Az esztendő filmekben (II.)

Amikor ennek a bejegyzésnek az első részét írtam, sejtettem, hogy nehéz dolgom lesz, de azt nem, hogy ennyire: be kell látnom, hogy az idei év a megtekintett filmek szempontjából nagyon szegényesre sikerült. A korábban említettek közül csak a Star Treket, az Ice Age harmadik részét és az Alatriste-ot tudom tiszta szívvel ajánlani – az elsőt blockbuster-rajongóknak, a másodikat családoknak egy borongós délutánra, a harmadikat bárkinek –, ez pedig komolyan elgondolkodtatott. Az alábbi lista ezért egy erős szűrés eredménye, és csak azok a filmek szerepelnek, amelyeket nem azért érdemes megnézni, mert rosszak, de tanulhatunk belőlük – hanem mert jók.

Igaz, nem egyformán jók, és persze mihez képest. Ezért is mindjárt az első két kakukktojással kezdem: a Freejack és a The Day the Earth Stood Still című klasszikusok. Az elsőt alighanem mindenki ismeri, alacsony költségvetésű B-movie a kilencvenes évek fordulójáról Emilio Estevezzel (van olyan, aki nem kapcsolja el a TV-t rögtön a név hallatán?). Amiért tetszett: mert a faékszerű történetet éppen a pénzszűke miatt nem próbálták meg látvánnyal eladni, és így nem lett olyan orbitális alkotói bukta, mint a 2012; illetve Rene Russo és Anthony Hopkins kellemesen dobnak a színvonalán, még ha az ujjgyakorlatot előadó Hopkins a tehetségét nem is, csak az arcát adta a filmhez. Ha az idei termés elérte volna ezt a minimumot, már nem lett volna rossz év. A The Day... esetében mindez fokozottan áll: low-budget sci-fi 1951-ből, amelyen ma már csak mosolygunk, de ha összehasonlítjuk a Keanu Reeves-zel készült új verzióval, ez viszi a pálmát. Egy önmagában koherens, visszafogott, gondolatközpontú sci-fi, a kor lehetőségeitől csak alig elmaradó látvánnyal, és az atomkorszakban megbocsátható didaktikussággal.

Hasonlóan didaktikus, de nagyon ötletes és elgondolkodtató a The Man from Earth, amiről nagyjából semmit sem tudnék elmondani anélkül, hogy spoilerezzek, viszont mindenképpen ajánlom. Jellegzetes karakterek – kiváló karakterszínészekkel – számukra idegen, megrázó szituációban: nekem azért tetszett, mert könnyen oda tudtam képzelni magamat közéjük, és úgy hallgatni az 'elbeszélést'. És ha már mese, kettőt mindenképp meg kell említenem. Az egyik a Kaena: La prophétie – francia animációs mesefilm, amire mondhatnám, hogy fantasy, de nem teljesen lenne igaz: az viszont biztos, hogy az egyik legeredetibb képi megjelenítésű idegen világ, amit eddig láttam. Leginkább emiatt érdemes megnézni (és máris sajnálkozhatunk a rengeteg sablon-amerikai rajzfilm miatt). A másik a The Dark Crystal című Jim Henson-klasszikus, amit ugyanazért ajánlanék, mint a Kaenát: a bábvilág megkapó, nagyon eredeti, igazán fantasy-szerű látványvilága miatt (egy kicsit máris rácáfolva arra, amit az amerikai sablonanimációról írtam).

Nagyon-nagyon tetszett – egyszerre megdöbbentett és mulattatott – a The Baby of Macon című művészfilm, amely történetében egyfajta Megváltó-újraértelmezés, témáját tekintve társadalomkritika és -vizsgálat, megvalósításában pedig színpad- illetve színházfilm, amennyiben ez utóbbi szolgáltatja hozzá a teret, folyton cserélődő, mégsem változó díszleteivel. Szeretem az ilyen játékot, és sajnálom, hogy keveset látni belőle filmen... Bizonyos szempontból, a valóság és a képzelet összemosásának terén, hasonló módszerekkel – bár egészen más megoldásokkal – élt a Bridge to Terabithia: nem szeretem a gyerekfőszereplős filmeket, mert nagyon cukormázasak, ez viszont a jobbak, sőt, meg merem kockáztatni, hogy a legjobbak közül való. Nagyon felnőtt érzelmeket és kérdéseket kezel felnőtt módon úgy, hogy végig megtartja a gyerekperspektívát. Őszinte leszek: megkönnyeztem.

Régóta meg akartam már nézni, de csak most került sorra az 1980-as Flash Gordon. Az a jelenet, amikor Ornella Muti színre lép, majdnem veri Leila hercegnő aranybikinis szereplését, és persze a film csúcspontja – így a mű több szót nem is igazán érdemel. Szórakoztató volt, és kötelező kűr, de a Queen zenéje nélkül, megkockáztatom, élvezhetetlen lett volna (ilyen sokat számít a körítés). Ami viszont tetszett: The Bourne Identity. A trilógia másik két része szerintem nem ért a nyomába, ez viszont az újdonság erejével hatott. Bourne egy profi, és jó érzés profikat látni munka közben. Kevés James Bondot láttam – összesen talán kettőt, abból esetleg egyet elejétől a végéig –, és ez meghozta hozzájuk a kedvem, de úgy érzem, Bond körül sokkal több a felhajtás, mint kellene. Én Jason Bourne-t választanám.

Nagyjából ez volt tehát a felhozatal. Sokkal több filmet láttam persze, de ezek azok, amelyeket valamilyen szempontból érdemes szóba hozni: a többi annyira felejtős, hogy valóban nem is emlékszem rájuk. És hogy mi a tanulság? Jövőre bölcsebben válogatni, és a 'kötelező klasszikusokat' sem feltétlenül kell végignézni.

Karácsonyra, a blog alá

Ki emlékszik azokra az egy- vagy háromperces krimikre, amelyek többnyire műsorújságokban jelentek meg annak idején? Legalább tíz éve nem láttam hasonlót, de lehet, hogy csak azért, mert elvétve olvasok műsorújságot, és úgy általában nyomtatott sajtót. Pedig ezek a rövidek nagyon tetszettek, és egyszer – valamikor az elmúlt két-három évben – írtam is egy hasonlót. Néhány embernek mutattam csak, és sehol nem jelent meg, úgyhogy részemről afféle nosztalgiaként is, hadd legyen ez az én ajándékom a blog olvasóinak. Boldog Karácsonyt!

Célfotó

Újfent hétfő

Csütörtökön hosszú és nagyon érdekes beszélgetést folytattunk hármasban Gáspár Andrással (Wayne Chapman) és Kornya Zsolttal (Raoul Renier), elsősorban az ynevi elfekről, másodsorban írói hozzáállásról, alkotói módszerekről. Amit elf-ügyben összehoztunk, azt András nagyon jól összefoglalta a fórumán, illetve bizonyos részei – például az, hogy az elfeké mennyire nem egységes kultúra – a Sárkány és Unikornisba tartoznak, úgyhogy ezekről itt most nem írnék; inkább a másik témáról, az alkotói tevékenységről. Azt is most leginkább a blog – és a twitter – vonatkozásában.

Kezdjük azzal, hogy az órára nézek: 12 óra 10 perc. Attól a vállalásomtól, hogy délelőtt tízig kikerül a bejegyzés, sajnos megint elmaradtam. Miért? Nos, leginkább azért, mert mostanra végleg elfogytak az előre betárazott bejegyzések, így ha nincs időm bejegyzést írni a határidő előtti két napban, akkor elkerülhetetlen a csúszás. Miért nincs időm? Ennek nyilván mindig sok és más-más oka van, most például a csütörtököt követő fáradtság – és némi láz –, a szombati nap ide-oda rohangálása, és a vasárnapi ún. családi élet miatt nem tudtam leülni a gép elé. Pontosabban: éjjel itt ültem a gép előtt, és bizony lett volna időm bejegyzést írni, csakhogy úgy gondoltam, hasznosabban töltöm, ha inkább a Sárkány és Unikornissal foglalkozom.

András és Zsolt egymástól függetlenül figyelmeztettek, hogy a blogírás a regényírás kárára mehet, mire én azt feleltem, hogy tudom: épp ezért próbálom ahhoz tartani magam, hogy olyankor írok blogot, amikor nem fér bele az időmbe a regénnyel foglalkozni – mint írtam már, ehhez nekem hosszú nyugodt órákra van szükségem –, illetve olyankor, amikor mondjuk épp elakadtam, vagy túl fáradt vagyok hozzá, vagy bármilyen egyéb, úgymond értelmes okom van nem a regényt írni. Az, hogy van egy tíz órára szóló határidőm a blogra, nem tartozik ezek közé. Ez pestiesen szólva szemétség lehet azokkal szemben, akik már hozzászoktak az időponthoz, és emiatt kevéssel tíz után felkeresik a blogot, de a blog van a regényért, és nem a regény a blogért, ha szabad így fogalmaznom.

A twitter egy másik kérdés: egy-két mondatot bármikor leírhatok, az egészen biztosan nem a regényírástól veszi el az időt (és mivel nem sok embert követek rajta, így az olvasása sem probléma). Ugyanakkor hasznosnak találom azt a részét, amikor felírom, hogy na, mostantól munka, majd végezvén azt, hogy ennyit és ennyit végeztem. Kb. olyan ez nekem, mint az egyszeri gyármunkásnak a regisztráció, reggel becsekkol, délután kiírja magát, volt ma dolgozni, mindenki örül. Egyszersmind maga a twitter egy érdekes dolog: lehetőséget ad rá, hogy bármilyen hülyeségről azonnal írjak, ám épp ezért el is gondolkodtat, hogy ez most akkor hülyeség-e, avagy sem. Tényleg tudatni akarom azokkal, akik követnek? Egyáltalán: én olvasni akarom? Szóval érdekes önvizsgálatra ad lehetőséget, és azt hiszem, minden annyit ér, amire használják. Nekem erre nagyon megfelel.

Éjszaka tehát nem blogbejegyzést írtam, hanem inkább a regényt – csiszolgatást nem számítva cirka 4.000 leütést valamikor éjfél után, eléggé fáradtan, teszem hozzá, de nagy kedvvel – , tudván, hogy nap közben lesz egy kis időm a blogra. Avagy a blogot sem hanyagolom, csak – miként ezt is írtam már – a Sárkány és Unikornishoz képest most minden másodlagos. Amin az sem változtat, hogy dolgozom egy-két novellán, amelyek jövőre jelennek majd meg, de azokon azért csak úgy mellékesen.

Ismét szünnap

Tegnap jó hosszú nap volt, de minden pontja megérte, még ha nagyobbrészt lázasan bóklásztam is fel-alá. Rég beszélgettünk ennyit a szerzőtársakkal, és jó volt ismét összegyűlni folyamatban lévő projektek és persze a Szinergium és Az Északi Szövetség bemutatója kapcsán. Én is beszereztem a magam példányait, és most előbb az albumot, azután a világleírást bújom végig, szóval a mai nap erről szól. Meg bármi is bújkál bennem, megpróbálom kiheverni (oltást már hetekkel ezelőtt kaptam, de persze tudom, hogy ez még nem egészségbiztosítás).

Újfent a Sárkány és Unikornisról

Legyen az a tételmondat, hogy kezdem érteni George R. R. Martint. Mármint nem a szövegeit, a karaktereit vagy a történeteit kezdem csak most megérteni, hanem azt a problémáját, amivel a Varjak lakomája környékén szembesült, hogy túl sok szereplőt mozgat és túl sok egyéni történetet akar elmesélni – amelyek együtt a teljes történetet adják –, s a szöveg emiatt csak dagad és dagad, nem látja a végét. Ez a kezdet kezdetén kódolva volt abba a narrációs szerkezetbe, amelyet választott, és mert jó írónak tartom, feltételezem, hogy ő maga is stisztában volt ezzel – épp csak mint a legtöbb ember, aki nagyon akar valamit, ő is elhitte magáról, hogy kezelni tudja majd ezt a problémát, persze elsőként a történelemben.

Aztán a kezdetben trilógiának induló kötet először ötkötetesre nőtte ki magát, most már ugye hétnél tartunk, és szerintem most épp azért nem ír – pontosabban nem ír valami jó kedvvel –, mert látja, hogy ha fent akarja tartani a feszültséget, ha ugyanazt a minőséget akarja hozni, mint korábban, ugyanolyan részletesen bemutatni a világot, éppúgy több szempontból ábrázolni az eseményeket, mint az eddigi kötetben, akkor megint csak újabb és újabb szereplőket kell majd behoznia, és hét kötet sem lesz elég. Lesz még abból nyolc és kilenc. És igen, rettegek, hogy nem fogja befejezni. Egy kisebb vagyont tennék rá, hogy soha.

Ehhez képest mi a helyzet a Sárkány és Unikornissal? Korábban azt írtam róla, hogy novellaregény lesz, a Hőseposzéhoz hasonló szerkezettel – itt érdemes utánaolvasni (méghozzá most, ha valaki még nem olvasta, mert csak akkor nyer értelmet mindaz, amit a továbbiakban írok erről) –, és akkoriban úgy saccoltam, hogy durván 600.000 leütés lesz a terjedelme. Ez azt jelenti, hogy szép hosszú regény, még ha nem is Martini értelemben véve, de mondjuk a M* regények között mindenképp, hiszen az átlaghosszúság 3-400.000 leütés körül van (a Pokol például ezeknél rövidebb, a Karnevál a maga két kötetével viszont több, mint 900.000 leütés, ha jól emlékszem).

Ehhez képest most úgy 550.000 leütésnél tartok, és még nem látom a végét. Pontosabban fejben készen van, de ez csak annyit jelent, hogy nagy vonalakban tudom, mikor mi fog történni, és hogy mi lesz a történet vége, a hogyan viszont számomra is rejtély. Ez furcsának tűnhet, pedig nem az: az írás kreatív folyamat, ráadásul a legjobb történetek – és az élethű szereplők – magából az íróból fakadnak, én pedig azok közé tartozom, akik hagyják, hogy áradjon belőlük a történet, mintegy a történet írja meg önmagát. Ezért kell elvonulnom ahhoz, hogy érdemben alkothassak: azt a kissé meditatív állapotot, ami nekem az íráshoz kell, társas közegben sajnos nem tudom elérni.

De lássuk, hogy a puszta tények – leütésszámok – szintjén hogyan is állok a szöveggel, illetve, hogy miként változott az a koncepció, amelyről a fent belinkelt bejegyzésben írtam. Maga a teljes szöveg 565.702 leütés. Ez tartalmazza a Sárkány és Unikornis első könyvét (Sárkány), amely most 293.177 leütés, és terv szerint kisregény hosszúságú lenne, illetve a második könyvet (Unikornis), amely 272.525 leütés, és amelyet hat összefűzött novella alkot. Ez így szép szimmetrikus, csakhogy míg az Unikornis készen van, addig a Sárkánynak még csak a közepén tartok. Tippem szerint valahol 500.000 leütésnél lesz a vége (és akkor még szerencsém volt), ami bizony már rég nem kisregény terjedelem. De ez persze nem baj, ha maga a történet ennyit követel.

A baj az, hogy a Sárkány című első könyv regénnyé duzzadt története – ez csak most, hogy már a közepén járok, látszik világosan – túl kompakt és erős ahhoz, hogy egybe legyen csomagolva az Unikornis alcím alatt futó novellafüzérrel, ezért egy huszáros vágással úgy döntöttem, hogy a novellafüzért – amely ugye egy már elkészült, kerek történet – leválasztom a Sárkányról. A készülő kötet címén hála istennek nem kell változtatni, az továbbra is marad Sárkány és Unikornis, éppen csak a novellafüzér jelenik majd meg más cím alatt ennek folytatásaként. Tehát lesz egy másodkori történetet elbeszélő regény (SU), meg egy több korszakot bemutató novellaregény (egyelőre X).

Ez a kettévágás persze még nem oldja meg azt a problémát, hogy a novellafüzér története nincs olyan erős, mint a regényé, de nem baj: van még néhány tucat történetem, ami ehhez az egész elf-ciklushoz tartozik, és ezek közül nagyon sok jól kiegészíti a már elkészült novellák sztoriját. Kb. egy órás melóval át tudom alakítani az elkészült szövegeket úgy, hogy illeszkedjenek egy ilyen koncepcióba. Ezek után már csak meg kell írni további négy-hat novellát, köztük egy olyat, amely a kötet végén egybefolytaja az újabb és a már elkészült füzér történeteit, és kész is az újabb (novella)regény.

Na de mit is jelent ez igazából? Azt, hogy ahelyett, hogy lenne egy négyötöd kész regényem, van két félkész. Mindez azért, mert sajnos beleléptem ugyanabba a csapdába, mint Martin, hogy szabadjára engedtem a karaktereket és az ő történeteiket, a szereplőim közül mindenki igyekszik kapcsolatba kerülni a többiekkel és a körülöttük lévő világgal, annak múltjával és – olykor – a jövőjével, ez pedig bizony duzzasztja a szöveget. Eredetileg nem ez volt a cél, mert történet-, és nem karakterközpontú regényt akartam ugyanis írni, olyat, amilyen a Hőseposz is volt. Csakhogy az annak megírása óta eltelt években íróilag egyre inkább a karakterközpontú történetmesélés felé mozdultam el, és most már ha megfeszülök, akkor sem tudok a karakterek kibontása nélkül elbeszélni egy hosszabb történetet. Ami egyébként nem baj, elvégre Martint is ezért szeretjük, nem igaz?

Mielőtt az önhittség bűnébe esnék, nem hiszem, hogy ezt olyan jól csinálnám, mint Martin. Sőt. Igazság szerint nem is törekeszem rá, és ahol lehet, azért igyekszem a történetre fókuszálni, megtalálni valami olyan egészséges arányt (mondjuk kétharmad-egyharmad a karakterközpontúság javára), ami teret hagy az írói ösztöneimnek, ugyanakkor nem kényszerít rám további öt kötetet. Persze ez sem egyszerű, mert ha rosszul lövöm be a határokat, akkor gúzsba kötöm magam, ami szintén nem szerencsés. Úgyhogy elővettem egy nagyon régi szöveget, ami egykor szintén Sárkány és Unikornis cím alatt futott, és most már olykor azt is hegesztem, abban szabadon engedve egyes ötleteimet. E pillanatban Százháború a címe, és a Sárkány és Unikornis eseményei előtt játszódik: egészen pontosan lényegében minden, ami az SU-ban fontos, valahonnan innen ered (és ezért tehtem meg, hogy sok ötletet átpakolok ebbe). Ez a szöveg most mintegy 125.000 leütés hosszú, és érzésem szerint legfeljebb 250-300.000 lesz, mire elérem a végét, mert most ott járok valahol a közepén.

Hát, nagyjából ez a helyzet. Ennek alapján óva intek mindenkit, aki regényfolyamba kezd, mert én nyár óta látom a problémát, és igyekeztem megoldani, hogy ne kelljen egynél több kötetet csinálnom, de mostanra elfogadtam, hogy nem tudom elkerülni ezt. Ugyanakkor jelzem mindenki felé, aki esetleg aggódna, hogy sohasem fejezem be: de, igen. Nagyon nagy kedvem van írni, nagyon megszerettem ezeket a szereplőket és a történeteiket, és most már ide a rozsdás bökőt, ha 2010-ben ebből a három kötetből nem lesz legalább egy regény. De a terv az, hogy legyen kettő, a Sárkány és Unikornis és a Százháború. A novallregényt meg majd ezek után.

Az esztendő filmekben (I.)

A tegnapi 2012 többet kivett belőlem, mint gondoltam: idejét sem tudom, mikor aludtam tizenegy órát egyhuzamban. Szerintem soha. De ha mégis, utána még fáradtabb voltam, mint előtte, most viszont úgy érzem, nagyon is rám fért. A film különben szórakoztató volt, kb. ahogy az ötvenes-hatvanas évek horror-scifi-katasztrófafilmjei mai szemmel: botrányosan unalmas párbeszédek csapnivaló forgatókönyvvel, a főszereplők olyan szürke klisék, hogy alkonyatkor nem is látszanak – és mivel végig félhomály van, tényleg nem vesszük őket észre –, néhány mellékszereplő viszont iszonyatosan mókás (a dilinyós Woody Harrelson az isten, az orosz csóka meg bunkósága ellenére is a legéletszerűbb figura a filmben), az effektek pedig... hát azokat nem lehet eléggé dicsérni. Ahogy a limuzin áthajt az összedőlő felhőkarcolón, vagy amikor – vigyázat, ez már tényleg spoiler, aki nem akarja, ugorjon a következő bekezdésre – az óriáscunami után a bárka a Mount Everest felé tart, hogy jézusom, mindjárt ütközünk... hát rég röhögtem ennyit, de komolyan. Legutóbb talán a When Worlds Collide című klasszikuson, amikor a tervrajz után megmutatták a felépített űrhajót: mondom, baszki, ezek komolyan gondolják! Hát az fantasztikus volt. Sokkoló kép itt.

Ezek után viszont úgy döntöttem, hogy érdemesebb lesz az idén látott filmekről írnom, mint a Sárkány és Unikornisról (széljegyzet: a héten egész jól haladtam, és szerdán írok majd a pénteken beígértekről részletesen). Wyquinnel beszélgettünk, és mondta, hogy ő is összeírta az idei olvasmányait, filmekről írnia viszont eszébe sem jutott: értem, feleltem én, de az a tapasztalatom, hogy majdnem olyan fontosak, mint az olvasmányok, mert dramaturgiát filmekből könnyebb tanulni. Drámákból persze még könnyebb lenne, de ha belegondolunk, valószínűleg mindannyian több filmet láttunk eddigi életünkben, mint ahány könyvet (köztük drámát) az egész hátralévőben olvasni fogunk, ráadásul az epikai művek és a filmek közül utóbbiak állnak közelebb a dráma műneméhez, úgyhogy bizony érdemes figyelni arra, mit néz az ember.

Ugyanakkor persze én sem csak szisztematikusan nézek filmeket, ezért ennek a bejegyzésnek a megírása nehezebb lesz, mint a könyvekről szólóé volt. Bár van egy viszonylag naprakész filmlistám, az olvasmányokat jobban fejben tudom tartani. Mármint: a lista csak a meglévő filmeket tartalmazza, ha valamit elcsíptem tévében – ami ritka –, vagy megnéztem moziban – ami még ritkább –, azt nem vezetem fel. De azért lássuk, mi is volt idén; mármint a 2012-t leszámítva, és csak a fontosabbakat kiemelve: azokat, amelyekből tanulhatunk valamit.

Az év kellemes és nem várt meglepetése számomra egyértelműen a Star Trek volt. Egy pörgős, jó humorú, remek dramaturgiájú popcorn-movie, ami már nagyon kellett a sorozatnak. A tudománytalanságairól és a világhűségéről – és hogy helyes döntés volt-e alternatív idővonalra rakni – lehet vitatkozni, én viszont elsősorban írói szemmel néztem. Így legnagyobb hibája a főgonosz sablonossága, holott a filmhez készült Countdown című négy részes képregény alapján Nero egy szerethető figura, akinek a dühe a vulkániakkal szemben abszolut érthető. Sajnáltam, hogy ezt nem rakták bele a filmbe, és ez már rögtön egy tanulság: egy film csak annyira jó, amennyire a benne szereplő főgonosz, és ilyen szempontból a Star Trek gyönge lábakon áll. Más szempontból rengeteg ügyes megoldás van benne: a karakterek bemutatása nagyon jó, a világot is egy-egy mondattal be tudja mutatni, az akciódús és párbeszédes, feszültséget keltő és feszültségoldó jelenetek nagyon jól váltakoznak egymással. Nem egyszer láttam DVD-n is, nagyon ajánlom kielemzésre.

Ennek ellentéte – pedig ugyanazok írták – a Transformers 2. Ennyire túlspilázott, elnyújtott, dramaturgiailag tökön lőtt filmet keveset láttam. Hogy mi volt a legnagyobb hiba? Kettő is volt: egyrészt a nagyon sok öncélú jelenet (harc, poén stb. csak azért, hogy legyen harc, poén stb., dramaturgiai funkció nélkül), másrészt a gonoszok közötti viszony megduplázás. The Fallen vs. Megatron, Megatron vs. Starscream: Megatronról így nem lehetett eldönteni, pojáca-e, avagy komolyan veendő ellenfél. A folytatások klasszikus hibái itt egyszerre szerepeltek: még több robot, még több poén, még több akció fölöslegesen. Nagyon vártam már, hogy vége legyen. Akárcsak például a Watchmen végét, amikor másodszorra néztem: elsőre élveztem, hogy nagyon hű képregény feldolgozás, később itthon, másodszorra nézve viszont unalmasnak tűnt. Hogy miért? Mert a legtöbb jelenete túlságosan elnyújtott, és hiányzik belőle az az érzelmi hullámvasút, amely a Star Trekben olyan ügyesen fel van építve. A film így ellaposodik, és nem hiszem, hogy harmadszor is megnézném, hiába van meg DVD-n.

A District 9 kellemes volt, de nem nyűgözött le annyira, mint sokan másokat, a Terminator Salvation pedig valóban csapnivaló, és talán most kellene abbahagyni a sorozatot. Vagy odaadni ezt is J. J. Abramsnak, hátha. Ezt a két filmet, azt hiszem, ugyanazért nem szerettem: nem tudtam azonosulni a rosszul kidolgozott főhősökkel – ez inkább a TS-re igaz –, a bevándorláspolitikai és faji ellentéti utalások és poénok, illetve az öncélú akciójelenetek pedig önmagukban nem adták el a filmeket. Szemben mondjuk az Ice Age 3-mal. Az csak szórakoztatni akart, helyzetkomikum és beszólogatás: király. Általában nem szeretem az olyan filmeket, amelyek csak erre épülnek, de ez a harmadik darab remek példa volt rá, hogy lehet ezt jól is csinálni. Leginkább azt mondanám, hogy érdemes kigyűjteni belőle a gyöngyszemeket, és azokhoz hasonlóakat íróként később dramaturgiailag hasznosan elsütni.

Azt hiszem, az idei mozifilmekkel meg is lennék; mi az, amit szintén idén láttam, de korábbi termés, és ajánlanám? Igazából kapásból csak egy ugrik be, az Alatriste Viggo Mortensennel. Spanyol film, és eddig az egyetlen élvezhető, sőt, nagyon jó mozi számomra ezzel a színésszel (igen, a LoTR-t is ideértve). Hősiesség, szerelem és árulás, minden van benne, ami egy kardos-muskétás filmbe csak kell, és ügyesen ötvözi az európai filmes hagyományokat az amerikai szuperprodukciók megoldásaival. Aki szereti a kosztümös filmeket, annak ez kötelező darab. Ha a Pirates of the Caribbean első részét nem is, a többit bármikor kenterbe veri.

(Folyt. köv.)

Szinergia

Ez most rövid lesz, mert ahogy a legújabb M* kiegészítőről, úgy a Szinergiumról sem az én tisztem beszélni; megteszik ezt majd az alkotók. Én csak annyit jegyeznék meg, hogy amennyit az anyagból láttam, annak alapján méltó születésnapi ajándéka Ynevnek, és ha csak egy kicsi szerencsénk és egy fokkal több elszántságunk van, akkor ugyanazt jelenti majd a M* képi világa szempontjából, amit a Bíborgyöngyök az irodalmi oldalon: a koncepciók előretörését, a világ egységesebbé kovácsolását. Persze ez a Bíborgyöngyöknél sem ment könnyen, és nem is sikerült elsőre tökéletesen, de a többi koncept novelláskötet hasonlóan pozitív fogadtatása azt mutatja, hogy jó irányba megyünk.

És mára valóban ennyit, aztán majd hétfőn hosszabban a Sárkány és Unikornisról, szövegbarkácsolásról és apróbb koncepcionális változásokról.

Az esztendő könyvekben

Közeledik az év vége, itt az ideje egy kis számvetésnek. Ez először mondjuk nem így jutott eszembe, hanem a jó múltkor Wyquinnel arról beszélgettünk – a Delta Műhely kapcsán –, hogy vajon mit olvasnak a magyar fantasztikus író-jelöltek, és hogy mi magunk mit olvastunk idén. Azután összeszedtem a magam listáját, mert közhelyes dolog ugyan, de valóban nem árt visszatekintve sorra venni, mit intéztem idén: elvégre az vagy, amit megeszel, illetve író lévén, amit olvasol, és abból megírsz... Ezért a következő hetekben három ilyen jellegű bejegyzés lesz: az esztendő könyvekben, filmekben, végül pedig (általam írt) művekben. Ezek közül kezdjük az elsővel, a könyvekkel.

Többé-kevésbé pontos listám alapján idén huszonnyolc (28) könyvet olvastam, nem számítva azokat, amelyeket úgymond hivatalból kellett (az idén megjelent M* kiadványokra gondolok), továbbá a comics jellegű képregényeket (amelyekből különféle formában rengeteget birtoklok, és sok tekintélyes kiadvány mellett idén zúztam végig például a Star Wars comics sorozatot, amit meg sem merek számolni, hány száz füzetből áll: és meglepő módon nem az összes pocsék, csak a tekintélyes részük), valamint az elkezdett, de be nem fejezett köteteket. Tudni kell ugyanis, hogy két-három könyvet olvasok egyszerre, és adott esetben egy-két évre is félreteszek dolgokat, mert szerencsére sosem felejtem el, hol is járok éppen, és mi történt előtte. Így megtehetem, hogy mindig kedvem szerint válogatok.

Ezek tehát a puszta tények. Ami a címeket illeti, de nem csak puszta felsorolásként, úgy látom, az idei nálam a dél-európai és dél-amerikai szerzők éve volt. Végre felfedeztem José Saramagót (A kolostor regénye; Jézus Krisztus evangéliuma), akinek a narrációs technikája finoman szólva mély benyomást tett rám – ami különösen a Rúfiász című elbeszélésemen érződhet –, továbbá begyűjtöttem mindent, amit csak el tudtam érni Mario Vargas Llosától, és elszántan haladok előre (a tavalyi Háború a világ végén után idén jött a Szeretem a mostohámat; Don Rigoberto feljegyzései; Kölykök; Ki ölte meg Palomino Molerót?). Mondjuk nem kell nagy elszánás, mert örömmeló: ő is olyan szerző, akinek a szövegalkotási eljárásaiból sokat lehet tanulni. És nem mellesleg kiváló emberismerő.

Saramagón kívül dél-európai szerzők: Umberto Eco (akitől a Gyufalevelek c. tárcagyűjteménye volt soron, utolsóként az életműből, bár a The Mysterious Flame of Queen Loana még olvasás alatt van), Dino Buzzati (Szerelem utolsó látásra, ami egy magasirodalmi képregény) és Alberto Moravia (A leselkedő). Ezek közül a Loana királynő... a legérdektelenebb – bár nem szívesen mondok ilyet egy Eco regényre –, mert úgy érzem, a mester itt már túlzásba vitte annak csillogtatását, hogy mennyi tudást bele tud sűríteni egy könyvbe, de megjegyzem, ez a benyomásom még változhat, mire végigolvasom.

Angolszász szerzőkben is gazdag év volt. Bret Easton Ellist főleg tavaly olvastam, idénre már csak egy műve maradt (A vonzás szabályai), és most már kijelenthetem, hogy a legjobbja szerintem a Nullánál is kevesebb és persze az Amerikai Psycho, méghozzá a kettő nagyjából egyszerre. Amit azok után írt, témájában többnyire önismétlés, technikailag pedig nem érnek fel az AP-hoz. Kellemes meglepetés volt ugyanakkor Jay McInerney (Fények, nagyváros), aki Ellishez hasonlóan az ún. 'irodalmi kölyökfalka' tagjaként ugyanarról, mégis nagyon máshogy tud írni. Valamiért ez az első könyv, ami kedvet csinált ahhoz, hogy New Yorkba utazzak; talán mert az írói vágyakat kergető korrektor története nem áll messze tőlem...

Bár látom és elismerem az erényeit, sőt, élmény volt olvasni, mégsem mondhatom, hogy tetszett Orson Scott Cardtól az Ender's Game – aminek a kritikájával még mindig tartozom –, viszont megerősítette bennem, hogy Cardnál nincs sok keresnivalóm, és hogy legjobb lesz, ha az Alvin-ciklusának meglévő köteteit továbbajándékozom. Újraolvasni nem fogom őket, és hátha másnak több örömet okoznak, mint nekem. A sorozat történetét majd a Wikipedián elolvasom. Nagyon tetszett viszont James Cain krimije (A postás mindig kétszer csenget), ami ismét bizonyította, hogy az elkoptatott klasszikusok nem véletlenül klasszikusok, és hogy bármit (pl. krimit) is lehet nem ponyva szinten írni úgy, hogy az izgalom azért megmaradjon. (Llosának ugyanez a Ki ölte meg...-nél azért nem sikerült.)

Philip K. Dick is terítéken volt idén három könyvvel (Galaktikus cserépgyógyász; Várjuk a tavalyi évet; Ubik), ami azért jó, mert így szűk időtartamon belül megtapasztalhattam Dick meglehetősen rossz, erős közepes és kimagasló formáját: és szerencsére ez a hullámvasút azért nem vette el a kedvem, úgyhogy a következő műve már a polcon figyel. Ugyanezt nem mondhatom el a Hódítók végzete szerzőiről: ez a képregény sajnos nagy csalódás volt számomra. A történetek kritikán aluliak, a képi megvalósítás pedig elsőre megkapó, jobban megnézve azonban a merő giccs és a riasztó szakszerűtlenség között ingadozik (azok a sisakok és páncélok, könyörgöm!). Az épület- és tájrajzok szemet gyönyörködtetőek – csak ezért nem adom tovább –, a maradék viszont egy kalap kaki. Senkinek nem ajánlom, mert ennyi pénzért már minőséget is lehet kapni (Watchmen, Sandman, hogy csak a magyarul kaphatóaknál maradjunk).

Aki a külföldi szerzők sorából eddig kimaradt: Albert Camus (A pestis; Közöny; A bukás), akinek szikár realizmusa nagyon jól ellensúlyozta Saramago indázó nyelvezetét és Llosa merész képzettársításait, illetve Robert Louis Stevenson (A Kincses-sziget), aki emlékeztetett rá, hogy egy pofonegyszerű történetet is el lehet mesélni izgalmasan, ha nem papírmasé szereplőket rakunk bele. Long John Silver eddig az egyetlen életszerű antihős, akivel ifjúsági regényben találkoztam. Respect.

Ami a magyar szerzőket illeti, a lista változatos, de nem túl hosszú. Csáth Géza (Válogatott elbeszélések) a legfrissebb újraolvasott szerző közülük, és meghozta a kedvem a többi Nyugat körüli íróhoz – egyszersmind egy-két olyan novella megírásához, amelyek megidézik annak a kornak a hangulatát –, s idén őt Sütő András (Anyám könnyű álmot ígér), Szilágyi István (Bolygó tüzek) és Mészöly Miklós (Sutting ezredes tündöklése) kísérték. Továbbá Kleinheincz Csilla (Nyulak, Sellők, Viszonyok), akinek művéről a személyes ismeretség miatt nem tisztem kritikát írni, ajánlóként viszont annyit elmondhatok, hogy egy kiemelt elbeszélése (az Emma utazása) miatt a könyvtáramban nem a fantasztikus részleghez, hanem a magasirodalomhoz került. Magyar fantasztikus szerzők közül ezt eddig csak egyetlen másik kolléga, a Harold Barousche név alatt M*-t is író Horváth György (Estvér) érte el.

Tudományos-ismeretterjesztő művekben elég szegényesre sikerült ez az esztendő, mindössze Henry Chadwick A korai egyház illetve Szlávik Gábor Traianus című tanulmányköteteit sikerült elolvasnom. Az ilyesfajta szöveg több figyelmet érdemel, mint amennyit mondjuk utazás közben kaphat, és idén kevesebb időm jutott egy helyben olvasni, ezért kissé alulteljesítettem a tervezetet, és több nagyalakú Osiris-kiadvány is ott porosodik a polcon. Ami ezt a kettőt illeti, Chadwick kötetéről már szóltam, Szlávik Gáboréról pedig csak annyit, hogy eddig is okkal nem említettem. Szükségtelenül önismétlésekbe bocsátkozó, botrányosan szerkesztett, rosszul jegyzetezett elriasztó munka, állatorvosi lova annak, hogyan ne írjunk tanulmánykötetet. Pedig van benne egy-két jó meglátás, és egy értő szerkesztés után még jó is lehetett volna. Kár érte, és nagy csalódás, mert a Kréné-sorozattól, bár eddig sem volt mindig egyformán magas a színvonal, nem ezt vártam.

Ez tehát huszonnyolc mű, ám még néhány említést érdemel: azok, amelyeket most is olvasok, még ha nem is mindet napi szinten. Eco Loana királynő...-jét már említettem; ide tartozik Robert Holdstocktól a Mythago Wood, aminek még csak az elején járok, de már megnyert magának; Spiró Györgytől a Fogság (amit két vagy három éve olvasgatok, mert tömény és nem az igazi, de azért nem rossz, és belém nevelték, hogy ilyen esetben csak azért is olvassam végig az adott könyvet); Darwintól az A fajok eredete – alapmű –, Victor Hugótól az A nyomorultak, végül pedig Walter M. Millertől a Hozsánna néked, Leibovitz!, ami hosszú idő után végre ismét megjelent magyarul. És jó.

A fenti bekezdés tehát már a jövő. Ha másra nem is, arra jó volt összeszednem mindezt, hogy lássam, mit kell most már tényleg elővennem és befejeznem. És... Hanna, Wyquin, Raon? Ti mit olvastatok idén? Esetleg bárki más?

Ideje a helyzetjelentésnek

Megint hétfő. Megspórolom azt a részt, hogy gyorsan repül az idő, és rátérek arra, mit végeztem a héten. Rögtön a Sárkány és Unikornissal kezdem, hiszen az a lényeg: halad, de mégsem. Halad, hiszen ezen a héten cirka 20.000 leütéssel bővült, gyarapodott, gazdagodott, és ezúttal nem csak úgy, hogy már meglévő fejezeteket írtam át vagy bontottam ketté, hanem teljesen újak születtek, amelyek egyébként nagyon jót tettek a dramaturgiának és a karakterábrázolásnak. Én magam is jobban értem most már az egyik főszereplőt, mint korábban, kicsivel több és világosabb elképzelésem van a gnómok és a sárkányok – úgymond – működéséről, továbbá úgy általában azt érzem, hogy jó irányba haladok, ami mindig biztató.

Ugyanakkor két hét kitartó próbálkozás után ismét látszik, amit azért eddig is tudtam, hogy különböző – a széles nyilvánosságra részleteiben nem tartozó – körülmények miatt továbbra is nagyon hiányzik az alkotáshoz ideális környezet. Szabadidőm van, de sajnos egy kb. nyolc órás ciklushoz kell alkalmazkodnom, ami nálam nem működik. Leginkább azért, mert éjszakai bagoly vagyok, ami azt jelenti, hogy a szervezetem hormonálisan a kései órákban aktívabb, mint a koraiakban, a kreativitás pedig hormonok által befolyásolt képesség (vagy mifene). Nálam ez nagyjából délután három-négy fele jelenti a szellemi ébredezést, este nyolctól-tíztől pedig az aktív kreatív időszakot, durván hajnali négyig. Vagy reggel hétig. Mikor hogy. Mivel ez mindenki másnak, aki a közelemben van, a biológiai órájával ütközik, civilizált viszonyok között nagyjából lehetetlen érdemi szövegmennyiséget produkálnom.

Erre nagyszerű megoldás az alkotói elvonulás, csakhogy ez különb-különb okokból most, leginkább a hideg téli időjárás miatt, megoldhatatlan. Ez nem katasztrófa, csak azt jelenti, hogy a heti 10-20.000 leütés a reális elvárás – szemben az elvonulásos heti 50-80.000 leütéssel –, ami pedig ennél több, az kitűzendő cél, amit ha nem érek el, nem szabad kétségbe esni, mert az könnyen írói blokkot okozhat, amire most már igazán nincs szükség. Szóval most tavaszig leginkább fontolva haladás, továbbá kreatív feltöltődés: nem fogom erőltetni, amit úgy érzem, nem szabad, hanem igyekszem értelmes dolgokra fordítani az időt. Például régóta ott figyel a polcon Plutarkhosztól a Párhuzamos életrajzok, vagy Esterházytól a Bevezetés a szépirodalomba. Hát most szépen lekerülnek onnan.

Ide tartozhat a kérdés, hogy miért írom ezt a blogot, meg twitterezek, meg foglalkozom egy rakat íráshoz hasonló dologgal ahelyett, hogy írnék? Nos, egészen más megírni egy másfél-kétezer leütés hosszú bejegyzést, mint egy öt-tíz-tizenötezer leütés hosszú jelenetet, amely ráadásul egy regény része. Utóbbi sokkal több rákészülést, sokkal több odafigyelést és több utólagos csiszolást igényel, amihez nekem elsősorban sok magányos órára – de inkább magányos hetekre – van szükségem. Na most magány: hát az szerencsére nincs. Csak ugye valamit valamiért. Úgyhogy marad a blog, amit egyébként a magam számára továbbra is igen hasznosnak találok, továbbá egy-két másik dolog, ami a fejemben jár. Például vannak olyan szövegeim, amelyeket esetleg ideje lenne publikálni, viszont nem érzem, hogy szeretnék házalni velük magazinoknál – amelyek nem is nagyon vannak, meg nem is biztos, hogy az írásaim a profiljukba vágnának –, úgyhogy előbb-utóbb, azt hiszem, lesz itt egy kis olvasnivaló. Mármint a bejegyzéseken kívül.

A csuklya mögött

Hamarosan megjelenik az Az Északi Szövetség című M* világleírás, és a fórumokon már türelmetlenül várnak belőle ízelítőt, illetve azt kérdezgetik, mennyiben épít a Szürkecsuklyás Testvériség anyagaira. Pedig Domoly már lelőtte a poént az RPG.hu fórumán, még ha csak fél szavakban is. No de hát: mennyiben is épít?

Maradjunk annyiban, hogy nagyon. Ennél többet én nem mondhatok, hiszen ami benne olvasható, azt ők hozták össze.

És akkor itt most főhajtás.

Évek óta használom a szürkecsuklyások anyagait háttérként a M* írásaimhoz, mert összehasonlíthatatlanul alaposabbak a megjelent szövegeknél, talán csak a Papok és paplovagok kiegészítőt (és persze a tavalyi Toront) leszámítva. Az Abbitkirálynőhöz cirka száz oldalnyi aszisz háttéranyagot kaptam tőlük, királylistáktól kezdve a hadseregszervezésig bezárólag, és még azt is tűrték, hogy kedvem szerint felborítsak egy-két általuk felépített, de addig nem publikált koncepciót, azért, hogy a regény működhessen.

Két évvel korábban is ég és föld volt a különbség aközött, ahogy a fehér Alapkönyv hivatalosnak számító fejlesztőgárdája, illetve az ő csapatuk fogadott, amikor megjelentem a Hőseposz nyers változatával. Az akkor hivatalos fejlesztőktől kaptam egy áttekinthetetlenül ömlesztett, ráadásul csak a már megjelent anyagokat tartalmazó dokumentumot, hogy ennyi van, több nem is lesz, és sajnos nincs idejük konzultálni, mert ezerrel hegesztik a (később csúfosat bukó) kiadványt – míg a csuklyásokkal szinte hetente találkoztunk, talicskával hozták az ötleteket, olvasták és véleményezték a szöveget... ez nyilván nekem, mint wannabe írónak, nagyon imponált, de amellett azt is láttam, hogy igen, így érdemes foglalkozni Ynevvel.

Persze nem értettünk mindig egyet. Többnyire apró részleteken szoktunk vitatkozni, elsősorban azért, mert az ő alulról építkező, mindent szigorú rendszerbe foglaló módszerük csak részben esik egybe az én felülről induló, nagy tablókat építő, a részletek felé csak indákkal nyújtózó világábrázoló hevülésemmel, de ebből még soha nem volt konfliktusunk. Én elsősorban azt dolgozom ki egy-egy írásomhoz a világból, ami ahhoz kell – ők előbb az egész világot (na jó: világrészletet), és utána nézik meg, mit lehet építeni rá. Az enyém a rövid távon, a műre koncentráló író módszere, az övék a hosszú távon ügyelő, a világot építő fejlesztőké. Talán meglepő, de a kettő egész jól kiegészíti egymást.

A kommentek közt szóba került a légvárépítés: ez az, amit egy világnál valóban nem szabad, és a szürkecsuklyások ezt veszik nagyon komolyan. Néha talán egy fokkal komolyabban, mint kellene, de azt hiszem, mindenki egy fokkal komolyabban veszi a saját munkáját – már ha tényleg szereti –, mint amennyire kellene (és ez alól nyilván én sem vagyok kivétel). Viszont épp ez az egészséges túlzás mozgatja meg a dolgokat, és nekem például pont arra van szükségem, hogy a néha bizony megszaladó tollamat és képzeletemet olykor visszarántsák egy fokkal. Ezzel szemben szeretem azt gondolni, hogy egyszer-kétszer adtam frappáns ötleteket, amikor az ő tégláról téglára haladó építkezésük megrekedt.

Most nagyon kíváncsi vagyok, mit lett a dolog eredménye. Örülök, hogy végre nem a partvonalra kell kiszaladgálni a tanácsaikért, és hogy nem csak a paraván mögött, hanem nyilvánosan is megkaphatják azt az elismerést, ami az erőfeszítésükért, a munkájukért jár. A Hallgat az ég, A hit városa, A végzet masinériái (és a megjelenésre váró Karr-Khazad kapui) mind az ő aktív közreműködésükkel, sőt, kezdeményezésükre születtek, ahogy a Toronhoz is sokat hozzátettek, vagy például a Bíborgyöngyökhöz is, hiszen nagyon sok ponton az ő anyagaikhoz nyúltunk, amikor semmi érdemlegeset nem találtunk a kanonikus szövegek között.

A végére pedig egy személyes: kedvelem a srácokat, és többször hallottam tőlük, hogy szegről-végről én is szürkecsuklyásnak tekinthetem magam, hiszen ez nem olyan, mint egy párttagság, nem kell hozzá kis piros könyv, hanem csak úgy kell írni, és azért kell dolgozni, hogy Ynev minél átgondoltabb, egységes, hiteles világ legyen.

Részemről köszönöm, és megteszem, amit tudok, hogy így legyen.

De most tényleg övék az érdem.

Ez + az tripla

Lássuk csak, mit is. Ja igen. Szóval volt itt ez a szavazás, hogy melyik regény tetszik jobban, a Hőseposz-e, avagy az Abbitkirálynő, és bő egy hónap alatt 19 szavazat érkezett, amit köszönök szépen. Mivel mindig vannak új olvasók, úgy döntöttem, marad kint a kérdés, hátha fordul a kocka, és idővel vezetni fog az Abbitkirálynő, de ez persze nem elvárás, csak írtam valamit, hogy ne legyen túl rövid ez a poszt.

A másik, hogy mint az látszik, megint bütyköltem kicsit a modulokkal (jobb szélső sáv), felkerült közéjük egy olyan, hogy 'Twitter agymenés', mert a Twitter, ha másra nem, arra mindenképpen alkalmas, hogy engem érdeklő apróságokat megosszak bárkivel, aki kíváncsi esetleg. A kimondottan magánjellegű dolgok szerintem továbbra sem tartoznak ezek közé, de olykor egy-egy link, épp olvasott könyv, ami önálló posztot nem követel stb. könnyen bekerülhet ide. Továbbá a jövőben itt adok majd hírt arról, hogy áll a Sárkány és Unikornis, mármint napi szinten. Jól haladtam, rosszul haladtam, nem is akarok haladni, megint húztam belőle, már el is fogyott... ilyesmi.

Ugyanekkor a címkesor is rövidült: rájöttem, hogy nincs mindenre szükség külön listában, így csak a legfontosabbak illetve a legátfogóbbak maradtak. Ideje volt, mint arra Marcus is utalt a megjegyzések közt. És hogy miért csak most? Mert eddig nem tűnt fel, hogy ki lehet választani, melyek jelenjenek meg, és melyek ne. Silly me.

Az megvan, hogy Ridley Scott Mennyei királyságának Jeruzsálem-díszleteit a forgatásra felépítették Marokkóban, és még mindig állnak? GRRM itt fotózkodott velük.

DV meglepetések

Szerintem legalább olyan izgatottan várom a Delta Vision beharangozott M* meglepetéseit, mint az olvasók. Egy különbség van köztünk: én tudom, mik lesznek azok.

És akkor ide jönne egy sátáni kacaj. Mert ugye nem mondom el.

Viszont annyit csepegtethetek, hogy az egyik olyasvalami lesz, ami még soha nem volt – én azt várom kézbe fogni jobban –, a másik pedig... na de majd kiderül, ugye. Nehogy már eljárjon a szám.

Hét fő

Lássuk akkor, mit végeztem a héten. Először is: végre itt csillog előttem a falon az Ynev térkép, mert visszaverődik róla a lámpa fénye, de ettől még jól mutat, és csak le kell oltani a villanyt. Bár akkor elég sötét a lakás. A másik, hogy elkezdtem az ismerkedést az olyan újdonat dolgokkal, mint a Facebook vagy a Twitter, mert nem vagyok ellensége a technikai fejlődésnek, de azért nem kapkodom el a lépéstartást. A Facebookról vannak elképzeléseim, a Twitterről is hallottam már, hogy akár hasznos is lehet – az, hogy tegnap azon át, Neil Gaimantől tudtam meg, hogy elhunyt Robert Holdstock, szomorú módon ugyan, de ezt bizonyítja. Mindenesetre majd hírt adok az eredményekről.

Aztán kis túlzással 15.000 leütést haladtam a Sárkány és Unikornissal: múlt hétfőn megint azzal kezdtem, hogy visszamásztam a szöveg elejére, szerdán már érdemben is foglalkoztam régóta megírásra váró fejezetekkel, aztán a csütörtökkel megérkeztek a baráti látogatások és a hétvége, ami rögtön meg is akasztott, bár buszon utazva vagy a fürdőkádban azért írtam még egy-egy oldalnyi szöveget, ami arra utal, hogy most megint élénken él bennem a történet, nagyon ki akar jönni, hogy ilyen szépen fogalmazzak, szóval nagy reményeket fűzök a következő pár naphoz. Csütörtökig van időm írni, akkor megint a régi barátokon a sor.

Közben azon gondolkodtam, hogyan tudnám átbabrálni ezt a felületet: abból, hogy a Facebookkal is csak most ismerkedek, mindenki levonhatja a következtetést, mennyire értek a HTML-programozáshoz, még ha egy template buherálása az egyszerűbb feladatok közé tartozik is, szóval nem fogom elkapkodni, de előbb-utóbb alighanem változtatok a blog külsején. Kezd zavaróan hosszú lenni ez a sötétzöld sáv itt a jobb oldalon, legalábbis jó lenne kétoldalassá tenni. Akár egy teljesen új dizájnnal. Vagy tudom is én. Esetleg ha valakinek van valami ötlete, szívesen veszem.

Továbbá a minap hosszú szünet után újra érdemben megszólaltam az RPG.hu-n, elf-ügyben az Urria gyermekei topicban, s annak kapcsán arra gondoltam, előveszem és letisztázom az elfekről írt háttéranyagomat. Nem holnapra, hanem majd egyszer. Addig is, akit ez a kérdés érdekel, érdemes körülnéznie a fórumon.

RIP Robert Holdstock

Alig három hete Kornya Zsolt (Raoul Renier) ajánlotta, hogy mindenképp vegyem elő a Mythago Wood című Holdstock-regényt, amit egy-két éve tőle kaptam ajándékba, mert annak alapján, amit a Sárkány és Unikornisról meséltem neki, sokat tanulhatnék belőle. Bólogattam, hogy igen, sejtem, hiszen már olvastam is belőle valamennyit, csak annyi minden van, hogy aztán valahogy elmaradt.

Azt hiszem, ideje pótolni.

Rest in peace.

Az kritikáról

A szerdai bejegyzés elég hosszúra sikeredett, ezért úgy gondoltam, hogy a mai rövidebb lesz. Bár lehet, hogy nem ilyen ok-okozati kapcsolat van a két dolog között, hanem inkább az, hogy ha egy író értekezik a kritikáról mint műfajról, akkor a kevesebb többet ér – de aztán ez a kevés is elég hosszan sikerült. Ezért, hogy el ne tévedjünk majd közben, gyorsan rohanjunk végig pontokba szedve, miről is lesz szó: 1. a kritika szerepéről, 2. a kritika eszközeiről, 3. az ojjektív kritikáról, 4. állításaink következményeiről, 5. az író kötelességéről. (Már megint ez a fránya kötelesség...)

Elsőként tehát a kritika szerepéről. A kritika egy meglehetősen átfogó értelmű kifejezés, tulajdonképpen gyűjtőfogalom (keressünk csak rá a definíciójára, rögtön kiderül, hogy mennyire nehéz is meghatározni), ezért a szerepe, avagy a célja is nagyon különböző lehet. Határesetként a kritikák közé sorolhatjuk például az ajánlót – amikor az olvasónak (nézőnek, hallgatónak stb., tudományosan szólva: a befogadónak) alapvetően tetszett a mű, és szeretné, ha mások is osztoznának az élményében, s ezért azt mondja, ezt ajánlom, olvassátok el, mert esetleges hibái ellenére is nagyon jó. Aztán kritikának nevezik az ismertetőt – amelynek írója döntően az elsődleges tartalomra (többnyire a cselekményre) fókuszál, s közben igyekszik minél távolságtartóbban jelezni, hogy tetszett vagy nem tetszett neki az adott mű, hogy azért mégis eligazítsa az olvasót. Aztán ott van a klasszikus értelemben vett kritika – amikor a kritikus tetszetős körítéssel sorra veszi a mű pozitív és negatív jegyeit, majd ezek összessége alapján kijelenti, milyen lett a végeredmény.

Ha a kritikus jól végzi a munkáját, a személyes véleménynek itt már elég kevés tere van: a kritikus maximum pár mondatban jelezheti, hogy minden negatívum ellenére van fantázia a műben, lát lehetőséget az alkotó fejlődésére, vagy neki azért tetszett, mert egy hasonló macskája van otthon, mint amilyen a színpadon ugrált (illetve ezek ellentéte), de többnek nincs helye (ahol nem ezt tapasztaljuk, az leginkább a megsemmisítő kritika, amiről már volt link a blogon, de azért tessék, Tóta W. tollából).

Végül pedig kritikának mondják a tudományos értelemben vett recenziót is – ami hétköznapi nyelven szólva leginkább műelemzés: a mű feltérképezése a kapcsolódó művészeti ág eszközrendszere szempontjából, annak segítségével erényeinek és hibáinak megállapítása, végül pedig ezek összegzése. Ilyenkor kerülnek a képbe azok a fogalmak, hogy dramaturgia, karakter- vagy lélekábrázolás, szociális miliő stb., konklúzióként azzal, hogy az adott műfaj keretei között a mű miként értékelendő (korszakos alkotás vagy fércmű). Szóval itt már nagyon kilóg a lóláb, ha valaki belekeveri a saját egyéni ízlését. Mondjuk ezért nem is nagyon tarthat számon közérdeklődésre.

A fentiek alapján már látszik, hogy a kritikának elég sok eszköze lehet. A megsemmisítő kritika gunyoros-gúnyos, tényeket elferdítő, zsigeri érzelmekre ható retorikájáról a fenti linken olvashatunk; a recenzió – és a kevésbé tudományos, de hasonlóan objektív igényű tényszerű kritika – módszereire ha máshonnan nem, iskolai tanulmányainkból emlékezhetünk; az ajánló lényegében nem más, mint egy bő lére eresztett teljesen szubjektív véleményalkotás (kb. 'szép, mert tetszik, ugyanakkor viszont ronda... de nézd meg, szerintem neked is tetszeni fog'); az ismertető pedig a klasszikus átmenet, egyik sem, de mindegyik: minden családban akad egy ilyen zabigyerek.

Logikus kérdés, hogy ezek után – és ezek alapján – beszélhetünk-e objektív kritikáról? Nos, nyilvánvalóan nem, ugyanakkor viszont igen. Nem, mert abban a pillanatban, hogy valaki mond valamit valamiről valakinek, már annyi szűrőn és torzításon megy keresztül az adott információ, hogy azt nem nevezhetjük objektívnek. Ugyanakkor egy adott rendszeren belül nagyjából lehetünk objektívek. A 'Béla elment a vásárba.' mondat például objektíve helyesnek mondható, míg a 'Vásár el Bélaba ment a.' a magyar nyelvtani szabályok szerint helytelen. Egy írásműnél nyilván nehezebb a dolgunk, de azért vannak szabályok, amelyekhez viszonyítani lehet, s ezek alapján egy jól megírt, a műfaj szabályait betartó recenzió viszonylagosan objektívnek mondható. (De ugye mindenki érzi, milyen sok a 'ha': jól megírt, szabályokat betartó recenzió, amely viszonylagosan lehet objektív... ne irigyeljük az irodalmárokat, azért az ő munkájuk sem könnyű.)

Most, hogy mindezt leszögeztük, milyen következtetéseket szűrhetünk le a kritikákkal kapcsolatban? Először is azt, hogy kritika és kritika között szándékában is van különbség. Nem minden kritika akar objektív lenni (az ajánló egyáltalán nem, az ismertető csak alig, a klasszikus kritika igyekszik, a recenzió sikertelenül újra és újra kísérletet tesz rá), az olyan gyakori sikongatásoknak tehát, hogy 'nem vagy ojjektív!', nagyjából semmi értelmük. Sem pozitív, sem negatív irányba, teszem rögtön hozzá: a kritikának nem feladata segíteni az alkotót (arra ott van a szerkesztő, a rendező, a művészeti vezető stb., aki megfogalmazhat kritikus véleményt, illetve kritizálhatja a teljesítményt és az eredményt, de az ő véleménye műfaji értelemben véve nem kritika! – ezeket a hasonló alakú kifejezéseket érdemes nem összekeverni).

Ugyanígy viszont az sem feladata egy kritikának, hogy elvegye a művész kedvét a további alkotástól: arra megint csak nem a közönség tájékoztatását szolgáló írásmű, hanem a szakma véleménye való. Persze, ha minden közönségi kritika lehúzza az embert, akkor érdemes megállni egy pillanatra, illetve a recenzió – ahogy a szubjektivitás irányába az ajánló – az objektivitásra törekvése, tudományos igénye miatt határeset, ha ugyanis valaki azzal találkozik, hogy a szabályok felől elemezve a teljesítménye lepkefing, akkor azért érdemes elgondolkoznia a dolgon, és legalábbis megpróbálni valami mást. Bár persze Beethovent sem értették...

Végül pedig az író kötelességéről, ahol is író alatt bármilyen alkotó embert érthetünk. Egyrészt helyén kell kezelni minden egyes olvasói véleményt, ajánlót, ismertetőt, kritikát és recenziót. Mindegyik fontos, de mindegyik más szempontból: az ajánlónak és az ismertetőnek örülni kell, hiszen népszerűsíti az embert, de semmiképp ne tolakodjunk oda hozzá, hogy köszönöm szépen, kedves tőled – főleg az internet korában csábító ez a lehetőség –; a kritikát nem kell megköszönni, de ha nem a gúnyolódó fajtából való, akkor azért nem árt, sőt, szerintem valahol ildomos – de ezt sem feltétlenül nyilvánosan –; a recenzióból pedig igyekezzen tanulni az ember. Az egyes olvasói vélemények komolyan vétele pedig több, mint kötelező, mert a sok-sok apró benyomás megmarad a művész fejében, és hozzájárulnak ahhoz, hogy legközelebb olvasóbarátabb – avagy lehetőleg jobb – mű szülessen.

Lábjegyzet: Lassan hat éve publikáltam először, s azóta nagyjából mindenkivel megismerkedtem – de legalábbis találkoztam –, aki a hazai fantasztikus irodalom területén ténykedik. A legrosszabb esetben ismerek valakit, akitől elkérhetem a telefonszámát. Ettől kezdve, még ha néha bizsereg is az ujjam, hogy dicsérő vagy elmarasztaló sorokat írjak is valamilyen hazai írásról, következetesen legyűröm a késztetést, mivel nem az én feladatom. Úgymond: a barikád vele azonos oldalán állok, ezért bármilyen kritikát írjak is, sohasem lenne annyira elfogulatlan, amennyire egy kritikától azt elvárnám. Kb. azt gondolom, hogy aki komolyan veszi a szakmáját – mert az írás ugye szakma –, az tartja magát ehhez, bármennyit fórumozik vagy blogol is, és bármilyen kicsi is ez az ország, tehát kevesen vagyunk, hogy az írók mellett megéljenek a kizárólag kritikusok is. Azt hiszem, ez még ide kívánkozott.

Fókusz

Néhány hete rápirítottak Heidel Dan kollégára a blogján, hogy talán érdemes lenne már befejeznie valamelyik írását. Ismerek olyan szerzőket, akiknek az agya ettől levetette volna az ékszíjat, és nemhogy a megjegyzést törlik, de még a blogot és a megjegyzőt is a létezésből, külön felhívván a Google figyelmét, hogy takarítsa ki a catche-tárhelyét is, vagy hol őrzi a mentett lapokat, mert irgum és burgum lesz, a saját blogjukon mert valaki beszólni nekik. Nos, Heidel Dan – avagy Raon – szerencsére nem közéjük tartozik: ő ezek után tisztesen szalutált, majd eldöntötte, hogy akkor folytatja és befejezi a rég tervezett regényét. (A linkelt jegyzeten túl egy frissebb bejegyzésben bővebb magyarázattal is szolgált, érdemes azt is elolvasni.)

Nos, nem tudom. Sok sikert, bő ihletet és amit még lehet, kívánok Raonnak, félreértés ne essék, és nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz Ceriakkal és Ó-Ryekkel – azok közé tartozom, akik megjelenésekor nagyon dicsérték az írásait: akkor még úgy, hogy fasorban sem volt saját íróvá válásom lehetősége, vagy egyáltalán, hogy őt ismertem volna –: ez a bejegyzés nem róla szól, példája csak ugródeszkául szolgál ahhoz, amit mondani akarok. Jelesül az íróként létezésről, témák fókuszban tartásáról, végül pedig az olvasói hozzáállásról. Szóval csapjunk a lecsóba, mert már éhes vagyok.

És akkor rögtön itt az első: éhes vagyok. Nem azért, mert épp nincs mit ennem – holott ez a veszély Magyarországon nagyjából mindenkit közelről fenyeget, ha írásra adja a fejét –, hanem mert a magam számára vállaltam, hogy minden hétfőn, szerdán és pénteken délelőtt tízig lesz egy bejegyzés ezen a blogon, s ráadásul érdemi bejegyzés, nem afféle kétsoros. Néha hiba csúszik a rendszerbe, például időzítésnél AM helyett PM marad a rublikában, de elmondhatom, hogy az utóbbi két hónapban tartottam magam ehhez a vállaláshoz. Most pedig éhes vagyok, de mindjárt fél tíz, és nem tudom, milyen hosszú lesz ez, szóval nem tehetem meg, hogy összeütök egy rántottát, és utána folytatom. Ez nagyjából azzal a kötelességgel van összefüggésben, amiről a szerkesztő és író viszonylatában írtam.

Nem mellékesen ez azt is jelenti, hogy az embernek nagyon sokszor döntenie kell, mi fontosabb számára: extrém példaként az önmegvalósítás, vagy a napi betevő. Kevésbé extrém példa: megírni egy nagyregényt, amivel igencsak szenvedünk, kínlódunk, mert kihívás, és nem látjuk a végét, vagy gyorsan összehozni egy amúgy ígéretes novellát, hogy legyen publikáció. Egy seggel nem lehet megülni két lovat – kevesen vannak, akiket egy-egy mellékesen megírt szöveg nem zökkent ki egy hosszabb lélegzetű alkotásból. Én például egy adott napon legfeljebb egy szöveggel tudok érdemben foglalkozni íróként, eggyel szerkesztőként, és eggyel olvasóként. Ha a hétköznapi értelemben véve élni is akarok (ami legyen mondjuk csak egy egyszerű bevásárlás), akkor ezek közül valamelyiket hanyagolni kell az adott napra, mert szellemileg külön-külön is elég fárasztóak, együtt meg... na igen. Ehhez persze tudni kell, hogy én olvasni is íróként olvasok, és nagyon gyakran íróként is szerkesztem a saját szövegeimet, mielőtt továbbírnám őket. Mindegyik fázis előtt kell úgy egy óra, hogy átálljon az agyam.

Ezek után talán érthető, hogy íróként hosszú távon nehéz egy adott dologra fókuszálni. Itt van például a Sárkány és Unikornis: idestova öt éve foglalkozom vele, és hiába, hogy ha a tényleges munkaidőt összeadom, kilenc hónapra jön ki – de legfeljebb tizenkettőre –, akkor is bennem munkál az érzés, hogy kurva hosszú ideje. Elnézést a vulgáris kifejezésért, de ez adja vissza legjobban. Szóval bizony sok lelki harc kell ahhoz, hogy egy-egy hosszabb kihagyás után visszaüljek a szöveghez, és azt mondjam, igenis be tudom fejezni. Mert az nem kérdés, hogy be akarom fejezni, csak hát a kettő nem ugyanaz. És az embernek, mivel olvas és bizony él is közben, újra meg újra, naponta százszor támadnak jobbnál jobb ötletei, hogy mit lehetne megírni még, ami talán rövidebb, talán könnyebb, fene tudja, hátha még jobb is lesz, no meg így ugye nő a publikációs lista is. Nehéz ilyenkor megállni, hogy legalább egy novella erejéig ne térjünk át valami másra. Akkor meg... lásd fent.

Már írtam róla, hogy ezen a blogon is érződik, melyik bejegyzést írtam jókedvemben, gyakran hirtelen felindulásból, és melyiket a határidők vállalása miatt, elszánásból, nem is egyszer fogcsikorgatva. Felmerülhet a kérdés, hogy miért írok olyankor, ha nincs kedvem hozzá. Leginkább önképzés jelleggel, öntanítás végett: hogy rászoktassam az agyamat – mondjuk így – az ihlet meghívására. A kreatív agyi funkciók gombnyomásra történő elindítására. Hogy egy kicsit pavlovi módon menjen a dolog: jé, íróasztal és számítógép, hát akkor írjunk! Ez sok gondomat megoldaná, még ha csak minden öt odaülésből egynél járok is sikerrel.

Közben szorít az idő, húsz perc van tízig, és a bejegyzést még meg is kell formázni, át is kell nézni közzététel előtt. Ilyenkor rövidítünk. Minél jobban kapkod az ember, annál valószínűbb, hogy valami kimarad – a Sárkány és Unikornissal ezért sem sietek. Egyrészt érzem, hogy a téma sok teret követel, másrészt tudom, hogy minden sietség a minőség ellen hat: szóval nem kapkodom el. Viszont látni kell, hogy az sem jó, ha az ember belefásul egy ötletébe. Raon kolléga általában is ugrál – ahogy én ismerem, ő így gondolkodik, kb. ez a természetes lételeme –, úgyhogy nagy szó, amikor azt mondja, hogy akkor ez lesz, mással nem foglalkozik. Én egy fokkal talán szigorúbb vagyok ilyen szempontból, de kétlem, hogy íróként valaha is kijelentem majd: most hosszabb távon csak és kizárólag ez a projekt van. Tudniillik többször is megtettem már ezt – idén is –, aztán soha nem tudtam tartani. Azt ki merem mondani, hogy a Sárkány és Unikornis hosszú távon bármi máshoz képest – de tényleg, bármihez képest – elsőbbséget élvez, de rövid távon akadhatnak fontosabb dolgok is. Elvégre én sem akarom, hogy egy elhúzódó nehéz meló miatt elmenjem a kedvem az írástól. Kell néha egy kis felüdülés. Meg valamiből ugye élni is kell.

Szóval mindezek után talán érthető, hogy én nem egészen úgy reagáltam volna az olvasói kérdésre, mint Raon. Jelzem, maximálisan rendben volt az a megjegyzés, olvasói szempontból teljesen érthető – én mondjuk hasonlót kérdeznék George R. R. Martintól, nem kellene-e meccsnézés helyett végre regényt írnia? –, csakhogy az író és az olvasó nézőpontja, és főleg körülményei nagyon különbözőek. Ahogy Raon és az én körülményeim és munkamódszerünk is egyébként, szóval nem a döntését értékelem, meg a módszereit, hanem csak elgondolkoztam, hogy én hogyan reagálnék egy hasonló kérdésre, hiszen ugyanúgy jó pár befejezetlen dolgom van, ahogyan neki. Nos... azt hiszem, elmondanám a fentieket, és kiegészíteném még valamivel.

Íróként nagyon jól esik, hogy várják az új regényemet, és hogy ezzel hála istennek gyakran szembesülök. Emberként ez nagyon sokszor elkedvetlenít, mert tudom, hogy lassan készülök, és ilyenkor csak még nagyobbnak érzem magamon a nyomást, amely már így is elég nagy, hiszen az első regényemet kell nagyjából megismételni és tlszárnyalni – ez azért okozott néhány írói blokkot az öt év alatt, amíg meg nem győztem magam, hogy tulajdonképpen nem erről van szó: írjak egy önmagában jó regényt, aztán majd kiderül. Csak hát nem akarom átverni az olvasókat, akik olyasmire számítanak stílusában, hangulatában, tematikájában, mint a Hőseposz volt... szóval elnézést az ugrálásért. Ebben a bejegyzésben és úgy általában is, de annyit mondhatok, hogy csak részben az én érdekemet szolgálja: legalábbis én azt hiszem, hogy felerészben azért az olvasóét.