Pár infó a Százháborúról

Ahogy a Delta Vision honlapján is olvasható, a Százháború története a másodkorban játszódik, a Hőseposz eseményei előtt (utóbbiból itt található egy részlet). Marcus nagyon jól összefoglalta az Enrawelli Tudástáron, hogy a sztori a készülő Sárkány és Unikornis részeként született, de kinőtte a terjedelmi korlátokat: elbeszélés helyett kisregény lett belőle. Ez viszont azt is jelenti, hogy nem lett nagyregény, ezért a kötetben négy rövid, a történethez szorosan kapcsolódó novella is helyet kapott – betördelve így az egész 208 oldal. A tördelés picit csalóka, mert a terjedelem alig 10 %-kal rövidebb pl. Raoul Renier Pokol c. regényénél, csak a Valhalla anno nagyon más betűméretet és oldaltükröt használt.

Függelék nincs benne, mivel nem akartam újranyomatni a Hőseposzban már megjelentet, ám épp ezért törekedtem arra, hogy a lehető legkevesebb furcsa-idegen kifejezést használjam, illetve azokat is megmagyarázzam a szövegen belül – éppen ezért bátran olvashatja az is, aki a Hőseposzt nem ismeri. Ami engem illet, nagyon kíváncsi is vagyok, vajon milyen lehet előbb a Százháborút, majd csak azután a Hőseposzt olvasni – ha lesz ilyen olvasó, majd rákérdezek.

Laptervező bajnokság

Az elmúlt években időről időre megcsapott a M*-kártyajáték szele, különösen, amikor azt láttam, hogy a srácok tényleg mindent megpróbálnak, hogy a lehető leghitelesebben adják vissza Ynevet a játékosoknak, ennek minden nehézségével. Ezért is nagyon örülök most ennek, a M.A.G.U.S. kártyajáték fórumán: Laptervező bajnokság - Százháború.

Nyomdában a Százháború

Mivel a Delta Vision csak akkor hirdet M*-megjelenést, amikor az már nyomdában van, talán nem spoiler a cím: nyomdában a Százháború. Hír és borító itt, szavazás a borítóról itt a blogon, oldalt. Tessék gyorsan kattintani, mert mindannyian tűkön ülünk. Megjelenés remélem egy-két héten belül – de addig lesz még egy-két apró meglepetés.

Fórumon kérdezték, de azért itt is elmondom: a Százháború nem folytatása, és a szó szoros értelmében nem is előzménye a Hőseposznak, így az nem szükséges a megértéséhez, de persze némi előnnyel indul, aki olvasott már a másodkori Völgyvidékről. (Azért remélem, hogy nem sokkal.)

Ennél több most bármiről tényleg spoiler lenne, úgyhogy inkább lakat a számon.

A Hőseposz függeléke

Régen nagyon szerettem a függelékeket, de már akkor is azt gondoltam, hogy csak akkor lehetnek jók, hogyha hasznosak: ha olyan érdemi információt tartalmaznak, ami segíti az olvasót a főszöveg, a történet elhelyezésében, a részletek közötti igazodásban. A Hőseposznál, amely a "szöveg a szövegben" típusú narrációra épült, a történet pedig csapongott az ynevi korok között, indokoltnak tűnt függeléket rakni a regény mögé – sok olyan fontos, világalkotó, értelmező részletről írhattam így, amiről a nézőpontkarakterek külön-külön nem tudhattak, az Ynevet szerető olvasóban viszont reményeim szerint felébredt irántuk a kíváncsiság. Arról nem is szólva, hogy jó móka volt. A kicsit gatyába rázott szöveg ezen a linken olvasható.

Varázsszó

Van egy olyan kifejezés, hogy írói szabadság. Ez most főképp annak kapcsán jutott eszembe, hogy frissítettem a Százháború-részletet, a korábbi szöveget lecseréltem a szerkesztett verzióra – aki már olvasta, az ne pazarolja az idejét, az első két fejezetről van szó, amelyekben nem történt sok változás; Wyquin már látta őket korábban is, most csak finomhangoltunk –, s közben arra gondoltam, mekkora szerencse, hogy anno az első írásaim kapcsán "nem kapattak el". Ez most nagyképűen is hangozhat, hogy mekkora ász vagyok már, amiért ilyen szerény az arcom, pedig nem: nem vagyok különösebben szerény – sőt, szeretek büszkélkedni –, de itt nem is erről van szó. Egy író fejlődése szempontjából elengedhetetlen, hogy őszinte visszajelzéseket kapjon. Ha egy lakatos csinál egy zárat, akkor az vagy jó, vagy sem; legfeljebb ronda, de az nem befolyásolja a működését. Az írás ennél szubjektívebb dolog. Ha az író nem kap őszinte, nyílt, alapos kritikát már a pályája elején – kisgyerekként, amikor az első fogalmazványaival próbálkozik –, akkor azt fogja gondolni, hogy amit írt, az jó, mert nem tanulja meg sem a kritikák megértésének módját (érzelmi távolságtartás), sem az írói eszközöket (minek tanuljon, ha ösztönből tudja, ugye), e kettő nélkül pedig végül is nem alakul ki benne az önkritika, az önszerkesztés képessége, és minden egyes szöveg, amit kitermel magából, hosszas-hosszas szerkesztésre szorul – ha szerkeszthető egyáltalán. (Egy ideális világban ezeket a förmedvényszövegeket és szörnyírókat nem jelentetik meg, de ugye nem ideális világban élünk.)

Számomra nagyon meghatározó élmény volt, amikor úgy tizenhárom-tizennégy éves korom körül szüleim egy irodalomtanár barátja – akit érett fejjel már én is barátomnak mondhatok – az első (soha meg nem jelent) regényemet elolvasva nem azt dicsérte, hogy milyen akciódús és fordulatos, hanem komolyan lehúzta, majd a kezembe nyomta A Gyűrűk Urát, és azt mondta, ha fantasyt akarsz írni, akkor előbb tanuld meg, hogy mi az. Ha pszichologizálni akarnék, mondhatnám, hogy igen, azóta is meglátszik az írásaimon ennek a mondásnak a hatása, és az, hogy nagyon tetszett a könyv – hogy aztán az egyetem után már csak másfél könyvet bírtam újraolvasni belőle (míg a Szilmarilok viszont a kedvencem lett), az más kérdés –, de itt koncentráljuk a dolog érdemibb részére: hogy erre a kritikára persze daccal és haraggal reagáltam, hogy mondhat ilyet, hiszen én igenis jót írtam, nagyszerűt, csak éppen formabontót, írói szabadságomban áll, hogy így meg úgy kavarjam a történetet meg a szereplőket meg mindent, és ő csak nem veszi észre – de azért csak elolvasom ezt a Tolkient, ha már odaadta; és szerencsére láttam, hogy tényleg, mennyivel jobb.

Bgy. I-II-III... 4?

Mielőtt valaki a szívéhez kapna, a cím nem arra utal, hogy negyedik kötete is lesz a Bíborgyöngyöknek, hanem csak a szavazás eredményét summázza. First things first, ahogy az angolok mondják; ezzel a kis összefoglalóval már hetek óta tartozom – aztán majd szépen sorban jön a többi ígért téma is.

Hogyan értékelnéd a Bíborgyöngyök 3-at?

Már viszem is antikváriumba	2 (7%)
1	0 (0%)
2	1 (3%)
3	4 (14%)
4	14 (51%)
5	6 (22%)

Melyik Bgy. tetszett a legjobban?

I. kötet - A fogadás	5 (20%)
II. kötet - Ármányok és álcák	6 (25%)
III. kötet - A számadás	13 (54%)

Persze huszonhét / huszonnégy szavazat nem reprezentatív, de az ember azzal dolgozik, amivel tud – és amennyire látom, még mindig itt nyilvánítottak a legtöbben véleményt, aminek külön örülök. Úgy látom – és a netes fórumos megnyilvánulásokból is ez jött le – a kötet alapvetően pozitív visszhangot kapott, sokaknak még jobban is tetszett, mint az első két könyv. Heidel Dan kolléga a blogján elkezdte módszeresen szétszedni a saját szövegeit – igen tanulságos –, érdemes szétnézni ott, bőven csöpögtet infót a kötet keletkezéséről.

Célszalag

Lényegében befejeződtek a munkák, amelyeket az elmúlt egy-másfél hónapban felügyeltem, és minden emberi számítás szerint mostantól jobban ráérek – értsd: nem napi tíz-tizenkét órában dolgozom –, szóval hamarosan frissül a Százháború-részlet – felkerül a szerkesztett verzió –, merengek kicsit a Rúfiászról, végre megírom az Ex Machina-bejegyzést stb., stb., stb. Komolyan hiányzott már ez a nyugalom.

Belátás

Fél napot szombaton, három órát vasárnap is dolgoztam, ami nem hangzik nagyon súlyosnak, de az érdemi pihenést pont megakadályozza, pedig a fáradtság és a figyelmetlenség épp az a két dolog, amit most kerülnöm kell. Előbbivel sajnos nem nagyon tudok mit kezdeni, a munkakörrel jár, túl kell élni, és kész – a figyelmetlenség viszont kikerülhető, ha az ember legalábbis megpróbálja mennyiségileg csökkenteni mindazt, amire figyelnie kell. Mivel az elmúlt pár napban kb. négy helyről érkezett kérés, hogy még ezt meg ezt meg ezt csináljam-felügyeljem-intézzem-írjam meg-nézzem át (szövegek is vannak köztük, és ebből egyik sem a Százháború, ami vicces amúgy), és persze mindegyik visszautasíthatatlan, a melyik ujjamat harapjam? tipikus eseteként a blogot harapom. A következő pár napban – néhány hétben – lesznek ugyan bejegyzések, de a hétfő-szerda-péntek vonalat kizárt, hogy tartani tudom. És most balra el, mert ébredés óta már a hatodik telefont kapom.

Ütegterv

Tényleg ki akarnak szúrni velem, szóval lesz egyszerre négy kivitelezés, amit felügyelhetek. És a -het képző itt a kell szinonimája. Lenne miről írnom, és minden agyi kimerültségem ellenére tegnap találtam is egy jó témát, amiről lesz majd bejegyzés – meg egyszer majd folytatom a képregényes blokkot is, meg tudom is én, mindent –, de most nem fér bele. A tegnapi tizenhárom-órázás után (jut eszembe, késő este az ember már ne végezzen brutális adrenalinfröccsel járó melót, mert utána nem tud elaludni) most van egy-két órám magánéletre, mert úgy éreztem, ennyi jár, aztán este tízig megint meló. Hétfőn találkozunk.

Menedzsment

Egy kivitelezést még tudok felügyelni. Kettőt még lehetséges. Hármat már – előre látszik – problémákkal telten. Ha nagyon megszívatnak, lesz egyszerre négy. Még csak kettőnél tartunk, de hazaérkezés után már legalább egy óra kell, hogy a pörgésből normál üzemmódba higgadjak, közben rendes vacsora helyett csoki- meg túrótorta-szeleteket zabálok – bár nem vetem meg az édességet, sosem voltam különösen édesszájú, most viszont valósággal falom: gondolom, a rendszertelen és minimális étkezés meg a rengeteg rohangálás és feszültség miatt a szervezetem igényli a cukorbombát –, aztán nagyon hamar eljön a pillanat, amikor szó szerint beszippant a z ágy. Kurva jó novellát lehet majd írni ebből, csak éljem meg azt a pillanatot, amikor időm is lesz rá. Már most ott tartok, hogy nem írok vagy olvasok út közben, hanem játszok a telefonomon, ami tőlem megint csak abszolút idegen, tíz év óta először van példa rá (most viszont rengeteg). Szóval vicces ez az egész.

Másfelől meg szomorú is. Nem a fentiek miatt, hanem mert ilyen-olyan módon egyszerre vagyok a megrendelői-felügyelői meg a fővállalkozói-felügyelői oldalon, amit az alvállalkozó lánc utolsó kivitelezői nem mindig tudnak, és persze gátlástalanul a szemembe hazudnak ezt-azt-amazt, én meg vagyok olyan taktikus, hogy előre nem szólok, először minimum ismerjük meg egymást, és csak aztán mondom, hogy egyébként. Galád dolog? Nem erkölcsös? Tojok rá, milliókról van szó, ami persze nem az én pénzem, de az én felelősségem, hogy mire és mennyi megy el. Szóval nem szarral gurigázunk. Mostanra olyan rutinnal küldök el ügyvezető igazgatókat meg mit tudom én, milyen titulus mögé bújt pöffeszkedő kivagyokénhatesenki-figurákat a picsába, hogy közben a kisujjam se rezzen; pár hónapja azért minimum egy gyomorégés járt mellé. De a rémisztő, hogy hozzá lehet szokni, mert ha ezután rögtön jön egy telefon mondjuk egy író kollégától, teljesen nyugodtan és jókedvűen beszélek vele. Csak én gondolom, hogy ez a hullámvasút hosszú távon nem egészséges?

Miért blog?

Sikerült ma is elcsúszni a vállalt 10 órához képest, de sajnos több projekt is most ért megvalósítás/kivitelezés fázisba, és néha tényleg azt sem tudom, hol a fejem, a nyakamon még, vagy az ott a mobilom. A következő pár hét mindenképp, de valószínűleg inkább pár hónap lesz ilyen, aztán még meglátom, több minden változik körülöttem mostanság, és nem tudom, mi lesz belőlük. Elég homályos voltam? Akkor inkább rátérek a napi betevőre.

Úgy tíz hónapja rövid, de komolyabb beszélgetés témája volt néhány író kollégával, hogy minek írok blogot, minek erre fordítom az alkotásra is fordítható időt. Többször írtam már erről, és a válaszom úgy összegezhető, hogy nem regény- vagy novellaírás helyett írok blogot, mert most is túl fáradt vagyok ahhoz, hogy egy történet-koncepciójú összeszedett, működőképes szöveget alkossak, hanem az ún. szabadidőmből csípek hozzá. Ezt főleg a nyári bejegyzések jól példázzák, amikor többször elmaradt a napi adag, mondván, most viszont valóban írok.

De belátom, hogy ez elég szegényes – szinte önmentegető – válasznak tűnhetett. Azóta egyébként nem merült fel beszélgetésben, de én azért nem felejtettem el, s most, amikor megint kezd vészesen kevés nemcsak szabad-, hanem bármilyen időm lenni, újra felmerült bennem. Csakhogy mostanra mögöttem van egy egész év aktív blogolás, úgyhogy jobb választ is adhatnék.

Újraolvasás

Bokros teendőim – civil meló – okán megértést kérek, egyben mindenkit arra biztatok, hogy a címkék vagy a kereső segítségével keressen magának mai olvasnivalót a blogon (én az írói fogásokat vagy az elmélkedéseket választanám, de minden szentnek, ugye), aztán hétfőn majd érdemben jelentkezem.

Értelem és érzelem

Egy író számára a műve kissé olyan, mint a gyereke: nem húsából és véréből, de a saját jelleméből, érzéseiből, gondolataiból ered, a történet, a szereplők, a stiláris fordulatok mind-mind őróla-magáról, a legbensőbb lényéről árulnak el valamit. Éppen ezért érthető, hogy ha valaki kritikát fogalmaz meg a szöveggel szemben, akkor az író élből érzelmi alapon válaszol. Ez nem profizmus-kérdés, hanem pszichológia: a fentiekkel legalább tudat alatt minden szerző tisztában van, az első gondolat ezért ilyenkor kb. olyasmi, hogy "de én így érzem, így hiszem, így vélekedek a világról", és úgy tűnhet, hogy a kritika ebbe az önmeghatározásba köt bele, mintha azt mondaná: "mivel a könyv rossz, ezért a szerző rossz", vagy "mivel ez és ez a műben rossz, ez és ez a szerzőben is rossz". Csúf, ronda dolog, de ez van. Mit lehet tenni ellene?

Azt mondtam, ez nem profizmus-kérdés, hiszen az első érzelmi reakció soha, semmilyen stressz-szituációban nem az. Ám a második gondolat, ami már a racionális tudat reakciója, tanulható. Az első lépés, hogy az író tisztában legyen a fentiekkel; hogy tudja, az első gondolata nem ésszerű, hanem a gyermekkorban rögzült érzelmi reakció (többnyire dac, harag, düh – köznyelven: hiszti –, ritkábban félelem, szégyen, megbánás), s ne az első impulzus alapján reagáljon, hanem a felnőtté válás során elsajátított önuralommal. Így talán érthető, miért vannak tele az internetes fórumok a művüket körömszakadtáig hisztis-picsogva védelmező, a kritikust fröcsögve leidiótázó írópalántákkal. Ilyenkor semmilyen érvelés nem segít, mert az illető nem tanulta meg az első leckét. De mi a második lecke?

Keresek egy könyvet

Most, hogy mindjárt leadom a szöveget, végre ismét van időm olvasni, és bár tele a polcom várólistára tett könyvekkel, csak egy jár az eszemben, amit majd' húsz éve olvastam, kiskamaszként, az általános iskola könyvtárában. Nagyon tetszett, és szívesen újraolvasnám most, de sajnos sem a címére, sem a szerzőjére nem emlékszem, sem egyetlen szereplő vagy helyszín nevére a történetből, így aztán elég reménytelen megtalálnom. Időnként az ismerőseimet is megkérdem, te figyelj, nem olvastál valami ilyesmit – és nagy vonalakban elmondom, mire emlékszem –, de eddig még senkinek nem rémlett. Pedig hangulatos fikciós lektűr a javából, nem hiszem, hogy a rengeteg sci-fi és fantasy olvasó körülöttem ne találkozott volna vele. De lehet, hogy csak pont nem jó embereket kérdeztem. Most viszont teszek egy utolsó kísérletet: hátha a blog látogatói közül – közületek – valaki olvasta, és tud segíteni, hogy megtaláljam.

Szóval mire emlékszem? Nem sokra, tekintve, hogy kb. 1993-ban olvastam. Viszonylag rövid szöveg, kisregény, esetleg egy vékonyabb antológia hosszabb elbeszélése. Az biztos, hogy nem volt túl hosszú. A sztori leginkább sci-fi, de nem az a klasszikus űrhajós. A férfi főszereplő valamilyen módon (hajótörés? lezuhant repülő? nem tudom) elvetődik egy óceáni szigetre, amelyet először kihaltnak hisz, ám aztán rátalál egy hotel- vagy kastélyszerű épületre (esetleg kastélyhotel), és embereket is lát. Csakhogy ők ügyet sem vetnek rá, és megérinteni sem tudja őket, átsiklik rajtuk a keze. Hamarosan rádöbben, hogy holografikus kivetítéseket lát, a felvétel pedig egy adott pillanattól egy másikig rendszeresen ismétlődik, azt hiszem, egy egész napot játszanak le végtelenítve az épületben elhelyezett felvevő és lejátszó egységek.

Hektikus hét után dolgos hétvége

Ahogy azt már írtam, néha semmi dolgom – olyankor elvonulok vidékre és írok, szóval a "semmi dolgom" kicsit azért túlzás –, máskor meg levegőt venni sincs időm, és ez a máskor most van. Tegnap elkezdődött a harc a kivitelezőkkel, hétfőtől élesben nyomják – lesz balhé elég, és kizárt, hogy időre befejezzék, amiből még több balhé lesz –, én meg szombatonként tanfolyamra járok majd pár hónapig, mert egy diplomával és két elkezdettel még nem vagyok elég képzett (nem, ezúttal sem esztergályosnak tanulok, talán itt a bibi), szóval a következő három hónap téboly lesz és megszakadás, aztán karácsony és újév, ami egy egészen másfajta téboly, de azért – ugye –, utána meg ismét a melóban húzós év eleji hónapok. Úgy elrepül majd, mint a pinty, összemosódnak majd a napok és a hetek; de jó lenne, ha csak kicsit nyugisabb lenne, mint az idei tél és tavasz volt. Kiráz a hideg, ha csak rá gondolok.

Ennek fényében tényleg kisebb csoda, hogy befejeztem a Százháborút. (Egyébként megkapta a sorozatszerkesztői rábólintást, jövő héten megy a végleges szöveg a kiadóhoz.) Azt remélem, hogy a Sárkány és Unikornis a következő, bár talán jó lenne egy kis pihi, más karaktereket, más helyszíneket, más világot írni, ugyanakkor most nagyon "képben vagyok", bizonyos szempontból jó lenne most folytatni, amíg tart a lendület. De hát a meló miatt az úgyis elveszik. De még előbb most egy nálam szerkesztésen lévő kéziraton kell dolgoznom, aztán be kellene szerezni Boomen kolléga új regényét – sokat mesélt róla –, megint ledolgozni ilyen-olyan lemaradásokat, ígéreteket. Meglátjuk még, mi lesz.

Célegyenes

Hétvégén elkészültek a Százháborúhoz kapcsolódó novellák, és Wyquintől is megkaptam az első körös szerkesztés instrukcióit, úgyhogy az idei reményem, úgy tűnik, tartható. Tegyük hozzá, hogy a regénynek meg kell még kapnia a sorozatszerkesztői rábólintást, úgyhogy addig nem akarom elkiabálni, de ezt és az utolsó finomhangolást leszámítva a szöveg elkészült. Szeretnék lehetőleg még ma végezni a javításokkal, mert kedden-szerdán egyáltalán nem lesz rá időm, de 300.000 leütést ilyen-olyan-amolyan szempontok szerint végigbogarászni meglehetősen macerás, meg aztán miután javítottam, kinyomtatom az egészet, és újra átnézem, szinte nagyítóval, helyesírási meg grammatikai hibákat keresve – novelláknál nem szoktam nyomtatni, de regénynél kell a papír. Egészen más arról olvasni, mint monitorról.

A minap azt mondtam valakinek, hogy addig nem adom le a szöveget, amíg maradéktalanul elégedett nem vagyok vele. Szoktak ugratni, hogy akkor sosem adom le, és ebben lehet valami, de persze azért nincs így: van egy elég jó fokmérője annak, mikor érzem valóban azt, hogy végeztem. "Ó, de, leadom - amikor már utálom a szöveget. Amikor nagyon utálom. Már kezdem utálni, de még csak egy kicsit utálom, de amikor már nagyon utálom majd, akkor odaadom, és még jobban fogom utálni, amikor át kell majd nézni a betördelt verziót, és utána akkor lássam, amikor a hátam közepét. De legkorábban kinyomtatva, bekötve, polcra rakva." Ez egy érdekes érzés. Tegnap este már eléggé utáltam a szöveget: egy utolsó hajrával befejeztem két novellát, s amikor hozzáillesztettem őket a többihez, megcsapott az érzés, hogy ezt az egészet valóban újra, kábé tizenhatodszorra végig kell olvasnom? Jézus Mária, ne már! Hiszen kívülről ismerem a legtöbb mondatát, hagyjatok már ezzel békén...

Persze senki sem kényszerít. Első körben magamnak tartozom azzal, hogy a tőlem telhető legjobb legyen, és ehhez hozzátartozik, és az ember legalább önmagához legyen hű, ugye. Aztán az elveihez, a szeretteihez stb., innen már kicsit zavaros ez az egész. Meg persze lehet vitatkozni a sorrenddel.

A Százháborúról – a fentebb említett rábólintás aktusának rögzítésén kívül – közvetlenül megjelenés előttig már nem lesz több bejegyzés, mert nem tudom, a kiadó milyen reklámot akar majd neki, nem akarom párhuzamosítani a dolgokat. Meg különben is: hamarosan már a szöveg is beszélhet magáért.

Gyász

Druszám, nagybátyám, "Gabi bátya", elaludt tegnap éjjel. Ez nem tartozik mindenkire, rám viszont igen, és úgy éreztem, le kell írnom. Pár napig most nem lesz új bejegyzés.

Források, ötletek (III.): Tanulmánykötetek és kézikönyvek

Igen sok könyvem van itthon; egy tekintélyes részük kézikönyv és tanulmánykötet. Néha meg szokták kérdezni, hogy "te ezt mind olvastad?" Ilyenkor szerényen nézek, és azt mondom, igen. Ami persze nem igaz, de már eleve a kérdés butaság: az ilyesmi nem arra való, hogy olvassuk, hanem hogy szükség esetén fellapozzuk és kikeressük belőle azt, amire szükségünk van.

Megint-megint hétfő

Az önszerkesztési kör végére értünk: pár bekezdés van még hátra az epilógusból, amit tegnap már azért nem tudtam befejezni, mert előtte rendbe kellett tennem egy korábbi, erősen kapcsolódó fejezet végét, amivel kezdettől elégedetlen voltam, és az első generáljavításkor csak rosszabb lett, most viszont megtaláltam a legjobb formát, szerepet és tartalmat, ami oda kell, úgyhogy az epilógusban most már csak megfelelően kell utalni rá, aztán az utolsó mondatok, majd Wyquinnél a labda. Ha olvasod, kolléga, akkor arra készülj, hogy beszéljük át érdemben még egyszer az egészet, aztán pár nap pihenő, aztán javítom, aztán a javításba már beleírhatod a megjegyzéseidet mondatszinten is. Utána javítás, és remélhetőleg kész. Amúgy 255.000 leütés most, +/- egy kevés. A rákövetkező meló a már elkezdett és majdnem-befejezett kapcsolódó novellák begépelése és polírozása, továbbá lesz függelék is, de nem szómagyarázat, hanem értekezés az elf nyelvről, az égi hajókról, a kalahorák neveiről, meg még tudom is én: nem akarom túlzásba vinni, de kis színesnek megteszi, csak írjam meg szórakoztatóan. Hát meglátjuk; ez mindig kihívás. Lassan pedig lehet szólni a kiadónak, hogy kezdjék el a borítózást.

Tudom, megint rövid volt, de megyek melóba.

Választ a polgár?

Heti politológus-vendégírónk következik, folytatás a Tovább után. Ezt a Tovább-fület amúgy sokáig nem szerettem, de kezdem látni az előnyeit, úgyhogy lehet, hogy rendszeresítem. Na de maradjunk a témánál.