Hőseposz (I.)

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a Hőseposz a legkedvesebb regényem, de csak mert számomra mindig az első lesz a legkedvesebb. Igaz, a Hőseposz jelent meg tőlem először nyomtatásban, de fiókban jó néhány megelőzte azért: előbb csak keménykötésű füzetekbe írt Star Trek-utánzatok, aztán – ironikus módon – a fantasyre áttérve immár Norton-alapú szövegszerkesztőbe gépelt M*-modulregények. Megírásuk idején, tizenegy-két, tizenöt-hat évesen boldogan mutogattam is őket mindenkinek, aztán érettebb fejjel elsuvasztottam valamennyit egy szekrény mélyére; nem mondom, hogy eljött az ideje, hogy közzétegyem őket, de most már mulatni is tudok rajtuk, nem csak fogom miattuk a fejem.

Elég korán kezdtem tehát írással foglalkozni, de persze az olvasás volt előbb: az Egri csillagokat például elsőtől nyolcadikig nyolcszor olvastam végig, és minden elmond a közhelyek helyt nem állásáról, hogy az öcséim velem ellentetétben ketten együtt sem olvasták el legalább egyszer. Nem is tudom, ha ketten együtt végigolvastak összesen annyi regényt, amennyi tőlem eddig megjelent (kettő), akkor valószínűleg már túloztam. Nem rosszból mondom persze, csak érdekességként; különbözőek vagyunk.

Mindezek után viszont talán érthető, hogy nem nagyon tétováztam, amikor továbbtanulásról volt szó, és viszonylag simán landoltam a Debreceni Egyetem magyar szakán. Szép évek voltak, sokat tanultam (mármint az életről), és még arra is volt példa, hogy az oktatók is tudtak újat mondani ahhoz képest, amit gimnázium alatt magamra szedtem. Ha több érdemes filológus lett volna a szakon, valószínűleg el is végzem – mindemellett nagyon sokkal tartozom azoknak, akikre oda lehetett, és érdemes is volt odafigyelni –; így viszont maradt a másik szakom, a politológia, amiről a Hőseposzhoz nem kell többet mondanom, az Abbitkirálynő kapcsán azonban akár még érdekes is lehet.

No de a Hőseposzról. A hazai fantasy-írók mumusa, a kiváló tollú, éles bárdú Attila – akit nem győzök eléggé dicsérni, csak hogy áttételesen minél jobban fényezzem magam – a Hőseposzról írott ismertetőjében így fogalmazott: „egy elsőkönyves írógyerektől meglepően pofás a kissé ambiciózus projekt eredménye”. Egyet kell értenem vele, bár nem abban, hogy az eredmény meglepően pofás – sajnos korántsem –, hanem abban, hogy igencsak ambiciózus projekt volt. Így utólag lehet, hogy nem is vállalkoznék rá, vagy legalábbis egészen biztos, hogy máshogy fognék bele. Mint az a fentiekből kiderülhet, állt már mögöttem néhány év írástapasztalat, meg némi intézményes képzés is arról, hogyan is néz ki egy szöveg… vagyis: akkor ezt hittem. Most már látom, hogy akkoriban tizedannyit sem tudtam, mint most, és hogy most tizedannyit sem tudok, mint amennyit szerintem kellene ahhoz, hogy Írónak gondoljam magam. Így inkább maradok csak szerző.

Ennek fényében sokszor meglep, hogy a Hőseposz a mai napig referenciapont, s hogy amikor az újabb keletű írásaimat ahhoz hasonlítják, szerintem aránytalanul sokszor jön ki győztesen. Én magam meglehetősen objektív módszerekkel – egyetemi képzés magyar szakon, ott ezeket azért megtanulja az ember; ezért hozakodtam elő vele fönnebb – meg tudom mutatni, mennyivel jobban felépítettek, letisztultabbak, fókuszáltabbak az azóta megjelent szövegeim… és ilyenkor rá kell jönnöm, hogy a Hőseposzt talán nem ilyen szempontok alapján kellene vizsgálnom.

Hogy akkor mégis milyen szempontok alapján, és hogy ez a felismerés milyen hatással lett (van) a Hőseposz most készülő párjára, a Sárkány és Unikornisra nézve, arról a következő posztban lesz szó.