Az előző bejegyzésben azt írtam, hogy a (szuperhős) képregény idehaza igen félreismert műfaj. Ez alatt azt értem, hogy rengeteg írói és grafikai szempontból is zseniális darab akad köztük, amelyek tartalmi és formai szempontból is felveszik a versenyt a szépirodalom vagy az ábrázoló művészet hasonló kaliberű alkotásaival. Ugyanekkor persze nem kérdés, hogy ennél jóval több közöttük az unalmas, középszerű, vagy egyszerűen csak silány alkotás. Még az olyan nagy nevek, mint Alan Moore vagy Neil Gaiman sem mindig elsőrangút teljesítenek, ugyanakkor a legváratlanabb helyeken, pl. többnyire a gagyit is alulról súroló sorozatok között is találunk egy-két kiemelkedő alkotást.
Tudom, hogy nem tisztességes dolog belengetni az Ex Machinát, azután pedig azt mondani, hogy ez már a második bejegyzés, amiben nem arról lesz szó, de a sorozatoknak is az a lényege, hogy sokáig csak lebegtetünk egy-egy kérdést, hogy a néző odakapcsoljon a következő epizódra is – szóval maradjunk annyiban, hogy a legközelebbi képregényes bejegyzésben már erről a képregényről lesz szó, amelynek világában egyetlen szuperhős van csupán, aki viszont a USA kormánya felé kötelezte magát, hogy nem használja a képességeit, mert csak ezzel a feltétellel indulhatott a New York-i polgármester választáson. Ja igen, és még valami: az egyik torony még áll.
Most viszont, főleg azért, mert egy kommentelőnek megígértem, inkább az úgymond mainstream képregényekről írnék, amilyenek pl. a Batman, az X-Men, a Superman, a Star Wars-saga, a Star Trek stb. Ezek mind nálunk is ismertek, ilyen-olyan inkarnációik nálunk is kaphatók, az egyszeri olvasó tehát jó eséllyel inkább ezekbe fut bele, mint Garth Ennis vagy Warren Ellis képregényeibe. Ami sajnálatos, de mit lehet tenni? Hát azt, hogy segítünk eligazodni ezeknek a címeknek a tengerében.
Vegyük előre egy gyerekkori nagy kedvencemet, az X-Men képregényt. Tudtommal ez az egyetlen olyan Marvel-sorozat, amely a kezdetektől megtartotta a számozását, és már az 521. epizódját is meghaladta (nem számítva rengeteg spin-off sorozatát, amelyekkel együtt több ezer epizódról beszélhetünk). Amikor a '90-es években nálunk is futott, jó 8-10 évvel le voltunk maradva az amerikai megjelenéshez képest, és bizony nagyon sok történetszál kimaradt – arról nem is beszélve, hogy minden izgalmas bája ellenére sosem volt egy különösebben jól megírt sorozat. Az elmúlt évek során rengeteget olvastam belőle angolul, de meg kell mondanom, hogy legtöbb részét amolyan "látom a képet, értem a sztorit, ugorgyjunk!"-alapon, mert közhelyes, unalmas, önismétlő a történet és a párbeszédek, a karakterépítés egyaránt. Hogy akkor miért hozom mégis szóba? Mert tavaly találkoztam egy igazi gyöngyszemmel, amire azt mondtam, hogy igen, így kellett volna már eddig is, és így kéne tovább. Sohasem voltam nagy Buffy vagy Angel rajongó (érdemeik elismerése mellett nem kötött le tini-vámpírvadászok fogócskája tinivámpírokkal), a Firefly viszont engem is magával ragadott, és amikor olvastam, hogy Joss Whedon írt 24 epizódnyi X-Men történetet, rögtön beszereztem. Az Astonishing X-Men (Vol. 3.) az és olyan, amilyen ez a sorozat lehetett volna a kezdetektől: Whedon zseniális párbeszédei é a lényeget pontosan megtaláló karakterábrázolása (amit miatt a filmsorozatait is lehetett szeretni), meg merem kockáztatni, hogy páratlan mind az X-Men, mind a legtöbb szuperhős képregény vonatkozásában. Ha valaki bármilyen okból csak bele akar pillantani a sorozatba, akkor ezt vegye elő, és semmi mást: a 24 rész önmagában is érthető, tulajdonképpen lezárt egészet alkot, és valóban remek szórakozás. A nagy kérdésre, hogy a másik képregény-zseni, Warren Ellis (Transmetropolitan, Planetary, The Authority stb.), aki átvette a sorozatot Whedontól, mit alkotott, egyelőre nem tudok válaszolni, de biztos vagyok benne, hogy nem rontotta el.
Mivel ez a bejegyzés is hosszú lesz, és jobbnak látom kettőbe törni, az ígéretemmel viszont nem szeretnék adós maradni, a következő sorozat legyen a Star Wars képregényfolyama, amely amilyen összeszedett és a lehetőségek szerint koherens, annyira fantáziátlan és üres, nagyon sokszor pedig kimondottan fájdalmas. Ez utóbbi kimondottan a korai verziókra (Marvel-sorozat) igaz, amelyekbe legfeljebb az lapozzon bele, akit olthatatlan vágy hajt a '70-es évek mindenből pénzt sajtolni vágyó hanyatló képregényipara iránt. Aki a legalábbis megbízható középszernél nem adná alább, az inkább a Dark Horse kiadó SW-képregényeihez nyúljon. Ezeket két fő szempont szerint szokás illetve lehet kategorizálni, egyrészt, hogy az SW-történelem melyik szakaszában játszódnak (Régi Köztársaság, a Birodalom korszaka, a lázadás kora, Új Köztársaság), másrészt, hogy ki a történetek szerzője. A mi szempontunkból az utóbbi a fontos, úgyhogy gyorsan adok is egy áttekintést. Kevin J. Anderson és Tom Veitch írásai a '70-es évek képregényfelfogását idézik, történetközpontú, grafikai szempontból is alsó-harmadosztály kategóriájú darabok; ha valakit érdekel a Sithek legjobb esetben is félkanonikus története, akkor olvassa el őket nyugodtan, de egy-két villanáson kívül ne várjon tőlük sokat. Hasonló a helyzet az elsősorban John Ostrander nevével fémjelzett klónok háborúja korszakkal: Ostrander a megbízható középszer, aki ügyesen szövi össze saját történetét a filmekben látott kanonikus eseményekkel, de egy-két ritka kivételtől eltekintve (pl. Anakin áttérésének részletes és a filmekkel ellentétben hitelesnek elfogadható bemutatása) éppen csak egy paraszthajszállal magasodik ki a többi tucatíró közül, akik egy-két-három epizód erejéig tettek hozzá a sorozathoz.
Hogy akkor mégis miért írtam azt korábban, hogy maga az egész sorozat meglepően nem volt rossz, sőt, néha kimondottan jónak tetszett? Egyrészt azért, mert mégiscsak Star Wars, ahol a minőség sohasem az újszerű történetben vagy a sziporkázó párbeszédekben volt megtalálható, hanem maga a hangulat szórakoztatott, és ezt főleg Ostrander azért elég ügyesen hozza; másrészt azért, mert ha az ember a történetek sorrendje szerint olvassa a képregényfolyamot, akkor valahogy pont a megfelelő pillanatokban – amikor már feladná és sarokba vágná az egészet – botlik gyöngyszemekbe. Az első és legfontosabb, egyben legjobb ezek közül John Jackson Miller 50 részes önálló történetfolyama, a Knights of the Old Republic, ami magas színvonalú, fordulatos történettel, szórakoztató és ütős párbeszédekkel, remekbe szabott karakterábrázolással megírt sorozat, ami pont ott és úgy csatlakozik a SW fő történetszálához (a Régi Köztársaság bukásához és az egyelőre a jövő sötét ködébe vesző Birodalom eljövendő felemelkedéséhez), ahol és ahogyan kell. Nagyszerű kikapcsolódás, remek szórakozás: ebből kellene filmsorozatot csinálni.
Időrendben ehhez nagyon közel esik Darko Macan Jedi vs. Sith című hatrészes minisorozata: az első oldalak alapján az ember azt hihetné, hogy egy gyerekmesét tart a kezében, de aztán szembjön vele a valóság, ahogy a sorozat gyerekhőseivel is, és az egyik legszórakoztatóbb és karakterábrázolásban legjobb sztori kerekedik belőle, amit SW-ban olvastam – azzal együtt, hogy csak az írói-grafikai megoldásai újszerűek, a történet ugyanis rettentően archetipikus. Mint általában a Star Wars... Aztán ott van a sokkal realistább stílusban megrajzolt, sötét-komor-életszagú kétrészes Jango Fett és Zam Wesell történet Ron Marz tollából. Az előbbiekkel szemben ez főleg hangulatában erős, de abban nagyon, és bizony jól esett a sok hősködő jedi után egy mélabús-romantikus történetet olvasni a két fejvadászról. Ugyancsak ígéretesen indult a SW: Dark Times sorozat Mick Harrisontól, hangulatos karakterek és remek párbeszédek, de ebből még csak az első néhány epizódot olvastam, úgyhogy egyelőre beteljesületlen ígéret. De ott van a listán a végigolvasandók között.
Végül pedig a must have, ami tényleg kihagyhatatlan: Kevin Rubio Tag and Bink sorozata, a két botcsinálta hős, akik a legjobb paródiák hagyománya botladozzák végig a SW filmek történeteit, megfordulnak mindenhol, ahol valami csak balul sülhet el, és egyáltalán – szóval igen, na ezek a sztorik aztán tényleg piszkosul jók.
(Folyt. köv. jövő héten szerdán. A fentiekhez tartozik elmaradhatatlan hálám Kornya Zsolt és Mártonffy Mandula barátaim felé, akik hozzásegítettek a SW-összeshez. Zsolt, ha nem tévedek, a te gyűjtésed még mindig nálam van. Majd ne felejtsem visszaadni.)
Tudom, hogy nem tisztességes dolog belengetni az Ex Machinát, azután pedig azt mondani, hogy ez már a második bejegyzés, amiben nem arról lesz szó, de a sorozatoknak is az a lényege, hogy sokáig csak lebegtetünk egy-egy kérdést, hogy a néző odakapcsoljon a következő epizódra is – szóval maradjunk annyiban, hogy a legközelebbi képregényes bejegyzésben már erről a képregényről lesz szó, amelynek világában egyetlen szuperhős van csupán, aki viszont a USA kormánya felé kötelezte magát, hogy nem használja a képességeit, mert csak ezzel a feltétellel indulhatott a New York-i polgármester választáson. Ja igen, és még valami: az egyik torony még áll.
Most viszont, főleg azért, mert egy kommentelőnek megígértem, inkább az úgymond mainstream képregényekről írnék, amilyenek pl. a Batman, az X-Men, a Superman, a Star Wars-saga, a Star Trek stb. Ezek mind nálunk is ismertek, ilyen-olyan inkarnációik nálunk is kaphatók, az egyszeri olvasó tehát jó eséllyel inkább ezekbe fut bele, mint Garth Ennis vagy Warren Ellis képregényeibe. Ami sajnálatos, de mit lehet tenni? Hát azt, hogy segítünk eligazodni ezeknek a címeknek a tengerében.
Vegyük előre egy gyerekkori nagy kedvencemet, az X-Men képregényt. Tudtommal ez az egyetlen olyan Marvel-sorozat, amely a kezdetektől megtartotta a számozását, és már az 521. epizódját is meghaladta (nem számítva rengeteg spin-off sorozatát, amelyekkel együtt több ezer epizódról beszélhetünk). Amikor a '90-es években nálunk is futott, jó 8-10 évvel le voltunk maradva az amerikai megjelenéshez képest, és bizony nagyon sok történetszál kimaradt – arról nem is beszélve, hogy minden izgalmas bája ellenére sosem volt egy különösebben jól megírt sorozat. Az elmúlt évek során rengeteget olvastam belőle angolul, de meg kell mondanom, hogy legtöbb részét amolyan "látom a képet, értem a sztorit, ugorgyjunk!"-alapon, mert közhelyes, unalmas, önismétlő a történet és a párbeszédek, a karakterépítés egyaránt. Hogy akkor miért hozom mégis szóba? Mert tavaly találkoztam egy igazi gyöngyszemmel, amire azt mondtam, hogy igen, így kellett volna már eddig is, és így kéne tovább. Sohasem voltam nagy Buffy vagy Angel rajongó (érdemeik elismerése mellett nem kötött le tini-vámpírvadászok fogócskája tinivámpírokkal), a Firefly viszont engem is magával ragadott, és amikor olvastam, hogy Joss Whedon írt 24 epizódnyi X-Men történetet, rögtön beszereztem. Az Astonishing X-Men (Vol. 3.) az és olyan, amilyen ez a sorozat lehetett volna a kezdetektől: Whedon zseniális párbeszédei é a lényeget pontosan megtaláló karakterábrázolása (amit miatt a filmsorozatait is lehetett szeretni), meg merem kockáztatni, hogy páratlan mind az X-Men, mind a legtöbb szuperhős képregény vonatkozásában. Ha valaki bármilyen okból csak bele akar pillantani a sorozatba, akkor ezt vegye elő, és semmi mást: a 24 rész önmagában is érthető, tulajdonképpen lezárt egészet alkot, és valóban remek szórakozás. A nagy kérdésre, hogy a másik képregény-zseni, Warren Ellis (Transmetropolitan, Planetary, The Authority stb.), aki átvette a sorozatot Whedontól, mit alkotott, egyelőre nem tudok válaszolni, de biztos vagyok benne, hogy nem rontotta el.
Mivel ez a bejegyzés is hosszú lesz, és jobbnak látom kettőbe törni, az ígéretemmel viszont nem szeretnék adós maradni, a következő sorozat legyen a Star Wars képregényfolyama, amely amilyen összeszedett és a lehetőségek szerint koherens, annyira fantáziátlan és üres, nagyon sokszor pedig kimondottan fájdalmas. Ez utóbbi kimondottan a korai verziókra (Marvel-sorozat) igaz, amelyekbe legfeljebb az lapozzon bele, akit olthatatlan vágy hajt a '70-es évek mindenből pénzt sajtolni vágyó hanyatló képregényipara iránt. Aki a legalábbis megbízható középszernél nem adná alább, az inkább a Dark Horse kiadó SW-képregényeihez nyúljon. Ezeket két fő szempont szerint szokás illetve lehet kategorizálni, egyrészt, hogy az SW-történelem melyik szakaszában játszódnak (Régi Köztársaság, a Birodalom korszaka, a lázadás kora, Új Köztársaság), másrészt, hogy ki a történetek szerzője. A mi szempontunkból az utóbbi a fontos, úgyhogy gyorsan adok is egy áttekintést. Kevin J. Anderson és Tom Veitch írásai a '70-es évek képregényfelfogását idézik, történetközpontú, grafikai szempontból is alsó-harmadosztály kategóriájú darabok; ha valakit érdekel a Sithek legjobb esetben is félkanonikus története, akkor olvassa el őket nyugodtan, de egy-két villanáson kívül ne várjon tőlük sokat. Hasonló a helyzet az elsősorban John Ostrander nevével fémjelzett klónok háborúja korszakkal: Ostrander a megbízható középszer, aki ügyesen szövi össze saját történetét a filmekben látott kanonikus eseményekkel, de egy-két ritka kivételtől eltekintve (pl. Anakin áttérésének részletes és a filmekkel ellentétben hitelesnek elfogadható bemutatása) éppen csak egy paraszthajszállal magasodik ki a többi tucatíró közül, akik egy-két-három epizód erejéig tettek hozzá a sorozathoz.
Hogy akkor mégis miért írtam azt korábban, hogy maga az egész sorozat meglepően nem volt rossz, sőt, néha kimondottan jónak tetszett? Egyrészt azért, mert mégiscsak Star Wars, ahol a minőség sohasem az újszerű történetben vagy a sziporkázó párbeszédekben volt megtalálható, hanem maga a hangulat szórakoztatott, és ezt főleg Ostrander azért elég ügyesen hozza; másrészt azért, mert ha az ember a történetek sorrendje szerint olvassa a képregényfolyamot, akkor valahogy pont a megfelelő pillanatokban – amikor már feladná és sarokba vágná az egészet – botlik gyöngyszemekbe. Az első és legfontosabb, egyben legjobb ezek közül John Jackson Miller 50 részes önálló történetfolyama, a Knights of the Old Republic, ami magas színvonalú, fordulatos történettel, szórakoztató és ütős párbeszédekkel, remekbe szabott karakterábrázolással megírt sorozat, ami pont ott és úgy csatlakozik a SW fő történetszálához (a Régi Köztársaság bukásához és az egyelőre a jövő sötét ködébe vesző Birodalom eljövendő felemelkedéséhez), ahol és ahogyan kell. Nagyszerű kikapcsolódás, remek szórakozás: ebből kellene filmsorozatot csinálni.
Időrendben ehhez nagyon közel esik Darko Macan Jedi vs. Sith című hatrészes minisorozata: az első oldalak alapján az ember azt hihetné, hogy egy gyerekmesét tart a kezében, de aztán szembjön vele a valóság, ahogy a sorozat gyerekhőseivel is, és az egyik legszórakoztatóbb és karakterábrázolásban legjobb sztori kerekedik belőle, amit SW-ban olvastam – azzal együtt, hogy csak az írói-grafikai megoldásai újszerűek, a történet ugyanis rettentően archetipikus. Mint általában a Star Wars... Aztán ott van a sokkal realistább stílusban megrajzolt, sötét-komor-életszagú kétrészes Jango Fett és Zam Wesell történet Ron Marz tollából. Az előbbiekkel szemben ez főleg hangulatában erős, de abban nagyon, és bizony jól esett a sok hősködő jedi után egy mélabús-romantikus történetet olvasni a két fejvadászról. Ugyancsak ígéretesen indult a SW: Dark Times sorozat Mick Harrisontól, hangulatos karakterek és remek párbeszédek, de ebből még csak az első néhány epizódot olvastam, úgyhogy egyelőre beteljesületlen ígéret. De ott van a listán a végigolvasandók között.
Végül pedig a must have, ami tényleg kihagyhatatlan: Kevin Rubio Tag and Bink sorozata, a két botcsinálta hős, akik a legjobb paródiák hagyománya botladozzák végig a SW filmek történeteit, megfordulnak mindenhol, ahol valami csak balul sülhet el, és egyáltalán – szóval igen, na ezek a sztorik aztán tényleg piszkosul jók.
(Folyt. köv. jövő héten szerdán. A fentiekhez tartozik elmaradhatatlan hálám Kornya Zsolt és Mártonffy Mandula barátaim felé, akik hozzásegítettek a SW-összeshez. Zsolt, ha nem tévedek, a te gyűjtésed még mindig nálam van. Majd ne felejtsem visszaadni.)
2 comments:
Anakin áttérése. Valóban, a filmből sajnos, feltételezem az időkeret miatt és a dinamizmus fenntartása végett, sok részlet kimaradt, ami hitelessé tette, illetve mélyen árnyalta volna Anakin döntéseit.
Aki hiányolta ezeket, annak mindenképp érdemes elolvasnia a Matthew Stover zseniális regényváltozatát.
:)
Post a Comment