyire kevésbé drámai fejleményeknél alkalmazzák. Pl. nem szakítják meg miatta az aktuális műsort, hanem a legközelebbi reklámblokk helyett jelentkezik be a stúdió vagy a kiküldött riporter.

Nos, mivel azt ígértem, hogy Breaking News itt akkor lesz, amikor befejeztem a Sárkány és Unikornist, ezért jobb híján ehhez a másik fordulathoz kell folyamodnom.

Elkészült a Százháború.

Ez most egészen pontosan azt jelenti, hogy kéziratban kész a szöveg 99 %-a, elejétől a végéig, közben mondatnyi vagy bekezdésnyi foghíjakkal, javítandó és átírandó részekkel, de én (mint szerző) a magam részéről jelentős változtatást már nem tervezek, és nem is látok szükségesnek. Most egy alapos önszerkesztés és gatyába rázás következik, az elnagyolt részletek kidolgozása, az utalások kibontása, az esetleges ellentmondások és a homályos részek kicsiszolása. Ez eltart még pár hétig, de a regény – hangsúlyozottan: kisregény – érdemi része, a szöveg lényege készen van, és az eddigiekhez képest innen már gyerekjáték. Ami így persze nem igaz, de az biztos, hogy örömmeló.

Ezután a szerkesztő és a tesztolvasók következnek, aztán valamikor, tippem szerint úgy három hónap múlva, a kiadó fejesei. Akikkel ma egyébként beszéltem, és megegyeztünk, hogy a Százháború önmagában kevés – még nem tudom pontosan, de nagyságrendileg 230.000 leütés –, úgyhogy a megjelenéshez mindenképp ki kell egészíteni, terveim szerint a történethez érintőlegesen kapcsolódó két-három novellával. Hogy ez mennyi idő? Mivel ezek közül egy novella már kész, a másik kettőre pedig van ötletem, remélem, hogy a szerkesztés közben, a nyár folyamán, ezek is elkészülnek. Szóval a magam elé kitűzött cél a teljes gépirat leadására: 2010. szeptember.

Ebbe persze még a szerkesztőnek is van beleszólása (mikor és mennyit ér rá, mennyit kell javítani a szöveget szerinte stb.), továbbá persze mint mindig, most is bármi közbejöhet, ezért hangsúlyozottan senki ne vegye mindezt ígéretnek vagy elkötelezettségnek, egyszerűen csak annak, ami: hogy derűlátó vagyok, és hosszú idő óta úgy érzem, okom van rá. A Százháború az az alap, amire a Sárkány és Unikornis első kötetét építhetem, így végre semmi akadálya, hogy azt is befejezzem. A második kötet pedig már régen kész van. Szóval ez most egy nagyon nagy áttörés.

De hogy ne legyek híján az öniróniának, angolul tudóknak – mert magyarul nem találtam – itt ez a remek kis idevágó szösszenet. Hát, Brian, ismerem az érzést...

Fontosabb feladatok

Ma szerettem volna egy kellemes, laza, a hétvégével és mindenféle dolgokkal kapcsolatos bejegyzést írni, de fontosabb feladatok eltérítenek. Viszont ma este, de legkésőbb holnap reggel érdemes lesz visszanézni, mert úgy tűnik, hogy addigra olyan magyarázattal szolgálhatok, amivel egyben exkuzálhatom is magam. Stay tuned!