Kivált az Abbitkirálynőről írottak kapcsán lehet érdemes ismét foglalkozni ezzel, hogy tudniillik mit is olvasok amúgy, két írás között, szóval lássuk a legutóbbi pár hét listáját!
Mario Vargas Llosa: Ki ölte meg Palomino Molerót? – Szépirodalmi krimi, avagy a krimi műfajának újraírása. Az egyetlen nézőpontkarakter Lituma közcsendőr, Silva hadnagy beosztottja: ketten keresik a választ a címben feltett kérdésre, de nincs olyan nehéz dolguk, mint egy Agatha Christie-regényben lenne. A gyilkos kiléte a kisregény közepére gyakorlatilag kiderül: Llosa nem a rejtélyt, vagy annak megoldásának módját állítja középpontba, hanem a még tapasztalatlan Lituma hadnagyot és erőfeszítéseit, hogy megértse hadnagyának észjárását. Nem annyira izgalmas, mint inkább elgondolkodtató, egyben pedig nagyon szórakoztató ember- és társadalomábrázolás, amihez Llosa kiválóan ért.
Szilágyi István: Bolygó tüzek – Szilágyi egy nyelvzseni. Persze erdélyi magyarként könnyű dolga van elbűvölni egy pesti olvasót, de ettől eltekintve is olyan stiláris bravúrral ír, hogy kalapot le azonnal. A Bolygó tüzek egy antológia, amiben azt kaptam, amiért megvettem: nyelvi leleményt, mély lélek-, és alapos társadalomábrázolást. Mintha egy tragédia ordítása rekedt volna a két borító közé, ahogy a hősök (antihősök) megfogalmazni sem tudják, mi fáj. A Hollóidő című regénye (vagy akár a Kő hull apadó kútba) pedig önmagában is megérne egy misét. Lehet, hogy külön poszt lesz majd róla később.
Philip K. Dick: Ubik – Dick más szempontból zseni, mint Szilágyi István. A nyelvezete egyszerű (a fordítói viszont sajnos gyakran hibáznak), ám épp ezért könnyen gördül a szöveg, és a lényegre figyelhetünk, ami nála is a lélek, és kevésbé a történet. Talán ezért nem képes normális befejezéseket írni... Az Ubikról nehéz bármit mondani anélkül, hogy az ember lelőné a poént, így inkább csak annyit jegyeznék meg halkan: ahogy Dick egy-egy kifejezéssel és néhány soros leírással (alternatív) világot épít, azt tanítani kéne, lektűrszerzőtől pedig kevés olyan alapos lélekábrázolást láttam, mint tőle minden alkalommal. Ha be kéne sorolnom valahová, azt mondanám, ő egy tipródó szerző, aki a bizonytalanságait önti regénybe.
Henry Chadwick: A korai egyház – Tanulmánykötet a keresztény katolikus egyház kezdeteiről. Elgondolkodtató, de másképp, mint azt Llosánál értettem: egyrészt látszik, hogy Chadwick mindent tud az adott korszakról, amit csak lehet, ám itt kicsit túlvállalta magát, és a mű ezért nagyon széttartó, bele-belekap mindenbe, egyes dolgokat túl részletesen, másokat túl tömören mutat be (ebből a hibából pedig sokat lehet okulni); másrészt megkapó, hogy százévenként újra meg újra visszatérnek ugyanazok a hitviták, csak mindig egy másik irányzat neve alatt. A maga módján ez utóbbi persze szórakoztató, és ha valakit érdekelnek az ilyen kultúrtörténeti kérdések, akkor a kötetet is ajánlani tudom, mert fenti hibái ellenére is értékes szöveg, no meg Chadwick ugye megkerülhetetlen az adott területen.
José Saramago: Jézus Krisztus evangéliuma – Ezt épp olvasom. Leszögezném, hogy nem vagyok hívő (sőt, még csak vallásos sem, aki előbbivel ellentétben tessék-lássék elmegy templomba fontosabb ünnepekkor), ezért én nem botránkozom meg azon, amikor József lefekszik Máriával, és ebből születik a kis Jézus, ugyanakkor megdöbbentően korhű, és épp ezért megrázó az, ahogy Saramago például magát az aktust ábrázolja. Valamikor már egy kivillanó boka is szeméremsértésnek számított, Saramago pedig épp ebből indul ki: Jézus emberi körülmények közé született – milyen világ is volt az, amikor mindez történt? És innen indulva eltávolítja erről a múltról az évezredek alatt lerakódott egyházi patinát, úgy ábrázolja Jézus korát, amilyen valóban lehetett – ez pedig hatás- és botránykeltéshez már bőven elég. Egyelőre csak gyanítom, hogy az egyik (ha nem a) legjelentősebb mű, amit az elmúlt években olvastam. De előbb érjek a végére, ugye.
Joss Whedon: Astonishing X-Men volume 3 – Hogy egy igazán könnyed is legyen. Képregény a javából a Buffy és (ami számomra fontosabb) a Firefly alkotójától. Amikor megtudtam, hogy X-Men történeteket is írt, rögtön arra gondoltam: végre, szereztek maguknak egy írót! És tényleg. Whedon megtette azt, ami évtizedek alatt senkinek nem sikerült, élő, lélegző hősöket faragott a mutánsokból. Az általa írt huszonegynéhány rész az X-Men-képregények csúcsa, és bátran oda lehet tenni őket Alan Moore vagy Neil Gaiman hasonló tárgyú (pl. a Top Ten, vagy az 1602) művei mellé. Kíváncsi vagyok, Warren Ellis tudja-e majd űberelni ezt, merthogy ő vette át a sorozatot Whedontól.
Mario Vargas Llosa: Ki ölte meg Palomino Molerót? – Szépirodalmi krimi, avagy a krimi műfajának újraírása. Az egyetlen nézőpontkarakter Lituma közcsendőr, Silva hadnagy beosztottja: ketten keresik a választ a címben feltett kérdésre, de nincs olyan nehéz dolguk, mint egy Agatha Christie-regényben lenne. A gyilkos kiléte a kisregény közepére gyakorlatilag kiderül: Llosa nem a rejtélyt, vagy annak megoldásának módját állítja középpontba, hanem a még tapasztalatlan Lituma hadnagyot és erőfeszítéseit, hogy megértse hadnagyának észjárását. Nem annyira izgalmas, mint inkább elgondolkodtató, egyben pedig nagyon szórakoztató ember- és társadalomábrázolás, amihez Llosa kiválóan ért.
Szilágyi István: Bolygó tüzek – Szilágyi egy nyelvzseni. Persze erdélyi magyarként könnyű dolga van elbűvölni egy pesti olvasót, de ettől eltekintve is olyan stiláris bravúrral ír, hogy kalapot le azonnal. A Bolygó tüzek egy antológia, amiben azt kaptam, amiért megvettem: nyelvi leleményt, mély lélek-, és alapos társadalomábrázolást. Mintha egy tragédia ordítása rekedt volna a két borító közé, ahogy a hősök (antihősök) megfogalmazni sem tudják, mi fáj. A Hollóidő című regénye (vagy akár a Kő hull apadó kútba) pedig önmagában is megérne egy misét. Lehet, hogy külön poszt lesz majd róla később.
Philip K. Dick: Ubik – Dick más szempontból zseni, mint Szilágyi István. A nyelvezete egyszerű (a fordítói viszont sajnos gyakran hibáznak), ám épp ezért könnyen gördül a szöveg, és a lényegre figyelhetünk, ami nála is a lélek, és kevésbé a történet. Talán ezért nem képes normális befejezéseket írni... Az Ubikról nehéz bármit mondani anélkül, hogy az ember lelőné a poént, így inkább csak annyit jegyeznék meg halkan: ahogy Dick egy-egy kifejezéssel és néhány soros leírással (alternatív) világot épít, azt tanítani kéne, lektűrszerzőtől pedig kevés olyan alapos lélekábrázolást láttam, mint tőle minden alkalommal. Ha be kéne sorolnom valahová, azt mondanám, ő egy tipródó szerző, aki a bizonytalanságait önti regénybe.
Henry Chadwick: A korai egyház – Tanulmánykötet a keresztény katolikus egyház kezdeteiről. Elgondolkodtató, de másképp, mint azt Llosánál értettem: egyrészt látszik, hogy Chadwick mindent tud az adott korszakról, amit csak lehet, ám itt kicsit túlvállalta magát, és a mű ezért nagyon széttartó, bele-belekap mindenbe, egyes dolgokat túl részletesen, másokat túl tömören mutat be (ebből a hibából pedig sokat lehet okulni); másrészt megkapó, hogy százévenként újra meg újra visszatérnek ugyanazok a hitviták, csak mindig egy másik irányzat neve alatt. A maga módján ez utóbbi persze szórakoztató, és ha valakit érdekelnek az ilyen kultúrtörténeti kérdések, akkor a kötetet is ajánlani tudom, mert fenti hibái ellenére is értékes szöveg, no meg Chadwick ugye megkerülhetetlen az adott területen.
José Saramago: Jézus Krisztus evangéliuma – Ezt épp olvasom. Leszögezném, hogy nem vagyok hívő (sőt, még csak vallásos sem, aki előbbivel ellentétben tessék-lássék elmegy templomba fontosabb ünnepekkor), ezért én nem botránkozom meg azon, amikor József lefekszik Máriával, és ebből születik a kis Jézus, ugyanakkor megdöbbentően korhű, és épp ezért megrázó az, ahogy Saramago például magát az aktust ábrázolja. Valamikor már egy kivillanó boka is szeméremsértésnek számított, Saramago pedig épp ebből indul ki: Jézus emberi körülmények közé született – milyen világ is volt az, amikor mindez történt? És innen indulva eltávolítja erről a múltról az évezredek alatt lerakódott egyházi patinát, úgy ábrázolja Jézus korát, amilyen valóban lehetett – ez pedig hatás- és botránykeltéshez már bőven elég. Egyelőre csak gyanítom, hogy az egyik (ha nem a) legjelentősebb mű, amit az elmúlt években olvastam. De előbb érjek a végére, ugye.
Joss Whedon: Astonishing X-Men volume 3 – Hogy egy igazán könnyed is legyen. Képregény a javából a Buffy és (ami számomra fontosabb) a Firefly alkotójától. Amikor megtudtam, hogy X-Men történeteket is írt, rögtön arra gondoltam: végre, szereztek maguknak egy írót! És tényleg. Whedon megtette azt, ami évtizedek alatt senkinek nem sikerült, élő, lélegző hősöket faragott a mutánsokból. Az általa írt huszonegynéhány rész az X-Men-képregények csúcsa, és bátran oda lehet tenni őket Alan Moore vagy Neil Gaiman hasonló tárgyú (pl. a Top Ten, vagy az 1602) művei mellé. Kíváncsi vagyok, Warren Ellis tudja-e majd űberelni ezt, merthogy ő vette át a sorozatot Whedontól.
No comments:
Post a Comment