Back again

Kezdek regenerálódni, amiben sokat segített, hogy csütörtökre mindenképpen össze kellett szednem magam, egyrészt, mert volt egy fontos találkozóm, másrészt, mert ismét vendégül láttuk Eric barátomat, és semmiképp nem akartam kihagyni az alkalomra ígért kártyapartit. Még a múltkori versenyen bevásárolt a legújabb kiegészítőből (Krán Törvénye), és ki akartuk próbálni a paklit.

Mivel nem túl nagy a lakás, logisztikailag ez úgy nézett ki, hogy Eric helyet foglalt a vendégfotelben, én a zsámolyon, a felállított tábori asztalra pedig, hogy könnyebb legyen fölvenni a lapokat, egy többé-kevésbé fehér terítőt tettünk, ami nem is kicsit restihangulatot adott a dolognak, de hát így érdemes; játszottunk is valami hajnali egy óráig. (Magáról a játékról majd lesz egy külön poszt, amolyan novellaszerű.)

A regenerálódáshoz tartozik, hogy napokon belül lesz egy kis reklámkampány a blog körül. Persze semmi extra, de úgy döntöttem, ideje nyilvánosabbá tennem, most, hogy már a regény végéhez közeledek.

Health issues

Semmi pánik, ezúttal nem tűntem el, csak pár hete összeszedtem valami nyavalyát, és most újra elővett a torokfájás meg a köhögés. Tehát semmi komoly – azt hiszem –, a közérzetem viszont olyan, mintha ráült volna egy rinocérosz, aki a múzsákat is távol tartja. A kreativitásom tehát szintén az orrszarvú segge alatt, azokban a lopott percekben pedig, amikor nem ráz a köhögés, nem blogot írok, hanem novellákat és szinopszisokat olvasok, regényvázlatot szedek szék, és segítek összerakni.

No meg próbálok újraírni egy novellát, aminek egyszer már eljutottam a feléig, de aztán úgy döntöttem, hogy bár újabb stíluskísérletnek jó lenne, az ötletet ezúttal szerencsésebb lesz olvasóbarátabb módon megvalósítani. Ha sikerül időre, előbb-utóbb tán ez is megjelenik, ha viszont nem, akkor majd kiteszem ide valahova.

Alias

Mint írtam, szeretnék kicsit számot vetni azzal, mit végeztem eddig, ha másért nem, hát rákészülésként a Sárkány és Unikornisra. Ez utóbbi ezer szálon kapcsolódik első regényemhez, írása közben pedig nem telik el úgy nap, hogy ne vegyem elő a Hőseposzt. Valószínűleg emiatt ébredt fel bennem az igény, hogy alaposan átgondoljam, mi minden is változott azóta, már ami az írói eszköztáramat, tapasztalatomat, hozzáállásomat illeti.

Ez a poszt azonban még nem magáról a regényről szól, hanem csak egy általános felvezetés arról, hogyan is kezdődött ez az egész. Az unalmas részeket – az általános iskolában és középiskolában írt, megérdemelten fiókban maradt novelláimat és regényeimet, szerepjátékos korszakom novellaszerű előtörténeteit, első két, immár örökre kiadatlanul maradó M*-regényemet – természetesen átugrom, egy talán érdekes, de minden bizonnyal vicces történetet viszont felvezetésként megosztanék: az írói álnevemről.

Nos, ehhez tudni kell, hogy a Hőseposz 2004 márciusában jelent meg az Inominál, a szöveg első változata azonban már 2003 szeptemberében készen volt. Egy hosszú augusztusi írásmaraton – amikor is a regény második fele készült – után adtam le celsiornak, az Inomi akkori főszerkesztőjének, és tűkön ülve vártam a visszajelzést, ami elég furcsán érkezett: december eleje-közepe táján kaptam egy telefont, hogy tetszik neki a szöveg, és ha nem bánom, már ki is ment sajtóhír, hogy meg fog jelenni. Hát, habogtam a buszról hirtelen leszállva, nem bánom, de izé… milyen név alatt? Hát John J. Sherwood, amit a szöveghez írtál.

Nos, megvallom, elég sokat gondolkoztam a szerzői álnevemen, a John J. Sherwood azonban nem feltétlenül a végső választásom volt. Mindenképpen angol aliast akartam, mert volt egy koncepcióm arról, hogy a földi kiadású Hőseposz – valhallás hagyományokhoz hűen – fiktív szerzője egy angol egyetemi oktató, ez pedig az elfekkel és az erdővel elvezetett Sherwoodig, a John a választott náció miatt adta magát, a J. pedig "olyan jól mutat", gondoltam. Az, hogy esetleg rákereshetnék neten, eszembe sem jutott (pedig akkor rátaláltam volna egy ezen a néven publikáló társadalomtudósra, és biztosan rögtön mást választottam volna), ugyanakkor megtetszett, hogy egy ilyen névvel kicsit megfricskázhatom a magyar álnévválasztó hagyományt. Szóval egyrészt – gondoltam –, amíg jobb ötletem nem lesz, másrészt, amíg el nem kell döntenem, mi legyen végül, ezt az átmenetit odaírtam a celsiornak küldendő változat címe fölé – és így lettem John J. Sherwood véglegesen, miután kisebb blama lett volna változtatni a hír közzététele után.

Szó se róla, nem bántam meg, hiszen a legfontosabb kritériumnak eleget tesz: legyen gyorsan és könnyen megjegyezhető. Mielőtt valaki rákérdezne, hogy miért kellett álnév egyáltalán, nos: a polgári nevem – nem titok, hisz minden könyvemben szerepel: Molnár Gábor – ugyancsak gyorsan és könnyen megjegyezhető, csak hát ezzel a névvel élt már író magyarhonban, és nem is rossz műveket írt (sőt!), tehát számomra ez rögtön kiesett. A másik verziót, hogy megpróbálom egyedibbé tenni – eredmény: Molnár B. Gábor, a második, Balázs keresztnevemből –, úgy gondoltam, és szerintem helyesen, hogy fenntartom a nem-M* szövegeimnek. A mai napig nem kizárt ugyanis, hogy idővel kezdek valamit a diplomámmal, ne adj' isten, magasirodalomra vetemedek – az ezen a néven publikált Árgyélus és Balga történeteim, ha nem is ütik meg a mércét, ebbe az irányba tett tapogatózásaim –, akkor pedig szerencsésebb, ha egy írói álnév segíti a különféle műveim megkülönböztetését.

Rajongók közt

Azt ígértem, a M*K-versenyről beszámoló később, úgyhogy legyen, végül is eléggé késő van, hajnali háromnegyed négy, ami nekem olyan, mintha mondjuk este fél tizenegy lenne.

Ezt azért is fontos tudni, mert a találkozó napján, szombaton, a macskák engem délelőtt tizenegykor ébresztettek, remek érzékkel, mivel így egyrészt kipihenhettem magam, aludtam uszkve öt órát, másrészt rácsöröghettem Eric van Dien barátomra, aki ennek hála elérte a 14:30-as vonatot. Merthogy amúgy elaludt, és én ébresztettem.

A versenyt a Fanyüvő étterem alsó részében rendezték, a kinti nyirkos hideghez képest párás melegben, mivel 120+ ember nyüzsgött az asztalok körül, amire még a szervezők sem számítottak. Ettől még mindenki talált helyet, és minket is leültettek két grafikus kollégánkkal, akik pontosan ugyanannyit tettek hozzá a M*K-hoz, mint mi ketten Erickel: három kártyát ők rajzoltak, másik három kártyához pedig a mi regényeinkből merítették az ihletet a tervezők. Nem tudom, összesen hány lap van a Kiválasztottakban, de gyanús, hogy mi négyen ezzel az összesen hat lappal olyan 0,01-0,05 százalékot képviseltünk a hozzáadott kreatív tartalomból.

Ennek megfelelően nem mutatkozott túl nagy érdeklődés, a grafikusokat talán többen keresték, minket írókat talán kevesebben, de egyrészt soha nem irigykedtünk egymásra, másrészt az ember annak is örül, ha csak egyetlen olvasó odajön hozzá – márpedig hozzám rögtön ketten is jöttek. Erichez meg vagy négyen, de hát neki most jelent meg az új regénye. Ami egyébként nagyon jó.

A M*K-stábja különben kitett magáért, a rendezvényt gördülékenyen vezették, a játékosok száma bőven több volt, mint a más hasonló kártyajátékoknál szokott, minket pedig istenesen vendégül láttak, és remek beszélgetéseket folytattunk késő estébe nyúlóan; végül éjfél előtt bontottunk asztalt. Élményekkel és tapasztalatokkal gazdagabban, ahogy mondani szokták, Eric pedig tíz csomag kártyát is hozzácsapott az egészhez, mert régen ő is játszott, én meg rábeszéltem, hogy nosza, hajrá, nekem is van otthon pakli, legközelebb majd együtt verjük a blattot az írótalálkozón.

Vidéki lévén Eric nálam húzta meg magát, már amennyire a macskáktól elfért, és amennyire hagytak minket, kipihentük az este fáradalmait, másnap pedig meglátogattuk Boomen mestert, aki békaugrásnyira lakik innen. Éppen lábadozik, de legalább ezerrel dolgozhat a különféle kötetekbe ígért szövegein, mi meg ugye gyógysört vittünk neki, hogy a munkához jó kedve is legyen, szóval remélhetőleg azon a fronton is lesz némi haladás.

Rövidhír

Tanulom az ipart: frissítettem a blog sablonját, és magyarítottam a modulcímeken. Az egész értelme az volt, hogy a bejegyzéscímkéket ki tudjam pakolni oldalra, ha már egyszer szórakoztam velük, de sablonfrissítés nélkül erre nem nyílt lehetőség.

Akit pedig érdekel, lesz egy nagyon ígéretes rendezvény a holnapi nap folyamán, ahová néhány írótársammal együtt én is hivatalos vagyok. Részletek itt, beszámoló később.

Navigare necesse est

Mármint navigálni szükséges, némi félrefordítással: ennek jegyében telebiggyesztgettem bejegyzéscímkékkel a posztokat, mert egyrészt olvasóbarátság mindenek előtt, másrészt nekem is könnyebb így áttekintenem, mi mindenről esett már szó. Vicces, de kiderült, hogy a Sárkány és Unikornis lényegét érintő dolgokról majdhogynem ugyanannyiszor írtam, mint ahányszor arról, hogy na, akkor csapjunk a lovak közé, meg hogy újra dolgozom, és így tovább. Ez nem feltétlenül szerencsés, de az, hogy azóta azért egy valóban tisztes, gyakorlatilag egy teljes regényre való szöveg már elkészült, mindenképpen megnyugtató.

Ami a jövőt illeti, a következő néhány posztban, a Sárkány és Unikornist mintegy előkészítve, az eddig megjelent szövegeimről írok majd, a Hőseposztól a Zarándoklatig, mert elég sok olvasói vélemény / észrevétel gyűlt mostanra össze ahhoz, hogy legyen mit átgondolnom, és levonjak bizonyos következtetéseket, és értelemszerűen szeretnék némi visszajelzést is kapni, hogy jól látok-e bizonyos dolgokat. Mindenki bátran kommenteljen majd, ha kedvet érez hozzá!