Mielőtt belevágnék, előzmények itt; és akkor innentől tovább... Nos, ha már szóba került a Star Wars, akkor nyergeljünk át a másik hírhedt sci-fi franchise-ra, a Star Trekre, ami ugyancsak nagy gyerekkori kedvencem. Megjegyzem, hogy most is nagyon szeretem, bár már csak hébe-hóba tör rám, hogy megnézzek néhány részt egymás után, de hát ez már csak így van a régi nagy szerelmekkel. A legutóbbi mozifilm kapcsán viszont beszereztem néhányat a Star Trek képregények közül, egészen pontosan a Countdown című négyrészes előzménytörténetet, ami a filmben látottaknál bővebben és alaposabban magyarázta meg és kötötte össze az ún. eredeti ST-idővonalat a filmben látott alternatív valósággal. A Countdown végül is meglepetésemre egészen tűrhetőnek bizonyult, akárcsak párja, a Nero, ami a film egy kivágott történetszálát dolgozza fel. Ha valakinek tetszett a film, és szívesen belelátna kicsit a mögöttes történetbe, annak ajánlhatom ezt a két képregényt – de egyik sem említhető egy napon Alan Moore vagy Frank Miller történeteivel. A tisztes iparosmunkának nevezhető teljesítmény viszont felbiztatott annyira, hogy belenézzek még néhány képregénybe. A csalódásoktól megkímélek mindenkit – akadt egy pár –, és inkább azt írnám le, ami tetszett. Nos: John Byrne romulán-sorozata szépen kapcsolja össze az eredeti sorozat egyes epizódjainak több történetét, és kellemes, a '60-as évek képregény- és sorozatvilágát idéző alkotás, Paul D. Storrie Alien Spotlight: Andorians c. egylövetűje pedig egy kimondottan szórakoztató, hangulatos, csavaros történet - kár, hogy nem írt több ST-et... és hát; nos, igen, a sor itt véget is ér. Őszinte leszek: a Star Treket jobban szeretem, mint George Lucas eposzát, de utóbbinál nagyobb eséllyel talál jobban megírt képregényeket az ember, úgyhogy ami a Star Treket illeti, feladtam a próbálkozást (még J. Michael Straczynski írása is a felejthető kategóriába került). Ha valaki olthatatlan vágyat érez, akkor a fentiek nyomán lehet érdemes elindulnia.
Ugorjunk most egy nagyot, és nézzük meg, mi a helyzet a Batman képregények tájékán. Bruce Wayne kalandjait is mindig nagyon szerettem, és úgy tizenöt-húsz éve mély nyomot hagyott bennem, amikor Joker eredettörténetéről olvashattunk egy hatásosan rajzolt, feszesen írt, sok-sok drámát tartalmazó epizódban. Csak sokkal később tudtam meg, hogy a sztori Alan Moore tollából született, és hát ez sok mindent megmagyaráz. Szóval az első, amit ebből a sorozatból ajánlhatok, az mindenképpen a Batman: The Killing Joke – egyszerűen zseniális. Ám erre is rátromfol Frank Miller The Dark Knight Returns című opusza, ami kétségkívül a legjobb Batman-történet, amit olvastam (a folytatása egyelőre nem tűnik ennyire jónak, a Batman: Year One pedig még nem került el hozzám). Aztán ott van persze a régi klasszikus, amire gyerekkorunkból ugyancsak emlékezhetünk, a Batman: A Death in the Family, a Jason Todd-féle Robin halálával, ami sokkal inkább mainstream comic, mint az előbbiek, de mindenképpen a jobbak közül való... valamint Paul Pope egészen friss Batman: Year 100 című négyrészese, ami a Batman képregényektől eddig igen távol eső furcsán avantgárd, egyszerre futurista és narturalista ábrázolásmódot vegyíti egy nagyon realisztikus párbeszéd-dramaturgiával, amivel lenyűgöző atmoszférát teremt: nyugodtan oda lehet tenni Moore és Miller dolgai mellé.
Aztán, maradva a szuperhősöknél, az összes eddigihez képest meredek váltás, de nagyszerű kikapcsolódás Garth Ennis The Punisher Kills the Marvel Universe c. füzete. Akárcsak a SW-sagában a Tag and Bink széria, ez is egy must have, gyilkos humora és a Marvel-univerzumra vonatkoztatott pusztító önirónia messze kiemeli a legtöbb bosszútörténet közül. Ahogy a hangulata és lezárása Peter David Hulk: The End c. történetét a zöld titán sablonsztorijai közül: ha valaki csak egy Hulk történetet akar olvasni, akkor az ez legyen; őszintén tudom ajánlani, mert zseniális hangulata és ütős története van. És nagyjából ugyanezt mondhatom Neil Gaiman Marvel 1602 című nyolcrészes képregényéről, amelyben a Marvel-univerzum szinte összes szuperhősét felvonultatja, de az 1602. esztendőbe helyezve őket, ami jó öreg posztmodern módszerrel igen sajátos ízt ad a történetnek.
Nyilván lenne még és miről írni, vége-hossza sincs a különböző képregénysorozatoknak, de a magam részéről ezek azok, amelyekkel foglalkoztam, és amelyek között találtam említésre méltót (mert a Pókember vagy a Transformers sorozatokat ugyan olvastam, de kimagasló történeteket... hát, nem nagyon találtam). Legközelebb már valóban az Ex Machináról, azzal együtt Vaughan más műveiről, azután pedig külön-külön Alan Moore, Frank Miller és a többiek különböző képregényeiről, köztük olyan ritkaságokkal, mint pl. a Breathtaker vagy a The Pro.
(Folyt. köv.)
Az előző bejegyzésben azt írtam, hogy a (szuperhős) képregény idehaza igen félreismert műfaj. Ez alatt azt értem, hogy rengeteg írói és grafikai szempontból is zseniális darab akad köztük, amelyek tartalmi és formai szempontból is felveszik a versenyt a szépirodalom vagy az ábrázoló művészet hasonló kaliberű alkotásaival. Ugyanekkor persze nem kérdés, hogy ennél jóval több közöttük az unalmas, középszerű, vagy egyszerűen csak silány alkotás. Még az olyan nagy nevek, mint Alan Moore vagy Neil Gaiman sem mindig elsőrangút teljesítenek, ugyanakkor a legváratlanabb helyeken, pl. többnyire a gagyit is alulról súroló sorozatok között is találunk egy-két kiemelkedő alkotást.
Tudom, hogy nem tisztességes dolog belengetni az Ex Machinát, azután pedig azt mondani, hogy ez már a második bejegyzés, amiben nem arról lesz szó, de a sorozatoknak is az a lényege, hogy sokáig csak lebegtetünk egy-egy kérdést, hogy a néző odakapcsoljon a következő epizódra is – szóval maradjunk annyiban, hogy a legközelebbi képregényes bejegyzésben már erről a képregényről lesz szó, amelynek világában egyetlen szuperhős van csupán, aki viszont a USA kormánya felé kötelezte magát, hogy nem használja a képességeit, mert csak ezzel a feltétellel indulhatott a New York-i polgármester választáson. Ja igen, és még valami: az egyik torony még áll.
Most viszont, főleg azért, mert egy kommentelőnek megígértem, inkább az úgymond mainstream képregényekről írnék, amilyenek pl. a Batman, az X-Men, a Superman, a Star Wars-saga, a Star Trek stb. Ezek mind nálunk is ismertek, ilyen-olyan inkarnációik nálunk is kaphatók, az egyszeri olvasó tehát jó eséllyel inkább ezekbe fut bele, mint Garth Ennis vagy Warren Ellis képregényeibe. Ami sajnálatos, de mit lehet tenni? Hát azt, hogy segítünk eligazodni ezeknek a címeknek a tengerében.
Vegyük előre egy gyerekkori nagy kedvencemet, az X-Men képregényt. Tudtommal ez az egyetlen olyan Marvel-sorozat, amely a kezdetektől megtartotta a számozását, és már az 521. epizódját is meghaladta (nem számítva rengeteg spin-off sorozatát, amelyekkel együtt több ezer epizódról beszélhetünk). Amikor a '90-es években nálunk is futott, jó 8-10 évvel le voltunk maradva az amerikai megjelenéshez képest, és bizony nagyon sok történetszál kimaradt – arról nem is beszélve, hogy minden izgalmas bája ellenére sosem volt egy különösebben jól megírt sorozat. Az elmúlt évek során rengeteget olvastam belőle angolul, de meg kell mondanom, hogy legtöbb részét amolyan "látom a képet, értem a sztorit, ugorgyjunk!"-alapon, mert közhelyes, unalmas, önismétlő a történet és a párbeszédek, a karakterépítés egyaránt. Hogy akkor miért hozom mégis szóba? Mert tavaly találkoztam egy igazi gyöngyszemmel, amire azt mondtam, hogy igen, így kellett volna már eddig is, és így kéne tovább. Sohasem voltam nagy Buffy vagy Angel rajongó (érdemeik elismerése mellett nem kötött le tini-vámpírvadászok fogócskája tinivámpírokkal), a Firefly viszont engem is magával ragadott, és amikor olvastam, hogy Joss Whedon írt 24 epizódnyi X-Men történetet, rögtön beszereztem. Az Astonishing X-Men (Vol. 3.) az és olyan, amilyen ez a sorozat lehetett volna a kezdetektől: Whedon zseniális párbeszédei é a lényeget pontosan megtaláló karakterábrázolása (amit miatt a filmsorozatait is lehetett szeretni), meg merem kockáztatni, hogy páratlan mind az X-Men, mind a legtöbb szuperhős képregény vonatkozásában. Ha valaki bármilyen okból csak bele akar pillantani a sorozatba, akkor ezt vegye elő, és semmi mást: a 24 rész önmagában is érthető, tulajdonképpen lezárt egészet alkot, és valóban remek szórakozás. A nagy kérdésre, hogy a másik képregény-zseni, Warren Ellis (Transmetropolitan, Planetary, The Authority stb.), aki átvette a sorozatot Whedontól, mit alkotott, egyelőre nem tudok válaszolni, de biztos vagyok benne, hogy nem rontotta el.
Mivel ez a bejegyzés is hosszú lesz, és jobbnak látom kettőbe törni, az ígéretemmel viszont nem szeretnék adós maradni, a következő sorozat legyen a Star Wars képregényfolyama, amely amilyen összeszedett és a lehetőségek szerint koherens, annyira fantáziátlan és üres, nagyon sokszor pedig kimondottan fájdalmas. Ez utóbbi kimondottan a korai verziókra (Marvel-sorozat) igaz, amelyekbe legfeljebb az lapozzon bele, akit olthatatlan vágy hajt a '70-es évek mindenből pénzt sajtolni vágyó hanyatló képregényipara iránt. Aki a legalábbis megbízható középszernél nem adná alább, az inkább a Dark Horse kiadó SW-képregényeihez nyúljon. Ezeket két fő szempont szerint szokás illetve lehet kategorizálni, egyrészt, hogy az SW-történelem melyik szakaszában játszódnak (Régi Köztársaság, a Birodalom korszaka, a lázadás kora, Új Köztársaság), másrészt, hogy ki a történetek szerzője. A mi szempontunkból az utóbbi a fontos, úgyhogy gyorsan adok is egy áttekintést. Kevin J. Anderson és Tom Veitch írásai a '70-es évek képregényfelfogását idézik, történetközpontú, grafikai szempontból is alsó-harmadosztály kategóriájú darabok; ha valakit érdekel a Sithek legjobb esetben is félkanonikus története, akkor olvassa el őket nyugodtan, de egy-két villanáson kívül ne várjon tőlük sokat. Hasonló a helyzet az elsősorban John Ostrander nevével fémjelzett klónok háborúja korszakkal: Ostrander a megbízható középszer, aki ügyesen szövi össze saját történetét a filmekben látott kanonikus eseményekkel, de egy-két ritka kivételtől eltekintve (pl. Anakin áttérésének részletes és a filmekkel ellentétben hitelesnek elfogadható bemutatása) éppen csak egy paraszthajszállal magasodik ki a többi tucatíró közül, akik egy-két-három epizód erejéig tettek hozzá a sorozathoz.
Hogy akkor mégis miért írtam azt korábban, hogy maga az egész sorozat meglepően nem volt rossz, sőt, néha kimondottan jónak tetszett? Egyrészt azért, mert mégiscsak Star Wars, ahol a minőség sohasem az újszerű történetben vagy a sziporkázó párbeszédekben volt megtalálható, hanem maga a hangulat szórakoztatott, és ezt főleg Ostrander azért elég ügyesen hozza; másrészt azért, mert ha az ember a történetek sorrendje szerint olvassa a képregényfolyamot, akkor valahogy pont a megfelelő pillanatokban – amikor már feladná és sarokba vágná az egészet – botlik gyöngyszemekbe. Az első és legfontosabb, egyben legjobb ezek közül John Jackson Miller 50 részes önálló történetfolyama, a Knights of the Old Republic, ami magas színvonalú, fordulatos történettel, szórakoztató és ütős párbeszédekkel, remekbe szabott karakterábrázolással megírt sorozat, ami pont ott és úgy csatlakozik a SW fő történetszálához (a Régi Köztársaság bukásához és az egyelőre a jövő sötét ködébe vesző Birodalom eljövendő felemelkedéséhez), ahol és ahogyan kell. Nagyszerű kikapcsolódás, remek szórakozás: ebből kellene filmsorozatot csinálni.
Időrendben ehhez nagyon közel esik Darko Macan Jedi vs. Sith című hatrészes minisorozata: az első oldalak alapján az ember azt hihetné, hogy egy gyerekmesét tart a kezében, de aztán szembjön vele a valóság, ahogy a sorozat gyerekhőseivel is, és az egyik legszórakoztatóbb és karakterábrázolásban legjobb sztori kerekedik belőle, amit SW-ban olvastam – azzal együtt, hogy csak az írói-grafikai megoldásai újszerűek, a történet ugyanis rettentően archetipikus. Mint általában a Star Wars... Aztán ott van a sokkal realistább stílusban megrajzolt, sötét-komor-életszagú kétrészes Jango Fett és Zam Wesell történet Ron Marz tollából. Az előbbiekkel szemben ez főleg hangulatában erős, de abban nagyon, és bizony jól esett a sok hősködő jedi után egy mélabús-romantikus történetet olvasni a két fejvadászról. Ugyancsak ígéretesen indult a SW: Dark Times sorozat Mick Harrisontól, hangulatos karakterek és remek párbeszédek, de ebből még csak az első néhány epizódot olvastam, úgyhogy egyelőre beteljesületlen ígéret. De ott van a listán a végigolvasandók között.
Végül pedig a must have, ami tényleg kihagyhatatlan: Kevin Rubio Tag and Bink sorozata, a két botcsinálta hős, akik a legjobb paródiák hagyománya botladozzák végig a SW filmek történeteit, megfordulnak mindenhol, ahol valami csak balul sülhet el, és egyáltalán – szóval igen, na ezek a sztorik aztán tényleg piszkosul jók.
(Folyt. köv. jövő héten szerdán. A fentiekhez tartozik elmaradhatatlan hálám Kornya Zsolt és Mártonffy Mandula barátaim felé, akik hozzásegítettek a SW-összeshez. Zsolt, ha nem tévedek, a te gyűjtésed még mindig nálam van. Majd ne felejtsem visszaadni.)
Végéhez közeledik az általam ismert egyik legjobb amerikai szuperhős képregény, az Ex Machina (szerző: Brian K. Vaughan), és azt gondoltam, ez remek alkalom arra, hogy írjak pár sort erről a nálunk eléggé félreismert műfajról. Igaz, az utóbbi időben látszik egy kis reménysugár, a Watchmen, a Sandman és a Hellboy megjelenése (egyenként is) a legjobb dolog, ami a magyarországi képregénykiadással történhetett; az már csak az én pesszimizmusom, hogy attól tartok, e két utóbbi sorozat éppúgy nem jelenhet majd meg végig, mint a Constantine, a Prédikátor és az Y, az utolsó férfi triumvirátus, amelynek kálváriájáról és az Y új esélyéről – nem mellesleg szintén Brian K. Vaughan-képregény – itt és itt lehet olvasni.
Hanem visszakanyarodva eredeti témámhoz, hogy írhatnék pár sort a műfajról: az első fevetés óta gondolkoztam rajta, és be kellett lássam, hogy néhány sor nem elég. Az elmúlt három évben a fejem búbjáig elmerültem benne, túl sok mindenről beszélnék szívesen. Persze időm és terem (helyem a blogon) mint a tenger, szóval nehogy már ez legyen az akadály, ennek megfelelően ebben a hónapban legyen a blog témája a képregény, úgy is, mint a legrégibb nyomtatott populáris műfaj – gyökerei a 16-17. századi kivégzésekről készült, rövid szövegekkel kísért képes röplapoknál keresendők –, és úgy is, mint a jövő irodalmának záloga.
Az utóbbi egy kis magyarázatra szorul. Írtam már itt a blogon arról, hogy bár jó ideje divat a Guttenberg-galaxis végéről beszélni, ilyenkor mindenki hajlamos megfeledkezni arról, hogy a széles körben elterjedt nyomtatás mindössze 500 éves múlttal rendelkezik a vizuális-szóbeli kultúra alsó hangon is 100.000 éves múltjához képest. Nem kérdés, hogy egy regény ezer szempontból mást adhat olvasójának, mint egy film, de szélmalomharc lenne azt gondolnunk, hogy az írásbeliség eséllyel szállhat szembe az információhordozásra ugyanúgy képes vizuális-szóbeli médiával, mert a történelem nem ezt tanítja: mint minden élőlénynek, az embernek is a szeme és a füle a legfontosabb érzékszerve a kommunikációra, így a film érthetően legyőzi az írott szöveget.
A képregénynek ugyanakkor hatalmas fegyvere van: maga a kép, ami eséllyel szállhat szembe akár a mozgóképpel is. A Watchmen mutatta meg a legjobban, hogy egy comic book lehet graphic novel: tartalmában, témájában, mondanivalójában felérhet egy regény gazdagságával úgy, hogy eközben képi szempontból versenyezhet a mozgóképpel (ez volt az egyik első, de mindenképpen a leghatásosabb filmes szempontok szerint megrajzolt képregény a maga idejében). Az USA-ban és Nyugat-Európában is nagyon nagy a mozgás a képregénypiacon, az elmúlt tíz-tizenöt évben egy egészen új, Alan Moore-, Frank Miller-, Neil Gaiman-képregényeken nevelkedett, őket lassan túlhaladó alkotónemzedék jelent meg a színpadon, amely témaválasztásaiban és módszereiben is egyre jobban ötvözi a regény és a film lehetőségeit. Hosszú távon, tekintve a most felcseperedő nemzedék tanulási lehetőségeit – előbb találkoznak az internettel, mint hogy megismernék a betűket –, a képregény átveheti a regény helyét a szórakoztató irodalom területén: az internet ma az egymást kiegészítő írott és képi tartalomra épít, és a képregény nagy nyertese lehet ennek a fejlődési iránynak.
Hogy ez jó vagy rossz dolog, és hogy egyáltalán így lesz-e, az persze más kérdés, de a magam részéről nagy esélyt látok rá, értékelni pedig nem kívánom, mert a hangsúly, azt gondolom, a minőségen és a tartalmon van, nem pedig a közvetítő médiumon: mindegy, hogy írásban vagy képen vagy szóban, csak értéket kapjon az ember, a többi – szerintem – nem annyira számít. Viszont azt fontosnak éreztem, hogy a fentieket előrebocsássam akkor, amikor képregényekről beszélek.
(Folyt. köv. legközelebb.)
