Back again

Kezdek regenerálódni, amiben sokat segített, hogy csütörtökre mindenképpen össze kellett szednem magam, egyrészt, mert volt egy fontos találkozóm, másrészt, mert ismét vendégül láttuk Eric barátomat, és semmiképp nem akartam kihagyni az alkalomra ígért kártyapartit. Még a múltkori versenyen bevásárolt a legújabb kiegészítőből (Krán Törvénye), és ki akartuk próbálni a paklit.

Mivel nem túl nagy a lakás, logisztikailag ez úgy nézett ki, hogy Eric helyet foglalt a vendégfotelben, én a zsámolyon, a felállított tábori asztalra pedig, hogy könnyebb legyen fölvenni a lapokat, egy többé-kevésbé fehér terítőt tettünk, ami nem is kicsit restihangulatot adott a dolognak, de hát így érdemes; játszottunk is valami hajnali egy óráig. (Magáról a játékról majd lesz egy külön poszt, amolyan novellaszerű.)

A regenerálódáshoz tartozik, hogy napokon belül lesz egy kis reklámkampány a blog körül. Persze semmi extra, de úgy döntöttem, ideje nyilvánosabbá tennem, most, hogy már a regény végéhez közeledek.

Health issues

Semmi pánik, ezúttal nem tűntem el, csak pár hete összeszedtem valami nyavalyát, és most újra elővett a torokfájás meg a köhögés. Tehát semmi komoly – azt hiszem –, a közérzetem viszont olyan, mintha ráült volna egy rinocérosz, aki a múzsákat is távol tartja. A kreativitásom tehát szintén az orrszarvú segge alatt, azokban a lopott percekben pedig, amikor nem ráz a köhögés, nem blogot írok, hanem novellákat és szinopszisokat olvasok, regényvázlatot szedek szék, és segítek összerakni.

No meg próbálok újraírni egy novellát, aminek egyszer már eljutottam a feléig, de aztán úgy döntöttem, hogy bár újabb stíluskísérletnek jó lenne, az ötletet ezúttal szerencsésebb lesz olvasóbarátabb módon megvalósítani. Ha sikerül időre, előbb-utóbb tán ez is megjelenik, ha viszont nem, akkor majd kiteszem ide valahova.

Alias

Mint írtam, szeretnék kicsit számot vetni azzal, mit végeztem eddig, ha másért nem, hát rákészülésként a Sárkány és Unikornisra. Ez utóbbi ezer szálon kapcsolódik első regényemhez, írása közben pedig nem telik el úgy nap, hogy ne vegyem elő a Hőseposzt. Valószínűleg emiatt ébredt fel bennem az igény, hogy alaposan átgondoljam, mi minden is változott azóta, már ami az írói eszköztáramat, tapasztalatomat, hozzáállásomat illeti.

Ez a poszt azonban még nem magáról a regényről szól, hanem csak egy általános felvezetés arról, hogyan is kezdődött ez az egész. Az unalmas részeket – az általános iskolában és középiskolában írt, megérdemelten fiókban maradt novelláimat és regényeimet, szerepjátékos korszakom novellaszerű előtörténeteit, első két, immár örökre kiadatlanul maradó M*-regényemet – természetesen átugrom, egy talán érdekes, de minden bizonnyal vicces történetet viszont felvezetésként megosztanék: az írói álnevemről.

Nos, ehhez tudni kell, hogy a Hőseposz 2004 márciusában jelent meg az Inominál, a szöveg első változata azonban már 2003 szeptemberében készen volt. Egy hosszú augusztusi írásmaraton – amikor is a regény második fele készült – után adtam le celsiornak, az Inomi akkori főszerkesztőjének, és tűkön ülve vártam a visszajelzést, ami elég furcsán érkezett: december eleje-közepe táján kaptam egy telefont, hogy tetszik neki a szöveg, és ha nem bánom, már ki is ment sajtóhír, hogy meg fog jelenni. Hát, habogtam a buszról hirtelen leszállva, nem bánom, de izé… milyen név alatt? Hát John J. Sherwood, amit a szöveghez írtál.

Nos, megvallom, elég sokat gondolkoztam a szerzői álnevemen, a John J. Sherwood azonban nem feltétlenül a végső választásom volt. Mindenképpen angol aliast akartam, mert volt egy koncepcióm arról, hogy a földi kiadású Hőseposz – valhallás hagyományokhoz hűen – fiktív szerzője egy angol egyetemi oktató, ez pedig az elfekkel és az erdővel elvezetett Sherwoodig, a John a választott náció miatt adta magát, a J. pedig "olyan jól mutat", gondoltam. Az, hogy esetleg rákereshetnék neten, eszembe sem jutott (pedig akkor rátaláltam volna egy ezen a néven publikáló társadalomtudósra, és biztosan rögtön mást választottam volna), ugyanakkor megtetszett, hogy egy ilyen névvel kicsit megfricskázhatom a magyar álnévválasztó hagyományt. Szóval egyrészt – gondoltam –, amíg jobb ötletem nem lesz, másrészt, amíg el nem kell döntenem, mi legyen végül, ezt az átmenetit odaírtam a celsiornak küldendő változat címe fölé – és így lettem John J. Sherwood véglegesen, miután kisebb blama lett volna változtatni a hír közzététele után.

Szó se róla, nem bántam meg, hiszen a legfontosabb kritériumnak eleget tesz: legyen gyorsan és könnyen megjegyezhető. Mielőtt valaki rákérdezne, hogy miért kellett álnév egyáltalán, nos: a polgári nevem – nem titok, hisz minden könyvemben szerepel: Molnár Gábor – ugyancsak gyorsan és könnyen megjegyezhető, csak hát ezzel a névvel élt már író magyarhonban, és nem is rossz műveket írt (sőt!), tehát számomra ez rögtön kiesett. A másik verziót, hogy megpróbálom egyedibbé tenni – eredmény: Molnár B. Gábor, a második, Balázs keresztnevemből –, úgy gondoltam, és szerintem helyesen, hogy fenntartom a nem-M* szövegeimnek. A mai napig nem kizárt ugyanis, hogy idővel kezdek valamit a diplomámmal, ne adj' isten, magasirodalomra vetemedek – az ezen a néven publikált Árgyélus és Balga történeteim, ha nem is ütik meg a mércét, ebbe az irányba tett tapogatózásaim –, akkor pedig szerencsésebb, ha egy írói álnév segíti a különféle műveim megkülönböztetését.

Rajongók közt

Azt ígértem, a M*K-versenyről beszámoló később, úgyhogy legyen, végül is eléggé késő van, hajnali háromnegyed négy, ami nekem olyan, mintha mondjuk este fél tizenegy lenne.

Ezt azért is fontos tudni, mert a találkozó napján, szombaton, a macskák engem délelőtt tizenegykor ébresztettek, remek érzékkel, mivel így egyrészt kipihenhettem magam, aludtam uszkve öt órát, másrészt rácsöröghettem Eric van Dien barátomra, aki ennek hála elérte a 14:30-as vonatot. Merthogy amúgy elaludt, és én ébresztettem.

A versenyt a Fanyüvő étterem alsó részében rendezték, a kinti nyirkos hideghez képest párás melegben, mivel 120+ ember nyüzsgött az asztalok körül, amire még a szervezők sem számítottak. Ettől még mindenki talált helyet, és minket is leültettek két grafikus kollégánkkal, akik pontosan ugyanannyit tettek hozzá a M*K-hoz, mint mi ketten Erickel: három kártyát ők rajzoltak, másik három kártyához pedig a mi regényeinkből merítették az ihletet a tervezők. Nem tudom, összesen hány lap van a Kiválasztottakban, de gyanús, hogy mi négyen ezzel az összesen hat lappal olyan 0,01-0,05 százalékot képviseltünk a hozzáadott kreatív tartalomból.

Ennek megfelelően nem mutatkozott túl nagy érdeklődés, a grafikusokat talán többen keresték, minket írókat talán kevesebben, de egyrészt soha nem irigykedtünk egymásra, másrészt az ember annak is örül, ha csak egyetlen olvasó odajön hozzá – márpedig hozzám rögtön ketten is jöttek. Erichez meg vagy négyen, de hát neki most jelent meg az új regénye. Ami egyébként nagyon jó.

A M*K-stábja különben kitett magáért, a rendezvényt gördülékenyen vezették, a játékosok száma bőven több volt, mint a más hasonló kártyajátékoknál szokott, minket pedig istenesen vendégül láttak, és remek beszélgetéseket folytattunk késő estébe nyúlóan; végül éjfél előtt bontottunk asztalt. Élményekkel és tapasztalatokkal gazdagabban, ahogy mondani szokták, Eric pedig tíz csomag kártyát is hozzácsapott az egészhez, mert régen ő is játszott, én meg rábeszéltem, hogy nosza, hajrá, nekem is van otthon pakli, legközelebb majd együtt verjük a blattot az írótalálkozón.

Vidéki lévén Eric nálam húzta meg magát, már amennyire a macskáktól elfért, és amennyire hagytak minket, kipihentük az este fáradalmait, másnap pedig meglátogattuk Boomen mestert, aki békaugrásnyira lakik innen. Éppen lábadozik, de legalább ezerrel dolgozhat a különféle kötetekbe ígért szövegein, mi meg ugye gyógysört vittünk neki, hogy a munkához jó kedve is legyen, szóval remélhetőleg azon a fronton is lesz némi haladás.

Rövidhír

Tanulom az ipart: frissítettem a blog sablonját, és magyarítottam a modulcímeken. Az egész értelme az volt, hogy a bejegyzéscímkéket ki tudjam pakolni oldalra, ha már egyszer szórakoztam velük, de sablonfrissítés nélkül erre nem nyílt lehetőség.

Akit pedig érdekel, lesz egy nagyon ígéretes rendezvény a holnapi nap folyamán, ahová néhány írótársammal együtt én is hivatalos vagyok. Részletek itt, beszámoló később.

Navigare necesse est

Mármint navigálni szükséges, némi félrefordítással: ennek jegyében telebiggyesztgettem bejegyzéscímkékkel a posztokat, mert egyrészt olvasóbarátság mindenek előtt, másrészt nekem is könnyebb így áttekintenem, mi mindenről esett már szó. Vicces, de kiderült, hogy a Sárkány és Unikornis lényegét érintő dolgokról majdhogynem ugyanannyiszor írtam, mint ahányszor arról, hogy na, akkor csapjunk a lovak közé, meg hogy újra dolgozom, és így tovább. Ez nem feltétlenül szerencsés, de az, hogy azóta azért egy valóban tisztes, gyakorlatilag egy teljes regényre való szöveg már elkészült, mindenképpen megnyugtató.

Ami a jövőt illeti, a következő néhány posztban, a Sárkány és Unikornist mintegy előkészítve, az eddig megjelent szövegeimről írok majd, a Hőseposztól a Zarándoklatig, mert elég sok olvasói vélemény / észrevétel gyűlt mostanra össze ahhoz, hogy legyen mit átgondolnom, és levonjak bizonyos következtetéseket, és értelemszerűen szeretnék némi visszajelzést is kapni, hogy jól látok-e bizonyos dolgokat. Mindenki bátran kommenteljen majd, ha kedvet érez hozzá!

Reboot

A cím nem tökéletes, újraindítás helyett az újraélesztés talán helyénvalóbb lenne, de képzeljük azt, hogy Explorer helyett Firefoxot használunk, ami fagyás és újraindítás után is emlékszik, melyik oldalt stíröltük éppen; ezért nem kell törölnöm semmit, amit itt korábban írtam. Egyszerűen csak megnyitom a régi lapokat, azután indítok egy új munkamenetet. Ez történik most.

A legutóbbi bejegyzés bő kilenc hónappal ezelőtti, ennyi idő alatt minden rendes gyerek kibújik az anyaméhből: nos, a Sárkány és Unikornis egyrészt nem gyerek, vagy ha bizonyos szempontból az is, akkor sem rendes, hanem tipikusan lázongó fajta, aki / ami beszól, verekszik és orrba vág akkor, amikor rászólok, hogy márpedig most elkészülsz, bameg, mert egyrészt határidő van, másrészt akar húzni a fene, mint a rétestésztát.

Ilyenkor ránéz az apjára, és vagy csak simán megkérdezi, hogy Eszednél vagy, fater?, vagy jóindulatú mosollyal közli, hogy Új idők járnak, jellemfejlődés és hasonlók, egyes karakterek a semmiből főszereplővé nőtték ki magukat, több teret és hosszabb játékidőt követelnek, szóval hiába érted el a szerinted üdvözítő leütésszámot, ha másfélszer annyira van szükség.

Tetszett volna ezt a gyereket jobban megtervezni az elején, és nem félredobni egy már félkész történetet, elkezdve egy újat, néha nekiiramodva, néha megállva. Akkor most hátradőlhetnél, és süttethetnéd a hasadat a monitorral, apafej.

Tehát rövidre fogván: készen van egy tisztességes, és reményeim szerint jól megírt szövegmennyiség, amely már kellemesen fölötte van a megszokott magyar fantasy-hosszúságnak, de még javában dagad, és a kész regény vélhetően hosszabb lesz ikertestvérénél, a Hőseposznál, még ha az Abbitkirálynő terjedelmét nem is éri el. Ez legjobb esetben egy hónap, rosszabb esetben két-három csúszást jelent, pedig kreatív erőimet mozgósítva dolgoztam rajta kora tavasztól késő őszig, amennyit csak lehetett. Többek között azon a világtól eldugott helyen, ahonnan tavalyi posztjaim jelentős részét írtam.

Ez a poszt pedig azért lehet egyfajta reboot, mert végre visszatértem a civilizáltnak mondott, gépesített világba, és lassan visszaállok az éjszakaibagoly-életmódra, amely a kődzsungelben számomra a legmegfelelőbb; és mert látom a munka végét, ideje elővennem ezt a blogot is, ha másért nem, hát mintegy rákészülésként a megjelenésre.

Adaptations

Mostanában nagy divat újraforgatni régi filmeket, vagy újra feldolgozni a régi témákat, én pedig hobbiból rendre megnézem a korábbi verziókat is. Ma néztem meg a The Omega Mant és az I Am Legendet, mindkettő az I Am Legend című Richard Matheson-regény feldolgozása (az 1964-es verzió, a The Last Man on Earth még csak most csorog lefelé), és persze nem lennék hű önmagamhoz, ha a regényt nem venném elő.

Namost mind Charlton Heston, mind Will Smith alakításában egy nagyon erős, férfias karaktert kapunk, de mindkettőnél feltűnt az a nagyfokú rendezettség: sehol egy otthagyott mosatlan lábas, sehol egy eldobott ruhadarab. Ugyanakkor olvasom a könyvet, abban ez áll a második oldalon:

"Later he forced himself into the kitchen to grind up the five-day accumulation of garbage in the sink. He knew he should burn up the paper plates and utensils too, and dust the furniture and wash out the sinks and the bathtub and toilet, and change the sheets and pillowcase on his bed; but he didn’t feel like it.
For he was a man and he was alone and these things had no importance to him."

A real man, yeah!

One Month Later

Ez a blog ugyan nem frissült, a Dexter-posztoknak viszont sikerrel a végére értem: az utolsó még hátravan, de most kivételesen ihatok előre a medvebőrre. Így nézve többet posztoltam ebben az egy hónapban, mint a megelőző hatban, csak helyileg egy kattintással odébb.

Jólesett ez a kis kiruccanás egy másik műfajba, sokat tanultam a tömörítés művészetéről, ráadásul újranéztem a sorozatot, amit máskülönben legfeljebb csak évek múlva tettem volna meg. Így, hogy még frissen élt bennem a történet, ügyelhettem a képi és dramaturgiai megformálásra is. Hamarosan pedig elolvasom a könyvet, és majd posztolok róla. (Vagy ide, vagy máshova, holnap kiderül: majd írok arról is.)

Ami a Sárkány és Unikornist illeti, csupa jó hírrel szolgálhatok, legalább annyi új szöveggel bővült az elmúlt pár hétben, mint amennyit a Hogyvoltra írtam Dexterről. Szépséghiba csak annyi, hogy az új szöveg fele lecserélte a régit, de ez nálam mindig a munkafolyamat része, úgyhogy nem kell aggódni – és mert többen is, több felől noszogatnak, no meg azért, mert érdekemben áll, november 30-ig mégennyi teljesen újat írok hozzá. Akkor pedig már kész lesz a tervezett kötet fele. Nagy szó!

Snapshot

Mivel olyan hihetetlenül gyakran frissül ez a blog, hogy ihajj, és mert "ide nekem a hétfejű sárkányt!", mostanság írok ide is.

Igen, az írói munkásságom része (vö.: stílusgyakorlat).

Ráklépésben

Vannak napok, amikor a fontolva haladás híve vagyok, és úgy tűnik, a mai is ilyen. Ilyenkor azt is hajlamos vagyok elfogadni, hogy a fejvesztett menekülés tulajdonképpen stratégiai visszavonulást jelent. Ebben a speciális esetben mindez úgy értendő, hogy kihúztam cirka tíz százalékot a szövegből (általában nincs olyan első draft, amelyből ne lehetne húzni ennyit; ez tudott), és majdnem ugyanennyit alaposan átdolgoztam – és ez most jó.

Elégedett vagyok.

Ez veszélyes.

Earl Grey. Hot.

Eddig azt hittem, írás kapcsán csak a szerkesztőktől kell tartanom, de most már tudom, hogy a blogot olvasó barátok is legalább annyira veszélyesek. Úgyhogy megadom magam. Megint. Írok egy bejegyzést. (És köszönöm a nógatást.)

(Itt pedig egy hosszú szünet következne, mert a zárójel bezárásakor megcsörrent a telefonom, és villámtalálkozóra siettem belterjes kis közösségünk legnagyobb portáljának urához – aki itt lakik tőlem kétszáz méterre –, ahol leghírhedtebb kritikusunkkal is összefutottam. Mondom: belterj.
Még szerencse, hogy ez az okos kis program lementette a piszkozatot magától, meg is lepődtem a dolgon.
A tea pedig ismét meleg.)

Amiért pedig írok, az rövidvelősen a következő: nem tűntem el, vagyok, csak ezért-azért kizökkentem kicsit, feltorlódott a rengeteg program (ismerősök, haverok, barátok, mi mással ütné el egy magamfajta az időt?), és kevés időm akadt írni – regényt, posztot, levelet egyaránt. Ami akadt, azt csiszolásra fordítottam, és most már le merem írni, hogy tényleg van eredménye: három különböző kötetbe szánt novellám is célegyenesbe ért, kettő remélhetőleg még idén, a harmadik jövő év első negyedében meg is fog jelenni. Ha az égiek és a köztünk mozgó egyéb erők is úgy akarják.

A dolog azért fontos, mert kedvet és erőt ad a folytatáshoz, amit különben az elmúlt hetekben egyre szívesebben írnék, csak hát csiszolni kellett.

Ja, és aki felé levelezési elmaradásom van, annak üzenem, hogy belátható időn belül pótolom.

Igyekvés

A ritmusba visszatalálás jegyében frissült ez itt – a másik blog, amit írok olykor. Nem kevésbé szakmaibb ennél, bár egy kissé más területen.

Back again

Kétségkívül az év utolsó hazai nyári fesztiválján jártam a hétvégén: nulladik alkalom, másfél sörsátort megtöltő nézősereg – ha épp mindenki ott volt, és nem a színpadoknál (két darab), akkor még el is hittük, hogy tulajdonképpen sokan vagyunk –, és olyan megveszekedett téli hideg, hogy a sátor helyett (három főnek is szűkös, de végül négyen imbolyogtunk bele) csak reggel felé, a kocsiban tudtam elaludni, mikor már rásütött a nap.

A kollega másfél órával később ébresztett az ablakon kopogva, hogy nincs-e melegem odabent. Elnyomtam egy b+et, na – tán érthető.

Mindezt csak azért írom, mert innen szép nyerni, avagy: napok óta alig vagy egyáltalán nem tudtam hozzányúlni a szövegekhez, és érzem is, hogy rendesen kiestem a ritmusból. Jó esetben is újabb napokba, rosszabb esetben hetekbe telhet, hogy visszarázódjak. De végül is öcsémék is most kezdik megint az iskolát, ha nekik megy, nekem is menni fog.

Talán.

Community

Amikor elkezdtem írni ezt a blogot, elhatároztam, hogy nem teszem be oldalra az ismerősök blogjait, hiszen az enyém nem személyes, hanem szakmai blog (vagy valami afféle), ráadásul kényes vagyok a magánéletemre, és interneten nem szívesen osztom meg bárkivel.

Revideálnom kell az álláspontomat. Nem csak azért, mert ha valaki kitesz egy ide mutató linket a blogjára, akkor az olyan, mint egy kézfogás, amelyet nem illik visszautasítani, hanem azért is, mert – figyelem, közhely! – az iwiw és egyebek korában úgyis minden lekövethető, és ha már egyszer blogot írok, akkor értelmetlen lenne szélmalomharcot vívnom ez ellen.

Harmadrészt pedig: az utóbbi időben amúgy is személyesebbé vált ez a blog, mint terveztem volt. Tisztán szakmainak szerettem volna, ahol a magam szintjén osztom az észt, de esett már szó könyvekről és filmekről is… szóval kapitulálok magam előtt. (Nem mintha szakmai szempontból nem lenne fontos, hogy egy szöveg szerzője milyen előismeretekkel bír, milyen más művek befolyásolják, de hát… minek magyarázzam?)

Szóval üdvözlöm a régi ismerősöket ott a jobb oldalon, és remélem, hogy közösen gyarapszunk a jövőben!

Recent events

Well.

A postok vészes megritkulásából bárki kikövetkeztethette, hogy a legutóbbi volt az utolsó, amely a világ végén született – másnap érkeztem vissza a civilizációba, a zsúfolt esték és hosszú éjszakák városába, ahol nap közben csak nehezen tudom rávenni magam, hogy blogot írjak, máskor pedig nincs időm vagy erőm rá.

Az elmúlt hetekben történtek közül azonban jónehány dolog ide kívánkozik. Hogy a blog témájánál maradjunk, örömmel jelenthetem, hogy több tesztolvasó is visszajelzett, miszerint a S&U eddig kész része jó, és érdekli őket a folytatás. Lesz persze még munkám a szöveggel – egyes elsőkönyves szerzőkhöz képest ugyanis kételkedem abban, hogy egy szerző teljes vértezetben pattanna ki a publikum elé, még így, két regénnyel és novellákkal a hátam mögött is –, de egy bizonyos határig a csiszolás örömmeló, és csak sok keserves hónap után válik nyűggé, amikortól viszont már nem érdemes, inkább hagyni kell a francba, és írni mást. Azt meg nem kiadni.

Csiszolásnál maradva: elég sokat csiszoltam a múltkor megírt elbeszélésen, és ha még tovább kell, kisregénnyé dagad, de ez a legkevesebb, és engem nem zavar. Ráadásul, mivel a benne szereplő három kétes alakról az óta elkezdtem egy másik mesét, egyre tisztábban látom őket magamban, magam előtt, és ez jót tesz a szövegnek. Hogy mennyire jót, azt a szerkesztő és az olvasók dolga eldönteni, de az mindig serkentő érzés, ha az ember úgy érzi, helyes irányba tart.

Mondjuk emiatt a S&U nem nagyon gyarapodott július óta, de minden készülő szöveggel többet tanulok az írásról, és ez, remélem, meglátszik majd a regényen is.

Szóval igyekszem.

Warning shot

2007. július 16.

Ha a Dogville-ről írtam, úgy illik, hogy írjak a Manderlay-ről is, még ha nem is tartom méltónak az előbbihez. A témája, az üzenete olyan egyszerű, mint a faék, és olyan könnyű értelmezni is, és ez elszomorított egy kissé. Túl kiszámítható volt, túlságosan lapos. Kicsit úgy, ahogy a végefőcím alatt az ember szinte várja, hogy Nixon fotója helyett ezúttal az ifjabb Bush elnököt látja majd – és valóban. Mintha az ember felvonultatna egy hadsereget (Nicole Kidman mellőzésével), majd leadna egy figyelmeztető lövést egy pacsirtára. Hát mit ne mondjak, kicsit szólt.

Ide kapcsolódó jó (?) hír azonban, hogy a filmen felháborodva belecsaptam a lecsóba, és ha a lelkesedésem kitart holnaputánig, egész szép darab új szöveggel sikerül bővítenem a S&U-t. És: még tegnap befejeztem egy másik projektet is, remélem, még az ősszel annak is lesz kézben forgatható eredménye.

Dogs

2007. július 14.

Játékokat tudatosan nem raktam fel a gépre, néhány filmet azonban elhoztam DVD-n: olyan is akad közöttük, amely már több mint egy álló esztendeje porosodott a polcon, mióta kölcsönadták. Nem kértem: adták – szabályosan hozzám vágták, hogy nézzem már meg; mondom jó; majd; talán. Ma végül kettőt is megnéztem, mert ilyen napom volt (és az írással persze megint nem haladtam): a polcon régen poros, de amúgy ma is elgondolkodtató Szelíd motorosokat, majd kicsit később a Dogville-t.

Hát igen. Ismerem magam, tehát nem lepett meg, hogy a Dogville tett rám nagyobb hatást, de a Szelíd motorosok is megdöbbentően újszerű, ha az ember képes egy kicsit belehelyezkedni egy negyven évvel ezelőtti világlátásba, és abból értékelni. Kulturális fejlődésünkre sajnos jellemző, hogy a két film témája, mondanivalója között tulajdonképpen csak a hangsúlyokat tekintve van különbség, pedig közel negyven év telt el közöttük.

Hanem azért mégis a Dogville… Azzal nyomták a kezembe, hogy olyan, mintha színház lenne, pedig egyáltalán nem: egy pillanatra sem szűnik meg filmnek lenni, filmként működni, a film nyelvén kommunikálni – közeli és távoli képek, oldalról, fentről, alulról, a kamera sűrűn mozog, hogy csak a legelemibb jellemzőket említsük –; a közös térnek, a minimális díszletezésnek más oka van. Mármint szerintem. Megmutatja, hogy nincs szükségünk falakra ahhoz, hogy ne lássuk egymást. Falak nélkül is kizárjuk a valóságot, nem veszünk tudomást egymás mocskos dolgairól, udvariasan félrenézünk, áltatjuk magunkat, hazudunk magunkról másnak is, és felmentjük magunkat bármikor. Vagy helyesebben: még csak szembe sem nézünk a tetteinkkel, így felmentésre már nincs is szükség.

A Dogville azért tetszett, amiért az Amerikai psychót és a Dexter c. sorozatot is szeretem: szembesít azzal, amilyenek mindannyian vagyunk, vagy könnyen lehetünk, ha nem figyelünk oda. Sőt: azt állítja, hogy mindannyian egyformák vagyunk, csak különféle magyarázatokat találunk a tetteinkre. After all, at the end Grace is everything but gracious, rácáfolva arra, amit várnánk a nomen est omen antik szabálya szerint.

Tanulság pedig nincs, csak a képek a film végén, és az őket vidáman ellenpontozó zene a zenét dühödten ellenpontozó szöveggel, amely olykor hangsúlyosan találkozik a képekkel, például Nixon említésekor. Többszörös ellentét, többszörös találkozás, ügyes megoldás. Ezt a filmet így kellet lezárni.

De ma még emésztenem kell.

És kösz a halakat!

2007. július 13.

Újabb társasági eseményként délelőtt pecázni voltam, pontosabban hajnaltájt felzörgettek és rávettek, hogy csatlakozzak. Állítólag megígértem.

Tudni kell, hogy a ritka kivételektől eltekintve nem tudok bárhol és bármikor írni: olykor megszáll az ihlet, és akkor igen, de általában csöndre és magányra van szükség. A tópart lényegében ilyen, csak hát ott meg a kapásjelzőre kellett figyelni – szó se róla, szerencsés nap volt, lett eredménye a dolognak –, és úgy nehéz nyomon követni a karaktereket.

Másképp mondva: ma nem nagyon haladtam. Viszont többet biztosan nem tévesztem össze a pontyot a keszeggel.

EFOTT

Köszönet a Kapu Távoli Világokra Egyesületnek a szervezésért, a hagyományőrzőknek a segítségért – én roppantul élveztem. Külön köszönöm vendéglátóim szívességét, hogy kipótolták a tábor hiányzó luxusát, kedvességükkel pedig feledtettek minden napi vagy másnapi bút!