Oscar 2019 - Legjobb egyebek

Legjobb rendező – Nekem legjobban a Vice koncepciója és felépítése tetszett, de az ugye nem azonos a megvalósítással, inkább a forgatókönyvben gyökeredzik, úgyhogy Adam McKay-nek én azért adnám; Alfonso Cuarón ugyanakkor ismét megérdemli a biztos kézért, amivel a Romát végigvitte, még ha azt a filmet én nem is szerettem.

Legjobb színész – Rami Malek. Bár Christian Bale-nek is jó szívvel adnám, de Malek egymaga vitt egy közepes filmet, míg Bale-nek volt jó néhány méltó társa; és Maleknek talán kicsit több módon, több oldalról kellett megmutatnia a figurát, amit mindig jobban értékelek. Viggo Mortensen pedig – miután megszoktam az olaszosnak álcázott akcentusát – szintén megérdemelné, de úgy tűnik, helyette mindig van egy még erősebb befutó.

Oscar 2019

Szigorúan hozzá nem értő magánvéleményem alapján, ahogy az elmúlt években is...

Black Panther – Azt nem mondanám, hogy nagy Marvel-fan vagyok, de X-Men és Pókember képregényeken nőttem fel (és néhány Bosszú Angyalai is befigyelt), úgyhogy ezeken a filmeken nálam mindig dob egy kicsit a nosztalgikus hangulat. Hát a Fekete Párducnál ez nem volt meg. Egyrészt vele nem találkoztam a képregények lapjain (nyolcvanas-kilencvenes évek, ne felejtsük el, nem volt olyan hatalmas a hazai választék), másrészt az a kulturális közeg, amiben a filmben megjelent, sohasem érdekelt igazán. Így aztán elsőre sem értékeltem különösebben a filmet, másodszorra – itthon újranézve – pedig még annyira sem: százszor látott karakterív, lapos párbeszédek, unalmas akció, jellegtelen tucatmellékszereplők, didaktikus mondanivaló. Igen, egyedül az árnyalt gonosz dob rajta valamicskét, de azért nem egy Thanos, ugyebár. Nem is nagyon értem, mit keres a legjobb filmek között (már az identitáspolitikai okokat leszámítva).

Legjobb filmek? Oscar 2017

Szeretem élőben nézni az Oscart és drukkolni a kedvenc filmekért, színészekért, s hogy az élmény teljes legyen, előtte igyekszem megnézni az összest jelölt filmet (leszámítva a kizárólag technikai díjra jelölteket). Persze ez nem mindig sikerül, de idén egész jól haladok, a fontosabb kategóriákkal már majdnem végeztem is. Szubjektív értékelések következnek, röviden.

Filmfelhozatal

Nem nézek tévét – leszámítva a hírműsorokat –, filmeket viszont igen, és egy-egy ilyen alkotói elvonulás arra is jó, hogy behozzam a lemaradásom, úgyhogy az elmúlt pár napban olyan új klasszikusok is lehetőséget kaptak, mint a Letters from Iwo Jima, és olyan nagy dírrel-dúrral beharangozott filmek is, mint a The Last Airbender. A következőkben ezekről lesz szó mérsékelten spoileresen, úgyhogy aki bármelyiket is nem látta, de szeretné megnézni, nyugodtan hagyja ki ezt a részt, mert ha valami perverz kíváncsiságtól hajtva az érdekli, hogy mit ajánlok megtekintésre, akkor azt rögtön megmondhatom: az Iwo Jimát és a The Ghost Writert, ha intellektuálisan is szórakoztatót akar, ha pedig csak valami egyszerű, de még élvezhető akciómozit, akkor – igen, hamut a fejemre – a G. I. Joe: The Rise of Cobra című popcorn movie-t. Továbbá mesekedvelőknek a 9 (Nine) animációs filmet. Az összes többi felejtős. Vagy rosszabb.

Flags of our Fathers – Kezdjük talán ezzel. Clint Eastwood az utóbbi időben többször bizonyította, hogy kiváló rendező, ezzel a filmmel viszont csúnyán mellényúlt: az érzelgős lassítások és a zsigerfordító robbanások messze nem elegendőek egy háborús filmhez, ahhoz többek között hősökre van szükség. A Flags... ott a leggyengébb, ahol a legerősebbnek kellene lennie, sem szerethető, sem utálható szereplők nincsenek ugyanis benne, nem tudunk meg semmit a céljaikról, a vágyaikról, a reményeikről, jószerivel a nevüket sem jegyeztem meg, és alig vártam, hogy vége legyen. Forgatókönyv van, de unalmas: három hősnek kikiáltott majdnem-hős közül kettő azon vekeng, hogy ő nem is hős, de persze mégis, hiszen minden parancsot teljesített, és még ha amiért hősnek gondolják, nem is úgy történt, az nem teszi kisebb emberré. A harmadik főszereplő elméletben a konfliktusforrás, de ezt a szerepet sem tölti be, szóval ennyit sem mondanék róla. Pocsék színészi játék, unalmas fényképezés, szájba rágott tanulságok, ráadásul nincs miért izgulni, hiszen pontosan tudjuk a végét. Jézusom, de rossz volt.

Letters from Iwo Jima – Ennek a filmnek a végéről visszatekintve érdemes volt végigszenvedni a Flags of our Fatherst. Nem azért, mintha az bármit is hozzátenne ehhez, hiába a közös helyszín és időpont ugyanis, a történet szintjén minimális az összefüggés; hanem azért, mert a két filmet együtt megnézve látszik, mennyit számít egy jó karakter. De még inkább kettő. Az Iwo Jima tábornoka egy igazi hős, szívvel-lélekkel szerethető figura, és mivel itt nem tudjuk előre, ki hal meg a végén, izgulunk is a tábornok és a kissé idegesítőbbre sikeredett, de azért szimpatikus közlegénykölyök összefonódó sorsáért. Tetszett. Azt nem mondanám, hogy zseniális, mert néha épp csak vánszorgott a történet, de Eastwood azért végig fent tudja tartani az érdeklődést, emlékezetes, értékes filmet csinált valami olyasmiről, amiről amerikaiként nem szokás. Csak azt a szürke szűrőt tudná feledni, ami a Ryan közlegény megmentése óta minden háborús filmbe kötelező (főleg, ha Spielberg a társproducer), mert tök hiteltelen, hogy minden dramaturgiailag fontos esemény szürke fátyolfelhős ég alatt történt, még akkor is, amikor a háttérben magasan és tisztán ragyogott a nap.

The Ghost Writer – Polanski az isten. Oké, túlzás, de rakjuk oda Eastwood mellé, aki az Iwo Jima alapján is nagyon jó rendező, és rögtön látszik, hogy Polanskinak azért a kisujjában is több van: egy közepesen érdekes, kitalálható végű sztoriból is úgy hozza ki a legtöbbet, hogy vacsorázni is elfelejtek közben. A szürke szűrő itt sem hiányzik, viszont itt hozzáadott értéket képvisel, valóban elengedhetetlen a miliőhöz, a hangulatkeltés szerves eszköze (nem úgy, mint Eastwoodnál). Az Iwo Jimában is jó színészek játszanak, és tudjuk, hogy Ewan McGregor is tud nagyon jó lenni, de ennyire összeszedettnek nagyon rég láttam, ahogy Pierce Brosnan is nagyon meggyőző kvázi-Tony Blairként, Olivia Williamsnek pedig azt is elhinném, ha kurvaként szende szűznek hazudná magát. Zseniálisat alakított. Jó film, másodszori megnézésre is érdemes.

The Last Airbender – Na ez valami borzalmas volt. Igen, persze, az effektek jók, de ez kötelező kűr, könyörgöm, lassan már otthon is összerakunk egy ILM-megaprodukciót, mint ezek a rajongói Star Trek-filmek bizonyítják (0:45-től érdemes nézni), szóval ezért már hadd ne dicsérjem. Másért meg nem nagyon lehet. Amikor a leghangulatosabb és egyben legmeggyőzőbb rész az, hogy két tizenkét éves tájcsízik a folyóparton, akkor valami nagyon nagy baj van a filmmel. Hogy mi hiányzott belőle? Ebből is leginkább a karakterábrázolás. Az Avatár gyászán és vívódásán kívül semmilyen érzelem nem szerepelt benne, az viszont sótlan volt és fárasztó, elkelt volna némi humor a fogyaszthatóvá tételhez: a hosszas picsogást akkor is unom, ha a közvetlen környezetemben kell elviselnem, nemhogy egy mozifilmben. Nem is kettő, hanem egydimenziós karakterek, előkészítetlen fordulatok, random módon és teljesen hiteltelenül bedobott szerelmi szál, uram isten, erre ki bólintott rá? Még a bizonyítani vágyó (helyett egész egyszerűen hisztériás és közveszélyes hülyegyereknek beállított) száműzött herceg nagybátyja tűnt úgy-ahogy kigondolt szereplőnek, de ez véletlen lehetett. Burn, baby, burn!

Prince of Persia: The Sands of Time – Hát, végül is egyszer meg lehetett nézni. Sokkal rosszabbra számítottam, bár Jake Gyllenhaal szerelmesen-próbálok-nézni-de-csak-a-szokásos-most-keltem-fel-bárgyú-vagyok-képemre-futja pillantása okozott némi fájdalmat, de olyankor elfordultam. Meggyőződésem, hogy a nővérének köszönheti az összes szerepét, bár azt inkább nem akarom elképzelni, mennyit fizet ezért a csaj, vagy mit kell tennie érte... Gemma Arterton perzsa hercegnőként már meggyőzőbb volt, de ő is csak azért, mert kellemesen egzotikus pofija van, a színjátszáshoz neki sincs érzéke. De legalább értem, hogy őt miért választották. Látvány kevesebb van benne, mint vártam, viszont elég kellemes, a nyitó képsorok régi emlékeket idéztek (amikor a kölyök ugrál a rudakon meg a tetőkön, esküszöm, pontosan lemásolták a PoP 2. játék egyes mozgásait), van néhány gyenge poén is (a léghajlítósban egyetlen egy sem volt), ha az ember feje tele van regényírással, akkor kikapcsolásnak megteszi, de nem erőltetném a folytatást.

G. I. Joe: The Rise of Cobra – Na ez viszont meglepett. Hé, nem azt mondom, hogy az évtized filmje, sőt, de sokkal (sokkal-sokkal) rosszabbat vártam, simán megérdemel egy erős közepest. Színészi játékból mondjuk picit gyengébb, de a csajok dögösek benne, és Dennis Quaid is hozza a maga faarcú figuráját, szóval kimondottan eye candy darab egy kis múltidézésre, ha az ember játszott G. I. Joe figurákkal. De a film több ennél, ugyanis 1.) van története, ami a The Last Airbenderről ugye nem mondható el, 2.) tényleg látványos, szemben a Prince of Persiával, amiben a látvány össze-vissza annyi volt, hogy fújt a homok, 3.) még karakterek is vannak benne, amivel lepipálja az előző kettőt és még a Flags of our Fatherst is. Komolyan: a forgatókönyvírók és a rendező több karakter mögé is odapakoltak egy kis háttértörténetet, és ugyan mindegyik közhelyes és elég ingatag lábakon áll, de ez több, mint ami a hasonló témájú filmektől megszokott, és teljesen alkalmas arra, hogy legalább megjegyezzem a szereplőket és értsem a motivációikat. Ráadásul a visszatekintés-spotok egész ügyesen vannak szétszórva a filmben, szóval ez is rendben van. A történet egyszerű, mint a faék, és persze az összes csavar kitalálható, az pedig nagyon fájt, amikor a Joe-k vasemberpáncélban korzóztak Párizs utcáin, de mindent összevetve egész jól szórakoztam, és várom a lezárással belengetett második részt, bár biztos vagyok benne, hogy sokkal gyengébb lesz, mert ebben a műfajban és figurákban azért nincs sokkal több ennél. Azt mondtam, hogy jók a csajok?

9 (Nine) – Mese a javából. Úgy kezdtem nézni, mint egy fantasy filmet, mert annak ígérték, de már az első mondatokkal leleplezte magát, és attól kezdve tetszett. Persze a legnagyobb toposzokkal operál, világégés, homonkulusz, miegyéb, a forgatókönyv pedig nagy jóindulattal sem érdemel jobbat egy gyenge négyesnél, de a megvalósítás mindenképpen ötös, zseniális képi világ és hangulat jellemzi, bármikor nyugodtan odaengedném hozzá a kölyköt, bár nem biztos, hogy a szerencsére nem hollywoodi befejezést is komálná. De hát ilyen az élet, ugye. Tetszett. Legutóbb a Kaena volt ilyen bejövős.

Less Than Zero – Bret Easton Ellis zseniális és bátor könyvéből csináltak egy pocsék és gyáva filmet. Jamie Gertz néha kitágult pupillákkal bámul benne, de kb. ennyi a színészi eszköztára a drogfüggés eljátszásához, Robert Downey, Jr. viszont teljesen élethűen hozza, ami nem meglepő, lévén már akkor is totál függő volt; a fejemet rá, hogy az elvonási tünetei a vásznon valóságosak. A rajta kívül pocsék színészi játéktól eltekintve amúgy nem lenne teljesen rossz film, lévén van története és vannak hősei is, és a maga bátortalan módján azért mégiscsak megkapargatja az amerikai felső- és felső-középosztály korabeli világát, de akkor is bűn volt így meggyalázni a regényt.

Az esztendő filmekben (II.)

Amikor ennek a bejegyzésnek az első részét írtam, sejtettem, hogy nehéz dolgom lesz, de azt nem, hogy ennyire: be kell látnom, hogy az idei év a megtekintett filmek szempontjából nagyon szegényesre sikerült. A korábban említettek közül csak a Star Treket, az Ice Age harmadik részét és az Alatriste-ot tudom tiszta szívvel ajánlani – az elsőt blockbuster-rajongóknak, a másodikat családoknak egy borongós délutánra, a harmadikat bárkinek –, ez pedig komolyan elgondolkodtatott. Az alábbi lista ezért egy erős szűrés eredménye, és csak azok a filmek szerepelnek, amelyeket nem azért érdemes megnézni, mert rosszak, de tanulhatunk belőlük – hanem mert jók.

Igaz, nem egyformán jók, és persze mihez képest. Ezért is mindjárt az első két kakukktojással kezdem: a Freejack és a The Day the Earth Stood Still című klasszikusok. Az elsőt alighanem mindenki ismeri, alacsony költségvetésű B-movie a kilencvenes évek fordulójáról Emilio Estevezzel (van olyan, aki nem kapcsolja el a TV-t rögtön a név hallatán?). Amiért tetszett: mert a faékszerű történetet éppen a pénzszűke miatt nem próbálták meg látvánnyal eladni, és így nem lett olyan orbitális alkotói bukta, mint a 2012; illetve Rene Russo és Anthony Hopkins kellemesen dobnak a színvonalán, még ha az ujjgyakorlatot előadó Hopkins a tehetségét nem is, csak az arcát adta a filmhez. Ha az idei termés elérte volna ezt a minimumot, már nem lett volna rossz év. A The Day... esetében mindez fokozottan áll: low-budget sci-fi 1951-ből, amelyen ma már csak mosolygunk, de ha összehasonlítjuk a Keanu Reeves-zel készült új verzióval, ez viszi a pálmát. Egy önmagában koherens, visszafogott, gondolatközpontú sci-fi, a kor lehetőségeitől csak alig elmaradó látvánnyal, és az atomkorszakban megbocsátható didaktikussággal.

Hasonlóan didaktikus, de nagyon ötletes és elgondolkodtató a The Man from Earth, amiről nagyjából semmit sem tudnék elmondani anélkül, hogy spoilerezzek, viszont mindenképpen ajánlom. Jellegzetes karakterek – kiváló karakterszínészekkel – számukra idegen, megrázó szituációban: nekem azért tetszett, mert könnyen oda tudtam képzelni magamat közéjük, és úgy hallgatni az 'elbeszélést'. És ha már mese, kettőt mindenképp meg kell említenem. Az egyik a Kaena: La prophétie – francia animációs mesefilm, amire mondhatnám, hogy fantasy, de nem teljesen lenne igaz: az viszont biztos, hogy az egyik legeredetibb képi megjelenítésű idegen világ, amit eddig láttam. Leginkább emiatt érdemes megnézni (és máris sajnálkozhatunk a rengeteg sablon-amerikai rajzfilm miatt). A másik a The Dark Crystal című Jim Henson-klasszikus, amit ugyanazért ajánlanék, mint a Kaenát: a bábvilág megkapó, nagyon eredeti, igazán fantasy-szerű látványvilága miatt (egy kicsit máris rácáfolva arra, amit az amerikai sablonanimációról írtam).

Nagyon-nagyon tetszett – egyszerre megdöbbentett és mulattatott – a The Baby of Macon című művészfilm, amely történetében egyfajta Megváltó-újraértelmezés, témáját tekintve társadalomkritika és -vizsgálat, megvalósításában pedig színpad- illetve színházfilm, amennyiben ez utóbbi szolgáltatja hozzá a teret, folyton cserélődő, mégsem változó díszleteivel. Szeretem az ilyen játékot, és sajnálom, hogy keveset látni belőle filmen... Bizonyos szempontból, a valóság és a képzelet összemosásának terén, hasonló módszerekkel – bár egészen más megoldásokkal – élt a Bridge to Terabithia: nem szeretem a gyerekfőszereplős filmeket, mert nagyon cukormázasak, ez viszont a jobbak, sőt, meg merem kockáztatni, hogy a legjobbak közül való. Nagyon felnőtt érzelmeket és kérdéseket kezel felnőtt módon úgy, hogy végig megtartja a gyerekperspektívát. Őszinte leszek: megkönnyeztem.

Régóta meg akartam már nézni, de csak most került sorra az 1980-as Flash Gordon. Az a jelenet, amikor Ornella Muti színre lép, majdnem veri Leila hercegnő aranybikinis szereplését, és persze a film csúcspontja – így a mű több szót nem is igazán érdemel. Szórakoztató volt, és kötelező kűr, de a Queen zenéje nélkül, megkockáztatom, élvezhetetlen lett volna (ilyen sokat számít a körítés). Ami viszont tetszett: The Bourne Identity. A trilógia másik két része szerintem nem ért a nyomába, ez viszont az újdonság erejével hatott. Bourne egy profi, és jó érzés profikat látni munka közben. Kevés James Bondot láttam – összesen talán kettőt, abból esetleg egyet elejétől a végéig –, és ez meghozta hozzájuk a kedvem, de úgy érzem, Bond körül sokkal több a felhajtás, mint kellene. Én Jason Bourne-t választanám.

Nagyjából ez volt tehát a felhozatal. Sokkal több filmet láttam persze, de ezek azok, amelyeket valamilyen szempontból érdemes szóba hozni: a többi annyira felejtős, hogy valóban nem is emlékszem rájuk. És hogy mi a tanulság? Jövőre bölcsebben válogatni, és a 'kötelező klasszikusokat' sem feltétlenül kell végignézni.

Az esztendő filmekben (I.)

A tegnapi 2012 többet kivett belőlem, mint gondoltam: idejét sem tudom, mikor aludtam tizenegy órát egyhuzamban. Szerintem soha. De ha mégis, utána még fáradtabb voltam, mint előtte, most viszont úgy érzem, nagyon is rám fért. A film különben szórakoztató volt, kb. ahogy az ötvenes-hatvanas évek horror-scifi-katasztrófafilmjei mai szemmel: botrányosan unalmas párbeszédek csapnivaló forgatókönyvvel, a főszereplők olyan szürke klisék, hogy alkonyatkor nem is látszanak – és mivel végig félhomály van, tényleg nem vesszük őket észre –, néhány mellékszereplő viszont iszonyatosan mókás (a dilinyós Woody Harrelson az isten, az orosz csóka meg bunkósága ellenére is a legéletszerűbb figura a filmben), az effektek pedig... hát azokat nem lehet eléggé dicsérni. Ahogy a limuzin áthajt az összedőlő felhőkarcolón, vagy amikor – vigyázat, ez már tényleg spoiler, aki nem akarja, ugorjon a következő bekezdésre – az óriáscunami után a bárka a Mount Everest felé tart, hogy jézusom, mindjárt ütközünk... hát rég röhögtem ennyit, de komolyan. Legutóbb talán a When Worlds Collide című klasszikuson, amikor a tervrajz után megmutatták a felépített űrhajót: mondom, baszki, ezek komolyan gondolják! Hát az fantasztikus volt. Sokkoló kép itt.

Ezek után viszont úgy döntöttem, hogy érdemesebb lesz az idén látott filmekről írnom, mint a Sárkány és Unikornisról (széljegyzet: a héten egész jól haladtam, és szerdán írok majd a pénteken beígértekről részletesen). Wyquinnel beszélgettünk, és mondta, hogy ő is összeírta az idei olvasmányait, filmekről írnia viszont eszébe sem jutott: értem, feleltem én, de az a tapasztalatom, hogy majdnem olyan fontosak, mint az olvasmányok, mert dramaturgiát filmekből könnyebb tanulni. Drámákból persze még könnyebb lenne, de ha belegondolunk, valószínűleg mindannyian több filmet láttunk eddigi életünkben, mint ahány könyvet (köztük drámát) az egész hátralévőben olvasni fogunk, ráadásul az epikai művek és a filmek közül utóbbiak állnak közelebb a dráma műneméhez, úgyhogy bizony érdemes figyelni arra, mit néz az ember.

Ugyanakkor persze én sem csak szisztematikusan nézek filmeket, ezért ennek a bejegyzésnek a megírása nehezebb lesz, mint a könyvekről szólóé volt. Bár van egy viszonylag naprakész filmlistám, az olvasmányokat jobban fejben tudom tartani. Mármint: a lista csak a meglévő filmeket tartalmazza, ha valamit elcsíptem tévében – ami ritka –, vagy megnéztem moziban – ami még ritkább –, azt nem vezetem fel. De azért lássuk, mi is volt idén; mármint a 2012-t leszámítva, és csak a fontosabbakat kiemelve: azokat, amelyekből tanulhatunk valamit.

Az év kellemes és nem várt meglepetése számomra egyértelműen a Star Trek volt. Egy pörgős, jó humorú, remek dramaturgiájú popcorn-movie, ami már nagyon kellett a sorozatnak. A tudománytalanságairól és a világhűségéről – és hogy helyes döntés volt-e alternatív idővonalra rakni – lehet vitatkozni, én viszont elsősorban írói szemmel néztem. Így legnagyobb hibája a főgonosz sablonossága, holott a filmhez készült Countdown című négy részes képregény alapján Nero egy szerethető figura, akinek a dühe a vulkániakkal szemben abszolut érthető. Sajnáltam, hogy ezt nem rakták bele a filmbe, és ez már rögtön egy tanulság: egy film csak annyira jó, amennyire a benne szereplő főgonosz, és ilyen szempontból a Star Trek gyönge lábakon áll. Más szempontból rengeteg ügyes megoldás van benne: a karakterek bemutatása nagyon jó, a világot is egy-egy mondattal be tudja mutatni, az akciódús és párbeszédes, feszültséget keltő és feszültségoldó jelenetek nagyon jól váltakoznak egymással. Nem egyszer láttam DVD-n is, nagyon ajánlom kielemzésre.

Ennek ellentéte – pedig ugyanazok írták – a Transformers 2. Ennyire túlspilázott, elnyújtott, dramaturgiailag tökön lőtt filmet keveset láttam. Hogy mi volt a legnagyobb hiba? Kettő is volt: egyrészt a nagyon sok öncélú jelenet (harc, poén stb. csak azért, hogy legyen harc, poén stb., dramaturgiai funkció nélkül), másrészt a gonoszok közötti viszony megduplázás. The Fallen vs. Megatron, Megatron vs. Starscream: Megatronról így nem lehetett eldönteni, pojáca-e, avagy komolyan veendő ellenfél. A folytatások klasszikus hibái itt egyszerre szerepeltek: még több robot, még több poén, még több akció fölöslegesen. Nagyon vártam már, hogy vége legyen. Akárcsak például a Watchmen végét, amikor másodszorra néztem: elsőre élveztem, hogy nagyon hű képregény feldolgozás, később itthon, másodszorra nézve viszont unalmasnak tűnt. Hogy miért? Mert a legtöbb jelenete túlságosan elnyújtott, és hiányzik belőle az az érzelmi hullámvasút, amely a Star Trekben olyan ügyesen fel van építve. A film így ellaposodik, és nem hiszem, hogy harmadszor is megnézném, hiába van meg DVD-n.

A District 9 kellemes volt, de nem nyűgözött le annyira, mint sokan másokat, a Terminator Salvation pedig valóban csapnivaló, és talán most kellene abbahagyni a sorozatot. Vagy odaadni ezt is J. J. Abramsnak, hátha. Ezt a két filmet, azt hiszem, ugyanazért nem szerettem: nem tudtam azonosulni a rosszul kidolgozott főhősökkel – ez inkább a TS-re igaz –, a bevándorláspolitikai és faji ellentéti utalások és poénok, illetve az öncélú akciójelenetek pedig önmagukban nem adták el a filmeket. Szemben mondjuk az Ice Age 3-mal. Az csak szórakoztatni akart, helyzetkomikum és beszólogatás: király. Általában nem szeretem az olyan filmeket, amelyek csak erre épülnek, de ez a harmadik darab remek példa volt rá, hogy lehet ezt jól is csinálni. Leginkább azt mondanám, hogy érdemes kigyűjteni belőle a gyöngyszemeket, és azokhoz hasonlóakat íróként később dramaturgiailag hasznosan elsütni.

Azt hiszem, az idei mozifilmekkel meg is lennék; mi az, amit szintén idén láttam, de korábbi termés, és ajánlanám? Igazából kapásból csak egy ugrik be, az Alatriste Viggo Mortensennel. Spanyol film, és eddig az egyetlen élvezhető, sőt, nagyon jó mozi számomra ezzel a színésszel (igen, a LoTR-t is ideértve). Hősiesség, szerelem és árulás, minden van benne, ami egy kardos-muskétás filmbe csak kell, és ügyesen ötvözi az európai filmes hagyományokat az amerikai szuperprodukciók megoldásaival. Aki szereti a kosztümös filmeket, annak ez kötelező darab. Ha a Pirates of the Caribbean első részét nem is, a többit bármikor kenterbe veri.

(Folyt. köv.)

Adaptations

Mostanában nagy divat újraforgatni régi filmeket, vagy újra feldolgozni a régi témákat, én pedig hobbiból rendre megnézem a korábbi verziókat is. Ma néztem meg a The Omega Mant és az I Am Legendet, mindkettő az I Am Legend című Richard Matheson-regény feldolgozása (az 1964-es verzió, a The Last Man on Earth még csak most csorog lefelé), és persze nem lennék hű önmagamhoz, ha a regényt nem venném elő.

Namost mind Charlton Heston, mind Will Smith alakításában egy nagyon erős, férfias karaktert kapunk, de mindkettőnél feltűnt az a nagyfokú rendezettség: sehol egy otthagyott mosatlan lábas, sehol egy eldobott ruhadarab. Ugyanakkor olvasom a könyvet, abban ez áll a második oldalon:

"Later he forced himself into the kitchen to grind up the five-day accumulation of garbage in the sink. He knew he should burn up the paper plates and utensils too, and dust the furniture and wash out the sinks and the bathtub and toilet, and change the sheets and pillowcase on his bed; but he didn’t feel like it.
For he was a man and he was alone and these things had no importance to him."

A real man, yeah!

Warning shot

2007. július 16.

Ha a Dogville-ről írtam, úgy illik, hogy írjak a Manderlay-ről is, még ha nem is tartom méltónak az előbbihez. A témája, az üzenete olyan egyszerű, mint a faék, és olyan könnyű értelmezni is, és ez elszomorított egy kissé. Túl kiszámítható volt, túlságosan lapos. Kicsit úgy, ahogy a végefőcím alatt az ember szinte várja, hogy Nixon fotója helyett ezúttal az ifjabb Bush elnököt látja majd – és valóban. Mintha az ember felvonultatna egy hadsereget (Nicole Kidman mellőzésével), majd leadna egy figyelmeztető lövést egy pacsirtára. Hát mit ne mondjak, kicsit szólt.

Ide kapcsolódó jó (?) hír azonban, hogy a filmen felháborodva belecsaptam a lecsóba, és ha a lelkesedésem kitart holnaputánig, egész szép darab új szöveggel sikerül bővítenem a S&U-t. És: még tegnap befejeztem egy másik projektet is, remélem, még az ősszel annak is lesz kézben forgatható eredménye.

Dogs

2007. július 14.

Játékokat tudatosan nem raktam fel a gépre, néhány filmet azonban elhoztam DVD-n: olyan is akad közöttük, amely már több mint egy álló esztendeje porosodott a polcon, mióta kölcsönadták. Nem kértem: adták – szabályosan hozzám vágták, hogy nézzem már meg; mondom jó; majd; talán. Ma végül kettőt is megnéztem, mert ilyen napom volt (és az írással persze megint nem haladtam): a polcon régen poros, de amúgy ma is elgondolkodtató Szelíd motorosokat, majd kicsit később a Dogville-t.

Hát igen. Ismerem magam, tehát nem lepett meg, hogy a Dogville tett rám nagyobb hatást, de a Szelíd motorosok is megdöbbentően újszerű, ha az ember képes egy kicsit belehelyezkedni egy negyven évvel ezelőtti világlátásba, és abból értékelni. Kulturális fejlődésünkre sajnos jellemző, hogy a két film témája, mondanivalója között tulajdonképpen csak a hangsúlyokat tekintve van különbség, pedig közel negyven év telt el közöttük.

Hanem azért mégis a Dogville… Azzal nyomták a kezembe, hogy olyan, mintha színház lenne, pedig egyáltalán nem: egy pillanatra sem szűnik meg filmnek lenni, filmként működni, a film nyelvén kommunikálni – közeli és távoli képek, oldalról, fentről, alulról, a kamera sűrűn mozog, hogy csak a legelemibb jellemzőket említsük –; a közös térnek, a minimális díszletezésnek más oka van. Mármint szerintem. Megmutatja, hogy nincs szükségünk falakra ahhoz, hogy ne lássuk egymást. Falak nélkül is kizárjuk a valóságot, nem veszünk tudomást egymás mocskos dolgairól, udvariasan félrenézünk, áltatjuk magunkat, hazudunk magunkról másnak is, és felmentjük magunkat bármikor. Vagy helyesebben: még csak szembe sem nézünk a tetteinkkel, így felmentésre már nincs is szükség.

A Dogville azért tetszett, amiért az Amerikai psychót és a Dexter c. sorozatot is szeretem: szembesít azzal, amilyenek mindannyian vagyunk, vagy könnyen lehetünk, ha nem figyelünk oda. Sőt: azt állítja, hogy mindannyian egyformák vagyunk, csak különféle magyarázatokat találunk a tetteinkre. After all, at the end Grace is everything but gracious, rácáfolva arra, amit várnánk a nomen est omen antik szabálya szerint.

Tanulság pedig nincs, csak a képek a film végén, és az őket vidáman ellenpontozó zene a zenét dühödten ellenpontozó szöveggel, amely olykor hangsúlyosan találkozik a képekkel, például Nixon említésekor. Többszörös ellentét, többszörös találkozás, ügyes megoldás. Ezt a filmet így kellet lezárni.

De ma még emésztenem kell.