Az Ender's Game kapcsán legutóbb ott hagytam abba, hogy érdemeinek elismerése mellett dühített, hogy Card végül is el tudta rontani. Nem kicsit; nagyon. Bár ez a mennyire? persze nézőpont kérdése, és tudom, hogy Wyquin például vitatkozna velem, sőt, meg is vitattuk már ezt, és nem értünk egyet, de hát ezért a szerkesztőm, hogy másképp lássa a dolgokat, mint én. (És a véleményünk alapvetően a nézőpontjaink különbségei miatt nem egyezik, ami soha nem baj.) Ezért inkább vissza a témánkhoz: miért mondom azt, hogy az Ender's Game nem jó regény?
A történet kezdetén Ender olyan kisgyerekként kerül elénk, akinek átélhető gondjai vannak azért, mert zseni (vagy legalábbis, amiért egy zseni lehetősége rejlik benne). A bátyjával való rivalizáló gyűlölködés, a nővérével való bensőséges kapcsolat és az iskolatársaival való konfliktusai mind-mind hitelesek, íróilag a lehető legjobban vannak bemutatva, és Card ezzel a regény elején nagyon magasra teszi a lécet. Ezt a részt nagyon élveztem, Card itt megmutatja, hogy nagyon tud karaktert ábrázolni, és ezt el kell tanulni tőle. Ugyanakkor hangsúlyoznám, hogy ez karakter-, és nem lélekábrázolás, aminek a különbségéről itt már írtam. De ez nem baj, mert Card láthatóan nem is akart mélylélektani boncolgatásba belemenni. Ugyanakkor figyel arra, hogy pl. Ender mikor és mennyire érti meg vagy éppen nem érti meg a felnőttek – különösen Graff ezredes – mondanivalóját, és ezek a részek is hitelesek. Igen: egy hatéves kb. így gondolkodik.
Itt fontos megjegyezni, hogy Ender zsenialitása a magas szintű analitikus gondolkodásban csúcsosodik ki, illetve majdnem ilyen fontosak a kiváló szociális képességei és a sziklaszilárd belső tartása (amely igen nagy részben dacból fakad). Alapvetően ez a három tulajdonsága határozza meg Endert, ezeken a területeken "zseni". Azért az idézőjel, mert zsenikről klasszikus értelemben legfeljebb az első képességterületen beszélhetünk, de ennyi jelentésbővítés a kritikában még belefér, ráadásul Card maga teremt rá alapot azzal, hogy Endert a fentiek metszetében ábrázolja.
Card tehát nagyon ügyesen mutatja be Endert, ami egy nagyon erős kezdés. Ekkor viszont a díszletek, a körülmények még nagyon hétköznapiak, hogy aztán radikálisan változzanak: Ender egy űrállomásra kerül, ahol olyan kőkemény katonai kiképzés folyik, hogy egy rosszul teljesítő tizenkét éves kölyök már megkeseredett veteránnak számít, akinek az, hogy nem felelt meg a tisztek – és saját maga – elvárásainak, kettétörte a karrierjét. Card konkrétan bemutat nekünk egy ilyen epizódszereplőt, és ez az első törés az elbeszélésben: az addigi megalapozott karakterbemutatások után itt szimplán csak el kell hinnünk, hogy ez elképzelhető. Ez ugye a kételkedés felfüggesztésének kérdése, és nagyjából innen minden azon múlik, hogy az olvasó hisz-e Cardnak, vagy sem. Elhiszi-e, hogy az általa leírt, játékba oltott gyerekkatona-képzés létezhet, illetve azt, hogy tíz év alatti gyermekek adott körülmények között így és így reagálnak. Ez a két pont együtt érvényes, mivel a gyerekeket alapvetően a kiképzés formálja, de magát a programot is kalibrálják a gyerekekre (főleg Enderre).
Kezdetben megadtam Cardnak, amit kért, olvasóként hittem neki, hogy a kiképzés működhet, és a regényben leírt hatással van a gyerekekre, csakhogy ahogy haladtam tovább, a megelőlegezett bizalmam egyre csökkent. Card ugyanis nagyon sok gondot fordít arra, hogy bemutassa az önmagával viaskodó Endert, aki amellett, hogy egyre több segítőt és barátot szerez, egyre magányosabbá válik, ugyanakkor semmi többet nem tudunk meg a kiképzésről és az úgymond – Enderhez képest – átlaggyerekekről, mint amikor az író először exponálta őket nekünk. Ender kidolgozottsága és a világ kidolgozatlansága ordító ellentétet alkot, miközben pedig ez utóbbi formálja Ender személyiségét, tehát legalább annyit kellene megtudnunk róla, hogy Ender változása hiteles legyen. Mivel pedig Ender mellett a többi szereplő a tárgyi világhoz hasonlóan szürke marad, hozzájuk sem lehet viszonyítani őt: így csak lóg a levegőben, s egész története nem több gondolatkísérletnél. Pedig olyan hiteles, jó karakterábrázolással indult.
Mindez egyébként talán nem is lenne gond. Végtére is a Terminátort is lehet élvezni, holott abban sincs sok racionalitás, és mondhatjuk, hogy az Ender's Game esetében maga a történet a lényeg: a feladatok és a megoldási kísérletek – Ender belső harcának ábrázolása pedig csak azt a célt szolgálja, hogy Card azon keresztül vonja be érzelmileg az olvasót. Ezért aztán nem is érdekes a többi szereplő illetve Ender és a világ hiteles kapcsolata. Ez egy jogos felvetés, és nagyjából az egyetlen, amely megmentheti a könyvet – hogy miért nem tartom helytállónak, arról írok (immár lezárásként) legközelebb.
A történet kezdetén Ender olyan kisgyerekként kerül elénk, akinek átélhető gondjai vannak azért, mert zseni (vagy legalábbis, amiért egy zseni lehetősége rejlik benne). A bátyjával való rivalizáló gyűlölködés, a nővérével való bensőséges kapcsolat és az iskolatársaival való konfliktusai mind-mind hitelesek, íróilag a lehető legjobban vannak bemutatva, és Card ezzel a regény elején nagyon magasra teszi a lécet. Ezt a részt nagyon élveztem, Card itt megmutatja, hogy nagyon tud karaktert ábrázolni, és ezt el kell tanulni tőle. Ugyanakkor hangsúlyoznám, hogy ez karakter-, és nem lélekábrázolás, aminek a különbségéről itt már írtam. De ez nem baj, mert Card láthatóan nem is akart mélylélektani boncolgatásba belemenni. Ugyanakkor figyel arra, hogy pl. Ender mikor és mennyire érti meg vagy éppen nem érti meg a felnőttek – különösen Graff ezredes – mondanivalóját, és ezek a részek is hitelesek. Igen: egy hatéves kb. így gondolkodik.
Itt fontos megjegyezni, hogy Ender zsenialitása a magas szintű analitikus gondolkodásban csúcsosodik ki, illetve majdnem ilyen fontosak a kiváló szociális képességei és a sziklaszilárd belső tartása (amely igen nagy részben dacból fakad). Alapvetően ez a három tulajdonsága határozza meg Endert, ezeken a területeken "zseni". Azért az idézőjel, mert zsenikről klasszikus értelemben legfeljebb az első képességterületen beszélhetünk, de ennyi jelentésbővítés a kritikában még belefér, ráadásul Card maga teremt rá alapot azzal, hogy Endert a fentiek metszetében ábrázolja.
Card tehát nagyon ügyesen mutatja be Endert, ami egy nagyon erős kezdés. Ekkor viszont a díszletek, a körülmények még nagyon hétköznapiak, hogy aztán radikálisan változzanak: Ender egy űrállomásra kerül, ahol olyan kőkemény katonai kiképzés folyik, hogy egy rosszul teljesítő tizenkét éves kölyök már megkeseredett veteránnak számít, akinek az, hogy nem felelt meg a tisztek – és saját maga – elvárásainak, kettétörte a karrierjét. Card konkrétan bemutat nekünk egy ilyen epizódszereplőt, és ez az első törés az elbeszélésben: az addigi megalapozott karakterbemutatások után itt szimplán csak el kell hinnünk, hogy ez elképzelhető. Ez ugye a kételkedés felfüggesztésének kérdése, és nagyjából innen minden azon múlik, hogy az olvasó hisz-e Cardnak, vagy sem. Elhiszi-e, hogy az általa leírt, játékba oltott gyerekkatona-képzés létezhet, illetve azt, hogy tíz év alatti gyermekek adott körülmények között így és így reagálnak. Ez a két pont együtt érvényes, mivel a gyerekeket alapvetően a kiképzés formálja, de magát a programot is kalibrálják a gyerekekre (főleg Enderre).
Kezdetben megadtam Cardnak, amit kért, olvasóként hittem neki, hogy a kiképzés működhet, és a regényben leírt hatással van a gyerekekre, csakhogy ahogy haladtam tovább, a megelőlegezett bizalmam egyre csökkent. Card ugyanis nagyon sok gondot fordít arra, hogy bemutassa az önmagával viaskodó Endert, aki amellett, hogy egyre több segítőt és barátot szerez, egyre magányosabbá válik, ugyanakkor semmi többet nem tudunk meg a kiképzésről és az úgymond – Enderhez képest – átlaggyerekekről, mint amikor az író először exponálta őket nekünk. Ender kidolgozottsága és a világ kidolgozatlansága ordító ellentétet alkot, miközben pedig ez utóbbi formálja Ender személyiségét, tehát legalább annyit kellene megtudnunk róla, hogy Ender változása hiteles legyen. Mivel pedig Ender mellett a többi szereplő a tárgyi világhoz hasonlóan szürke marad, hozzájuk sem lehet viszonyítani őt: így csak lóg a levegőben, s egész története nem több gondolatkísérletnél. Pedig olyan hiteles, jó karakterábrázolással indult.
Mindez egyébként talán nem is lenne gond. Végtére is a Terminátort is lehet élvezni, holott abban sincs sok racionalitás, és mondhatjuk, hogy az Ender's Game esetében maga a történet a lényeg: a feladatok és a megoldási kísérletek – Ender belső harcának ábrázolása pedig csak azt a célt szolgálja, hogy Card azon keresztül vonja be érzelmileg az olvasót. Ezért aztán nem is érdekes a többi szereplő illetve Ender és a világ hiteles kapcsolata. Ez egy jogos felvetés, és nagyjából az egyetlen, amely megmentheti a könyvet – hogy miért nem tartom helytállónak, arról írok (immár lezárásként) legközelebb.
No comments:
Post a Comment