Alkotói szabadság

Az alkotói szabadság az a valami, amit mindenki irigyel, mert milyen szép békés nyugodt csöndes etc. helyen lehet ugye ilyenkor az ember, egész nap pihenhet és aludhat és lábat lógathat és egyáltalán, nincs ennél jobb a világon, de aki benne van – tökig –, az eközben azzal a tudattal pihen, alszik, lógat lábat és egyáltalán, hogy neki tulajdonképpen dolgoznia kéne (alkotni), mert ez a szabadság nem tart a végtelenségig, hanem már csak hét napig, aztán hat, öt, rosszabb, mint egy bomba a 24-ben, mert ez tényleg elketyeg nulláig.

Ez kb. kellőképpen szemlélteti a lelkiállapotomat, amiről sietek kijelenteni, hogy nem is lehetne jobb egyébként, mert végre azzal foglalkozhatok, amivel szeretnék, és látom a haladást, érzem a ritmust, felvettem a tempót, látom a munka végét.

A Százháború c. előzményregényen dolgozom egyébként, itt már írtam róla – most nem ismételném el –, és mivel a szerkesztőm is rábólintott, a szemfülesek az újonnan beüzemelt stabil oldalak közt már észre is vehették, hogy kikerült belőle egy ízelítő. Egy kicsit talán olvashatóbb verzió is lesz majd belőle a Scribden, de most épp vacakol a feltöltés.

A Rőtszakáll kapcsán mindenkinek köszönöm a véleményét. Az utókor kedvéért álljon itt a vége:

Hogyan osztályoznád a Rőtszakáll c. novellát?

Untam az egészet	2 (7%)
1	0 (0%)
2	0 (0%)
3	13 (50%)
4	9 (34%)
5	2 (7%)

Részemről nagyon komolyan gondolom, hogy minden visszajelzés nagyon fontos, ezért ismét biztatnék mindenkit, hogy szöveges formában is fogalmazza meg a véleményét, mi tetszett benne, mi nem, mit miért avagy sem, és ígérem, hogy az elhangzottakat megpróbálom hasznosítani. Persze nem az a cél, hogy minden olvasói elvárásnak megfeleljek, de sok egybehangzó vélemény már segíthet kiküszöbölni a hibák nagy részét, és utána már tényleg csak "ízlés dolga" lesz a végeredmény.

Üzenet a távolból

Ellenkező értelmű bejegyzésig vidéken vagyok, a világ végén, és még pár nap biztosan eltelik a végső szentségtörésig, miszerint bekötik az internetet ide. Ennek megfelelően ezt a bejegyzést még Budapesten írom szerda éjjel, és időzítem péntekre, de lélekben már kint vagyok a körtefa alatt, a kertben. Furcsa kettősség, de tényleg. Mikor ez a bejegyzés megjelenik – ha nem rontottam el az időzítést –, még két óra lesz hátra a Rőtszakállról való szavazásból. Jelen állás szerint erős közepes-gyenge négyes az osztályzata, ami kicsit meglepett, mert ennél jobb novellának gondoltam, másfelől viszont az is igaz, hogy sem túl sok akció, sem túl sok rejtély nincs benne, még az is lehet, hogy túl kiszámítható. Idővel lesz róla önreflex, és itt vagy ott majd szívesen látnám a részletes olvasói véleményeket, hogy ki miért találta olyannak, amilyen. Köszönöm a szavazatokat, különben.

Most írhatnám, hogy idelent süt a nap, de ugye még Pesten vagyok (szerda éjjel), szóval maradjunk annyiban, hogy kölcsöninternettel megoldom majd a hétfői bejegyzést – bár azt nem ígérem, hogy reggel tízig meglesz, de valameddig biztosan –, aztán a többit meglátjuk. Ami biztos: nagyon nagy kedvem van írni, és mivel Ronnie is kiesett, a snooker vb-t sem nézem majd annyit, hogy elpazaroljam az időt odalent. Bár Carter még továbbjuthat, és neki szurkolnék.

No, hölgyek-urak, részemről a fáklyásmenet – hétfőn találkozunk.

Sziréna

A sziréna hangja (mentőé) valami piszkosul zavaró, ugyanakkor megkönnyebbüléssel hallod, amikor te hívtad egy rokonodhoz, és végre meghallod, hogy itt van. Utána fél óra tökörészés, hogy vajon mi volt a baj, annyi oka lehet, de most semmit sem látni, kit hibáztassunk, ha a hónapok óta beteg páciens épp akkor nem produkál tüneteket, amikor kivizsgálják, semmi baja, de ha legközelebb is semmi baja nem lesz, hívjuk megint a mentőt, és persze megint jó lenne az összes olyan kivizsgálás, ami már az elmúlt hónapokban sem mutatott ki semmit. Kurvajó.

Az égiek nem akarják, hogy megírjam a Sárkány és Unikornist, mert akárhányszor elindulnék, hogy akkor most három napig-egy hétig-egy hónapig nuku világ, írok, bazmeg, mindig beüt valami, így persze most is itthon csücsülök, és hamarosan indulhatok is megint helyettesítő melóra. De holnap törik-szakad megyek le vidékre, nem érdekel. Ja igen, és hiába rendeltük meg, valami adminisztrációs hiba folytán majd csak úgy másfél hét múlva tudják bekötni a netet oda le, pedig ugye szükségem lenne rá a meló miatt is, de tudjátok mit? Erre is magasról. Majd megszervezem a nethez jutást, bebuszozok a városba, ha kell, ez már nem tart vissza.

De persze biztos lesz majd valami más.

Még két nap

Hosszú és fárasztó, ugyanakkor pihentető hétvége volt, lejártuk a lábunkat Debrecenben, jókat ettünk, jókat ittunk és múltat idéztünk, és persze most meg nem akaródzik dolgozni, de szerdáig még muszáj, utána pedig úgy néz ki, hogy másfél hét alkotói szabadság. Ma érdemben már nem, szerdán viszont jelentkezem.

Végre péntek

Megint ez a gyatra idő odakint. Ha azt hinném, hogy én vagyok a világ közepe, mondhatnám, hogy jellemző: pont akkor romlik el, amikor (délután) két napra Debrecenbe megyünk páran, felidézni az egyetemi éveket. Véletlen, hogy ez egybeesik a Távoli Világok rendezvénnyel, annyira, hogy talán el sem jutok oda, bár az ismerős arcok miatt persze jó lenne; majd kiderül. Renier mesterrel is rég beszélgettünk egy alaposabbat, remélem, hogy valamelyik este együtt vacsorázhatunk. A többit meglátjuk. Két hónap túlzásba vitt gürcölés után nagyon kell a kikapcsolódás.

Könyv, ami nem ereszt

Író emberként könyvek ritkán hoznak zavarba. Mindig megtalálom azt a nézőpontot, azt a szándékot, amely felől az adott szöveg értelmezhető, amitől megértem, hogy miről szól a mű?, akart-e mondani valamit a szerző?, miért így mondta, amit? stb., és ilyenkor elégedett vagyok. Spiró György könyve, a Fogság viszont nem ilyen. Nem találok rajta fogást, nem áll össze egésszé, miközben nagyon is egységes, rendre megszegi az általam ismert elbeszélői és dramaturgiai szabályokat és módszereket, amitől a könyv (780 oldal!) igen széttartó, ám épp azért, mert ezek a szabályszegések rendszeresek, önmaguk válnak szabállyá, és ez zavaróan működik, miközben mintha mégsem.

A gójátékos kapcsán arról írtam, hogy a szerző nem győzött meg a szakmai tudásáról, arról, hogy amit hibának lehet látni a regényben, az a hatáskeltés szándékos eszköze (nem bug, feature!), Spiró viszont sokszor úgy brillírozik a Fogságban, annyira életszerűen és átélhetően ábrázolja a főhős szenvedéseit és kalandjait (főleg az ironizáló-parodisztikus részek kiválóak), olyan biztos helyen tesz pontot jelenetek végére, olyan kíméletlenül viszi végig az egyes történetszakaszokat a fordulópontokig (amelyek épp csak annyira megjósolhatóak, hogy az olvasó tartson tőlük, de mert nem mindig úgy és az történik, amire az olvasó számít, a könyv – A gójátékossal szemben – sosem válik kiszámíthatóvá) – szóval annyira látszik, hogy Spiró tud írni, hogy amikor először csak kicsit eltér, majd nagyon messzire elkanyarodik a történettől és mérföldhosszú exkurzusokat iktat a szövegbe, amikor megállítja az olvasót, hogy figyelj, tudom, hogy téged Uri története érdekel, de engem meg az, hogy ezt a szobrot miként faragták, és hogy melyik császár nagynénje kivel végzett és miként, és figyelj csak, figyelj, mert ez fontos lesz végül Uri számára is, de aztán kiderül, hogy nem fontos, kicsit se számít, hanem csak a korrajzhoz tartozik, és akkor a regény máris nem Uriról szól, hanem a korabeli világról, de mégsem, hiszen senki mást nem ismerünk meg benne, csak Urit, egyedül őt kedveljük meg, mindig Uri a nézőpontkarakter, soha senki más, hogy lehet így beszélni egy egész korszakról?, ja persze, hát úgy, hogy legtöbbször ő is csak eszköze az elbeszélőnek, aki viszont soha egy pillanatra sem látszik vagy hallatszik, nem fűz megjegyzést a történethez, az exkurzusok is személytelenek, a mesélő a háttérben marad, ugyanakkor nagyon is erős, és jelenévő mert magasról tojik arra, hogy mit akar az olvasó, a saját meséjét meséli éppen, a jelenléte, az érdeklődése annyira tolakodó, hogy az olvasónak alá kell rendelnie magát.

A zavarom oka, hogy a Fogság tulajdonképpen nem egy könyv, hanem több könyv egyben, ömlesztve, vegyítve és még meg is keverve, egyszer egy könyv Uri utazásáról majd (mintegy függelékként) életének utolsó szakaszáról (milyen rövid és más hangulatú ez a rész, nagyon!); aztán egy könyv Róma, Júdea és Alexandria világáról és népeiről; végül pedig egy könyv az írásról és az olvasásról: arról, hogy egy szerző lényegében mindent megtehet, a történelem eseményeit és a legszentebb történeteket – Jézus ábrázolására gondoljunk – bármikor át- és újraírhatja, ki nem mondva, de rájátszva arra, hogy akár így is történhetett, a valósággá tett mítoszokat összekeveri a valóságnak láttatott történelmi tényekkel, egy egész kultúra (és annak megelőző hétszáz és rákövetkező kétezer esztendeje) belesűrül a regénybe, amit egyszerre érthetünk romantikus kiáltásként, hogy élni akkor is kell, ha meghalunk, vagy egy depresszióba hajló látomásként, hogy a világ és Isten nem érdemli meg, hogy éljünk – mert Uri olykor bizony már hajlik erre is, bárha a következő gondolatig soha nem is jut, mert alkatából, neveltetéséből kifolyólag nem is juthat el –, de érthetjük az egészet a zsidó történelem olvasataként is, legtöbbször politikai, néhol hitbeli, másutt közgazdasági okfejtésekkel, és mindez nem változtat azon, hogy a könyv végtére is egy kalandregény (utaztató regény), ugyanakkor viszont családregény is (az mekkora már, amikor Uri, aki az újszülött fiában véli felismerni a saját halott apját, rádöbben, hogy valójában ő vált azzá!) és dinasztiaregény a császárokról, és persze tézisregény – hogy vallásellenes vagy valláspárti, az bizonyos szempontból könnyen, más szempontból viszont nehezen állapítható meg (hogy ki is mondjam: inkább -ellenes ez) – és világregény: mert olyan teljességre törekszik, ami csak ezzel a fogalommal írható körül.

Nem összemérni akarom vele, és nem is igazán hasonlítani hozzá, mert egyrészt magamat nem tartom alkalmasnak ennek elvégzésére, másrészt mindkét könyvet újra és alaposabban el kellene olvasnom ehhez, de a Fogságot valahol A nyomorultak mellé tudnám odatenni, azzal a megjegyzéssel, hogy utóbbinál az elbeszélő annyira és úgy uralja és vezeti a szöveget, annyira az előtérben áll nyíltan és kimondva, felvállaltan, hogy A nyomorultaknál az olvasó értelemszerűen és megnyugodva hagyja, hogy ez az elbeszélő vezesse és önhatalmúlag magyarázza el neki a világot – míg a Fogságnál ennek a jószándékú, az ember kezét megfogó elbeszélőnek nyoma sincs. Így sokkal nehezebben fogadtam el, hogy a könyv szabályai nem különféle elvonatkoztatott elbeszéléstechnikai és dramaturgiai szabályok, hanem a szerző szándékai – más szóval Spiró kénye-kedve.

Oké, de hogy akkor ez most jó vagy rossz regény? Mert a történetről nem mondtam semmit (kb. érdekes), a főszereplőről sem szóltam sokat (a regény közepére megkedveltem), a mellékszereplőkről pedig még annyit sem (annyira szorosan nézőpontkarakteres a regény, hogy akit az egyedül belülről ábrázolt Uri kedvel, azt mi is megkedveljük, akit nem kedvel, azt mi sem, ám épp e közvetettség miatt ezek csak felszínes, múló érzelmek, nem olyanok, mint amilyeneket A nyomorultak mellékszereplőivel kapcsolatban érezhetünk) – de az az igazság, hogy a regény nem ezekről szólt, vagy legalábbis számomra nem. Nekem ez arról szólt, hogy egy szöveg mindig megteremti az olvasóját, fondorlatosan csábítva (mint A nyomorultak) vagy erővel, kalapáccsal (mint a Fogság), de ha az ember hagyja, akkor betöri a szöveg, és végül elfogadja, hogy igen, így is lehet. A Fogság ilyen szempontból sokkal inkább posztmodern (itt: az olvasó és a szöveg közötti interakcióra építő) mű, mint Esterházy szövegei, mert a posztmodernség itt nem a nyelvi kifejezésmódra – és szövegek kölcsönzésére – korlátozódik, hanem kiterjed az elbeszélés egészére.

És hogy egyébként tetszett? Sokszor igen, sokszor nem. Összességében jó könyvnek gondolom, sőt, az is lehet, hogy nagyon jónak, mert minél többet gondolkozom rajta, annál izgalmasabb kérdés, hogy ez a könyv tulajdonképpen micsoda is?, de azért ezt senki ne vegye készpénznek, mert egyrészt még én is sokat fogok gondolkozni rajta, másrészt – talán mostanra kiderül – elég perverz ízlésem van regények terén (olvasott valaki jobbat a Harmonia Caelestisnél? na ugye, hogy nem).

Rohanvást

Délután érdemes visszanézni, mert lesz az ígért bejegyzést a Fogság c. megaeposzról, csak most piszkosul rohannom kell.

Hétfői hírfolyam

Dolgos, sűrű hét volt, nagy örömömre szombaton és vasárnap is dolgozhattam, jegyzőkönyvek, levelezés, kezitcsókolomapályázathozidetessékaláírni (ez különösen egy vak nénikénél volt izgalmas) és így tovább. Vasárnap délután már csak azt vártam, hogy letegyem a fejem, hazaérve beleszédültem az ágyba. Mindezt azzal a tudattal, hogy ma reggel kilenctől pörög tovább a mókuskerék. De aztán kaptam egy telefont, hogy a hivatalban (mindegy, hogy melyikben) hétfőn csak délután van félfogás (milyen hivatal ez, baszki?), szóval nem kell reggel mennem. Hű, de jó, akkor reggel végre lesz időm behozni a másik munkámban az elmaradást. Ja, és még a blogra is szakíthatok időt, mit nekem az, belefér.

Nyúlós-nyálkás idő van odakint, utálom az ilyet, hacsak nem vidéken vagyok írói magányban, mert akkor nincs is tökéletesebb, veri az eső a tetőt a veranda fölött, olyan, mint a fegyverropogás, töltök whiskyt jéggel, elindítok valami zenét és hajrá, 10-15.000 leütés születik ilyenkor egy-két óra alatt, legalább. Ehhez képest most hamarosan gyalogolhatok ki az esőbe, szutyokba, császkálhatok fel-alá.

Sóhaj.

Jövő héten, ha semmi nem jön közbe (de ugyan miért is ne jönne?), elszabadulok pár napra, mert a családi vállalkozás sűrű időszaka addigra véget ér, a másik melómnál pedig megszerveztem a helyettesítést, pár napig nem fogok hiányozni senkinek. Ennek mondjuk az az ára, hogy az érinthetetlen vadon közepén be kell vezettetnem az internetet (isteni mázli, hogy még van olyan szolgáltató, ahol hűségszerződés nélkül lehet ilyet kapni olcsón), mert a munka adminisztráció részét senkire nem tudom áttolni, ahhoz meg kell a net, de ennyi engedmény belefér (nem, mobilnet nem jó, mert amelyik szolgáltatónak kedvező csomagja lenne, annak ott pont nincs térereje).

A dolog előnye, hogy a blog így nem vonul kényszerpihenőre, amíg vidéken vagyok, szóval stay tuned! Legközelebb egy alapos Spiró György: Fogság kritikával jelentkezem.

Az iparos dicsérete (II.)

Mielőtt az előző bejegyzést folytatva a Szinergiumról írnék, hadd reagáljak röviden Marcusnak az oda írt megjegyzésére, mert egy lényegi dologra mutatott rá: hogy a kreatív alkotó emberek sokszor nem megvalósítják egymás elképzeléseit, hanem inspirációt szereznek belőle. Mint írja: "Olyan ez, mint a fodrász: elmondod vagy megmutatod neki, hogy milyen hajat akarsz, és tíz fodrász tízfajta módon fogja levágni a hajadat, és egyik sem úgy, ahogy te kérted." Van ebben igazság, csakhogy ekkor megkérhetem a fodrászt, hogy legyen szíves olyanra vágja a hajamat, amilyenre kértem, mert nem véletlenül olyanra kértem. Nem hajszobrász ő, hanem fodrász: nem fodrászversenyre készít műalkotást, hanem a megrendelésemet kell teljesítse. Ebbe persze belefér, hogy elmondja a véleményét, miszerint itt hosszabbra hagyná, ott meg vágna ahhoz képest, ahogy kértem – de legyen szíves kérdezze ezt meg, vagy úgy csinálja, hogy a végeredmény azért az legyen, amit én kértem tőle. Elvégre ő a szakértő, és én bolond lennék, ha nem hallgatnék a tanácsaira, vagy ha nem hagynám rá a megvalósítás mikéntjét; de ha rasztafrizura helyett kopaszra nyír, akkor hadd ne fizessem ki a kreativitását.

Az alkalmazott grafika az a sajátos műfaj, amikor egy rajzolónak egy bizonyos célt szolgáló rajzot kell elkészítenie. Ez lehet egy logó, egy vízjel, egy cirkalmas betűkkel tervezett felirat, nagyon sok esetben pedig egy illusztráció: egy mesekönyv képei, egy lapozgatós könyv figurái, egy könyvborítón a regény főszereplője. Mindegyiknél elvárás, hogy a grafikus belevigye a szakmai tudását és a kreativitását, mert ezek nélkül az eredmény vagy gyatra lesz, vagy unalmas, viszont az is elvárás, hogy a végeredmény például az adott regény hangulatát, szereplőit stb. tükrözze vissza. Képzeljünk el egy igencsak realista Westeros-regényt George R. R. Martintól a Hófehérke vagy a Csipkerózsika c. rajzfilmek képvilágának borítójával: mennyire adná az vissza a regény hangulatát? Nem érezné átverve magát az, aki megvette a könyvet a hétéves kislányának?

Messzire ragadott a példa, de ez nem is baj, mert a Szinergiumra térve így legalább látszik a kontraszt. Három ork figura is helyet kapott az albumban: Meszlényi Péter mindhármat megmutatta nekem korábban, hogy mit szólok hozzájuk, mert tudja, hogy az orkok a szívügyem. Megnéztem őket, aztán... hát, annyira nem örültem. Nagyon macskaszerű lényeket láttam, az egyiket ráadásul sokkal mívesebb fegyverzettel, mint amilyet én orkosnak tartok. Péter látta a zavaromat, mert a rajzok egyébként jók voltak, nem akartam leszólni őket, de mert vagyunk olyan viszonyban, hogy őszintén elmondjam a véleményemet, megbeszéltük, hogy miről mit gondolok, és legközelebb már átdolgozott rajzokat tett elém: kicsit módosított az arcokon, kicsit a mancsokon, visszavett a fegyver díszítéséből, és tessék: ez (az utolsó előtti kép) már egy ork – így már rendben vagyunk. Pedig szűk egy órán át érveltünk egymás ellen, hogy az orkok mennyire tartják fontosnak a fegyverük díszítését – szerinte nagyon, szerintem semennyire, a fegyver ugyanis nem szimbólum, avagy az erő és a hatalom jelképe náluk, hanem csupán eszköz, így a díszítésével sem sokat foglalkoznak.

Péter azonban végül megkereste és megtalálta a kompromisszumot, és egy szerintem nagyon jó kép született, amit mindketten nyugodtan mutogathatunk, hogy ilyen egy ynevi ork (a délcegebb fajtából). Az egész album ilyen módszerrel született, folyamatos egyeztetések és alakítások során, az egymásnak ellentmondó információk kiszűrése és az írókkal való egyeztetés révén, de úgy, hogy Péter közben belevitte a saját képi koncepcióját, vagy más szóval: az egészet arra fűzte fel. Ezért az album annak ellenére egységes, hogy egyrészt sok grafikus dolgozott a rajzokon, másrészt Ynev különböző tájait, népeit és korszakait villantja fel. Azt gondolom, hogy ilyen az, amikor egy grafikus érti és érzi is azt, amit csinál: amikor túllát egy-egy kép határain, és érti, hogy az végterméknek mi a szerepe. A Szinergium (illetve a tervezett számítógépes játék) ebből a szempontból nagy újdonság volt a M*-illusztrációban: nem egy-egy grafikus alkotott egy-egy képet eseti alapon, hanem egy egész csoport dolgozott a M* képi világának megalkotásán.

Péterrel és Laczával (aka. Gorgo Manufaktura) egyébként tavaly elég sok időt töltöttünk el közösen, és tudom, hogy minden munkának úgy futnak neki, mint a Szinergiumnak, azzal a művészi lelkesedéssel és szakmai alázattal, ahogyan szerintem egyedül érdemes. Nem tudom, hogy a Szinergiumnak milyen hatása lesz a M*-grafikára, és hogy nekik milyen szerepük lesz ebben, de vannak más projektjeik is (érdemes nézelődni a honlapjukon), és nekünk is volt közös projektünk, ami elsősorban az én időhiányos helyzetem miatt feneklett meg egy kicsit, de eredményei azért lettek, pl. ezen az oldalon az utolsó három kép. (Meg én is írtam egy novellát – majd meglátom, lehet, hogy közzéteszem.)

Az iparos dicsérete (I.)

Szombaton megjelent a legújabb M*K kiegészítő, a Relikviák rabjai, benne két olyan lappal, amelyekhez segítségemet kérték a készítők. Olyan regény- vagy novellahősökre volt szükségük, akik kimondottan kincsekkel, főleg kincsvadászattal foglalkoznak, én pedig nagyon örültem, hogy így viszontláthatom egy kártyán a még csak készülő Sárkány és Unikorni egyik mellékszereplőjét, Onry kapitányt, a minden hájjal megkent ereklyevadászt. A teljesség igénye nélkül álljon itt néhány sor abból a jelenetből, amikor a kapitány először feltűnik a regényben:

"Utána kezdték a kutatást, ami a Kermir-pusztáktól egészen idáig vezetett, jóslatok és álmok, egy fürkésznek nevezett tárgy, no meg egy ősi térkép alapján, amelyet Onry ki tudja, honnan ásott elő. Amennyire gemaras Batal ismerte, valószínűleg lopta valakitől.

Sürgette az idő, nem bámészkodhatott tovább. Lehajtott fejjel beóvakodott a barlang sötéten ásító torkába; lebotorkált a lépcsőszerű kiszögelléseken; elcsoszogott a kisebb-nagyobb gödrök mellett. Ide már alig jutott el némi fény, s még azt is eltakarta maga elől, de nem mert világot gyújtani, nehogy lentről észrevegyék, és fölkeltsék a kapitányt. Ha minden jól megy, az igazak álmát alussza reggelig, az ő üres derékalja pedig nem tűnik föl senkinek.
Szikra pattant a barlang túloldalán, és valami sercegve lángra kapott. Batal mester szíve egy pillanatra megállt, lábából kiszökött az erő, s elejtette a botját. Csak az isteni gondviselésnek köszönhette, hogy nem esett össze azonnal.
Az immár csak parázsló szivar fénye Onry kapitány borostás arcát világította meg egy beugróban, a szertartáskő mögött.
– Egy sárkányt is felvernél az álmából, Batal mester, pedig azok aztán hozzászoktak a dübörgéshez. – Mutatóujjával alulról fölfelé megbökte nemezkalapjának széles karimáját. – Hidd el: van tapasztalatom ebben.
Kibújt a beugróból, kinyújtóztatta tagjait, és hanyag mozdulattal leporolta a vállát. Batal mester még mindig nehezen kapott levegőt a döbbenettől.
– Te itt… te itt aludtál? – kérdezte hebegve.
– Csak hunytam egyet, amíg felértél.
– De te…
– Lehajoljak a sétapálcádért, vagy anélkül is kezdhetjük a szertartást? Mindjárt éjközép.
– Persze… – bólintott lassan ocsúdva a mester –, a szertartás… – Kábán körülnézett, de természetesen továbbra sem látott semmit. – Ha…
A kapitány meggyújtott egy fáklyát. Úgy állt ott, nemezkalapban és vastag bőrzekében, mellkasán átvetett vadásztáskájával, mint egy lezüllött Krad-lovag, aki épp egy királysírt készül kifosztani. A repedezett szertartáskő csak megerősítette ezt a képzetet."

A kártyások megkapták ezt a részletet (és még többet is), valamint részletes instrukciókat, hogy Onry kapitány milyen jellem, és hogy milyen ismert pop culture figurára alapoztam (azt hiszem, nem lesz nehéz kitalálni). Részemről addig követtem a kártyalap kidolgozását, amíg a hozzáértők meg nem határozták a képességeit, majd el nem indult a grafikai megvalósítás. Ehhez is kikérték a tanácsaimat, aztán a művész alkotni kezdett – és ez a kép született:


A célnak tulajdonképpen megfelel, a kép végül is nem lett rossz, de ez nem az az Onry kapitány, akit én a fenti jelenetben ábrázoltam – és végtelenül távol esik attól, ahogy a figura bennem él. Sietek leszögezni, hogy ez nem a grafikus hibája, és nem is a kártyásoké, sőt: mindegyiküknek köszönöm, hogy messzemenőkig figyelembe vették mind a karakter képességeire vonatkozó kéréseimet, mind pedig a grafikai iránymutatást. Mert a főbb kellékek mind-mind szerepelnek a képen: a mordály, a kalap, a zeke, a kard – a részleteket illetően rendben vagyunk (csak a borosta hiányzik). Az, hogy az összkép nem felel meg az elgondolásomnak, a munkamódszer eredménye: hogy a grafikus írásos útmutatás alapján, az írótól távol, valaki más megrendelésére dolgozik, s a két kreatív ember között nincs közvetlen kapcsolat. Ugyanakkor a kártyák elkészülésének körülményeit ismerve ez majdhogynem szükségszerű, s épp ezért tényleg nagyon köszönöm a kártyával foglalkozók minden igyekezetét: örülök, hogy segíthettem, és jó érzés lesz majd kezemben tartani a lapot (a sárkányos lappal együtt, amelynél aztán maximálisan ügyeltek minden kérésemre).

No de miért is az a cím, hogy az iparos dicsérete? Azért, mert az alkalmazott grafika nem művészet, hanem iparág, és a jó alkalmazott grafikus nem művész, hanem iparos. Ez így nagyon leegyszerűsítő kijelentés, de már többször találkoztam a problémával, hogy egy-egy szóban előadott és leírt koncepciót a grafika készítője egészen a saját ízlésére formál, művészi önmegvalósítása részének tekinti, így aztán az eredmény már nyomokban sem emlékeztet az eredeti koncepcióra, és mindenki bambán néz, hogy akkor most 1.) én nem ezt írtam / gondoltam, 2.) én nem ezt rendeltem meg, 3.) és még azt is elvárja, hogy ezért fizessek? Ez valami sajátosan magyar betegség, a pályaválasztásnál elrontott dolog, amikor az ember igen kreatívan viszonyul a választott szakmájának kritériumaihoz. Nagyon leegyszerűsítve: ha én bankigazgatóként egy letisztult formavilágú irodába egy ízléses, de igen egyszerű íróasztalt szeretnék, akkor lehetséges ugyan, hogy megtetszik a művész-asztalos által faragott stukkódíszes dombornyomásos hupilila freskóasztallapos Barbie-leányálom, de nem biztos, hogy elfogadom a megrendelt munka teljesítéseként.

A grafikához és a M*-hoz visszatérve sajnos nem egyszer találkoztam ezzel a rajzolói hozzáállással (megint nem a fenti képről beszélek, hanem elsősorban könyvborítókról), és mindig csodálkoztam, hogy akkor ezt most miért és hogyan képzeli a tisztelt alkotó egyáltalán. Ezért is örültem nagyon, amikor megjelent a Szinergium, amelynek az összeállítását (és néhány rajz esetében azok megszületését) elég közelről követhettem nyomon.

De mert most már meló, erről bővebben legközelebb.

Ez egy vicc

Tegnap az elmúlt húsz év legizgalmasabb politikai vonatkozású eseményét láthatta az, aki tévét nézett – de nem a Fidesz győzelmére vagy bármely párt eredményére gondolok, és nem is a szavazás elhúzódására, hanem arra az összesen kb. egy órára, amikor az OVB üléséről közvetítettek élőben. Az valami fenomenális volt. Mint a leggagyibb B-kategóriás politikai tévéjátékokban, ott ült az asztalnál a kormánytisztviselő, a népnek játszó politikus, a mással nem törődő szakértő stb. egy-egy mintafigurája. Láttuk, hogy a rendszer nem működik, mert 1.) nincsenek információk, 2.) amikor vannak, azok nem jutnak el a döntéshozókhoz, 3.) ha eljutnak, akkor nem pontosak, 4.) ha pontosak, akkor az értelmezésük eltérő lehet, 5.) ha egyformán is értelmezik, akkor is igaz, hogy eltérő szempontból nézve eltérő döntésekre adnak lehetőséget.

Lenyűgöző – egyben megdöbbentő – volt látni, hogy tévénézőként én már régen tudom, mert minden csatornán ezt mutogatják, hogy kb. tíz szavazókörben összesen még több ezer ember vár arra, hogy leadja a szavazatát, és hogy ez akár éjfélig vagy tovább is elhúzódhat, a döntéshozók azonban, akiket ugyanezeken a csatornákon látok, nem kapták meg ezeket az információkat, és láthatóan nem a valóságról beszélnek. Pedig folyton csörög a telefonjuk, kapják az sms-eket. Amikor Halmai Gábor alkotmányjogász közölte, hogy most kapott sms-t, mely szerint vannak olyan szavazókörök, ahol még több százan várakoznak, de azt nem tudta megmondani, hogy melyek ezek – és tanácstalanul nézegettek egymásra, hogy ezt most hogy derítsék ki... hát tényleg senkinek nem jutott eszébe bekapcsolni egy tévét?

Tegnap este nem a választási rendszer szerepelt le Magyarországon, mert 11.000 szavazókörből 10 darab csak lópikula. Tegnap este azt láthattuk, hogy bármilyen is egy adott rendszer, a működtetőin; a jogi rendszer esetében a jogértelmezőkön és a jogalkalmazókon múlik minden. Más szóval: az embereken. Nagyon szikáran, lecsupaszítva ugyanis mi történt? A választási törvény szerint a kampánycsend addig tart, amíg az utolsó szavazásra jogosult választópolgár is le nem adta a voksát. Erre már korábban is volt példa, épp csak nem több száz méter hosszú sorokban álltak a szavazók, nem figyelt fel a problémára senki, így az információ nem jutott el az OVB-hez. Most viszont eljutott, és az OVB a törvénynek megfelelően jelezte, hogy akkor bizony még tart a kampánycsend. Eddig ez elég tiszta, nem?

Pár órával később az OVB úgy döntött, hogy mivel már csak néhány száz ember lehet érintett a szavazásban, viszont már több millióan várják az eredményeket, egyetért azzal, hogy az Országos Választási Iroda indítsa el az adatszolgáltatást. Nem engedélyt ad rá (mert azt nem teheti), és nem javasolja (mert az túl erős lenne), hanem lényegében széttárja a karját, és azt mondja, hogy nézd, csinálsz, amit akarsz, mi nem segíthetünk. A látható politikai gyávaság mellett mi a furcsa ebben? Az, hogy amikor az OVB először kijelentette, hogy kampánycsend van, szintén azt hitték, hogy csak pár száz embert érint! Az OVB elnöke akkor azt nyilatkozta, hogy két-három szavazókör lehet érintett! Ehhez képest a második döntésnél már tudták, hogy legalább négy szavazókörről van szó, továbbra is több száz emberről.

Néhányan következetesen képviselték azt az álláspontot, hogy a törvény az törvény, az OVB-nek nincs joga felülbírálni: ha még szavaznak, akkor kampánycsend van, és pont. Mások láthatóan megijedtek a felelősségtől, hogy egy egész ország miattuk órákig kell várakozzon az eredményekre, és megváltoztatták a korábbi véleményüket. Mit jelent ez? Hogy a legjobb törvény is csak annyit ér, amennyire betartják és alkalmazzák. Továbbá azt, hogy a nyilvánosság ereje és a nyilvánosság nyomása nem feltétlenül jobbít a döntéseken.

Amikor tegnap az OVB másodszor szavazott arról, hogy elinduljon-e az adatszolgáltatás vagy sem, akkor nem arról szavazott, hogy néhány száz ember befolyásolása módosíthat-e a választás eredményén (egyébként igen), vagy arról, hogy ehhez képest fontosabb-e több millió ember kíváncsiságának kielégítése (egyébként nem), hanem arról szavazott, hogy be kell-e tartanunk a törvényeket, vagy sem. És az OVB tagjai az egész ország színe előtt, élő egyenes adásban úgy döntöttek, hogy nem kell őket betartanunk.

Bohóctréfa

Amikor már azt hinném, hogy a heti munka végére értem, mindig kiderül, hogy "Van máá-sik!", ennek örömére egy kis szombati pihenéssel vasárnap is dolgozni fogok. Aztán hétfőn, kedden, szerdán kb. este tízig, a többi napokon "csak" napközben, megint csak a kötetlen munkaidő átka. Azért hétfőre megpróbálok összekalapálni valami hosszabb bejegyzést – még ha nem is lesz olyan hosszú, mint az előző. Ilyen dolgos időkben az úgymond örömmelókra csak felindulásból van erőm. Viszont épp ezért megpróbálom átszervezni a dolgaimat, hogy májusban kicsit elszabadulhassak a városból, írni az SU-t, mert egyre inkább úgy néz ki, hogy nyár közepén (amikorra ezt terveztem) nem lesz rá időm. Szurkoljatok!

A gójátékos

A tegnapi egy pokolian hosszú és zsúfolt nap volt, és a mai sem ígérkezik másnak, arról nem is szólva, hogy milyen rövid lesz, pedig már hajnali három óta ébren vagyok. Na de mindegy. A sok rohanásban viszont, mivel rövid mű, és rengeteget utaztam a BKV-n, egy nap alatt kiolvastam Shan Sa A gójátékos c. könyvét. Wyquin nyomta a kezembe azzal, hogy milyen zseniális, ahogy fejezetenként felváltva egy kínai lány és a fiatal japán férfi szemszögéből bemutatja kisebb részben az 1930-as évekbeli kínai-japán háborút, a megszállt Kínát, a megszálló japánokat; nagyobb részben viszont a két főszereplőt, gondolkodásukat, reményeiket és világlátásukat. Wyquin külön kiemelte azokat a részeket, amikor eltérő szempontból olvashatjuk ugyanazokat a jeleneteket.

Elolvastam tehát a könyvet, és arra jutottam, hogy veszélyes mások ítéletére bízni magunkat, mert könnyen csalódhatunk.

Okét, tudom, hogy ez közhely, és jobbára nem is hagyom, hogy valaki másnak az értékítélete előre befolyásoljon, de a legutóbbi könyv, amit Wyquin rám tukmált (Alatriste kapitány kalandjai) a maga kategóriájában nagyon tetszett, s ezért A gójátékoshoz úgy álltam, hogy akkor ez is milyen jó könyv lesz. Ebben a várakozásomban csalódtam. Nem nagyon. Kicsit. Elmondom, miért.

Az első száz oldalt határozottan untam. Nagyon rövidek a fejezetek, mindegyikben szinte egy-egy állóképet kapunk, amelyek együtt mozaikszerűen rajzolják ki a két szereplő személyiségét, családi-történeti hátterét. Ez lehetett volna nagyon jó is, mert a kínai lány alakja és története érdekesen indult, csakhogy a japán fiú karaktere sajnos nem lett több a háborút és a szamurájbecsületet dicsőítő ifjonc archetípusánál (bár legalább az a nyugati toposz végig kimarad, hogy megkeseredik a háborútól), és ez sokat levont ennek az első résznek az értékéből.

Ismervén Wyquin véleményét, egy idő után már csak azt vártam, hogy a két szereplő találkozzon, remélve, hogy érdemi javulás következik. Szerencsére így lett, a két világnézetből, az egymás nem-megismeréséből fakadó félreértések színesítették a történetet, akadt egy-két emlékezetes momentum. Csakhogy azért ez egy elég elcsépelt módja a történetmesélésnek, és önmagában még nem avat érdemes művé egy szöveget. A korábbi kettősség sajnos továbbra is fennáll: a kínai lányka története önmagában is érdekes lenne, míg a japán katona továbbra is csak egy sablonhős. Igaz ugyan, hogy sokkal inkább szerelembe eső férfiként jelenik meg ebben a részben, mint katonaként, és igen, a háború egy-két részlete (pl. a foglyok kínzása) elborzasztja, de alapvető törést, igazi konfliktust nem ábrázol az író, hanem csak jelzésszerűen utal rá, hogy itt van egy út, amit követhetne. Ha témává tenné azt, hogy a férfi a neveltetése, a kultúrája stb. miatt nem teszi ezt, hogy mennyire őrlődik, akkor ez izgalmas lehetne, de így az egész megmarad a jelzések szintjén.

A vicces – és tanulságos – az, hogy tulajdonképpen akár működhetne is ez a 'finoman jelezgetünk' módszer, ha nem állnának ott a férfi jelenetei mellett a lány jelenetei, amikor is elég mély jellem- és karakterábrázolást kapunk. Így nehéz eldönteni, hogy az eltérő ábrázolásmód írói szándék, vagy írói hiba (amely abból fakad, hogy a szerző nő, így nehezebben ír férfi szereplőről). De még ezt a problémát is el lehetett volna kerülni, ha az író a lányt merengő-elmélkedő-önvizsgáló, a férfit viszont teszem-amit-teszek-és-nem-érdekel-miért típusnak ábrázolja. De nem így tette, utóbbi is merengő-elmélkedő-önvizsgáló, csak nincs olyan mélységében kifejtve, mint a kínai lány.

Magyarra fordítva igazából ez a következetlenség zavart, és az, hogy nem tudtam eldönteni, mennyire szándékos mindez az író részéről. Sajnos semmi olyat nem mutatott, amit korábban ne láttam volna (mástól, más könyvekben), így nem győzött meg arról, hogy a fent írtakat ne hibának, hanem egyfajta mélyebb olvasásra való ösztökélésnek érezzem. Mire gondolok? Egy szöveg elsősorban szöveg, azaz nyelvi alkotás. Képeket és történeteket mondunk el, de azt nyelvi eszközökkel tesszük, és csakis nyelvi eszközökkel hívhatjuk fel a figyelmet előadásunk (elbeszélésünk) részleteire. Egy szokatlanul megformált mondat, egy meghökkentő szófordulat, egy váratlan szójáték, egy merész stiláris váltás mind-mind olyan eszközök, amelyek gondolkodásra késztetik az olvasót, sőt, az esetek többségében elgondolkodtatás nélkül, tudat alatt jelzik, hogy az adott részlet fontosabb vagy egyszerűen csak más, mint a megelőzők vagy a soron következők. Sajnos A gójátékosból hiányzik mindennemű nyelvi lelemény. A jellegzetesen keleti(nek tűnő) képek megidézésén és egy-egy szófordulaton kívül unalmas, egysíkú szöveg: az alkalmazott képek és szófordulatok miatt ugyan sokszor költőinek tűnik, ám ilyenkor is a költői módon megfaragott próza minden hibájával (hiányzik az egységesség, hiányoznak az átmenetek, nincs dramaturgiai, hanem csak hangulatfestő szerepe van ezeknek a részeknek stb.), mindez Kosztolányi vagy Krúdy zsenialitása nélkül. Nem kérdés, hogy van egy saját stílusa, ám ez a stílus semmit nem tesz hozzá a történethez, a karakterekhez, az elbeszélés szempontjából soha semmilyen többletjelentése nincs – és ez szomorú.

Végül pedig, csak hogy ha már belekezdtem, akkor a dolog teljes legyen, ott a regény vége, ami sajnos kiszámítható. Egészen az utolsó jelenetig úgy tűnik, hogy egy realista regényt olvasunk, a szerző azonban a végén nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy a hatalmas Peking közelében (tízmillió lakos, helló!), a háború közepén, a véletlent segítségül hívva újra összehozza az egymástól elszakadt szereplőket, tragikus-romantikus módon zárva le a történetet. Ha nem hölgy lenne a szerző, azt mondanám, hogy tipikus öntökönlövés, így csak... nos, maradjunk annyiban, hogy hiba. Sajnos már jó néhány fejezettel előre féltem, hogy így zárja le, ezért írtam, hogy kiszámítható. Az író talán a tragikus szerelemmesék vagy az epikus történetek hőseinek sorsszerű végzetét akarta megidézni ezzel, csakhogy ehhez hiányzott az epikus hős, mert a japán katona (a szürke karakterábrázolás folytán) nem nőtt fel ehhez a szerephez.

Mindettől függetlenül köszönöm a kölcsönadott könyvet Wyquinnek, és ez a bejegyzés nem arról szólt, hogy kritizálnám az ízlését. A deus ex machina szerintem ugyanúgy zavarta őt a végén, mint engem, a nyelvi megformáltságra én sokkal érzékenyebb vagyok, mint ő, aki pedig sokkal jobban tudja értékelni egy kevésbé jól sikerült műben is az ügyes villantásokat, mint én, aki inkább az egészre figyelek. Mást várunk el egy-egy történettől, szituációtól, karaktertől, mert különbözőek vagyunk. És a tanulság az, hogy ez a jó az egészben, mert így még sokat fogunk beszélgetni erről a könyvről.

Amikor nem a nyúl viszi

Nagyon sok szempontból a formalizmus híve vagyok, ugyanakkor nem állhatom a formális társasági eseményeket, így az ünnepeket sem. Ennek fényében kívánok mindenkinek kellemes ünnepeket: Lőj a nyuszira!

Kommentválasz

Aleksander azt kérdezi, hogy mikor 'élek', mert amit a néhány korábbi bejegyzésben vázoltam, az "elég kemény". Nos, félteni azért nem kell. A gimnázium utolsó évében, de még inkább az egyetemen szoktam meg, hogy néha levegőt venni sincs időm (pl. amikor három szakot vittem egyszerre), és van, amikor előre is kipihenem magam (pl. amikor az aktuális egy szakomra is csak alibiből jártam). Ez azóta sem változott, és így érzem jól magam, mert egyszerre csak egyféle dologra tudok koncentrálni, ám akkor arra nagyon. Ha három szakom van, akkor tanulok, mint a güzü, más nem is érdekel; ha viszont pihenek, akkor tényleg pihenek, lustulok, 'élek', úgyhogy volt olyan nyár (sőt, év), amikor buli és fesztivál buliba meg fesztiválba ért.

Most ugyanez van a munkával. Az elmúlt egy hónapban nagyon összetorlódott minden, de ezt élvezem, amikor megfeszülök, hogy mindenhol helyt álljak, amikor nagy a nyomás és sok a kihívás, és zsonglőrködnöm kell, hogy minden labda a levegőben maradjon. Épp ezért nem tudok pihenni ilyenkor (még hétvégén sem), mert mindig a meló jár a fejemben (meg amúgy is kötetlen idejű munkák, valamelyik mindig átcsúszik hétvégére). Percnyi pihenésekre van csak időm, metrón vagy a villamoson olvasni az aktuális könyvet, de haverokat kb. egy hónapja nem is láttam – Van Dien kollégával is csak futtában találkozom reggel és este, hiába vendégeskedik a héten nálunk. Talán ha két órát beszélgettünk összesen a négy nap alatt.

Hosszú távon ez nyilván tarthatatlan, de most is nagyjából látom, hogy ez a szakasz meddig tart. Tavaly kb. fél évem ment el így, idén februárban kezdődött, és április végéig húzós – mert a két munkám összefolyik –, de májusban már nyugisabb lesz. Viszont már az is látszik, hogy a nyaram nem úgy alakul, mint terveztem, aminek lehet, hogy megint az SU látja a kárát. De ne legyen igazam. Attól függ, hogy a családi vállalkozásban hogy sikerül újraosztanunk a szerepeket, illetve az idei évre tervezett, általunk megrendelt és felügyelt korszerűsítési munkálatok ütemezésétől. Mert ezeknek a koordinálását most jól rám osztották, és persze őszig kell levezényelni őket (miként az SU-t is nyáron akartam érdemben folytatni).

Ez a hét mindenesetre úgy alakult, ahogy vártam, különösen a szerdai tárgyalás, amit nagyon vicces volt végighallgatni (a felperes helyében én már rég kirúgtam volna az ügyvédet), és persze májusban újabb forduló. Most pedig telefonon csüngés, aztán egy kis rohangálás, aztán Van Dien kolléga, akinek érdemes újra olvasni a blogját, talán benéz hozzám az irodába – hogy végre érdemben beszélgessünk, ha épp nincs ügyfél (mégiscsak nagypéntek van, ne legyen!) –, végül pedig remélem, hogy a nálam pihenő szövegekkel is tudok foglalkozni még ma.

Vendégbejegyzés a'la Eric van Dien

Nos, miután kb. fél óráig szemeztem a monitorral, úgy döntöttem, hogy engedek Mr. Sherwood kedves kérésének, és megkísérlem színesíteni a blogját szerény hozzászólásommal. Mivel a sajátomhoz nem nagyon szóltam hozzá kb. fél éve (vagy még régebben, nem tudom) úgy gondoltam, hogy teszek egy próbát, hátha ismételten rákapok az ízére. Tekintve, hogy alaphelyzetben fecserészős típus vagyok, ez nem jelent problémát; viszont ha valamilyen tevékenység, legyen az akár beszéd vagy írás, csak felszínesen is kötöttséggé, idézőjeles kötelességgé válik, azonnal megmakacsolom magam. Mivel a blog kötött formájú fecserészés, ez rendszerint problémát okoz. Ilyenkor egyébként csak elkezdenem nehéz; utána már a saját sziporkázó egyéniségem (ha-ha-ha, röhög egy hang valahol hátul) veszi át a vezetést és eltűnik a kötöttség érzése. (Azt hiszem, most kezdem átlépni ezt a határt, és egy jó hosszú bejegyzést fogok közzétenni, hip-hip-hurrá!) Hasonlóan állok az írással is; szabad szellemű ember lévén nagyon nehezen fogadom a határidőket és a kötött munkarendet, bár ha nagyon akarom, át tudom lépni ezeket a határokat. (Hivatalos munkám során sajnos rengeteg határidővel dolgoztam, mondjuk nem semmi munkámba került megtartani őket.) Esetleg igyekszem meglehetősen tág teret engedni magamnak (már amennyire lehet persze) és a lehető legkésőbbi határidőt megszabni. Ez általában beválik.

A készülő regényemmel kapcsolatban merült fel bennem ismét egy unos-untalan visszatérő kérdés: milyen a jó főszereplő? Emlékezetes, persze, de ez eléggé tág fogalomkör. Szűkítsük kicsit. Természetesen tudjon azonosulni vele az olvasó. Ami nagyon fontos: fejlődjön. Alakuljon. Mégis, valami még hiányzik. Mi is? Mi kell még ahhoz, hogy igazán életképes és emlékezetes karaktert alkossunk? Mi magunk, a saját személyiségünk. Minden fontosabb szereplő tartalmaz egy szikrát (vagy akár többet is) az írójából. Ha az író nem dolgozza bele a saját karakterét a főszereplőjébe vagy valamelyik főbb mellékszereplőbe, akkor az halovány lesz és kifakul az olvasó emlékezetéből. Örök igazság, hogy ha meg akarsz ismerni egy írót, akkor olvasd el figyelmesen a műveit. Ezért szeretünk mi írók írni: minden írás egyfajta gondolatközlés, egyirányú párbeszéd, és egyben okító előadás. Szeretjük érezni, hogy fontosak vagyunk, és hogy teszünk valamit azokért, akik bennünket olvasnak... természetesen ha ők is úgy akarják. Mint amikor a virág szétszórja magvait a világban. Nem tudni, melyik hol szökken szárba, de néhány közülük egészen biztosan termékeny talajra talál.

Mi pedig bőven megelégszünk ezzel a tudattal.

Eric van Dien

Duplaszaltó

Mint mondtam, ma két helyen kell lennem egyszerre, szóval kezdődik a kísérlet – majd beszámolok az eredményről. Addig is rohanvást megpróbálom rábeszélni Van Dien kollégát, hogy ha már úgyis itt csövezik nálam ismét (most ébredezik), írjon ide egy vendégbejegyzést.

Futtában

Helyzetjelentés következik, mert másra ezúttal sincs időm. Meló előtt még almot kell vennem a macskáknak, aztán első utam az önkormányzathoz vezet, onnan a részönkormányzathoz, onnan az irodába. Szép kis listát kaptam, hogy ma mit kell elvégezni, olyan hosszú, hogy megjelenhetne regényként. Délután ügyvédhez megyek – az is meglesz vagy két óra, ami most marhára nem hiányzik –, aztán még kapkodva kihordani az értesítőket, végül az esti kötelező. Saccra nyolc körül végzek, ha elhúzódik, akkor kilenc vagy tíz (el szokott húzódni). Ja igen, és ez csak az egyik melóm.

Szerdán lesz igazán szép, amikor tényleg két helyen kell majd lennem egyszerre. Egyelőre nem tudom, hogy oldom meg, jó lenne előre dolgozni az egyikre, de az jegyzőkönyvírást jelent, és a holnapi gyűlés jegyzőkönyvét mégsem írhatom meg ma (na jó, legalábbis nem az egészet) – még akkor sem, ha lenne rá időm (holnap sem lesz). Felrobbanni pedig akkor fogok, ha a szerdai tárgyalást (említettem már, hogy bíróságra járok? ebben az országban a fogyasztók azért vannak, hogy a közüzemi szolgáltatók uralkodjanak fölöttük, a bíróságok meg legszívesebben szarnak az egészre) tíz perc után befejezik, és mehetünk újabb másfél hónap múlva.

Csütörtökön és pénteken lesz egy kis nyugi, ráadásul egyedül ülök majd az irodában, és hacsak nem lesz vészhelyzet, akkor pénteken valószínűleg már tudok majd foglalkozni egy kicsit a Sárkány és Unikornissal. Vagy a Százháborúval. Attól függ, melyikhez lesz kedvem: most inkább az utóbbi jár a fejemben. Ugyanakkor két író barátomnak is nálam vannak a szövegei, az egyik véleményezésre, a másik szerkesztésre, és azokkal is foglalkozni kell majd (szombaton már elkezdtem) – próbálom úgy intézni, hogy mindenre jusson majd idő.

Minden nap

Ígéretemhez híven, miszerint adott napokon 10 óráig mindig lesz bejegyzés, most is lesz, újdonságként az, hogy tegnap késő estig meló, ma már hajnal óta meló, úgyhogy majd hétfőn találkozunk!

Zarándoklat

Ez a novellám az A hit városa – Történetek Új-Pyarronból c. antológiában jelent meg. Az antológia nagyon sokáig készült, főleg a háttéranyagok: a Szürkecsuklyások hatalmas anyagot szállítottak, amiből dolgozhattunk, s persze nekünk szerzőknek is voltak ötleteink és észrevételeink. Ennek ellenére sokáig nem tudtam, hogy én mit írok majd, ha egyáltalán. Két-három történetvázlatom is volt, amelyeket meg akartam írni, kettőbe bele is kezdtem, de úgy tűnt, hogy nem érzem Pyarront, nem tudom, milyen lehet ott élni, mit lehet ott tapasztalni, mi történhet ott egyáltalán, s ezért nagyon sokáig küszködtem. Aztán amikor Domoly az egyik kötettalálkozón átnyújtotta az Új-Pyarron térképet, különféle olvasmányélmények hatására is egyszer csak megképzett előttem a néma próféta alakja és az ő zarándoklata, s beugrott az Égi Szentéllyel kapcsolatos régi téma, hogy visszatért-e már, vagy majd visszatér (a Karneválban már volt szó erről) – és már meg is volt az ötlet.

A Zarándoklat nyúlfarknyi kis szöveg – lévén valóban novella, és nem elbeszélés vagy kisregény –, és nem sok minden történik benne, amit sérelmeztek is az olvasók. Csakhogy minden írás megalkotja a maga szabályrendszerét, amelyen belül értelmezni kell. Tolkien például a jó és a gonosz harcának példabeszédeként írta meg A Gyűrűk Urát, míg Martin sokkal realistábban összetett, morálisan nehezen megítélhető karakterekkel dolgozik. Ettől kezdve hiba számon kérni előbbin a szereplők összetettségét, utóbbin pedig a morális tanítást – amellett, hogy személyes véleményünk azért lehet, mint hogy pl. nekem A tűz és jég dala ciklus sokkal jobban bejön, mint A Gyűrűk Ura.

Ezt előrebocsájtva, a Zarándoklat nem történet-, hanem hangulatnovella: egy érzést próbáltam közvetíteni, egy képet, ami bennem Új-Pyarronról megszületett, hogy milyen lehet a város és milyen az a vallásos érzület, amely áthatja. A novellában elmesélt történések mind ezt a célt szolgálják, a szövegnek nem cselekmény-, hanem hangulatdramaturgiája van, ami az elszigetelt, személyes megtérésektől egy egész közösségnek a hitéhez való visszatéréséhez, abbéli megerősödéséhez vezet.

Legalábbis ez volt a szándék. Az egy másik kérdés, hogy ez mennyire sikerült, illetve hogy a végleges novella végül is miként értelmezhető. Újraolvasva azt gondolom, hogy az utolsó jelenet egy fokkal homályosabb a kelleténél, így nem megy át egyértelműen az üzenet, egyébként viszont szeretem ezt az írásomat, mert egységes, koherens, a fókusza pedig nagyon szűk és végig rendben van. Kritikájában Attilának igaza van, hogy a kötetben végül jobb lett volna nyitónovellaként: hát igen. A szerkesztő (Hanna) oda is tette eredetileg, ám akkor szóltunk neki, hogy az Ellenségem ellensége c. novellában még nincs Gömbszentély, tehát az időrendben előbb jön, és Hanna megcserélte a sorrendet. Egyikünk sem gondolt rá, hogy a Gömbszentély hiányának semmilyen dramaturgiai szerepe nincs Malcolm J. Hunt elbeszélésében, és egyszerűbb lenne beleírni, meghagyva az eredeti sorrendet. Ezek klasszikus hibák, tényleg kivédhetetlenek, amikor sok ember sem látja a fától az erdőt.

Lezárásként: bármi volt is a szándékom, az szikár tény, hogy ha valaki nem ismeri a pyarroni vallást, vagy ha nem képzeli bele magát a szöveg által megidézett vallásos érzületbe, akkor a novella nem fogja megérinteni. Előbbin lehetett volna segíteni (sok-sok magyarázással), ami azonban a hangulat ellen dolgozott volna, legalábbis akkor ezt így láttam), utóbbin pedig ügyködtem a szöveg hangulatiságának erősítésével – ettől kezdve csak az a dolgom, hogy megkérdezzem, hogyan sikerült?

Hajnal

Már meló. Hétvégén adódott egy nap pihenés, egyébként mindenféle elfoglaltság, előtte héten meló és ezt sokáig ragozhatnám, a dolognak egy eredője van: ma erről szól ez a nyúlfarknyi bejegyzés. Tegnap támadt egy ötletem, egész pofás kis novellát lehetne írni belőle – a napokban majd csípek rá egy kis időt –, a Sárkány és Unikornissal pedig haladtam a minap (csütörtökön), bizonyos szempontból többet, más szempontból kevesebbet a vártnál (át- és egyben újraírtam egy jelenetet, beékelve a látomásjelenetbe; jobb lett). Legutóbb Llosánál olvastam, hogy a regény tökéletlen műfaj, azért is, mert hízásra hajlamos, azazhogy túlterjeszkedésre, egy egész mindenséget magában foglalásra, és ez a helyzet a Sárkány és Unikornissal is, valahogy mindig úgy alakul, hogy a szereplők egyre többet és többet akarnak elmondani önmagukról, egyre egyénibbé akarnak válni – aminek dramaturgiai oka van, ugyanis szűk helyen és időben viszonylag sok szereplővel találkozunk, és óhatatlanul egyéníteni kell őket, hogy az olvasó képben legyen. Főleg, hogy nézőpontkarakteres narrációval dolgozom.

Hoppá, ügyfél. Mára ennyit.

All About Oscar

Hangzatos cím, de megnyugtatok mindenkit, hogy nem bennfentes információk jönnek az Oszkár nevű kutyánkról – mert macskáink vannak –, vagy Stallone azonos című filmjéről, de még csak nem is az Academy Awardsról. Bár utóbbihoz azért van köze ennek a bejegyzésnek, méghozzá: miért is nézem (immár évek óta, rendszeresen) az Oscar gálát? Ráadásul tényleg kíváncsian, nagy érdeklődéssel, közben egy kis izgalommal, annyira, hogy még végig is csiripelem (tweet) közben, esélyeket latolgatok, hogy akkor vajon ő, mert már elég idős hozzá, hogy végre meg is kapja, vagy inkább ő, mert tényleg megérdemelné, vagy inkább ő, mert feltörekvő szépség? Szóval hogy is van ez a dolog? És miért fontos mindez egy írói blogon?

Nos, valamikor korábban már írtam, hogy döntő többségünk nagyságrendekkel több filmet lát életében, mint ahány könyvet olvas. Ez önmagában se nem jó, se nem rossz, hanem egy nyilvánvaló tény; s ha belegondolunk, hogy Gutenberg előtt az emberi kultúra elsősorban audiovizuális (!) eszközökkel terjedt és hagyományozódott (szájhagyomány és ábrázoló művészetek), akkor ez tulajdonképpen nem is újdonság. Csak az elmúlt mintegy ötszáz évben vált divattá, hogy könyvekből ismerjük meg a világot – a film megszületése ilyesformán csak a régi viszonyokat állította helyre.

Oké, de miért is érdekel az Oscar-díj? Az Oscar, amellett, hogy egy elismerés, iránytű is, pontosan olyan, mint egy márka: megragadja és ráirányítja az ember figyelmét egy adott filmre, színészre stb. Lehet vitatni, hogy jó vagy rossz az odaítélés módszere, és lehet kritizálni az elismert filmeket (a színészeket azért kevésbé, mert többnyire megérdemlik), viszont minden filmművész Oscart akar, ezért az Oscar kánonformáló szereppel bír. Amely filmek megkapják, azok hivatkozási alappá válnak, viszonyításként hasonló jövőbeni filmeknek, kiemelten foglalkozik velük a média és a közönség is. A kánon pedig formálja a közízlést (és vice versa): a díjazott filmekhez hasonló művek előtérbe kerülnek – régiek és újak egyaránt –, készül húsz-harminc utánzat, egyik-másik talán még jobb is lesz – de nem kap díjat, mert csak DVD-n jön ki –, forog az álomgyár gépezete tovább.

Az, hogy melyik film kapja az Oscart, engem ezért érdekel: a díj közízlés- és kultúraformáló szerepe miatt. Az egyetemen irodalomelméletből is a kánon (meg a befogadás) kérdése érdekelt legjobban, az, hogy milyen módon lesz egy – bármilyen – alkotásból meghatározó mű; milyen belső okok (saját értékek) és külső (társadalmi, kultúrpolitikai stb.) okok alapján. Számomra – íróként is – izgalmas látni a kultúrának ezt a mondhatni napról napra történő alakulását, és persze az ellentétet, ami sokszor a közízlés és a szakmai elismerések között feszül. Izgalmas azon totózni, hogy kinek miért lehet igaza.

Ami a személyes bevonódást illeti, hogy sokszor szurkolok egyes filmeknek vagy színészeknek, az részemről tényleg szurkolói magatartás. Az Oscar mégiscsak verseny, és izgalmasabb, ha van egy személyes favoritom. Eddig 2007 volt a kedvenc évem, amikor olyan tényleg jó filmek szálltak harcba, mint a Babel, a The Queen, a Letters from Iwo Jima – és persze az kapta, amelyik a legkevésbé érdemelte (szerintem), a The Departed. Ami a színészeket vagy a rendezőket illeti, nagyjából ugyanez a helyzet. Tanultam filmművészetet is, tudatos filmnézőnek tartom magam, aki különbséget tud tenni jó és rossz színészi játék, jó és rossz rendezés között. Nyilván nem szakmai szinten, de annyira vagyok beképzelt, hogy azt gondoljam, a magam számára legalábbis el tudom dönteni, hogy melyik érdemelte. S akkor már az is izgalmas, hogy az Akadémia ítélete mennyire esik egybe az enyémmel.

Az pedig már más kérdés, hogy mindez valójában mennyire fontos. De az ember rengeteg olyan dolgot tesz és csinál, ami valójában hülyeség, és lehet, hogy az Oscart figyelni is az – de közben legalább jól szórakozom.

Márciusi helyzet

Melós. A március melós, elég kevés időm van nagyjából mindenre. Ez a helyzetjelentés ide kívánkozik, hiszen mégis csak arról szól(t eredetileg) ez a blog, hogy(an) készül a Sárkány és Unikornis. Nos, most éppen megint nem készül, mert nincs annyi időm, hogy foglalkozni tudjak vele. Ahhoz ugyanis kell legalább négy-öt szabad, nyugodt, csendes óra, amikor visszaolvasom, hogy mit is akartam és mit írtam meg legutóbb, aztán folytatom, de legjobb esetben egy-két szabad órám van, s olyankor írás helyett olyan hétköznapi dolgokat művelek, mint például a fürdés vagy a bevásárlás. Az élet apró dolgai, igen.

Mondjuk arról is szól ez a mai bejegyzés, hogy valamikor a következő 36 órában törik-szakad, leülök regény írni, s remélhetőleg folytathatom a látomásjelenetet, de ez ugye csak szándék... Murphynek ugyanis megint igaza lett, és most már nem egy, hanem két helyen dolgozom egyszerre. Ez a második hirtelen és kényszerből jött, be kell segítenem a családi vállalkozásba, amire korábban is volt példa, de mindig csak eseti jelleggel, most viszont úgy tűnik, sokkal előbb kell sokkal több szerepet vállalnom benne, mint gondoltam. A részletek mellőzésével: egész embernyi meló a legzűrösebb – mert legsűrűbb – tavaszi időszakban, amely nem tiszteli a nyolcórás munkarendet és sosem hallott a hétvégéről. És mi a legszebb? Hogy ilyen szempontból pont ugyanolyan, mint a másik meló, amit februárban kezdtem.

A helyzet iróniája: az egyiknél az asztal egyik, a másiknál az asztal másik oldalán ülök, és igen, ugyanarról az asztalról van szó. Úgyhogy amikor a minap befutott egy hívás anyámnak egy kollégámtól, és anyám átadta nekem a telefont, hogy ebben én vagyok az illetékes, a kolléga nem igazán értette a dolgot, hogy mit keresek ott, ahol, és miként lettem hirtelen én az ügyfél, és egyáltalán. Igen, néha ez egy kicsit skizó. Viszont rengeteg előnye van, hogy mindkét oldalt ismerem.

Persze a két meló egymás rovására megy, és mivel az egyik családi, nem kérdés, hogy a másiknál próbálok időt és energiát csípni. Még nem lett belőle baj, de ha ez így megy tovább, akkor kell találnom valami megoldást, hogy egyszerre lehessek ott három (!) helyen (ötleteket szívesen fogadok). Addig maradnak a kapkodó telefonok, azonnalra várt e-mailek, az ide-oda rohangálás, az idegfeszültség, az esti magam elé bambulás és holtfáradtan ágyba fordulás, hol este nyolckor, hol hajnali kettőkor, attól függően, meddig tartott a napi program.

Viszont: ez az a meló, amit szeretek csinálni.

Ünnep

Boldog, méltó, dicső, békés etc. március idusát mindenkinek, aki még tartja Caesar halálának évfordulóját! Nem vagyok az ünnepek ellensége, sőt, kimondottan nincs különösebb bajom azokkal, amelyek nem ajándékozásról szólnak, így hát szerintem ezzel is minden rendben van. Pihenjünk. Én például kikapcsolódásként szervezeti és működési szabályzatot fogok írni. Hell yeah!

És még egyszer a játtékkönyvekről (III.)

(A téma előző részei itt és itt.)

III. A stílus jelentősége

Egyfelől tehát a megfelelő szituációkat kell megteremtenünk ahhoz, hogy az olvasó (játékos) dramaturgiailag izgalmas pontokon hozhasson döntéseket, másfelől pedig olyan kérdéseket és problémákat kell fölvetnünk, amelyek nem csupán az olvasó (játékos) logikai képességeit, hanem az egész személyiségét, az érzelmi világát is bevonják az olvasás (játék) folyamatába. Az „a főhős te vagy!” szlogen csak így válhat ígéretből valósággá.

Emellett azonban, éppúgy, mint bármely más mű esetében, megkerülhetetlen a stílus kérdése.

A megfelelő cél érdekében a megfelelő stílust kell alkalmaznunk.

Jelen esetben azt, amely egyfelől gördülékeny kommunikációt tesz lehetővé az olvasó (játékos) felé, tehát lehetőség szerint a lehető legkevesebb stiláris blikkfanggal operál, másfelől viszont újra meg újra meg kell ragadnunk és fel kell ébresztenünk az olvasó (játékos) figyelmét, aki az egy kaptafára készülő „lapozz a valahová!”, „ez a kocsmáros” és „a zsák tartalma” szövegek hatására előbb-utóbb óhatatlanul elfárad.

A figyelem megragadásának egyik eszköze a tragikum, a másik a humor. A tragikum a drámai hatáskeltés eszköze, a humor sokkal inkább stiláris fogás. (Ami persze nem azt jelenti, hogy bármelyik csak egyik vagy másik lehetne, hanem csak azt, hogy itt és most mi így tekintünk rájuk.)

Ennek megfelelően a tragikumot tartogassuk a drámai helyzetekre; azokra a pillanatokra, amikor az olvasónak (játékosnak) döntést kell hoznia – és ilyenkor ne stiláris megoldásokkal, hanem dramaturgiai megoldásokkal tudatosítsuk a helyzet drámaiságát.

Minden más szituációban a humor megengedett, sőt: kívánatos. A humor üdítő. A humor felráz, felébreszt, átlendít, a humor élhetővé teszi a száraz szituációkat, a humor az, ami miatt Dr. House-t minden ocsmánysága ellenére kedveljük. A humort használni kell. Az a szórakoztató mű, amely nélkülözi a humort, nem szórakoztat, és nem is találunk olyan értékes művet, amelyben ne lenne humor. Még A nyomorultak is tele van humorral.

Vigasság nélkül nincs tragédia.

Legyenek humoros mellékszereplők, legyenek megkapó figurák, akiket megszeretünk, akikért aggódunk és akiket elveszítünk – akik miatt egyáltalán fontosak a döntések a történetben –, legyenek humoros szituációk, amelyekre később visszautalunk, legyen szórakozás. Egyedül humorral ellensúlyozhatjuk az erkölcsi döntések komorságát, és csak a humor segíthet feloldani azt a feszültséget, amit meg kell teremtenünk, s amely nélkül az egész könyv, az egész játék mit sem ér.

Ugyanekkor kiemelten figyelnünk kell arra, hogy a könyv hőse az olvasó (játékos). Avagy óvakodnunk kell attól, hogy olyan, más elbeszélő művekben egyébként nagyon is hatásos leírásokkal adjunk közre egy-egy információt, amelyek már eleve irányítják a döntését, továbbá minden lehetséges módon kerülnünk kell, hogy „helyette beszéljünk”.

Jelen írásban ezért hivatkozom az olvasóra (játékosra) mindig úgy, hogy zárójelben jelzem (kiemelem) a másik minőségét.

A lapozgatós könyv nem azért van, hogy az író közölhesse a gondolatait, hanem azért, hogy az olvasó játszhasson.

Ezért aztán minden lehetséges módon kerülni kell az olvasó (játékos) mozgásterének és kreativitásának beszűkítését. A stílus szintjén is meg kell teremtenünk azt az érzetet, hogy ő – mindenestül ő – a történet hőse, a főhős tehát – ez nagyon fontos – nem szólalhat meg úgy, ahogyan mi akarjuk, illetve ahogyan az olvasó (játékos) nem tenné.

Ezért egy lapozgatós könyvben semmi keresnivalója hagyományos párbeszédeknek a főhős és a további szereplők között. Ez egyszerre narrációs és stilisztikai kérdés, lévén az olvasó (játékos) beszédstílusa egészen biztosan eltér attól, amit mi leírnánk, s rögtön kizökkentenénk a játékból. Ha párbeszédhez érünk, akkor vagy kérdezzünk rá, hogy mit válaszolna az olvasó (játékos) – de csak akkor, ha ennek van dramaturgiai jelentősége –, vagy szorítkozzunk arra, hogy míg a mellékszereplők szövegét párbeszédként közöljük, addig az olvasót (játékost) csupán narrációban tájékoztatjuk, hogy: te erre ezt vagy ezt válaszoltad.

Röviden, lényegre törően, csakis az információra szorítkozva. Bármi más csak eltávolítaná őt a karaktertől – azaz önmagától.

(És ezzel, ha önkényesen is, de körbeértem az érveléssel, úgyhogy a témáról ennyi szerintem elég.)