Végéhez közeledik az általam ismert egyik legjobb amerikai szuperhős képregény, az Ex Machina (szerző: Brian K. Vaughan), és azt gondoltam, ez remek alkalom arra, hogy írjak pár sort erről a nálunk eléggé félreismert műfajról. Igaz, az utóbbi időben látszik egy kis reménysugár, a Watchmen, a Sandman és a Hellboy megjelenése (egyenként is) a legjobb dolog, ami a magyarországi képregénykiadással történhetett; az már csak az én pesszimizmusom, hogy attól tartok, e két utóbbi sorozat éppúgy nem jelenhet majd meg végig, mint a Constantine, a Prédikátor és az Y, az utolsó férfi triumvirátus, amelynek kálváriájáról és az Y új esélyéről – nem mellesleg szintén Brian K. Vaughan-képregény – itt és itt lehet olvasni.
Hanem visszakanyarodva eredeti témámhoz, hogy írhatnék pár sort a műfajról: az első fevetés óta gondolkoztam rajta, és be kellett lássam, hogy néhány sor nem elég. Az elmúlt három évben a fejem búbjáig elmerültem benne, túl sok mindenről beszélnék szívesen. Persze időm és terem (helyem a blogon) mint a tenger, szóval nehogy már ez legyen az akadály, ennek megfelelően ebben a hónapban legyen a blog témája a képregény, úgy is, mint a legrégibb nyomtatott populáris műfaj – gyökerei a 16-17. századi kivégzésekről készült, rövid szövegekkel kísért képes röplapoknál keresendők –, és úgy is, mint a jövő irodalmának záloga.
Az utóbbi egy kis magyarázatra szorul. Írtam már itt a blogon arról, hogy bár jó ideje divat a Guttenberg-galaxis végéről beszélni, ilyenkor mindenki hajlamos megfeledkezni arról, hogy a széles körben elterjedt nyomtatás mindössze 500 éves múlttal rendelkezik a vizuális-szóbeli kultúra alsó hangon is 100.000 éves múltjához képest. Nem kérdés, hogy egy regény ezer szempontból mást adhat olvasójának, mint egy film, de szélmalomharc lenne azt gondolnunk, hogy az írásbeliség eséllyel szállhat szembe az információhordozásra ugyanúgy képes vizuális-szóbeli médiával, mert a történelem nem ezt tanítja: mint minden élőlénynek, az embernek is a szeme és a füle a legfontosabb érzékszerve a kommunikációra, így a film érthetően legyőzi az írott szöveget.
A képregénynek ugyanakkor hatalmas fegyvere van: maga a kép, ami eséllyel szállhat szembe akár a mozgóképpel is. A Watchmen mutatta meg a legjobban, hogy egy comic book lehet graphic novel: tartalmában, témájában, mondanivalójában felérhet egy regény gazdagságával úgy, hogy eközben képi szempontból versenyezhet a mozgóképpel (ez volt az egyik első, de mindenképpen a leghatásosabb filmes szempontok szerint megrajzolt képregény a maga idejében). Az USA-ban és Nyugat-Európában is nagyon nagy a mozgás a képregénypiacon, az elmúlt tíz-tizenöt évben egy egészen új, Alan Moore-, Frank Miller-, Neil Gaiman-képregényeken nevelkedett, őket lassan túlhaladó alkotónemzedék jelent meg a színpadon, amely témaválasztásaiban és módszereiben is egyre jobban ötvözi a regény és a film lehetőségeit. Hosszú távon, tekintve a most felcseperedő nemzedék tanulási lehetőségeit – előbb találkoznak az internettel, mint hogy megismernék a betűket –, a képregény átveheti a regény helyét a szórakoztató irodalom területén: az internet ma az egymást kiegészítő írott és képi tartalomra épít, és a képregény nagy nyertese lehet ennek a fejlődési iránynak.
Hogy ez jó vagy rossz dolog, és hogy egyáltalán így lesz-e, az persze más kérdés, de a magam részéről nagy esélyt látok rá, értékelni pedig nem kívánom, mert a hangsúly, azt gondolom, a minőségen és a tartalmon van, nem pedig a közvetítő médiumon: mindegy, hogy írásban vagy képen vagy szóban, csak értéket kapjon az ember, a többi – szerintem – nem annyira számít. Viszont azt fontosnak éreztem, hogy a fentieket előrebocsássam akkor, amikor képregényekről beszélek.
(Folyt. köv. legközelebb.)
Hanem visszakanyarodva eredeti témámhoz, hogy írhatnék pár sort a műfajról: az első fevetés óta gondolkoztam rajta, és be kellett lássam, hogy néhány sor nem elég. Az elmúlt három évben a fejem búbjáig elmerültem benne, túl sok mindenről beszélnék szívesen. Persze időm és terem (helyem a blogon) mint a tenger, szóval nehogy már ez legyen az akadály, ennek megfelelően ebben a hónapban legyen a blog témája a képregény, úgy is, mint a legrégibb nyomtatott populáris műfaj – gyökerei a 16-17. századi kivégzésekről készült, rövid szövegekkel kísért képes röplapoknál keresendők –, és úgy is, mint a jövő irodalmának záloga.
Az utóbbi egy kis magyarázatra szorul. Írtam már itt a blogon arról, hogy bár jó ideje divat a Guttenberg-galaxis végéről beszélni, ilyenkor mindenki hajlamos megfeledkezni arról, hogy a széles körben elterjedt nyomtatás mindössze 500 éves múlttal rendelkezik a vizuális-szóbeli kultúra alsó hangon is 100.000 éves múltjához képest. Nem kérdés, hogy egy regény ezer szempontból mást adhat olvasójának, mint egy film, de szélmalomharc lenne azt gondolnunk, hogy az írásbeliség eséllyel szállhat szembe az információhordozásra ugyanúgy képes vizuális-szóbeli médiával, mert a történelem nem ezt tanítja: mint minden élőlénynek, az embernek is a szeme és a füle a legfontosabb érzékszerve a kommunikációra, így a film érthetően legyőzi az írott szöveget.
A képregénynek ugyanakkor hatalmas fegyvere van: maga a kép, ami eséllyel szállhat szembe akár a mozgóképpel is. A Watchmen mutatta meg a legjobban, hogy egy comic book lehet graphic novel: tartalmában, témájában, mondanivalójában felérhet egy regény gazdagságával úgy, hogy eközben képi szempontból versenyezhet a mozgóképpel (ez volt az egyik első, de mindenképpen a leghatásosabb filmes szempontok szerint megrajzolt képregény a maga idejében). Az USA-ban és Nyugat-Európában is nagyon nagy a mozgás a képregénypiacon, az elmúlt tíz-tizenöt évben egy egészen új, Alan Moore-, Frank Miller-, Neil Gaiman-képregényeken nevelkedett, őket lassan túlhaladó alkotónemzedék jelent meg a színpadon, amely témaválasztásaiban és módszereiben is egyre jobban ötvözi a regény és a film lehetőségeit. Hosszú távon, tekintve a most felcseperedő nemzedék tanulási lehetőségeit – előbb találkoznak az internettel, mint hogy megismernék a betűket –, a képregény átveheti a regény helyét a szórakoztató irodalom területén: az internet ma az egymást kiegészítő írott és képi tartalomra épít, és a képregény nagy nyertese lehet ennek a fejlődési iránynak.
Hogy ez jó vagy rossz dolog, és hogy egyáltalán így lesz-e, az persze más kérdés, de a magam részéről nagy esélyt látok rá, értékelni pedig nem kívánom, mert a hangsúly, azt gondolom, a minőségen és a tartalmon van, nem pedig a közvetítő médiumon: mindegy, hogy írásban vagy képen vagy szóban, csak értéket kapjon az ember, a többi – szerintem – nem annyira számít. Viszont azt fontosnak éreztem, hogy a fentieket előrebocsássam akkor, amikor képregényekről beszélek.
(Folyt. köv. legközelebb.)
No comments:
Post a Comment