Mielőtt belevágnék, előzmények itt; és akkor innentől tovább... Nos, ha már szóba került a Star Wars, akkor nyergeljünk át a másik hírhedt sci-fi franchise-ra, a Star Trekre, ami ugyancsak nagy gyerekkori kedvencem. Megjegyzem, hogy most is nagyon szeretem, bár már csak hébe-hóba tör rám, hogy megnézzek néhány részt egymás után, de hát ez már csak így van a régi nagy szerelmekkel. A legutóbbi mozifilm kapcsán viszont beszereztem néhányat a Star Trek képregények közül, egészen pontosan a Countdown című négyrészes előzménytörténetet, ami a filmben látottaknál bővebben és alaposabban magyarázta meg és kötötte össze az ún. eredeti ST-idővonalat a filmben látott alternatív valósággal. A Countdown végül is meglepetésemre egészen tűrhetőnek bizonyult, akárcsak párja, a Nero, ami a film egy kivágott történetszálát dolgozza fel. Ha valakinek tetszett a film, és szívesen belelátna kicsit a mögöttes történetbe, annak ajánlhatom ezt a két képregényt – de egyik sem említhető egy napon Alan Moore vagy Frank Miller történeteivel. A tisztes iparosmunkának nevezhető teljesítmény viszont felbiztatott annyira, hogy belenézzek még néhány képregénybe. A csalódásoktól megkímélek mindenkit – akadt egy pár –, és inkább azt írnám le, ami tetszett. Nos: John Byrne romulán-sorozata szépen kapcsolja össze az eredeti sorozat egyes epizódjainak több történetét, és kellemes, a '60-as évek képregény- és sorozatvilágát idéző alkotás, Paul D. Storrie Alien Spotlight: Andorians c. egylövetűje pedig egy kimondottan szórakoztató, hangulatos, csavaros történet - kár, hogy nem írt több ST-et... és hát; nos, igen, a sor itt véget is ér. Őszinte leszek: a Star Treket jobban szeretem, mint George Lucas eposzát, de utóbbinál nagyobb eséllyel talál jobban megírt képregényeket az ember, úgyhogy ami a Star Treket illeti, feladtam a próbálkozást (még J. Michael Straczynski írása is a felejthető kategóriába került). Ha valaki olthatatlan vágyat érez, akkor a fentiek nyomán lehet érdemes elindulnia.
Ugorjunk most egy nagyot, és nézzük meg, mi a helyzet a Batman képregények tájékán. Bruce Wayne kalandjait is mindig nagyon szerettem, és úgy tizenöt-húsz éve mély nyomot hagyott bennem, amikor Joker eredettörténetéről olvashattunk egy hatásosan rajzolt, feszesen írt, sok-sok drámát tartalmazó epizódban. Csak sokkal később tudtam meg, hogy a sztori Alan Moore tollából született, és hát ez sok mindent megmagyaráz. Szóval az első, amit ebből a sorozatból ajánlhatok, az mindenképpen a Batman: The Killing Joke – egyszerűen zseniális. Ám erre is rátromfol Frank Miller The Dark Knight Returns című opusza, ami kétségkívül a legjobb Batman-történet, amit olvastam (a folytatása egyelőre nem tűnik ennyire jónak, a Batman: Year One pedig még nem került el hozzám). Aztán ott van persze a régi klasszikus, amire gyerekkorunkból ugyancsak emlékezhetünk, a Batman: A Death in the Family, a Jason Todd-féle Robin halálával, ami sokkal inkább mainstream comic, mint az előbbiek, de mindenképpen a jobbak közül való... valamint Paul Pope egészen friss Batman: Year 100 című négyrészese, ami a Batman képregényektől eddig igen távol eső furcsán avantgárd, egyszerre futurista és narturalista ábrázolásmódot vegyíti egy nagyon realisztikus párbeszéd-dramaturgiával, amivel lenyűgöző atmoszférát teremt: nyugodtan oda lehet tenni Moore és Miller dolgai mellé.
Aztán, maradva a szuperhősöknél, az összes eddigihez képest meredek váltás, de nagyszerű kikapcsolódás Garth Ennis The Punisher Kills the Marvel Universe c. füzete. Akárcsak a SW-sagában a Tag and Bink széria, ez is egy must have, gyilkos humora és a Marvel-univerzumra vonatkoztatott pusztító önirónia messze kiemeli a legtöbb bosszútörténet közül. Ahogy a hangulata és lezárása Peter David Hulk: The End c. történetét a zöld titán sablonsztorijai közül: ha valaki csak egy Hulk történetet akar olvasni, akkor az ez legyen; őszintén tudom ajánlani, mert zseniális hangulata és ütős története van. És nagyjából ugyanezt mondhatom Neil Gaiman Marvel 1602 című nyolcrészes képregényéről, amelyben a Marvel-univerzum szinte összes szuperhősét felvonultatja, de az 1602. esztendőbe helyezve őket, ami jó öreg posztmodern módszerrel igen sajátos ízt ad a történetnek.
Nyilván lenne még és miről írni, vége-hossza sincs a különböző képregénysorozatoknak, de a magam részéről ezek azok, amelyekkel foglalkoztam, és amelyek között találtam említésre méltót (mert a Pókember vagy a Transformers sorozatokat ugyan olvastam, de kimagasló történeteket... hát, nem nagyon találtam). Legközelebb már valóban az Ex Machináról, azzal együtt Vaughan más műveiről, azután pedig külön-külön Alan Moore, Frank Miller és a többiek különböző képregényeiről, köztük olyan ritkaságokkal, mint pl. a Breathtaker vagy a The Pro.
(Folyt. köv.)
Ugorjunk most egy nagyot, és nézzük meg, mi a helyzet a Batman képregények tájékán. Bruce Wayne kalandjait is mindig nagyon szerettem, és úgy tizenöt-húsz éve mély nyomot hagyott bennem, amikor Joker eredettörténetéről olvashattunk egy hatásosan rajzolt, feszesen írt, sok-sok drámát tartalmazó epizódban. Csak sokkal később tudtam meg, hogy a sztori Alan Moore tollából született, és hát ez sok mindent megmagyaráz. Szóval az első, amit ebből a sorozatból ajánlhatok, az mindenképpen a Batman: The Killing Joke – egyszerűen zseniális. Ám erre is rátromfol Frank Miller The Dark Knight Returns című opusza, ami kétségkívül a legjobb Batman-történet, amit olvastam (a folytatása egyelőre nem tűnik ennyire jónak, a Batman: Year One pedig még nem került el hozzám). Aztán ott van persze a régi klasszikus, amire gyerekkorunkból ugyancsak emlékezhetünk, a Batman: A Death in the Family, a Jason Todd-féle Robin halálával, ami sokkal inkább mainstream comic, mint az előbbiek, de mindenképpen a jobbak közül való... valamint Paul Pope egészen friss Batman: Year 100 című négyrészese, ami a Batman képregényektől eddig igen távol eső furcsán avantgárd, egyszerre futurista és narturalista ábrázolásmódot vegyíti egy nagyon realisztikus párbeszéd-dramaturgiával, amivel lenyűgöző atmoszférát teremt: nyugodtan oda lehet tenni Moore és Miller dolgai mellé.
Aztán, maradva a szuperhősöknél, az összes eddigihez képest meredek váltás, de nagyszerű kikapcsolódás Garth Ennis The Punisher Kills the Marvel Universe c. füzete. Akárcsak a SW-sagában a Tag and Bink széria, ez is egy must have, gyilkos humora és a Marvel-univerzumra vonatkoztatott pusztító önirónia messze kiemeli a legtöbb bosszútörténet közül. Ahogy a hangulata és lezárása Peter David Hulk: The End c. történetét a zöld titán sablonsztorijai közül: ha valaki csak egy Hulk történetet akar olvasni, akkor az ez legyen; őszintén tudom ajánlani, mert zseniális hangulata és ütős története van. És nagyjából ugyanezt mondhatom Neil Gaiman Marvel 1602 című nyolcrészes képregényéről, amelyben a Marvel-univerzum szinte összes szuperhősét felvonultatja, de az 1602. esztendőbe helyezve őket, ami jó öreg posztmodern módszerrel igen sajátos ízt ad a történetnek.
Nyilván lenne még és miről írni, vége-hossza sincs a különböző képregénysorozatoknak, de a magam részéről ezek azok, amelyekkel foglalkoztam, és amelyek között találtam említésre méltót (mert a Pókember vagy a Transformers sorozatokat ugyan olvastam, de kimagasló történeteket... hát, nem nagyon találtam). Legközelebb már valóban az Ex Machináról, azzal együtt Vaughan más műveiről, azután pedig külön-külön Alan Moore, Frank Miller és a többiek különböző képregényeiről, köztük olyan ritkaságokkal, mint pl. a Breathtaker vagy a The Pro.
(Folyt. köv.)
No comments:
Post a Comment