A debreceni hétvégéről

Pénteken hajnalban ill. kora reggel indultam, nézőpont kérdése: attól függ, kinek mit jelent a 6 óra 40 perc. Nekem brutálisan korán van, bár az utóbbi időben kiszámíthatatlan pillanatokban alszom és vagyok ébren, úgyhogy tulajdonképpen már mindegy volt, aznap is éjjel háromkor keltem. Aztán laza két és fél óra vonatút, érkezés kicsivel tíz óra előtt. Ismerőseim néha szörnyülködnek, két óra vonaton, jesszus, hogy bírod, micsoda kín, szenvedés, teher, maga a passió, ilyenek, de én szeretem: egy kis szerencsével viszonylag csönd van és nyugalom (IC), olvasgat az ember, szunyókál, beszélget (lásd a múlt pénteki bejegyzést), néha még ír is egy keveset, szóval szerintem pont erre van szükség. Réges-régen, kisgyerekként gyűlöltem, félnapos út vidékre (ami még most is félnapos amúgy, mármint nem a debreceni út, hanem az a másik, az alkotói szabadságos), az embernek már minden baja van, a Debrecenben töltött egyetemi évek viszont hozzászoktattak a vonatozáshoz, két és fél óra nekem olyan, mint egy kiruccanás a sarki boltba, a félnapos út ahhoz képest nem más, csak egy kicsit többet olvas-szunyókál-beszélget-ír ugye az ember.

Tíz után pár perccel már az egyik felkapott vendéglátóipari egységben ücsörögtünk egy kedves hölgyismerősömmel, hozzám hasonlóan politológiát végzett, ám velem ellentétben őt benyelte a politika, bár ez így nem pontos, mert több negatív felhangja van, mint kéne, de tény, hogy abból él, végrehajtói szinten mégiscsak politizál. A déli órák ennek jegyében teltek, én söröztem, ő meg éppen amit, közben pedig csatlakoztak még hozzánk volt évfolyamtársak és barátok, egész szépen eltelt az ebédszünet, mert nekik ugye munkanap volt, nekem meg dagadt a mellem a büszkeségtől, hogy hónapok óta nem tudtak összeülni egy kávéra, de ha én megyek le, mindenki megmozdul (és igen, ebben pontosan annyi a költői túlzás, amennyire ehhez a bejegyzéshez szükség van rá).

Délután aztán irány aznapi vendéglátómhoz, egyik volt lakótársnőm, lecuccolás, heverészés, beszélgetés, vacsora, el is telt a nap maradék része, egyrészt, mert régi barátokként mindig van miről beszélnünk, másrészt, mert bár őt aztán abszolút hidegen hagyja a politika, az utóbbi két-három évben eléggé belekeveredett – rokoni szálakból kifolyólag –, és olyan rálátása van, amilyen mostanság csak keveseknek.

Másnap. Kora reggel indult a nap, és elcsíptem egy ismerőst, aki délben indult tovább Budapestre, másnap meg Észak-Olaszországba fél évre zöldségesnek állni, miközben tele a táskája a doktori disszertációjához szükséges könyvekkel-egyebekkel. Zöldségesnek. Nem panaszkodott, de tényleg, egy szava nem volt, én viszont úgy felhúztam magam – neki nem mondtam, ha már ő nem –, hogy itt az egyik legokosabb és -tehetségesebb csaj, akit ismerek, PhD-t végez, közben melózik, és mégsem képes fenntartani magát, pontosabban ahhoz, hogy csak egy kis esélye is legyen mondjuk egy alsó-középszintnél jobb életmódra, zöldségesként kell dolgoznia külhonban. Hé, csinálta már ő ezt Pesten is, szóval nem gond, de bazmeg, komolyan mit várunk ettől az országtól, ha csak ennyit képes nyújtani az elitjének? Ezen mindig felkúrom az agyam.

Dél körül látogatás írókolléga házaspárnál. Egy kisebb családi összejövetel közepébe csöppentem, de sokkal kellemesebb volt, mint a szűk környezetem hasonlói, úgyhogy még én is megtaláltam benne a helyem, amin mondjuk sokat segített, hogy tudtam, a nagyobbacska gyereknek minap volt a születésnapja, szóval megdobtam egy Autobottal, nagyot nőttem a szemében. Ugyanő a minap novellát írt, a szülők büszkék – még ha elég gáz is a szöveg, de hé, valahol kezdeni kell! –, én meg arra gondoltam, igen, ezt átérzem, én is ilyen büszke lennék, de persze nagy kérdés, hogy miből öltöztetném a kölyköt. Bár speciel beszélek két élő nyelvet, és ha nagyon muszáj, talán még latinul is el tudnék adni néhány sárgarépát.

Délután ismét politológus hölgyismerős – és itt felmerül a kérdés, hogy rajtam kívül csak csajok jártak politológiára? de nem, csak a srácok mind feljöttek Budapestre –, aki muzeológusként dolgozik, úgyhogy egy megnyitón nyitottunk, aztán eltelt a délután, baromi jó humora van, nagyon sajátos stílus, igazi jelenség, szóval nem unatkoztunk, viszont elfáradtam, sok volt már a sör-bor-pántlika-stb., és a nap nagy része még hátra volt akkor.

Este koccintás a frissen megválasztott MDF-elnökkel. Őt is az egyetemről ismerem, és pénteken szóltak, hogy lesz egy kis összejövetel, nézzek be, én meg: oké, de csak keveset maradok, két találkozó között tudok csak benézni. Végül persze szívesen maradtam volna még, akadt még néhány ismerős, meg Zsolttal is szeretek beszélgetni, a kölyökképe mellett igazi profi, de legyen elég ennyi, mert nyilván semmi sem ide tartozik abból, ami elhangzott. Hát igen. Sok sikert, kitartást, szerencsét!

Este végül lecuccolás Kornya Zsolt (Raoul Renier) barátomnál, akinek még nem kóstoltam a főztjét – pedig már vagy félszázszor jártam nála –, de nyugodtan felcsaphatna szakácsnak, aztán persze jöttek a sztorik, az olvasmányok, élmények, mindezt másnap délig, szóval ez is teljesen rendben volt.

Vasárnap délre már tényleg elpilledtem, öreg vagyok én már ehhez, elszoktam a rengeteg sétától-italtól-beszélgetéstől, nagyon élveztem, nem arról van szó, de kijöttem a formából. De ettől még belefért egy utolsó találkozó, ezúttal egy volt magyar szakos kollégával, legörgött még az utolsó korsó sör, neki és a magam számára is összegeztem a hétvége nagy tanulságait – vele is jót beszélgettünk –, aztán irány a vonat, és estére haza is értem. Ágy.

Azt terveztem, hogy hétfőn kialszom magam, ehelyett kora reggel felpattant a szemem, és ha már, akkor ugye volt elég dolgom, és lesz is a héten, de ez egyáltalán nem baj: az a jó egy-egy ilyen debreceni útban (a barátokban), hogy rengeteg erőt ad, jókedvet, lendületet, ami aztán sokáig tart.

Dolgos hétköznapok

Hosszú de jól sikerült hétvége volt, a mai pedig hosszú és húzós napnak ígérkezik, túl sok mindent kéne elintéznem, úgyhogy sajnos megint csak ilyen rövid bejegyzésre futja. Elnézést és türelmet kérek rendszeres Olvasóimtól, akik hozzászoktak a hétfő-szerda-péntek ritmushoz – a látogatottsági adatokból tudom, hogy sokan vannak ilyenek –, ígérem, hogy két-három héten belül visszaáll az a rendszer, hogy ismét érdemi bejegyzésekkel jelentkezem, folytatódik majd az írói fogások, az Abaszisz- és a Tanuria-cikksorozat, lesz önreflex, kamatvágás és adócsökkentés. Viccen kívül, komolyan. Szerdán viszont előbb beszámoló a hétvégéről, pénteken pedig Ex Machina.

We Are the World

Néha már-már elfelejtem, miért is jó utazgatni – amikor nem luxusmagányban, kocsival jut el valahová az ember –, de aztán mindig emlékeztetnek rá. A hétfői buszozás-vonatozás (összesen laza nyolc óra, semmiség) váratlanul kellemesen telt, köszönhetően az alkalmi beszélgető- és útitársaknak, akik közül az USA-ban született japán-kínai származású tokiói ifjú hölgyet emelném ki, aki immár nyolcadik hónapja utazik a világ körül, és én segítettem neki megtalálni a vonatát. Budapestet már bejárta, most épp vidéken nézelődött, másnap pedig indult tovább Horvátországba, aztán onnan Olaszország, aztán Görög- majd Törökország következik, aztán úgy két hónap múlva irány haza Tokióba, de még van úgy egy évre elég spórolt pénze, és már azon töpreng, hova költözzön nyelvet tanulni, spanyolul szeretne, hogy tényleg sehol ne legyenek nyelvi problémái (az angol-kínai kombó azért ütős); valószínűleg Dél-Amerikába megy, az tetszett neki a legjobban.

Egy-másfél óra beszélgetést nehéz lenne érdemben visszaadni – mondjuk írhatnék róla novellát –, de ami megfogott benne, az a lazaság: hogy egy szál lány létére tényleg csak úgy nekivágott, és nyolc hónapja egyfolytában utazik (hívták ismerősök Velencébe, gyere, bulizzunk, de ő előbb most már pihenni szeretne, azért is horvátba megy, két-három hét heverészés a tengerparton), néhány lépésre tervez csak előre, arra megy és akkor, amikor akar, de azért ésszel utazik: ami a legfontosabb, hogy értette is, amit lát, érdeklődve kérdezte, hogy pontosan ki is volt az a Kossuth, akinek annyi szobrát látta, csak angolul nem volt kiírva bezzeg sehol, és valahogy az olvasmányaiból is kimaradt, mert egyébként igen sokat tudott a történelmünkről és a kultúránkról, láthatóan végigbújt egy-két vonatkozó kiadványt. És politológus volt a lelkem, szóval jól elbeszélgettünk a japán és magyar politikai és gazdasági különbségekről. Sokszor emlegette, hogy milyen olcsó még Budapest is, én meg lelkesen helyeseltem (egy amerikai-japán-kínai világpolgár helyébe képzelve magam), aztán elmeséltem, hogy mennyit keres egy átlagmagyar, mire gyorsan átszámolta euróba és nem győzte felszedni az állát a padlóról. Hát igen, ezért nem indulok én is azonnal világ körüli útra.

Szóval vicces volt. Csak azt sajnálom, hogy kurtán-furcsán búcsúztunk, úgy belemerültünk a beszélgetésbe, hogy az utolsó pillanatban vette észre, hogy le kellene szállnia, nekem meg persze csak utána jutott eszembe, hogy legalább a névjegykártyámat a kezébe nyomhattam volna, hé, majd írj egy mailt! Így nem hiszem, hogy még beszélhetnék vele valaha, de remélem, ugyanolyan szerencsésen és rossz élmények nélkül hazajut, ahogy eljutott ide öt kontinensen át.

Ami pedig engem illet, amikor ez a bejegyzés megjelenik – ha nem jön semmi közbe –, már Debrecenben leszek, a hétvégén végighaknizom a régi barátokat, aztán hétfőtől görnyedhetek az irodában. Emberek, nyerni kéne a lottón, vagy pedig Japánban politológusnak lenni.

Holiday

Klasszikus szünnap a mai, bokros teendők miatt sajnos előre sem tudtam készülni, de pénteken jelentkezem.

Úton

Sajnos most vagy három hétre véget ért az alkotói időszak, hamarosan indulok a székesfővárosba, aztán legalább két-három hét meló. A nyár további részét egyelőre nem látom: a minap volt egy kis felfordulás, amikor felhívott a kivitelező (vállalkozó alvállalkozója), hogy akkor jövő héten kezdik, mondom, figyelj, hatvan másik emberrel kell összeegyeztetnünk az időpontokat, csak nem képzeled, hogy a nyár közepén mindössze egy héttel előre fixáljuk le őket? Hát de neki így szól a szerződése. Mire én: tudja, hogy mit csináljon azzal a papírral, értem én, hogy magának az a buli, ha pótnapokat kell kijelölni, mert azokért ugye külön pénz jár, csakhogy mi megrendelőként ezt érthetően nem fogjuk hagyni, és mivel a mi szerződésünkben ez a "csak pár nappal előtte szólunk" nem szerepel, tárgyalja szépen újra a partnerrel, és szóljon három héttel előre, pá-pá! Ez így kb. hét telefonbeszélgetés összegzése, és azért ilyen a hangnem, mert az udvarias ellentmondásomat részéről fejetlenség majd felháborodás majd agresszió követte, hogy akkor én ezt beszéljem meg azzal, akivel akarom, márpedig ő nem tud úgy tervezni, hogy megállapodunk mondjuk augusztus 5-i kezdésben, plusz-mínusz három nap. Ja kérem, jó, szóval hívom főnökét: szevasz, Gyuri, hogy van az asszony? remek, és te derekad? és a többiek? na jól van akkor, hát figyelj, azért hívtalak, mert... és csodák csodája, az első pali öt perc múlva hív, hogy oké, megpróbálják akkor rendesen beütemezni a melót. Na, hát ha nincs szerencsém, akkor ilyen szellemben folyik majd a nyár, és nekem ott kell majd állni minden #&@{>! szegecselésnél, mert persze ott próbálnak majd átverni minket, ahol a legkevésbé és a legjobban fáj.

Hogy egyébként hogy áll a Százháború? Több, mint a felét, tizennégy fejezetet megszerkesztettem, és kb. másfél-két hét az elmúlt napokat jellemző nyugalom és csönd és magány kellene, hogy befejezzem, és irgalmatlanul dühít, hogy pont most kell félbehagynom a dolgot, de így jött ki a lépés. A hozzáírandó két-három novellából három készen van, de lesz még kettő-három, részben, mert ezek rövidek, részben, mert ötlet van százával, és teljesebb lesz tőlük a regény (olyan sztorik, felvetések, lehetőségek vannak bennük, amelyek a főszövegbe nem férhettek bele), szóval a munka halad, és továbbra is azt érzem, hogy meglesz ez még szeptemberig, és akkor megjelenés idén (a kiadási terv függvényében).

Elengedett gyeplővel

Eredetileg képregény témájú bejegyzést szántam mára – igen, az Ex Machináról –, de ezt a maradék három napomat, amit még vidéken tölthetek, inkább a teljesen a Százháborúra szánom, márpedig Vaughan képregényeiről nem három sort írnék, és két-három órás gondolatösszegzést meg visszaolvasgatást meg bejegyzésírást most nem engedhetek meg magamnak. Teljes gőzzel folyik a csiszolás, mondhatni elengedett gyeplővel, arra viszem, amerre az ösztön húz: a "befejeztem!" hír idején a szöveg kb. 215.000 leütés volt, most 228.000, és még alig a felét javítottam át. Az első tíz fejezet már Wyquinnél van szerkesztésre, meglátjuk, hogy húz-e belőle, vagy írjak még hozzá, de úgy látom, nagyjából 250.000 lesz a vége (azt szokták mondani, 300.000-nél kezdődik egy regény). Az alábbi képen látható, hogy ez a csiszolás nagyjából mit jelent: igen sok az átírt, kihúzott rész, de sokkal több a hozzáírás. Ugye a fekete az eredeti szöveg, a piros pedig a javítás, mondani sem kell. A kép kattintásra nagyobb lesz – hétfőn jelentkezem.

Az írás elviselhetetlen könnyűsége

"Hé, mg-b, azért baromi jó dolgod van, sütteted a hasad, iszod a sört, olvasol, filmet nézel, és néha írsz, helló, így én is lennék író!" Na igen. Ezt így ebben a formában még senkitől nem kaptam meg, de részleteiben igen, és az elmúlt hetek néhány bejegyzéséből is valami hasonló kép jöhet le, azért is foglaltam ezt így össze. És akkor most könnyű lenne azt mondani, hogy ez így van (nincs így), vagy mondhatnám, hogy nincs így (de igen), de azért ez az egész bonyolultabb annál. Viszont akkor hogyan?

Kezdjük talán ott, hogy – mint az a blogot legalább február óta olvasók számára nyilvánvaló lehet – a legtöbb M*-íróhoz hasonlóan én sem az írásból élek. Szép lenne, de hogy önmagamon kívül más tényezőt ne okoljak, az én írási sebességemmel és alkotói módszeremmel ez nagyjából lehetetlen: csak akkor lenne némi esélyem rá, ha nem néhány ezres, hanem mondjuk legalább húsz-harmincezres olvasói bázisról beszélhetnénk. Ekkora bázissal Esterházy Péter meg Leslie L. Lawrence rendelkeznek, tehát nem elérhetetlen, de az biztos, hogy nem M*-t kéne írni hozzá. No meg, persze, eszemben sincs Esterházyhoz mérni magam (LLL-t pedig nem olvasok).

Emellett – vagy ennek ellenére – tizenkét-tizennégy éves korom óta írok és írni akarok. Persze akartam én űrhajós lenni, meg csillaghajó kapitány, aztán a középiskolában már újságíró, irodalmár, politikus és végül politológus, de azt mindig tudtam, hogy írok, és írni fogok, és legvégül, hogy ez az egyetlen, amiből sohasem fogok engedni. Éppen ezért úgy próbálom rendezni a dolgaimat, hogy amikor csak lehet, írással foglalkozzak. Olyat olvassak vagy olyasmit nézzek, ami ebben segít, ha valamit átélek vagy megélek, érzek vagy tapasztalok, akkor ugyancsak, és hogy amikor csak lehet, akkor legyen időm és lehetőségem, hogy leüljek és írjak.

Volt olyan kapcsolatom, ami erre ment rá. Nagyon kedves lány volt, sokáig is voltunk együtt, de ezt az elkötelezettségemet soha nem értette meg, úgyhogy inkább szétváltunk. Volt olyan is, amibe – bár tomboltak az érzelmeim – emiatt nem mentem bele: láttam, tudtam, tisztán, hogy az élet- és munkamódom gyorsan közénk állna, úgyhogy ezt inkább ne rontsam el (és ami a mostani dolgaimat illeti, piszkosul szerencsés pasas vagyok). Aztán ugyanez megtörtént melók kapcsán is: ami mellett nem tudnék írni, az nálam kizárt. Hogy ez aztán azt jelenti, hogy épp nincs pénzem sörre, vagy megyek a híd alá, az ebben benne van; az említett szétválásnak is részben ez volt a hátterében (és megint csak: most éppen nagyon szerencsés vagyok).

Most, amikor megint vidéken ülök – és éjjel kettő óta itt is szakad az eső –, és néha arról írok, hogy jó idő van, irány a nap, vagy hogy mit olvastam, és közben persze csiszolom a Százháborút, akkor azért tudni kell, hogy mindezt nagyon élvezem, de azért ez nem a mennyország. A jó idő, a csönd, a nyugalom azért kell, hogy halljam a gondolataimat; hogy olyan módon tudjak elmerülni a szövegben, amire az év nagy részében, úgy kilenc hónapjában, semmi esélyem. Viszont éppen ezért 2007 ősze óta a klasszikus értelemben nem nyaraltam sehol: évente két-három napot sikerült csak összehozni, mert ilyenkor dolgozom. Szívem szerint fesztiválokon lennék, a Balaton-parton, itt-ott az országban, országhatáron kívül - de mikor írnék regényt? Úgyhogy évek óta, ha valaki nyáron hív, rendszeresen azt kell válaszolnom, hogy köszönöm, de ne haragudj, írom a regényt. Hosszú távon ez nyilván nem tartható – az ember elveszti a vele ellentétben nyaranta ráérő barátait, meg elfogynak a megírható élményei is –, de a Százháború-Sárkány és Unikornis páros elég fontos ahhoz, hogy ez legalább az idén még ugyanígy legyen. Csak aztán jövőre meg majd lesz egy másik regény...

Ebből persze egyetlen sor sem panaszkodás. Ezt csinálom, mert ezt szeretem csinálni, de bizony sokszor – többször, mint bárki gondolná – visszaüt, és itt nem a képzettársításokra meg az elalvás előtti asszociációkra gondolok, hanem a sokszor bizonytalan életkörülményekre, a sorozatban kihagyott élményekre, a ráment kapcsolatokra. Szóval akárhogy is tűnik, ez bizony munka. Könnyűnek tűnő munka, és fizikailag valóban nem olyan fárasztó, mint dokkmunkásként bálákat cipelni, de amikor kint fekszem a napon, akkor épp dolgozom. Gabriel García Marquezt kérdezte egyszer a szomszédja, amikor látta, hogy a verandán ücsörög, kalapját a fejébe nyomva, az árnyékban: Pihengetünk, szomszéd, pihengetünk? – Nem, felelte Marquez, dolgozom. Aztán később ugyanez a szomszéd látta őt kapálni a kertben: Dolgozgatunk, szomszéd, dolgozgatunk? – Nem, felelte Marquez, pihenek.

Hogy részleteiben mindez hogyan néz ki? Hát például amikor a CNN-en arról beszélnek, hogy az izraeli kommandósok milyen taktikával szállták meg a török hajót, fejben máris jegyzetelek, hogy akkor az aquirok meg az elfek az égi hajón... Vagy amikor elalvás előtt, de már félálomban (ami közismerten a legkreatívabb agyműködés-szituáció) ábrándozok valamin, ami közel sem kapcsolódik a regényhez, ám egyszer csak mégis beugrik egy párhuzam egy karakteremmel, hogy az adott problémáját ilyen és ilyen érzelmi megközelítéssel lehetne bemutatni... Vagy amikor azért olvasok képregényeket, hogy segítsenek vizuálisan elképzelni majd leírni harc- és csatajeleneteket... Vagy amikor a Görög regéket olvasom újra (és újra és újra), meg Marjai Nagy hajóskönyvét, mert elő- és utótanulmányok kellenek az elf legendákhoz és az égi hajókhoz... szóval sorolhatnám.

Nagyon sok igazság van abban, hogy egy regény először fejben készül el, amihez képest a bepötyögése már rohamtempó, és – amellett, hogy Raonnak igaza van, a megszerkesztés után készül el igazán – ezért merem azt mondani, hogy a Százháború már kész van. Csak hát ugye a csiszolás: az elnagyolt részek kikerekítése, az ellentmondások kiszűrése, annak a részletekben lakozó folytonosságnak a megteremtése, hogy pl. egyes szimbólumok, legendákként emlegetett történetek, harmadrangú mellékszereplők a regényvilág legapróbb, jelentéktelennek tűnő pillanataiban és helyszínein is megjelenjenek, és az egész így keltse a valószerűség érzetét – nos, ez még hátra van.

És a tanulság? Először is olyan melót csinálj, amit szeretsz. Ha van is menny vagy pokol, szinte biztos, hogy ott nem írhatok majd regényt, ha pedig újjászületés van, a mostani önmagamra úgysem fogok emlékezni, szóval, ha már életem tekintélyes részét munkával kell töltenem, akkor legalább azt csináljam, amit szeretek. Aztán meg: mivel a munka azt jelenti, hogy valami mást csinálsz, és nem a családoddal vagy barátaiddal töltöd az időd, szintén nem árt, ha élvezed. Szóval tegyél a céljaidért, az álmaidért – én tizenkét éves korom óta tanulok, hogy írhassak –, mert a legrosszabb esetben nem jön, de akkor még mindig összefuthatsz egy csomó hasonló flótással a híd alatt.

Újabb Százháború részlet

A mai egyszerre lesz rövid és hosszú bejegyzés: a kimondottan jó és gyors haladás örömére feltettem egy újabb részletet, a második fejezetet a Százháborúból. A blog felületén az előzővel együtt itt, a Scribden önmagában itt érhető el. Ahogy a legutóbb, most is örömmel fogadok bármilyen visszajelzést. És most vissza a kaptafához; szerdán jelentkezem.

Tegnap, ma, holnap

A tegnapi nap nem a tervek szerint alakult, de ettől – vagy épp ezért – még nagyon élveztem. Hajnalban azzal indult, hogy a főnököm sms-ben lemondta a reggeli meetinget, ami csak azért volt szomorú, mert az sms-re ébredtem, ami ha korábban jön, még elértem volna a vonatot, amivel mehettem volna vidékre. Sőt: ha két nappal korábban szól, már rég a világ végén lennék. Na mindegy, végül is feltaláltam magam, elintéztem egy-két munkaszerű intézendőt, aztán tizenegy óra előtt beértem a Deltába, és beszereztem Kornya Zsolt barátom legújabb könyvét, Az exorcistát. Néhány novellát már olvastam belőle, de mivel nem igazán vásárolok Cherubion-antológiákat, így már régóta vártam, hogy önállóan megjelenjenek.

Aztán kicsivel tizenegy után felhívtam Jan van den Booment, hogy nincs-e kedve meginni egy sört, és szerencsére volt – ezt szeretem benne –, úgyhogy a következő hét órát sörözéssel és beszélgetéssel töltöttük. Kölcsönösen beszámoltunk egymásnak a készülőben lévő regényeinkről, meg kitértünk persze millió dologra, egyszóval jól eltelt az idő. És mert az istenek kegyesek, a reggeli villamosozgatás közben elkezdett novella (igen, a Százháborúhoz) is kapott egy kis segítséget, mert a szomszéd asztalnál a kedves hölgy egy kottát lapozgatott, úgyhogy gyorsan kértem némi szakmai tanácsot a főszereplő zenész-dalnok megformálásához. Megjegyzem, ilyenkor soha nem értem, miért esik sokaknak nehezére leszólítani egy csinos nőt, bár tény, hogy én ezúttal nem csajozási szándékkal tettem (itthon le is tépnék érte a tököm).

Ezután késő délután haza, és még levadásztam egy lángost, aztán szunya: kicsit sok volt a sör, azt hiszem. De egy-két óra rendbe hozott, és aktívan készülhettem a mai napra, amikor is – ezekben a percekben, amikor a bejegyzés időzítve kikerül – már a vonaton ülök, és robogok vidékre, hogy egy-másfél hétig (attól függően, mi jön vagy nem jön közbe) ismét a regénnyel foglalkozhassak.

És máris eljutottunk a cím végére, hogy mi is lesz holnap: meló. Meg persze sok sör, olvasás, filmnézés, remélhetőleg sok napsütés, és ezt tervezem ismételni a következő pár napban, azzal a kitétellel, hogy ha van egy kis szerencsém, akkor legalább két novellát befejezek, és a regény összes kritikus pontját is helyreteszem. Meszlényi Pétertől és Fejes Laczától ehhez nagyon sok ötletet kaptam – majd egyszer elmesélem, milyeneket –, úgyhogy a derűlátásomnak alapos oka van.

Legközelebb pedig hétfőn; még nem tudom, miről.

Képregény kisokos (III.) - Búzát az ocsútól (2.)

Mielőtt belevágnék, előzmények itt; és akkor innentől tovább... Nos, ha már szóba került a Star Wars, akkor nyergeljünk át a másik hírhedt sci-fi franchise-ra, a Star Trekre, ami ugyancsak nagy gyerekkori kedvencem. Megjegyzem, hogy most is nagyon szeretem, bár már csak hébe-hóba tör rám, hogy megnézzek néhány részt egymás után, de hát ez már csak így van a régi nagy szerelmekkel. A legutóbbi mozifilm kapcsán viszont beszereztem néhányat a Star Trek képregények közül, egészen pontosan a Countdown című négyrészes előzménytörténetet, ami a filmben látottaknál bővebben és alaposabban magyarázta meg és kötötte össze az ún. eredeti ST-idővonalat a filmben látott alternatív valósággal. A Countdown végül is meglepetésemre egészen tűrhetőnek bizonyult, akárcsak párja, a Nero, ami a film egy kivágott történetszálát dolgozza fel. Ha valakinek tetszett a film, és szívesen belelátna kicsit a mögöttes történetbe, annak ajánlhatom ezt a két képregényt – de egyik sem említhető egy napon Alan Moore vagy Frank Miller történeteivel. A tisztes iparosmunkának nevezhető teljesítmény viszont felbiztatott annyira, hogy belenézzek még néhány képregénybe. A csalódásoktól megkímélek mindenkit – akadt egy pár –, és inkább azt írnám le, ami tetszett. Nos: John Byrne romulán-sorozata szépen kapcsolja össze az eredeti sorozat egyes epizódjainak több történetét, és kellemes, a '60-as évek képregény- és sorozatvilágát idéző alkotás, Paul D. Storrie Alien Spotlight: Andorians c. egylövetűje pedig egy kimondottan szórakoztató, hangulatos, csavaros történet - kár, hogy nem írt több ST-et... és hát; nos, igen, a sor itt véget is ér. Őszinte leszek: a Star Treket jobban szeretem, mint George Lucas eposzát, de utóbbinál nagyobb eséllyel talál jobban megírt képregényeket az ember, úgyhogy ami a Star Treket illeti, feladtam a próbálkozást (még J. Michael Straczynski írása is a felejthető kategóriába került). Ha valaki olthatatlan vágyat érez, akkor a fentiek nyomán lehet érdemes elindulnia.

Ugorjunk most egy nagyot, és nézzük meg, mi a helyzet a Batman képregények tájékán. Bruce Wayne kalandjait is mindig nagyon szerettem, és úgy tizenöt-húsz éve mély nyomot hagyott bennem, amikor Joker eredettörténetéről olvashattunk egy hatásosan rajzolt, feszesen írt, sok-sok drámát tartalmazó epizódban. Csak sokkal később tudtam meg, hogy a sztori Alan Moore tollából született, és hát ez sok mindent megmagyaráz. Szóval az első, amit ebből a sorozatból ajánlhatok, az mindenképpen a Batman: The Killing Joke – egyszerűen zseniális. Ám erre is rátromfol Frank Miller The Dark Knight Returns című opusza, ami kétségkívül a legjobb Batman-történet, amit olvastam (a folytatása egyelőre nem tűnik ennyire jónak, a Batman: Year One pedig még nem került el hozzám). Aztán ott van persze a régi klasszikus, amire gyerekkorunkból ugyancsak emlékezhetünk, a Batman: A Death in the Family, a Jason Todd-féle Robin halálával, ami sokkal inkább mainstream comic, mint az előbbiek, de mindenképpen a jobbak közül való... valamint Paul Pope egészen friss Batman: Year 100 című négyrészese, ami a Batman képregényektől eddig igen távol eső furcsán avantgárd, egyszerre futurista és narturalista ábrázolásmódot vegyíti egy nagyon realisztikus párbeszéd-dramaturgiával, amivel lenyűgöző atmoszférát teremt: nyugodtan oda lehet tenni Moore és Miller dolgai mellé.

Aztán, maradva a szuperhősöknél, az összes eddigihez képest meredek váltás, de nagyszerű kikapcsolódás Garth Ennis The Punisher Kills the Marvel Universe c. füzete. Akárcsak a SW-sagában a Tag and Bink széria, ez is egy must have, gyilkos humora és a Marvel-univerzumra vonatkoztatott pusztító önirónia messze kiemeli a legtöbb bosszútörténet közül. Ahogy a hangulata és lezárása Peter David Hulk: The End c. történetét a zöld titán sablonsztorijai közül: ha valaki csak egy Hulk történetet akar olvasni, akkor az ez legyen; őszintén tudom ajánlani, mert zseniális hangulata és ütős története van. És nagyjából ugyanezt mondhatom Neil Gaiman Marvel 1602 című nyolcrészes képregényéről, amelyben a Marvel-univerzum szinte összes szuperhősét felvonultatja, de az 1602. esztendőbe helyezve őket, ami jó öreg posztmodern módszerrel igen sajátos ízt ad a történetnek.

Nyilván lenne még és miről írni, vége-hossza sincs a különböző képregénysorozatoknak, de a magam részéről ezek azok, amelyekkel foglalkoztam, és amelyek között találtam említésre méltót (mert a Pókember vagy a Transformers sorozatokat ugyan olvastam, de kimagasló történeteket... hát, nem nagyon találtam). Legközelebb már valóban az Ex Machináról, azzal együtt Vaughan más műveiről, azután pedig külön-külön Alan Moore, Frank Miller és a többiek különböző képregényeiről, köztük olyan ritkaságokkal, mint pl. a Breathtaker vagy a The Pro.

(Folyt. köv.)

Developing Story

Az angol nyelvű hírcsatornákon a Developing Story azt jelenti, hogy soron kívüli tájékoztatást adnak egy folyamatban lévő eseményről. Sokszor együtt jár a Breaking News kifejezéssel, de nem feltétlenül; többnyire kevésbé drámai fejleményeknél alkalmazzák. Pl. nem szakítják meg miatta az aktuális műsort, hanem a legközelebbi reklámblokk helyett jelentkezik be a stúdió vagy a kiküldött riporter.

Nos, mivel azt ígértem, hogy Breaking News itt akkor lesz, amikor befejeztem a Sárkány és Unikornist, ezért jobb híján ehhez a másik fordulathoz kell folyamodnom.

Elkészült a Százháború.

Ez most egészen pontosan azt jelenti, hogy kéziratban kész a szöveg 99 %-a, elejétől a végéig, közben mondatnyi vagy bekezdésnyi foghíjakkal, javítandó és átírandó részekkel, de én (mint szerző) a magam részéről jelentős változtatást már nem tervezek, és nem is látok szükségesnek. Most egy alapos önszerkesztés és gatyába rázás következik, az elnagyolt részletek kidolgozása, az utalások kibontása, az esetleges ellentmondások és a homályos részek kicsiszolása. Ez eltart még pár hétig, de a regény – hangsúlyozottan: kisregény – érdemi része, a szöveg lényege készen van, és az eddigiekhez képest innen már gyerekjáték. Ami így persze nem igaz, de az biztos, hogy örömmeló.

Ezután a szerkesztő és a tesztolvasók következnek, aztán valamikor, tippem szerint úgy három hónap múlva, a kiadó fejesei. Akikkel ma egyébként beszéltem, és megegyeztünk, hogy a Százháború önmagában kevés – még nem tudom pontosan, de nagyságrendileg 230.000 leütés –, úgyhogy a megjelenéshez mindenképp ki kell egészíteni, terveim szerint a történethez érintőlegesen kapcsolódó két-három novellával. Hogy ez mennyi idő? Mivel ezek közül egy novella már kész, a másik kettőre pedig van ötletem, remélem, hogy a szerkesztés közben, a nyár folyamán, ezek is elkészülnek. Szóval a magam elé kitűzött cél a teljes gépirat leadására: 2010. szeptember.

Ebbe persze még a szerkesztőnek is van beleszólása (mikor és mennyit ér rá, mennyit kell javítani a szöveget szerinte stb.), továbbá persze mint mindig, most is bármi közbejöhet, ezért hangsúlyozottan senki ne vegye mindezt ígéretnek vagy elkötelezettségnek, egyszerűen csak annak, ami: hogy derűlátó vagyok, és hosszú idő óta úgy érzem, okom van rá. A Százháború az az alap, amire a Sárkány és Unikornis első kötetét építhetem, így végre semmi akadálya, hogy azt is befejezzem. A második kötet pedig már régen kész van. Szóval ez most egy nagyon nagy áttörés.

De hogy ne legyek híján az öniróniának, angolul tudóknak – mert magyarul nem találtam – itt ez a remek kis idevágó szösszenet. Hát, Brian, ismerem az érzést...

Fontosabb feladatok

Ma szerettem volna egy kellemes, laza, a hétvégével és mindenféle dolgokkal kapcsolatos bejegyzést írni, de fontosabb feladatok eltérítenek. Viszont ma este, de legkésőbb holnap reggel érdemes lesz visszanézni, mert úgy tűnik, hogy addigra olyan magyarázattal szolgálhatok, amivel egyben exkuzálhatom is magam. Stay tuned!

Képregény kisokos (II.) - Búzát az ocsútól (1.)

Az előző bejegyzésben azt írtam, hogy a (szuperhős) képregény idehaza igen félreismert műfaj. Ez alatt azt értem, hogy rengeteg írói és grafikai szempontból is zseniális darab akad köztük, amelyek tartalmi és formai szempontból is felveszik a versenyt a szépirodalom vagy az ábrázoló művészet hasonló kaliberű alkotásaival. Ugyanekkor persze nem kérdés, hogy ennél jóval több közöttük az unalmas, középszerű, vagy egyszerűen csak silány alkotás. Még az olyan nagy nevek, mint Alan Moore vagy Neil Gaiman sem mindig elsőrangút teljesítenek, ugyanakkor a legváratlanabb helyeken, pl. többnyire a gagyit is alulról súroló sorozatok között is találunk egy-két kiemelkedő alkotást.

Tudom, hogy nem tisztességes dolog belengetni az Ex Machinát, azután pedig azt mondani, hogy ez már a második bejegyzés, amiben nem arról lesz szó, de a sorozatoknak is az a lényege, hogy sokáig csak lebegtetünk egy-egy kérdést, hogy a néző odakapcsoljon a következő epizódra is – szóval maradjunk annyiban, hogy a legközelebbi képregényes bejegyzésben már erről a képregényről lesz szó, amelynek világában egyetlen szuperhős van csupán, aki viszont a USA kormánya felé kötelezte magát, hogy nem használja a képességeit, mert csak ezzel a feltétellel indulhatott a New York-i polgármester választáson. Ja igen, és még valami: az egyik torony még áll.

Most viszont, főleg azért, mert egy kommentelőnek megígértem, inkább az úgymond mainstream képregényekről írnék, amilyenek pl. a Batman, az X-Men, a Superman, a Star Wars-saga, a Star Trek stb. Ezek mind nálunk is ismertek, ilyen-olyan inkarnációik nálunk is kaphatók, az egyszeri olvasó tehát jó eséllyel inkább ezekbe fut bele, mint Garth Ennis vagy Warren Ellis képregényeibe. Ami sajnálatos, de mit lehet tenni? Hát azt, hogy segítünk eligazodni ezeknek a címeknek a tengerében.

Vegyük előre egy gyerekkori nagy kedvencemet, az X-Men képregényt. Tudtommal ez az egyetlen olyan Marvel-sorozat, amely a kezdetektől megtartotta a számozását, és már az 521. epizódját is meghaladta (nem számítva rengeteg spin-off sorozatát, amelyekkel együtt több ezer epizódról beszélhetünk). Amikor a '90-es években nálunk is futott, jó 8-10 évvel le voltunk maradva az amerikai megjelenéshez képest, és bizony nagyon sok történetszál kimaradt – arról nem is beszélve, hogy minden izgalmas bája ellenére sosem volt egy különösebben jól megírt sorozat. Az elmúlt évek során rengeteget olvastam belőle angolul, de meg kell mondanom, hogy legtöbb részét amolyan "látom a képet, értem a sztorit, ugorgyjunk!"-alapon, mert közhelyes, unalmas, önismétlő a történet és a párbeszédek, a karakterépítés egyaránt. Hogy akkor miért hozom mégis szóba? Mert tavaly találkoztam egy igazi gyöngyszemmel, amire azt mondtam, hogy igen, így kellett volna már eddig is, és így kéne tovább. Sohasem voltam nagy Buffy vagy Angel rajongó (érdemeik elismerése mellett nem kötött le tini-vámpírvadászok fogócskája tinivámpírokkal), a Firefly viszont engem is magával ragadott, és amikor olvastam, hogy Joss Whedon írt 24 epizódnyi X-Men történetet, rögtön beszereztem. Az Astonishing X-Men (Vol. 3.) az és olyan, amilyen ez a sorozat lehetett volna a kezdetektől: Whedon zseniális párbeszédei é a lényeget pontosan megtaláló karakterábrázolása (amit miatt a filmsorozatait is lehetett szeretni), meg merem kockáztatni, hogy páratlan mind az X-Men, mind a legtöbb szuperhős képregény vonatkozásában. Ha valaki bármilyen okból csak bele akar pillantani a sorozatba, akkor ezt vegye elő, és semmi mást: a 24 rész önmagában is érthető, tulajdonképpen lezárt egészet alkot, és valóban remek szórakozás. A nagy kérdésre, hogy a másik képregény-zseni, Warren Ellis (Transmetropolitan, Planetary, The Authority stb.), aki átvette a sorozatot Whedontól, mit alkotott, egyelőre nem tudok válaszolni, de biztos vagyok benne, hogy nem rontotta el.

Mivel ez a bejegyzés is hosszú lesz, és jobbnak látom kettőbe törni, az ígéretemmel viszont nem szeretnék adós maradni, a következő sorozat legyen a Star Wars képregényfolyama, amely amilyen összeszedett és a lehetőségek szerint koherens, annyira fantáziátlan és üres, nagyon sokszor pedig kimondottan fájdalmas. Ez utóbbi kimondottan a korai verziókra (Marvel-sorozat) igaz, amelyekbe legfeljebb az lapozzon bele, akit olthatatlan vágy hajt a '70-es évek mindenből pénzt sajtolni vágyó hanyatló képregényipara iránt. Aki a legalábbis megbízható középszernél nem adná alább, az inkább a Dark Horse kiadó SW-képregényeihez nyúljon. Ezeket két fő szempont szerint szokás illetve lehet kategorizálni, egyrészt, hogy az SW-történelem melyik szakaszában játszódnak (Régi Köztársaság, a Birodalom korszaka, a lázadás kora, Új Köztársaság), másrészt, hogy ki a történetek szerzője. A mi szempontunkból az utóbbi a fontos, úgyhogy gyorsan adok is egy áttekintést. Kevin J. Anderson és Tom Veitch írásai a '70-es évek képregényfelfogását idézik, történetközpontú, grafikai szempontból is alsó-harmadosztály kategóriájú darabok; ha valakit érdekel a Sithek legjobb esetben is félkanonikus története, akkor olvassa el őket nyugodtan, de egy-két villanáson kívül ne várjon tőlük sokat. Hasonló a helyzet az elsősorban John Ostrander nevével fémjelzett klónok háborúja korszakkal: Ostrander a megbízható középszer, aki ügyesen szövi össze saját történetét a filmekben látott kanonikus eseményekkel, de egy-két ritka kivételtől eltekintve (pl. Anakin áttérésének részletes és a filmekkel ellentétben hitelesnek elfogadható bemutatása) éppen csak egy paraszthajszállal magasodik ki a többi tucatíró közül, akik egy-két-három epizód erejéig tettek hozzá a sorozathoz.

Hogy akkor mégis miért írtam azt korábban, hogy maga az egész sorozat meglepően nem volt rossz, sőt, néha kimondottan jónak tetszett? Egyrészt azért, mert mégiscsak Star Wars, ahol a minőség sohasem az újszerű történetben vagy a sziporkázó párbeszédekben volt megtalálható, hanem maga a hangulat szórakoztatott, és ezt főleg Ostrander azért elég ügyesen hozza; másrészt azért, mert ha az ember a történetek sorrendje szerint olvassa a képregényfolyamot, akkor valahogy pont a megfelelő pillanatokban – amikor már feladná és sarokba vágná az egészet – botlik gyöngyszemekbe. Az első és legfontosabb, egyben legjobb ezek közül John Jackson Miller 50 részes önálló történetfolyama, a Knights of the Old Republic, ami magas színvonalú, fordulatos történettel, szórakoztató és ütős párbeszédekkel, remekbe szabott karakterábrázolással megírt sorozat, ami pont ott és úgy csatlakozik a SW fő történetszálához (a Régi Köztársaság bukásához és az egyelőre a jövő sötét ködébe vesző Birodalom eljövendő felemelkedéséhez), ahol és ahogyan kell. Nagyszerű kikapcsolódás, remek szórakozás: ebből kellene filmsorozatot csinálni.

Időrendben ehhez nagyon közel esik Darko Macan Jedi vs. Sith című hatrészes minisorozata: az első oldalak alapján az ember azt hihetné, hogy egy gyerekmesét tart a kezében, de aztán szembjön vele a valóság, ahogy a sorozat gyerekhőseivel is, és az egyik legszórakoztatóbb és karakterábrázolásban legjobb sztori kerekedik belőle, amit SW-ban olvastam – azzal együtt, hogy csak az írói-grafikai megoldásai újszerűek, a történet ugyanis rettentően archetipikus. Mint általában a Star Wars... Aztán ott van a sokkal realistább stílusban megrajzolt, sötét-komor-életszagú kétrészes Jango Fett és Zam Wesell történet Ron Marz tollából. Az előbbiekkel szemben ez főleg hangulatában erős, de abban nagyon, és bizony jól esett a sok hősködő jedi után egy mélabús-romantikus történetet olvasni a két fejvadászról. Ugyancsak ígéretesen indult a SW: Dark Times sorozat Mick Harrisontól, hangulatos karakterek és remek párbeszédek, de ebből még csak az első néhány epizódot olvastam, úgyhogy egyelőre beteljesületlen ígéret. De ott van a listán a végigolvasandók között.

Végül pedig a must have, ami tényleg kihagyhatatlan: Kevin Rubio Tag and Bink sorozata, a két botcsinálta hős, akik a legjobb paródiák hagyománya botladozzák végig a SW filmek történeteit, megfordulnak mindenhol, ahol valami csak balul sülhet el, és egyáltalán – szóval igen, na ezek a sztorik aztán tényleg piszkosul jók.

(Folyt. köv. jövő héten szerdán. A fentiekhez tartozik elmaradhatatlan hálám Kornya Zsolt és Mártonffy Mandula barátaim felé, akik hozzásegítettek a SW-összeshez. Zsolt, ha nem tévedek, a te gyűjtésed még mindig nálam van. Majd ne felejtsem visszaadni.)

Képregény kisokos - Előbeszéd

Végéhez közeledik az általam ismert egyik legjobb amerikai szuperhős képregény, az Ex Machina (szerző: Brian K. Vaughan), és azt gondoltam, ez remek alkalom arra, hogy írjak pár sort erről a nálunk eléggé félreismert műfajról. Igaz, az utóbbi időben látszik egy kis reménysugár, a Watchmen, a Sandman és a Hellboy megjelenése (egyenként is) a legjobb dolog, ami a magyarországi képregénykiadással történhetett; az már csak az én pesszimizmusom, hogy attól tartok, e két utóbbi sorozat éppúgy nem jelenhet majd meg végig, mint a Constantine, a Prédikátor és az Y, az utolsó férfi triumvirátus, amelynek kálváriájáról és az Y új esélyéről – nem mellesleg szintén Brian K. Vaughan-képregény – itt és itt lehet olvasni.

Hanem visszakanyarodva eredeti témámhoz, hogy írhatnék pár sort a műfajról: az első fevetés óta gondolkoztam rajta, és be kellett lássam, hogy néhány sor nem elég. Az elmúlt három évben a fejem búbjáig elmerültem benne, túl sok mindenről beszélnék szívesen. Persze időm és terem (helyem a blogon) mint a tenger, szóval nehogy már ez legyen az akadály, ennek megfelelően ebben a hónapban legyen a blog témája a képregény, úgy is, mint a legrégibb nyomtatott populáris műfaj – gyökerei a 16-17. századi kivégzésekről készült, rövid szövegekkel kísért képes röplapoknál keresendők –, és úgy is, mint a jövő irodalmának záloga.

Az utóbbi egy kis magyarázatra szorul. Írtam már itt a blogon arról, hogy bár jó ideje divat a Guttenberg-galaxis végéről beszélni, ilyenkor mindenki hajlamos megfeledkezni arról, hogy a széles körben elterjedt nyomtatás mindössze 500 éves múlttal rendelkezik a vizuális-szóbeli kultúra alsó hangon is 100.000 éves múltjához képest. Nem kérdés, hogy egy regény ezer szempontból mást adhat olvasójának, mint egy film, de szélmalomharc lenne azt gondolnunk, hogy az írásbeliség eséllyel szállhat szembe az információhordozásra ugyanúgy képes vizuális-szóbeli médiával, mert a történelem nem ezt tanítja: mint minden élőlénynek, az embernek is a szeme és a füle a legfontosabb érzékszerve a kommunikációra, így a film érthetően legyőzi az írott szöveget.

A képregénynek ugyanakkor hatalmas fegyvere van: maga a kép, ami eséllyel szállhat szembe akár a mozgóképpel is. A Watchmen mutatta meg a legjobban, hogy egy comic book lehet graphic novel: tartalmában, témájában, mondanivalójában felérhet egy regény gazdagságával úgy, hogy eközben képi szempontból versenyezhet a mozgóképpel (ez volt az egyik első, de mindenképpen a leghatásosabb filmes szempontok szerint megrajzolt képregény a maga idejében). Az USA-ban és Nyugat-Európában is nagyon nagy a mozgás a képregénypiacon, az elmúlt tíz-tizenöt évben egy egészen új, Alan Moore-, Frank Miller-, Neil Gaiman-képregényeken nevelkedett, őket lassan túlhaladó alkotónemzedék jelent meg a színpadon, amely témaválasztásaiban és módszereiben is egyre jobban ötvözi a regény és a film lehetőségeit. Hosszú távon, tekintve a most felcseperedő nemzedék tanulási lehetőségeit – előbb találkoznak az internettel, mint hogy megismernék a betűket –, a képregény átveheti a regény helyét a szórakoztató irodalom területén: az internet ma az egymást kiegészítő írott és képi tartalomra épít, és a képregény nagy nyertese lehet ennek a fejlődési iránynak.

Hogy ez jó vagy rossz dolog, és hogy egyáltalán így lesz-e, az persze más kérdés, de a magam részéről nagy esélyt látok rá, értékelni pedig nem kívánom, mert a hangsúly, azt gondolom, a minőségen és a tartalmon van, nem pedig a közvetítő médiumon: mindegy, hogy írásban vagy képen vagy szóban, csak értéket kapjon az ember, a többi – szerintem – nem annyira számít. Viszont azt fontosnak éreztem, hogy a fentieket előrebocsássam akkor, amikor képregényekről beszélek.

(Folyt. köv. legközelebb.)