Életjel

Beep-beep, vagy valami hasonló, most még csak ennyire van erőm, de belátható időn belül történik itt majd valami érdemi is. Stay tuned.

Csak röviden

Egy percig nem gondoltam, hogy könnyű lesz, és hát nem is az tartani a tervet, például hogy minden nap olvassak legalább tíz oldalt a Bevezetés...-ből, hogy ne hozzam haza a munkát, hogy a hétvégén csiszoljam a soron lévő novellát. A munka szól közbe legtöbbször, aztán rögtön a magánélet, bár ez a kettő jelenleg nagyon összemosódik, és a közeljövőben még egyre inkább: a kis alien miatt fontos cél a bővülés, és dolgozunk is ezen, csütörtök óta konkrétan kicsit több, mint másfélszer annyi munkám van, mint azelőtt, ami sok szempontból jó, de a nyitómondat céljainak elérését kicsit sem segíti elő.

Az erő és a lendület mindenesetre kitart, és a héten is lesz további bejegyzés, Zsoldos Péter Ellenpontjáról szerdán, aztán valami szabad téma pénteken, valamilyen eszmefuttatás, elmélkedés Mértékek és gyökerek címmel, lesz benne Martin és Howard és M* egyaránt, és ha magamat nem is sikerül elhelyezni benne, legalább leírom, ami eszembe jutott, ha már olyan ritkán találkozom a kollégákkal, hogy IRL beszélni nincs róla időm.

E. R. Burroughs Barsoom-ciklusa (II.)

A szerdai ígéretnek megfelelően a Barsoom-ismertető folytatása, de mert annyira az előző bejegyzéshez tartozik, hogy nincs szívem szétszabdalni, ide tessék kattintani érte.

E. R. Burroughs Barsoom-ciklusa (I.)

Egy pohár tej, egy tábla csoki és hajnali háromnegyed három; újabban nem alszom jól, éjjel felébredek három-négy órára, és ilyenkor csinálom az adminisztrációt, amire nap közben nem jutott idő. Ilyen feszült-feszített tempó mellett Burroughstól a Mars- avagy Barsoom-ciklus a legjobb kikapcsolódás. Két-háromszáz oldalas, sodró lendületű könnyű regények, még a photoshop-korszak előtti, de azt már előlegező Boros-Szikszai borítókkal, amelyeket a metrón sem ciki mutogatni. Ez, és hogy a könyvek kabátzsebben is elférnek, fontos szempont egy olyan megrögzött utazóolvasónak, mint én. Mindennek hála pár hét alatt három kötetet is elolvastam (több más könyv mellett); ezekről következik egy kis beszámoló.

A Mars hercegnője (1912. folyóiratban / 1917. kötetben, magyar megjelenés: 1990., Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, ford.: Kádár Tamás)

Tisztes kis előszóval indítunk, Burroughs a kor fantasztikus regényeinek és a romantikus hagyományoknak megfelelően egy személyes hangvételű bevezetőben ismertet össze minket John Carterrel, az ő Jack bácsijával, ezzel a – sejtetve – örökifjú virginiai lovaskapitánnyal (a fordításban legalábbis kapitány, csakhogy az eredeti captain az amerikai szárazföldi hadseregben magyarul a százados megfelelője; de kicsire nem adunk), aki elegáns, délceg, jóképű, nagyszerű harcos, bátor és nyílt, őszinte jellem, és épp csak a szükséges mértékig hiú, de különben tökéletes úriember, a keleti parti angol-amerikai népjellem kiváló képviselője. Amilyen tömör és lényegre törő ez a pár oldal, olyan nyilvánvaló is: aki bonyolult jellemeket, kacskaringós történetet, hosszas leírásokat és senecai bölcsességeket vár a következő fejezetektől, az jobban teszi, ha rögtön odébbáll – Burroughs öt rövid oldalon elintézi a főhős bemutatását és az induló szituáció felvázolását, aztán jöhet is a cselekmény, amiben jellemfejlődésnek, furcsa elbeszéléstechnikai kanyaroknak (mint mondjuk a visszaemlékezés), vagy az olvasót megzavaró dramaturgiai különcségeknek (kötelező a happy end, ugyebár) még csak nyoma sincs; mégis garantált a felhőtlen szórakozás.

Homokóra

Ha csak a napok peregnének, nem is lenne semmi baj, de persze összeadódnak és elrepülnek a hétvégékkel, hónapokkal, most is annyi mindent tudnék írni erről az elmúlt pár napról, hogy egy bejegyzésbe bele sem fér, olyan indázó lenne, mint az Esterházy-szövegek (komoly hátrány, hogy kézifegyvernyi kötet, ezért nem cipelhetem a BKV-n, de eldöntöttem, hogy idén akkor is végigolvasom a Bevezetés...-t). Évem még nem repült el olyan gyorsan, mint a tavalyi, és csodálom is, hogy egy regény belefért, de még gyorsabb lesz ez idén, most léptünk a karácsonyba, és már le is szereltük a fát, asszonypajtás félidőbe ért – a kis aliennek az ultrahangképen már egészen gyerekképe van –, dübörög velem a meló, csak az a kérdés, az elefánt vagyok-e, vagy a kisegér (vö.: a két állat rohan egymás mellett, az egér megkérdi, hallod, hogy dübörgünk, elefánt?).

Kicsit olyan ez, mint egy Tom és Jerry epizódban, Tom beleszorul valami hatalmas üvegkádba, kiderül, hogy egy homokóra, kapar és teper ezerrel – látom magam előtt a macskáinkat hasonló helyzetben –, csúszik ki a talaj, fogy a lába alól, alomdarabkák szorulnak a lábujjai közé, mancsolja az üveget, miaú!, aztán egyszer csak elfogyott, seggel beszorul, csúszik lefelé, úgy alakul, mint egy vízcsöpp, a fara-feneke már gömbölyödve átért a lyukon, a felsőteste összepréselve tartja kicsit, aztán zsupsz, és kezdődik minden elölről. De hát ő azért Tom, hogy bírja, ugye, gyűrődjön, keresse a következő homokórát.

Az ember ilyenkor meghoz néhány döntést. Maradva a hasonlatnál, Tom nemigen tehet mást, mint hogy üldözi Jerryt, elvégre azért kapcsol rá az ember nap nap után, hogy lássa ezt az üldözgetést, jó és Jerry harcát, verekedést, és ugyan vannak néha részek, amikor Tom egy kis időre feladja, végül mégiscsak kezdődik az egész újra tovább.

Rúfiász, avagy az Első Polgár története

Ez az elbeszélésem A végzet masinériái c. kötetben jelent meg (Gulandro ismertetője itt), és meg kell mondjam, nagyon megszerettem. Már megírni is kész öröm volt, egyszerre-nekibuzdulás, nagyjából-egészében két-három nap alatt folyt ki a tollamból (igen, döntően papírra írtam), és ugyan elég sokat csiszoltam rajta, még most is úgy emlékszem, hogy könnyű, gyors alkotási folyamat volt. Nem mondom, hogy ritka az ilyen, de meg kell becsülni, és az is tény, hogy a jobb írásaim ilyen nekilendülésekből születnek, novellák vagy a jobb regényrészletek egyaránt. Alkotói flash, vagy mi a manó.

Visszatérve a Rúfiászhoz, erre a bejegyzésre készülve a minap újraolvastam, és még mindig a jobban sikerült írásaim közé sorolom; fenntartva persze, hogy ennek végső megítélése az olvasók dolga. Ugyanakkor elismerem, nem teszem könnyűvé az olvasók dolgát: ez az első írásom azok közül, amelyekben komolyabban kísérleteztem az extrémebb szövegalkotási módszerekkel. Mit értek ezalatt? Aki olvasott már José Saramagót, az ő indázóan szerkesztett, narrációt és párbeszédet egybemosó szövegeit – ennek Mario Vargas Llosa a másik nagy mestere –, annak ismerős lehetett az a fajta mondatfűzés, amit a Rúfiász álomjeleneteiben alkalmaztam. Ám ezen túl is igen összetett a szöveg, mese, álom és valóság váltakozik, és még a valóság sem feltétlenül igazság, hiszen az első pillanattól kezdve egy bárd (akit nem véletlenül minősít a nem feltétlenül pozitív "világcsavargó" jelző) beszél benne mindenről. Az effajta többszörösen tükrözött világépítő-játék a kockafejű M*-szerkesztők és világbuherátorok rémálma, de hál' istennek egyre ritkábban találkozni ilyenekkel, és itt sem volt gond – Csaba kolléga megkérdezte, hogy biztosan ezt akarom-e, aztán csak legyintett, hát akkor jó.

JJS, az újságíró

Úgy három évvel ezelőtt kacérkodtam az újságírói pályával, no nem komolyan, tényleg csak rákacsintás jelleggel, és tíznapos-kéthetes betanulás lett is belőle, egy eldugott kis híroldalán a magyar internetnek. Volt ott egy-két figura, akik miatt ígéretesnek tűnt, a főszerkesztőről viszont elsőre ordított, hogy alkalmatlan, és mivel ez a benyomásom két hét alatt sem változott, köszöntem a leckét. Komolyabb helyen nyilván máshogy alakul, de ennyi is elég volt, hogy lássam, az ésszerű határidőkre vállalt minőségi munka nem a magyar újságírás jellemzője (és ebben a véleményemben azelőtt és azóta is megerősítettek újságíró barátaim, ha a nyomtatott és online sajtót olvasva lettek is volna kétségeim egyáltalán), úgyhogy azóta sem próbálkoztam újra. Ha élhetek egy képzavarral, az író maradjon a kaptafánál.

Viszont anno böcsülettel utánajártam az egyik témának, amit a főszerk. kiadott nekem, elolvastam a regényt, feltúrtam a netet, még lexikonokat is vettem elő, beszereztem (Joe bácsi elküldte külhonból, ugye) a szerző önéletrajzát, szóval tényleg foglalkoztam a cikkel kemény három napot, és mivel a híroldal azóta megszűnt (ugye, igazam volt?), érdemes lehet itt közzé tenni. Ja igen, hogy mit: egy évfordulós megemlékezést Orczy Emma bárónőről, A Vörös Pimpernel írójáról. Újságcikknek íródott, újságcikk is lett belőle, ezért a hatásvadász fordulatait és az újságíró-tanonci gyakorlatlanságát kérem utólag is elnézni. Viszont kedvcsinálónak – szerintem – pofás. (Nem elfelejteni: a cikk 2007-es. A Tovább után.)

Lépésenként

Nem azért a hallgatás, mert nem tudnék miről írni, sőt, minden nap eszembe jut egy-egy téma, aminek helye lenne itt a blogon, de időt és kedvet is kellene találni rá, amikor megírhatom. Még a legtöbb utazás közben lenne (BKV), de olyankor meg inkább olvasok, no meg laptopot nem nyitogat villamoson az ember, mobilon netezni pedig még mindig kényelmetlen. Erről jut eszembe, napokon belül optimalizálom mobilra a blogot, ahogy egy kedves olvasó ajánlotta (azt se a minap, csak hát az is idő), legalább abból is úgy tűnik, történik itt valami.

Ez a nem-történés egyébként nem különösebben zavar, lévén van elég tennivalóm, IRL megy a szekér, kitart még a Százháború lendülete is (egy-egy megjelenés, főleg, ha többnyire pozitív a visszhang, elég jól doppingolja az embert), ám eközben – és éppen ezért – érzem a belső késztetést, hogy írjak már valamit. Ezért időről időre előveszem a Sárkány és Unikornist, ismerkedem a szöveggel (rég írtam már azt is), itt-ott belejavítok, nézegetem az egyéb novellákat (félbemaradtak), ilyen esszéket, olyan blogposztokat. Olyan ez, mint a kétharmad Molnár Ferenc regényében, ebből a késztetésből előbb-utóbb nagy gyüvés lesz, vagy nyugdíjvédelem legalábbis (link ugyanaz).

Visszatekintő 2010: Olvasmányok

Tavaly a 2009-es olvasmányszegény év után elhatároztam, hogy minimum 52 könyvet elolvasok, mert ez egy jól kezelhető szám, a heti egy könnyen megjegyezhető, listát sem kell gyártanom hozzá, csak tartom a vasárnapi befejezési határidőket, az emlékezetesebb címek pedig úgyis megmaradnak. Ám azután ráakadtam a Molyra, és beláttam, hogy az olvasmánylista – megrögzött listagyártó lévén – valóban hiányzott az életemből, úgyhogy el is kezdtem lelkesen a molyolást vagy molyozást, ahogy tetszik, ugye. A 2010-es olvasmányaim teljes listája így aztán itt megtekinthető.

Hála a Molynak, csillagosan értékelni és hosszan-röviden véleményezni is lehet, így most nem csupán a lista van kéznél, ráadásul szép kis illusztrált formában, hanem az élmények rövid summázata is; volt is már belőlük egy kis összefoglaló itt a blogon. Egyedül a M*-könyvekhez nem fűztem értékelést, a szoros érintettség okán, a többi viszont nyugodtan böngészhető. Ha másról nem is, arról kellő képet adnak, hogy mi érdekel és mi befolyásol emberként és íróként egyaránt.

Kommentár nélkül

Forrás: index.hu

BúÉK 2011!

Boldog, békés, tartalmas és gazdag új évet kívánok minden olvasómnak, barátnak és ismerősnek, ismerőtlennek egyaránt: legyen sikeresebb, mint az elmúlt esztendő, üssétek meg a főnyereményt!

Az aktivitás jegyében pedig, mert amit az ember az év első napján csinál, azzal foglalkozik majd egész évben is, létrehoztam egy új stabil oldalt Visszhang címmel, ahol szemezgettem az írásaimhoz (elsősorban a regényeimhez) kapcsolódó online véleményekből. Köszönet Marcusnak a tippért (ezért is)!

Posztmortem, izé -modern évzárás (kezdés)

Aki még nem látta a Red c. akcióvígjátékot, mindenképpen ajánlom: kellemes levezetése az évnek, főleg a nyugdíjviták fényében, el tudnám képzelni, ahogy a pénztárakat megvédi a nyuggerkommandó. Függetlenül attól, hogy a kérdésben mi az álláspontom. Ezt elég nehéz megmondani egyébként, többen kérdezték rokonaim-barátaim közül, hogy "mint hozzáértő", mit tanácsolok: itt és most is elmondom, hogy a politológia végzettség ugyan sok mindenre jó, de nyugdíjszakértőként még nekem sem lenne pofám eladni magam, másrészt pedig meg vagyok győződve róla, hogy negyven év múlva semmilyen állami szolidaritás nem lesz, nemhogy nyugdíj, szóval ebben a kérdésben nem mérvadó az álláspontom.

A filmnél (Red) egyébként messze jobb a képregény, bár ez az összehasonlítás azért most kicsit sántít. A Kick-Ass esetében teljesen igaz, hogy egy zseniális képregényből erős közepes filmet készítettek, mert ugyan a lehető legjobban ragaszkodtak az alapötlethez, ám épp a legfontosabb részeken változtattak (hogy kiszolgálják a "hollywoodi" "tömegigényt"), így kipicsázták a sztori velejét. A Rednél legalább volt eszük ahhoz, hogy az egy szem főszereplőt megsokszorozták, írtak bele néhány jó poént, köze sincs a képregényhez, viszont kellemes kis csapatgyűjtős-utaztatós bosszúmúvi az egész, szépen összeáll, ha nem vár tőle túl sokat az ember. (Nem elfeledni: nekem az It Came from Beneath the Sea is bejött, a hatkarú gumipolipjával.)

Egy kis olvasnivaló

Aki szeretné kihagyni JJS heti sopánkodását, az rögtön kattintson a Tovább utánra, ahol teljes értékű online novellát talál – a többieknek még álljon itt egy vagy két bekezdés.

Szóval, lássuk csak: az utóbbi időben nagyon megritkultak a bejegyzések, év végi rohanás – egy fenét: csak a megszokott meló –, családi szervezkedések, napipolitikai megrökönyödés, ezt is lehet, te jó isten – nem mintha tényleg meglepne, politológiát végeztem, helló! –, és közben nagyon sok mindenről beszélnék, de nincs időm hozzá, vagy amikor időm van, hiányzik az erőm, vagy amikor mindkettő, elmegy a kedvem az egésztől. Ugyanekkor viszont igyekszem pihenni is egy kicsit, lopom az időt onnan, ahonnan csak lehet, mert vészesen merülnek az energiacelláim. Egy kis könnyed olvasmány (A Mars hercegnője), valami agyzsibbasztó néznivaló (The Brain That Wouldn't Die), vagy csak bámulni kifelé a hóba a villamos ablakán, mindegy, csak éppen semmi se történjen, és ne csörögjön a telefon. Vagy ha mégis, kisnyúl.

Hosszú távon nem lehet ennyi felé szakadni – kisebb csoda lesz, hogy tényleg sikerül karácsonyig befejeznem egy regényszerkesztés első körét –, rövid távokon viszont muszáj annak érdekében, hogy mondjuk jövő ilyenkor már ne nagyon kelljen. Sok pörög itt most, na, repülnek a labdák, egyensúlyozok.

Újfent Jászfényszaruról

Egyszer már szívesen játszanék – ez jut eszembe, ha a Lumina Cornura gondolok, mert olyan lelkesen szervezik és vezetik a versenyeket, olyan jól érzik magukat a játékosok, hogy feltámad bennem a nosztalgia az átjátszott évek után. Nyolcadikban majd’ minden szünetet szerepjátékkal töltöttünk, tizenöt-húsz tízperces, tizenöt perces jelenetre vágva a kalandokat, hogy aztán hétvégén ehhez képest maratoni nyolc-tíz-tizenkét órás játéküléseken zárjuk le, folytassuk vagy kezdjük el a következőt. És akkor még nem is írtam a kétnapos ottalvós partikról, vagy az osztálykirándulásról, amelyen három napig huszonvalahány embernek meséltem… igen, vérkomolytalan játék volt, de nagyon szórakoztató. Ehhez képest sajnos nemhogy alig, de gyakorlatilag egyáltalán nem jut időm játszani. Tavaly kétszer vagy háromszor vettem részt egy-egy partiban, míg idénre, úgy tűnik, csak a Shadowrun-verseny maradt. Mondjuk ezen harmadikok lettünk, szóval nem panaszkodom.

És valóban nem panaszkodom, csak valahol hiányzik az élmény. Persze ami fontos, arra az ember talál időt, de újabban annyi minden fontos, hogy rangsorolni kell, és inkább olyat csinálok, ami nem csak szórakozás, hanem hasznos is valamire. Ezért is járok szívesen Jászfényszarura: korábban nem egy versenyre meghívtak minket, írókat, hogy majd mennyire örülnek nekünk, de többnyire díszpintyekként ültünk egy pódiumon, vagy egymás közt beszélgettünk, ami teljes sör- és bográcsellátás mellett persze roppant szórakoztató, csak valahogy feleslegesség-érzése van tőle az embernek. A szerepjáték verseny nem az írókról, még csak nem is a M*-ról szól, hanem a versenyről, a játékról, a játékosokról. Ha cigi- vagy ebédszünetben belefutnak egy íróba, király, és talán még beszélgetni is tudnak vele (nagyon gyakran szerényen-zavartan álldogálnak inkább), de inkább olyankor is a játékra gondol az ember, figyelj, tényleg lecsapjuk azt a rablóbandát?

Alien

Nagyon izgalmasnak ígérkezik a NASA ma esti bejelentése, de kétlem, hogy felül tudná múlni azt, amit tegnap éreztem, az ultrahangképpel a kezemben.

Tudatosan törekszem arra, hogy minél kevesebb magán-dologról írjak itt a blogon, mert mélységesen taszít, amikor valakik az életükből csinálnak reklámot – vagy a reklámot teszik az életükké –, sokszor viszont nem tudom elkerülni. Ha írok arról, hogy jól halad egyik vagy másik szöveg, szükséges olykor arról is, miért nem haladok éppen; aztán meg egy hetente többször frissülő blognál, ha az ember egyedül írja, és nem abból él, amit ír, elkerülhetetlen, hogy a személyes, napi témák is megjelenjenek.

Ez a kis alien most ilyen. Először nem is értettem, hogy akkor ez most hogy néz ki? Az asszonynak könnyű dolga volt, neki elmutogatta az orvos, de én csak néztem a sötét-világos foltokat, hogy nézd már, mintha keze is lenne. És tényleg alien feje van. Ja, hogy kicsit felülről van fotózva, aha!

Bizony sűrű

Ismét előállt az a klasszikus helyzet, hogy nem tudok egyszerre mindenütt jelen lenni, még www-formában sem. Próbál-próbál az ember gyermeke, de aztán csak nem jön össze a dolog, vannak fontos feladatok, vannak nagyon-szeretném-vállalások, meg vannak körömre égők és kötelezők. Utóbbiak most mindenképp elsőbbséget kell élvezzenek, úgyhogy ezen a héten nem lesz új blogbejegyzés.

Rá kell kicsit gyúrni az évzárásra, off- és online egyaránt.

A kalahorák neveiről

A M*-kártya fórumán kérdezték tőlem a következőt a Százháborúval kapcsolatban: "Ki az a Velraen? Úgy tűnik, hogy egy kalahora, de ilyen nevűről még soha nem hallottam/olvastam." Valóban, ez a név korábban csak egyetlen könyvben, a Hőseposzban szerepelt, ott is csak kétszer (ti. "Verlaen-ligetek" ill. "Verlaen barlangja"), ráadásul nem írtam mellé, hogy az illető egy kalahora, mert akkor és ott ennek semmi jelentősége sem volt. Most is csak azért hozom fel a dolgot, hogy látszódjon: maga a név és a koncepció már akkor létezett.

Aki már olvasta a Százháborút, és érdekli az ilyesmi, az a kattintás után megtudhat ennél többet is.

A Jászfényszaru-légió

Jól eső érzés, hogy ismét meghívtak Jászfényszarura, a soron következő, nyolcadik Asztali Tornára. A Lumina Cornu gárdája az egyik leglelkesebb játékszervező csapat, akiket ismerek, makulátlan vendéglátók, és a versenyeik is – az ország minden tájáról érkező játékosoknak is köszönhetően – színvonalasak. De mégis talán az a bizonyos lelkesség számít. Ezért lehet, hogy Eric Van Dien barátom és kedvenc szerkesztőnk, Wyquin is javában készülődik – ők is jönnek –, és jó esély van rá, hogy idén Jan van den Boomen is csatlakozik hozzánk: az lenne csak az igazi mulatság. Ha pedig Raoul Renier is tiszteletét teszi, akkor helytálló lesz a cím: a M*-írók megszállják Jászfényszarut. (Csak győzzék a helyi honfiak.)

Véletlenül tudom, hogy Van Dien múlt hétvégén játékosként vett részt egy másik összejövetelen, Indira Myles pedig egy harmadik versenysorozat lelkes támogatója: nekem sajnos egyre kevesebb időm van szerepjátszani, de épp ezért jobban oda is figyelek a kapcsolódó hírekre – és úgy tűnik, mintha az utóbbi években elindult volna valami, egyre több a megrendezett, hivatalos, sőt, ismétlődő játéklehetőség, amire a kétezres évek elején kevesebb példa volt. Lehet, hogy érett, szervező-korba lépett egy újabb nemzedék?

Erről-arról

A debreceni kiruccanás végül a lehető legjobban alakult; bár a rögtönzött író-olvasó találkozó elmaradt, mert nem jutott időm rá. Legfeljebb a nyíregyházi váróban lett volna rá lehetőség, amikor ötven percet késett a vonat - innen is csókoltatom azokat, akik kábellopással keresik a betevőt. Ettől eltekintve viszont tényleg tartalmas, pihentető néhány nap volt. Szerencsére Boomen kolléga is a közelben járt, és együtt elugrottunk Raoul Renierhez, aki ismét bizonyságot tett konyhatudományáról. A csütörtöki vacsorát még most is emlegetem (már csak azért is, mert elszoktam a masszív zsíros ételektől, és pénteken volt következménye azért), de fenséges volt, és ha körítésnek nem lett volna az a kevéske sör, elfért volna még (csak hát így is felfaltuk az egészet).

Várakozás

Lehet, hogy kicsit furcsán fest majd ez a bejegyzés, mert mobilról írom, és nincs sok lehetőségem szerkeszteni. Majd hétvégén rendbe teszem. Addig pár napot Debrecenben leszek: végre kivehettem pár szabadnapot, amit igyekszem aktív pihenéssel tölteni (haverok, barátok, sör). Jómúltkor volt róla szó itt a blogon, de ígérni nem tudok semmit: ha bárki kéri, és az időmbe belefér, egy író-olvasó találkozó random sörözőben megoldható. Közbevetés: miért jó vonatozni? Mert gyönyörű csajoknak segíthet az ember feltenni a csomagjaikat. Tárgyunkhoz visszatérve: bár épp utazom, a bejegyzés címe 'várakozás'. Sajnos a héten nem sok időm volt blogot írni, de persze figyelem a netes visszajelzéseket a regényről. A dicséreteket és a bírálatokat is egyaránt köszönöm - a legnagyobb megtiszteltetés, ami egy írót érhet, hogy az olvasó elmondja a véleményét.