Régen nagyon szerettem a függelékeket, de már akkor is azt gondoltam, hogy csak akkor lehetnek jók, hogyha hasznosak: ha olyan érdemi információt tartalmaznak, ami segíti az olvasót a főszöveg, a történet elhelyezésében, a részletek közötti igazodásban. A Hőseposznál, amely a "szöveg a szövegben" típusú narrációra épült, a történet pedig csapongott az ynevi korok között, indokoltnak tűnt függeléket rakni a regény mögé – sok olyan fontos, világalkotó, értelmező részletről írhattam így, amiről a nézőpontkarakterek külön-külön nem tudhattak, az Ynevet szerető olvasóban viszont reményeim szerint felébredt irántuk a kíváncsiság. Arról nem is szólva, hogy jó móka volt. A kicsit gatyába rázott szöveg ezen a linken olvasható.
Showing posts with label Hőseposz. Show all posts
Showing posts with label Hőseposz. Show all posts
Friday, October 22, 2010
Wednesday, October 28, 2009
A Hőseposz kései erratája
Egy korábbi bejegyzésben írtam arról, hogy a Hőseposz megjelent szövegéből kimaradt egy bekezdés, ami a tördelésre küldött szövegben még benne volt. A Rőtszakáll imprimatúrájáról jutott eszembe – hétfőn másodszor is átnéztem, aztán bementem a kiadóba, és javítottunk pár apróságot, pl. racklalovasok helyett racklalovasok, orkbárka helyett ork bárka; szóval tényleg csak elütésszintű javítások kellettek szerencsére –, a Hőseposzba ugyanis tördeléskor került a hiba. Hogy pontosan miként, azt senki nem tudta megmondani: valószínűleg az okozta a bajt, hogy a tördelőprogram rosszul emelte át a betűstílusokat, amit aztán "Mindent cserél" módszerrel próbáltak orvosolni a kollégák: valahol valaki valamit elütött, és egy egész bekezdés helyére az adott szövegkörnyezetben semmihez sem illő nagator szó került.
A megjelent szöveg így a következő:
Az elfek szûkebbnek, levegôtlenebbnek hitték a Szakértôk járatait; meglepetten tapasztalták, hogy alig kellett meggörnyedniük, hogy elférhessenek. A négy-öt lépés széles járatok kényelmesen emelkedtek vagy süllyedtek, sok helyütt felvonók, lépcsôk is könnyítették a mozgást, a herceg asszonya és harcosai gyorsan haladhattak elôre. A Szakértôktôl kapott térkép másolatai alapján ereszkedtek egyre mélyebbre, s a fontosabb elágazásoknál Lyell több csapatba osztotta vadászait.
nagator
Az elfek, de még az oly kevéssé érzékeny dariess-chyennek is döbbenten gyönyörködtek, s egy függôhíd kôkorlátjának dôlve igyekeztek mindörökre emlékezetükbe vésni a látványt. Érezték, hogy mindezt nem pusztíthatják el. Most értették meg, hogyan voltak képesek ellátni magukat a Szakértôk élelemmel. Átérezték azt is, mennyire nehéz lehetett elhagyniuk mindezt.
Ennek alapján jogos kérdés, mit is csodáltak annyira az elfek? Nos, lássuk az eredeti bekezdéssel:
[...] A Szakértőktől kapott térkép másolatai alapján ereszkedtek egyre mélyebbre, s a fontosabb elágazásoknál Lyell több csapatba osztotta vadászait.
A Földmélyi Város valamennyiükre lenyűgöző hatással volt. Hatalmas, több mérföld széles, több száz ölnyi mély – vagy magas? – csarnok volt, boltozatát pedig vaskos kőoszlopok támasztották alá; oldalukon aranyszínnel ragyogtak a nemesfém-erek, és nappali fényt szórtak mindenfelé. Gyémánttükrök fokozták a természetesség érzetét, a köveket mindenütt faragványok, szikrázó, csillogó drágakő-berakások díszítették. Sziklából formált függőhidak kötötték össze a csarnokfal járatait, s ezek vezettek el a sok ezer épülethez is. A csarnok falai mentén képzett teraszokon, a tartóoszlopokba vájva, vagy egy-egy önálló sziklaszigeten álltak ezek, körülöttük kis kert, gyep, itt-ott veteményes. A növényeket a mindenütt lüktető mágia éltette; a felső illetve legalsó szinteken gazdálkodásra alkalmas termőföldek terültek el, itt-ott kisebb ligetekkel, szökőkutakkal, gyorsfutású patakokkal.
Az elfek, de még az oly kevéssé érzékeny dariess-chyennek is döbbenten gyönyörködtek, s egy függőhíd kőkorlátjának dőlve igyekeztek mindörökre emlékezetükbe vésni a látványt. [...]
Ugye így már érthetőbb? Igaz, a fogalmazás kicsit esetlen, de hát idestova hét éves szöveg, ami sajnos nem kapott annyi csiszolást, mint szükséges lett volna. De sokat tanultam belőle, például azt, hogy mindig ragaszkodjak a betördelt szöveg ellenőrzéséhez.
A megjelent szöveg így a következő:
Az elfek szûkebbnek, levegôtlenebbnek hitték a Szakértôk járatait; meglepetten tapasztalták, hogy alig kellett meggörnyedniük, hogy elférhessenek. A négy-öt lépés széles járatok kényelmesen emelkedtek vagy süllyedtek, sok helyütt felvonók, lépcsôk is könnyítették a mozgást, a herceg asszonya és harcosai gyorsan haladhattak elôre. A Szakértôktôl kapott térkép másolatai alapján ereszkedtek egyre mélyebbre, s a fontosabb elágazásoknál Lyell több csapatba osztotta vadászait.
nagator
Az elfek, de még az oly kevéssé érzékeny dariess-chyennek is döbbenten gyönyörködtek, s egy függôhíd kôkorlátjának dôlve igyekeztek mindörökre emlékezetükbe vésni a látványt. Érezték, hogy mindezt nem pusztíthatják el. Most értették meg, hogyan voltak képesek ellátni magukat a Szakértôk élelemmel. Átérezték azt is, mennyire nehéz lehetett elhagyniuk mindezt.
Ennek alapján jogos kérdés, mit is csodáltak annyira az elfek? Nos, lássuk az eredeti bekezdéssel:
[...] A Szakértőktől kapott térkép másolatai alapján ereszkedtek egyre mélyebbre, s a fontosabb elágazásoknál Lyell több csapatba osztotta vadászait.
A Földmélyi Város valamennyiükre lenyűgöző hatással volt. Hatalmas, több mérföld széles, több száz ölnyi mély – vagy magas? – csarnok volt, boltozatát pedig vaskos kőoszlopok támasztották alá; oldalukon aranyszínnel ragyogtak a nemesfém-erek, és nappali fényt szórtak mindenfelé. Gyémánttükrök fokozták a természetesség érzetét, a köveket mindenütt faragványok, szikrázó, csillogó drágakő-berakások díszítették. Sziklából formált függőhidak kötötték össze a csarnokfal járatait, s ezek vezettek el a sok ezer épülethez is. A csarnok falai mentén képzett teraszokon, a tartóoszlopokba vájva, vagy egy-egy önálló sziklaszigeten álltak ezek, körülöttük kis kert, gyep, itt-ott veteményes. A növényeket a mindenütt lüktető mágia éltette; a felső illetve legalsó szinteken gazdálkodásra alkalmas termőföldek terültek el, itt-ott kisebb ligetekkel, szökőkutakkal, gyorsfutású patakokkal.
Az elfek, de még az oly kevéssé érzékeny dariess-chyennek is döbbenten gyönyörködtek, s egy függőhíd kőkorlátjának dőlve igyekeztek mindörökre emlékezetükbe vésni a látványt. [...]
Ugye így már érthetőbb? Igaz, a fogalmazás kicsit esetlen, de hát idestova hét éves szöveg, ami sajnos nem kapott annyi csiszolást, mint szükséges lett volna. De sokat tanultam belőle, például azt, hogy mindig ragaszkodjak a betördelt szöveg ellenőrzéséhez.
Wednesday, October 07, 2009
Apokrif iratok I. - A Hőseposz kimaradt részeiről
Az Abbitkirálynő kapcsán írtam korábban, hogy akadnak kimaradt vagy végül másként megírt jelenetek / részek, amelyek akár érdekesek is lehetnek. A Hőseposznál is voltak ilyenek, egy apokrif 1 nevű fájlban találtam rájuk: ezekből válogatok most.
Az első kihagyott rész egy idézet, amit a jegyzet szerint mottónak szántam, és engem is meglepett, mert egyáltalán nem emlékszem rá, hogy valamikor akartam mottót. Pedig igen találó lett volna:
"Az élet nem az, amit az ember megélt, hanem amire emlékszik, és ahogyan emlékszik rá, amikor elmesélte." – Gabriel García Marquez
No igen. A Hőseposz történetének az alapja ez, és a második végül kihagyott rész illik is ide. Emlékszünk arra a részre, amikor Shen (az elf), Charem (a crantai) és Durag (az ork) menekülnek? A 247-248. oldalon van egy rövid jelenet, amikor Durag eltűnik, Shen pedig elindul, hogy megkeresse. Minderről Charem számol be a naplójában, ahogy arról is, hogy visszatértük után furán viselkedtek, és fel is teszi a kérdést – de csak magának, mert sejti, hogy úgysem kapna válasz –, hogy vajon mi történhetett?
Nos, a kimaradt jelenet (a gépiratból minden változtatás nélkül átemelve) a következő:
Shennek nem esett nehezére követni az ork nyomait. Könnyen rájött, hogy Durag előbb vadászott, aztán lakmározott – megtalálta egy fácán, odébb egy süldő vaddisznó maradványait –, majd egyszerűen csak sétált az erdőben, mígnem eljutott egy vékony, halkan csörgedező kis patakig.
– Mesélj Bömbölő Gjoradrról, Nagy Shan!
Shen meglepetten nézett fel. Durag egy kőris ágai között üldögél, onnan kiáltott neki. Semmi kétség: ő volt, és a velariumi elfek nyelvét beszélte.
– Te… beszéled a nyelvünket? – kérdezte tőle.
– Bűbájosság – felelte Durag, és leugrott a fáról. Nagyot dübbent a földön. – Brakhturd, a törzsi sámánunk sokféle italt tud: olyat, ami azonnal öl, olyat, amitől erősebb lesz a hímek töke, és olyat, amivel meg tudjuk érteni az állatokat. – Felröhögött. – Úgy tűnik, az elfek is valami állatok lehetnek… Volt nálam néhány korty az egyik főzetéből; mikor jönni láttalak, megittam. Most van néhány percünk. – Közelebb lépett, de még mindig a patak túlpartján állt. – Mesélj az ősömről, Nagy Shan!
– Bömbölő Gjoradr… – Shen kicsit tétovázott. – Egyszer valóban küzdöttünk egymással, de már nagyon régen… Akkor még nem hívták Bömbölőnek. Nagy volt, igen nagy orch, és vörös, mint az Első Hold. Az asszonya pedig fekete, akár az éjszaka. Nmurnak hívták, azt hiszem.
– Nmur, igen – bólintott Durag. – Hogy harcoltatok, mesélj!
– Gjoradr… Gjoradr falkát vezetett az erdeinkbe, de felfedeztük… Lesből támadtunk rájuk, a fák magasából, de hősiesen viselkedtek, és nagy harc volt. Sok vadászunk elesett.
– Te vezetted őket?
– Igen.
– Hazudsz! – dörrent rá a főnök. – Hazudsz! Érzem! Brakhturd nagy sámán; jó varázs. Mi volt a te tiszted ott?
– Én… megtartó voltam; afféle sámán.
– Sokáig küzdöttetek Gjoradrral?
Shen nem tudta, mit feleljen.
– Válaszolj, Nagy Shan! – kiáltott rá az ork, és a patakba lépett. – Válaszolj, a szellemeid nevére!
– Nem. Nem sokáig.
– Mi történt?
– Én… A vezetőnk visszavonulást parancsolt. Az orchok megrohanták a fákat, a földre kellett másznunk. Gjoradr mellé ugrottam le. Elfutottam.
– Elfutottál?
Shen állta Durag vizslató tekintetét.
– Ne bolygassuk ezt, Durag! – mondta hirtelen. – Gjoradrot hősnek éneklitek: az is volt. Ne érdekeljen, hogy egy rühes elf hogy látja ezt az egészet.
– Nagy Shan elfutott… folytasd! Mi lett utána? Folytasd, vagy széttépem azt a nyamvadt crantait az áldott tisztásodon!
Shen engedett.
– Gjoradr üldözőbe vett. Megbotlottam, ő rám vetette magát… Beleesett a tőrömbe. Aztán odaért Nmur, és egy kölyköt mutatott nekem. És a nevemet kérdezte. Ennyi.
Durag bólintott.
– Nagy Shan elfutott… Gjoradr nem volt mindig Bömbölő, és… egy asszony csinált belőle hőst. – Felmorrant, hangosan fújta ki a levegőt. – Hazugság az egész? Minden, amit az apám mesélt? Amit a fiaim tanultak? Az egész csak egy… mese?
– Nem mese, Durag. Legenda.
A főnök dühösen vakkantott felé, nyál fröcsögött a szájából.
– Hazugság! Hazudott Nmur, hazudott Zengő Bjuwadr, hazudott mindenki más is! Az összes énekmondó! Az egész vérbosszú hazugság!
– Shanaguk igaz – szólt Shen. – Igaz a csata a jégen, igaz a névadás, igaz a párviadal Khavirral, Ruthokkal és Ortwoddal, és igaz a nagy ütközet, amit ötszázhetvennégy esztendeje Ughurras talpasai ellen vívtam a Tíz Tó mellékén. Én vezettem Vel’Lar seregét háromszázegy éve Agrobak főnök ellen, és én voltam az, aki kardommal Mortakor vérét vettem a saját főnöki sátrában!
– Urtowod, Ughorra, Murdagor – sorolta Durag. – Még a nevüket is rosszul tudod!
– Mit számít? – kérdezte tőle Shen olyan halkan, hogy még a patak csobogása is hangosabbnak rémlett egy pillanatra. – A lényeg megmarad.
A kimaradt jelenet szerint tehát ez történt, ezért morgott visszatérve Durag, és ezért nem szólt semmit Shen. Kettejük viselkedését és Charem tűnődését meghagytam a végleges szövegben, mert ezzel kicsit felcsigázhattam az olvasó kíváncsiságát, a válasz pedig nem volt olyan fontos, hogy a hiánya feltűnjön, a fentieket viszont kihúztam, mert úgy éreztem, túl egyértelműen mondanám ki azt, amiről a regény szól, és mert Duragnak – jól belegondolva – egész másképp kellett volna reagálnia erre, mint egyszerű kis morgással és rosszkedvvel. Szóval ha most az lenne a kérdés, hogy mi történt: az, amit beidéztem, vagy valami más, akkor azt válaszolnám, hogy biztosan nem beszélgettek egymással, viszont nem tudom, mi más történt vajon.
A harmadik szövegrészlet az Ughjorbagannal vívott csata egy első verziója, ennyiben tehát nem kimaradt, hanem alternatív jelenet (a könyvben a csata a 275. oldaltól olvasható). Nem sok készült el belőle, de két szempontból is érdekes lehet. Egyrészt mert látszik, hogy az alkotás nem állandó előrehaladás, hanem sokszor újra meg újra ugyanazzal a jelenettel kell dolgozni, át- meg átjavítani, gyakran kihajítani, másrészt előrevetíti azt az – egyszer megírandó – ötletemet, hogy Ughjorbagan keresi és építgeti a kapcsolatot a többi ork hérosszal.
– Nhurakla Shen – szólította meg a rehynn. – Tudnom kell még valamit? Az yrch hordák, a szellemlovasok és a démonurak már itt vannak. Van még bármi a kezében? Meg tud még lepni?
A megtartó a fejét rázta.
– Nem hiszem. – A csatát figyelte, az alant kibontakozó ütkötetet. Vérbe borult a völgykatlan, ahogy az orkok és az elfek serege összekeveredett. A három démon a pegazusok hőseivel csatázott, a hadak pedig ott hullámzottak oszloplábaik körül. Éjjeli sötétbe borult az egész vidék, még annál is feketébb lett: csak a hiddon kék és vörös világában láthatták egymást a harcoló felek. – Soha nem láttunk tőle mást, és Charem sem írt ilyesmiről, azt hiszem. De a naplót épp csak átfutni volt időm.
– Akkor… hol késik ő?
– Jönni fog – felelte Shen. – A megfelelő pillanatra vár.
A rehynn lemutatott a völgybe. Kezében felvillant a kard, s egyetlen pillanatra fény gyúlt a harcolók fölött.
– Elfogy a serege, mire ideér. – Elhallgatott. – Vagy talán épp ezt akarja?
Magasabbra szöktette hátasát, pengéje vörösen lobbant, szemei aranylón felragyogtak, ahogy néhány szót suttogott. Shen érezte a manaháló remegését; az Ősök hatalma szinte felperzselte, miközben magába szívta a mágikus energiákat.
– Odalent… Odalent van, és készül valamire… valami sötétre! – szólt aztán a rehynn, hosszú percek múlva. Lejjebb ereszkedett. Shen először látta bizonytalannak: tétovázott.
– Körém! – kiáltotta, és négy testőre közelebb húzódott hozzá. – Te is, nhurakla Shen; szükség lesz rád, azt hiszem.
A megtartó melléje húzódott pegazusával. – Bemegyünk – mondta nekik a rehynn. – Pegazusok nélkül, a hegy mélyébe, ahol az yrch lakik. Csakhogy vár minket… Nem látok be a barlangjába, nem tudtam tisztán kivenni. Sokan vannak, gondolom, a legjobb kardforgatói. Csapda, de be kell mennünk, mert tervez valamit, amivel fordíthat a csatán… Meg kell akadályoznunk benne!
Testőrei rezzenetlenül állták kérdő tekintetét; Shen bólintott. Allrin csak ennyit akart. Egy szót rikoltott, és kifordult alóluk a világ.
Egy barlangcsarnokban buktak elő a Semmiből, és azonnal rájuk rontottak Ughjorbagan testőrei. Jó három fejjel magasabbak voltak, mint az orkok általában, és nem volt náluk fegyver.
A Szavukkal harcoltak.
Recsegve üvöltötték az elfekre az ősnyelv Hatalomszavait, vérrel és epével együtt köpték feléjük a pusztító igéket. Az egyik testőrt a levegőbe emelték, a teste kétfelé csavarodott, és közben szilánkosra törtek a csontjai. A másiknak a szemei változtak tűzgolyókká; a harmadikon felrobbant a vért, és felszaggatta a mellkasát.
A negyediket és Shent a falhoz csapták. Aléltan estek hanyatt.
De a megtartó szinte azonnal magához tért.
Thushur sámánjai! Inhar-inein mélyéről! Aquirok szívét eszik, aquir nyelvet beszélnek…
Ennyi. Van még jó pár dolog, de azokat nem érdemes közszemlére tenni – kivéve egy erratát, mert egy tördelési hiba miatt a regényből kimaradt egy bekezdés, amiről nemsokára még lesz szó.
Az első kihagyott rész egy idézet, amit a jegyzet szerint mottónak szántam, és engem is meglepett, mert egyáltalán nem emlékszem rá, hogy valamikor akartam mottót. Pedig igen találó lett volna:
"Az élet nem az, amit az ember megélt, hanem amire emlékszik, és ahogyan emlékszik rá, amikor elmesélte." – Gabriel García Marquez
No igen. A Hőseposz történetének az alapja ez, és a második végül kihagyott rész illik is ide. Emlékszünk arra a részre, amikor Shen (az elf), Charem (a crantai) és Durag (az ork) menekülnek? A 247-248. oldalon van egy rövid jelenet, amikor Durag eltűnik, Shen pedig elindul, hogy megkeresse. Minderről Charem számol be a naplójában, ahogy arról is, hogy visszatértük után furán viselkedtek, és fel is teszi a kérdést – de csak magának, mert sejti, hogy úgysem kapna válasz –, hogy vajon mi történhetett?
Nos, a kimaradt jelenet (a gépiratból minden változtatás nélkül átemelve) a következő:
Shennek nem esett nehezére követni az ork nyomait. Könnyen rájött, hogy Durag előbb vadászott, aztán lakmározott – megtalálta egy fácán, odébb egy süldő vaddisznó maradványait –, majd egyszerűen csak sétált az erdőben, mígnem eljutott egy vékony, halkan csörgedező kis patakig.
– Mesélj Bömbölő Gjoradrról, Nagy Shan!
Shen meglepetten nézett fel. Durag egy kőris ágai között üldögél, onnan kiáltott neki. Semmi kétség: ő volt, és a velariumi elfek nyelvét beszélte.
– Te… beszéled a nyelvünket? – kérdezte tőle.
– Bűbájosság – felelte Durag, és leugrott a fáról. Nagyot dübbent a földön. – Brakhturd, a törzsi sámánunk sokféle italt tud: olyat, ami azonnal öl, olyat, amitől erősebb lesz a hímek töke, és olyat, amivel meg tudjuk érteni az állatokat. – Felröhögött. – Úgy tűnik, az elfek is valami állatok lehetnek… Volt nálam néhány korty az egyik főzetéből; mikor jönni láttalak, megittam. Most van néhány percünk. – Közelebb lépett, de még mindig a patak túlpartján állt. – Mesélj az ősömről, Nagy Shan!
– Bömbölő Gjoradr… – Shen kicsit tétovázott. – Egyszer valóban küzdöttünk egymással, de már nagyon régen… Akkor még nem hívták Bömbölőnek. Nagy volt, igen nagy orch, és vörös, mint az Első Hold. Az asszonya pedig fekete, akár az éjszaka. Nmurnak hívták, azt hiszem.
– Nmur, igen – bólintott Durag. – Hogy harcoltatok, mesélj!
– Gjoradr… Gjoradr falkát vezetett az erdeinkbe, de felfedeztük… Lesből támadtunk rájuk, a fák magasából, de hősiesen viselkedtek, és nagy harc volt. Sok vadászunk elesett.
– Te vezetted őket?
– Igen.
– Hazudsz! – dörrent rá a főnök. – Hazudsz! Érzem! Brakhturd nagy sámán; jó varázs. Mi volt a te tiszted ott?
– Én… megtartó voltam; afféle sámán.
– Sokáig küzdöttetek Gjoradrral?
Shen nem tudta, mit feleljen.
– Válaszolj, Nagy Shan! – kiáltott rá az ork, és a patakba lépett. – Válaszolj, a szellemeid nevére!
– Nem. Nem sokáig.
– Mi történt?
– Én… A vezetőnk visszavonulást parancsolt. Az orchok megrohanták a fákat, a földre kellett másznunk. Gjoradr mellé ugrottam le. Elfutottam.
– Elfutottál?
Shen állta Durag vizslató tekintetét.
– Ne bolygassuk ezt, Durag! – mondta hirtelen. – Gjoradrot hősnek éneklitek: az is volt. Ne érdekeljen, hogy egy rühes elf hogy látja ezt az egészet.
– Nagy Shan elfutott… folytasd! Mi lett utána? Folytasd, vagy széttépem azt a nyamvadt crantait az áldott tisztásodon!
Shen engedett.
– Gjoradr üldözőbe vett. Megbotlottam, ő rám vetette magát… Beleesett a tőrömbe. Aztán odaért Nmur, és egy kölyköt mutatott nekem. És a nevemet kérdezte. Ennyi.
Durag bólintott.
– Nagy Shan elfutott… Gjoradr nem volt mindig Bömbölő, és… egy asszony csinált belőle hőst. – Felmorrant, hangosan fújta ki a levegőt. – Hazugság az egész? Minden, amit az apám mesélt? Amit a fiaim tanultak? Az egész csak egy… mese?
– Nem mese, Durag. Legenda.
A főnök dühösen vakkantott felé, nyál fröcsögött a szájából.
– Hazugság! Hazudott Nmur, hazudott Zengő Bjuwadr, hazudott mindenki más is! Az összes énekmondó! Az egész vérbosszú hazugság!
– Shanaguk igaz – szólt Shen. – Igaz a csata a jégen, igaz a névadás, igaz a párviadal Khavirral, Ruthokkal és Ortwoddal, és igaz a nagy ütközet, amit ötszázhetvennégy esztendeje Ughurras talpasai ellen vívtam a Tíz Tó mellékén. Én vezettem Vel’Lar seregét háromszázegy éve Agrobak főnök ellen, és én voltam az, aki kardommal Mortakor vérét vettem a saját főnöki sátrában!
– Urtowod, Ughorra, Murdagor – sorolta Durag. – Még a nevüket is rosszul tudod!
– Mit számít? – kérdezte tőle Shen olyan halkan, hogy még a patak csobogása is hangosabbnak rémlett egy pillanatra. – A lényeg megmarad.
A kimaradt jelenet szerint tehát ez történt, ezért morgott visszatérve Durag, és ezért nem szólt semmit Shen. Kettejük viselkedését és Charem tűnődését meghagytam a végleges szövegben, mert ezzel kicsit felcsigázhattam az olvasó kíváncsiságát, a válasz pedig nem volt olyan fontos, hogy a hiánya feltűnjön, a fentieket viszont kihúztam, mert úgy éreztem, túl egyértelműen mondanám ki azt, amiről a regény szól, és mert Duragnak – jól belegondolva – egész másképp kellett volna reagálnia erre, mint egyszerű kis morgással és rosszkedvvel. Szóval ha most az lenne a kérdés, hogy mi történt: az, amit beidéztem, vagy valami más, akkor azt válaszolnám, hogy biztosan nem beszélgettek egymással, viszont nem tudom, mi más történt vajon.
A harmadik szövegrészlet az Ughjorbagannal vívott csata egy első verziója, ennyiben tehát nem kimaradt, hanem alternatív jelenet (a könyvben a csata a 275. oldaltól olvasható). Nem sok készült el belőle, de két szempontból is érdekes lehet. Egyrészt mert látszik, hogy az alkotás nem állandó előrehaladás, hanem sokszor újra meg újra ugyanazzal a jelenettel kell dolgozni, át- meg átjavítani, gyakran kihajítani, másrészt előrevetíti azt az – egyszer megírandó – ötletemet, hogy Ughjorbagan keresi és építgeti a kapcsolatot a többi ork hérosszal.
– Nhurakla Shen – szólította meg a rehynn. – Tudnom kell még valamit? Az yrch hordák, a szellemlovasok és a démonurak már itt vannak. Van még bármi a kezében? Meg tud még lepni?
A megtartó a fejét rázta.
– Nem hiszem. – A csatát figyelte, az alant kibontakozó ütkötetet. Vérbe borult a völgykatlan, ahogy az orkok és az elfek serege összekeveredett. A három démon a pegazusok hőseivel csatázott, a hadak pedig ott hullámzottak oszloplábaik körül. Éjjeli sötétbe borult az egész vidék, még annál is feketébb lett: csak a hiddon kék és vörös világában láthatták egymást a harcoló felek. – Soha nem láttunk tőle mást, és Charem sem írt ilyesmiről, azt hiszem. De a naplót épp csak átfutni volt időm.
– Akkor… hol késik ő?
– Jönni fog – felelte Shen. – A megfelelő pillanatra vár.
A rehynn lemutatott a völgybe. Kezében felvillant a kard, s egyetlen pillanatra fény gyúlt a harcolók fölött.
– Elfogy a serege, mire ideér. – Elhallgatott. – Vagy talán épp ezt akarja?
Magasabbra szöktette hátasát, pengéje vörösen lobbant, szemei aranylón felragyogtak, ahogy néhány szót suttogott. Shen érezte a manaháló remegését; az Ősök hatalma szinte felperzselte, miközben magába szívta a mágikus energiákat.
– Odalent… Odalent van, és készül valamire… valami sötétre! – szólt aztán a rehynn, hosszú percek múlva. Lejjebb ereszkedett. Shen először látta bizonytalannak: tétovázott.
– Körém! – kiáltotta, és négy testőre közelebb húzódott hozzá. – Te is, nhurakla Shen; szükség lesz rád, azt hiszem.
A megtartó melléje húzódott pegazusával. – Bemegyünk – mondta nekik a rehynn. – Pegazusok nélkül, a hegy mélyébe, ahol az yrch lakik. Csakhogy vár minket… Nem látok be a barlangjába, nem tudtam tisztán kivenni. Sokan vannak, gondolom, a legjobb kardforgatói. Csapda, de be kell mennünk, mert tervez valamit, amivel fordíthat a csatán… Meg kell akadályoznunk benne!
Testőrei rezzenetlenül állták kérdő tekintetét; Shen bólintott. Allrin csak ennyit akart. Egy szót rikoltott, és kifordult alóluk a világ.
Egy barlangcsarnokban buktak elő a Semmiből, és azonnal rájuk rontottak Ughjorbagan testőrei. Jó három fejjel magasabbak voltak, mint az orkok általában, és nem volt náluk fegyver.
A Szavukkal harcoltak.
Recsegve üvöltötték az elfekre az ősnyelv Hatalomszavait, vérrel és epével együtt köpték feléjük a pusztító igéket. Az egyik testőrt a levegőbe emelték, a teste kétfelé csavarodott, és közben szilánkosra törtek a csontjai. A másiknak a szemei változtak tűzgolyókká; a harmadikon felrobbant a vért, és felszaggatta a mellkasát.
A negyediket és Shent a falhoz csapták. Aléltan estek hanyatt.
De a megtartó szinte azonnal magához tért.
Thushur sámánjai! Inhar-inein mélyéről! Aquirok szívét eszik, aquir nyelvet beszélnek…
Ennyi. Van még jó pár dolog, de azokat nem érdemes közszemlére tenni – kivéve egy erratát, mert egy tördelési hiba miatt a regényből kimaradt egy bekezdés, amiről nemsokára még lesz szó.
Wednesday, September 30, 2009
A Hőseposz térképei
A minap bekereteztettem a szürkecsuklyások Ynev-térképét, és az jutott eszembe, hogy talán ez is érdekes lehet: alább néhány szemelvény a Hőseposzhoz készült térképekből, a kezdeti ötleteléstől a végeredményig.
1. Ez az első Domoly (Dományi Bálint) vázlata a negyedkori Ynevről az előkészítés fázisából. Azóta is mindig csodálattal nézem, amikor egy-egy alkalomra papírra veti Ynevet, és elkezdi rajzolni, hogy akkor itt ez a folyó ide meg ide... Persze ezek tőle is csak vázlatok ilyenkor. Így kell elképzelni:
2. Aztán, miután egyeztetünk, hogy pontosan mit szeretnék, melyik barna pacát milyen hegynek nevezzék, ez lesz belőle (igaz, ez most pont a másodkor, de a haladás látszik azért):
3. Aztán én pepecselek vele néhány órát, hogy több név legyen rajta (az elf nyelvről és nevezéktanról majd később, mert azt is kidolgoztam), amiből nullához közelítő photoshopos ismereteimnek hála ez lesz:
4. Ez pedig a végeredmény, már egészen más stílusban:
5. És akkor lássuk, mi lett az első pontban mutatott negyedkori vázlatból:
Hát így. Örök hálám Domolynak és Beelzének (Kotsis Levente), hogy ezek elkészültek, meg mind a többi, amiket mi szerzők Ynevhez évek óta használunk.
Friday, August 28, 2009
Hőseposz (II.)
Ott tartottam tehát – itt: Hőseposz (I.) –, hogy a Hőseposz más szempontok miatt lehet népszerűbb, mint a második regényem. Az Abbitkirálynő szigorúan szerkesztett, erősen fókuszált regény, lassan építkező, hosszú kifutású történettel, míg a Hőseposz lazán összekapcsolt elbeszélésekből álló novellaregény. Széttartó történeteinek minden irányba (múlt, jelen, jövő) lehet folytatásuk, és a regény tele van erre való utalásokkal (amit a Sárkány és Unikornis bőséggel ki is használ); a helyszínek és a szereplők sokfélék és - legalábbis az előbbiek - sokszínűek; az egyes fejezetek pedig nagyon rövidek, egy-egy metrómegállóra valók. A feszített tempójú történet, az egyszerű stílus a fentiekkel együtt szinte magával rántja az olvasót, és nagyjából mindenki talál benne valamit, ami számára érdekes. Ha nem a történet fordulatait vagy a szereplők sorsát, akkor az ábrázolt világ sokszínűségét és történetiségét, vagy azt a mögöttes mondanivalót, amit egykor a történetek megszületéséről, áthagyományozódásáról és hatásáról közölni akartam.
Kicsit furcsa lehet, amikor ilyen akadémizáló stílusban írok a saját művemről, ezért szeretném leszögezni: nem feldicsérni akarom, hanem csak végrehajtani azt az önértékelést, ami a Sárkány és Unikornis befejezéséhez kell. És épp ezért teszem ezt nyilvánosan – az olvasók visszajelzéseinél nincs hasznosabb.
A fentiek alapján azt hiszem, hogy a Hőseposznál mindmáig még novellában-elbeszélésben sem írtam populárisabbat, és ezt a szót most a jobbik értelmében használom: mind szerkezete, mind tartalma olyan, hogy elérhesse a lehető legszélesebb olvasóközönséget, ezt pedig az ember nem hagyhatja figyelmen kívül, ha amúgy populáris irodalmat ír. Az Abbitkirálynő, a Herón könyve vagy a Zarándoklat című írásaim (mindről lesz még szó a későbbi posztokban) ehhez képest kitérők más műfajokhoz, a történelmi regényhez, az eredetmítoszhoz és sorolhatnám. Ez nem azt jelenti, hogy rosszabbak vagy jobbak a Hőseposznál – az nem ezen múlik –, hanem csak azt, hogy más módszerek szerint kell megvizsgálni őket.
Jó darabig tartott, amíg erre rájöttem, és nagyjából akkor kezdtem érdemben foglalkozni a Sárkány és Unikornissal, amikor ez tudatosult bennem. Előtte is megvoltak egyes szövegrészek, de előbb összhangba kellett hoznom a Hőseposz megírása (2003) óta megszerzett írói tapasztalatot magával a Hőseposszal. Annak szövegéhez, karaktereihez, cselekményéhez kellett (és kell mindmáig) visszanyúlnom négy, öt és hat éves távlatból úgy, hogy a mostani saját elvárásaimnak és az eredeti történetnek és karaktereknek is megfeleljek. Ez bizony melós.
Amit most – amikor már csak kb. 100.000 leütés hiányzik az 500.000-ből – már biztosan látok: a Sárkány és Unikornis a Hőseposz világának és történetének kibővítése, gazdagítása – de nem újraírás, és nem is vetekedni akarok az első regénnyel, mert a Hőseposz alapvetően egy hőstörténet, a Sárkány és Unikornis viszont... nos, maradjunk annyiban, hogy más szempontból közelíti meg azt a világot, amit korábban ábrázoltam.
Kicsit furcsa lehet, amikor ilyen akadémizáló stílusban írok a saját művemről, ezért szeretném leszögezni: nem feldicsérni akarom, hanem csak végrehajtani azt az önértékelést, ami a Sárkány és Unikornis befejezéséhez kell. És épp ezért teszem ezt nyilvánosan – az olvasók visszajelzéseinél nincs hasznosabb.
A fentiek alapján azt hiszem, hogy a Hőseposznál mindmáig még novellában-elbeszélésben sem írtam populárisabbat, és ezt a szót most a jobbik értelmében használom: mind szerkezete, mind tartalma olyan, hogy elérhesse a lehető legszélesebb olvasóközönséget, ezt pedig az ember nem hagyhatja figyelmen kívül, ha amúgy populáris irodalmat ír. Az Abbitkirálynő, a Herón könyve vagy a Zarándoklat című írásaim (mindről lesz még szó a későbbi posztokban) ehhez képest kitérők más műfajokhoz, a történelmi regényhez, az eredetmítoszhoz és sorolhatnám. Ez nem azt jelenti, hogy rosszabbak vagy jobbak a Hőseposznál – az nem ezen múlik –, hanem csak azt, hogy más módszerek szerint kell megvizsgálni őket.
Jó darabig tartott, amíg erre rájöttem, és nagyjából akkor kezdtem érdemben foglalkozni a Sárkány és Unikornissal, amikor ez tudatosult bennem. Előtte is megvoltak egyes szövegrészek, de előbb összhangba kellett hoznom a Hőseposz megírása (2003) óta megszerzett írói tapasztalatot magával a Hőseposszal. Annak szövegéhez, karaktereihez, cselekményéhez kellett (és kell mindmáig) visszanyúlnom négy, öt és hat éves távlatból úgy, hogy a mostani saját elvárásaimnak és az eredeti történetnek és karaktereknek is megfeleljek. Ez bizony melós.
Amit most – amikor már csak kb. 100.000 leütés hiányzik az 500.000-ből – már biztosan látok: a Sárkány és Unikornis a Hőseposz világának és történetének kibővítése, gazdagítása – de nem újraírás, és nem is vetekedni akarok az első regénnyel, mert a Hőseposz alapvetően egy hőstörténet, a Sárkány és Unikornis viszont... nos, maradjunk annyiban, hogy más szempontból közelíti meg azt a világot, amit korábban ábrázoltam.
Tuesday, November 18, 2008
Hőseposz (I.)
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a Hőseposz a legkedvesebb regényem, de csak mert számomra mindig az első lesz a legkedvesebb. Igaz, a Hőseposz jelent meg tőlem először nyomtatásban, de fiókban jó néhány megelőzte azért: előbb csak keménykötésű füzetekbe írt Star Trek-utánzatok, aztán – ironikus módon – a fantasyre áttérve immár Norton-alapú szövegszerkesztőbe gépelt M*-modulregények. Megírásuk idején, tizenegy-két, tizenöt-hat évesen boldogan mutogattam is őket mindenkinek, aztán érettebb fejjel elsuvasztottam valamennyit egy szekrény mélyére; nem mondom, hogy eljött az ideje, hogy közzétegyem őket, de most már mulatni is tudok rajtuk, nem csak fogom miattuk a fejem.
Elég korán kezdtem tehát írással foglalkozni, de persze az olvasás volt előbb: az Egri csillagokat például elsőtől nyolcadikig nyolcszor olvastam végig, és minden elmond a közhelyek helyt nem állásáról, hogy az öcséim velem ellentetétben ketten együtt sem olvasták el legalább egyszer. Nem is tudom, ha ketten együtt végigolvastak összesen annyi regényt, amennyi tőlem eddig megjelent (kettő), akkor valószínűleg már túloztam. Nem rosszból mondom persze, csak érdekességként; különbözőek vagyunk.
Mindezek után viszont talán érthető, hogy nem nagyon tétováztam, amikor továbbtanulásról volt szó, és viszonylag simán landoltam a Debreceni Egyetem magyar szakán. Szép évek voltak, sokat tanultam (mármint az életről), és még arra is volt példa, hogy az oktatók is tudtak újat mondani ahhoz képest, amit gimnázium alatt magamra szedtem. Ha több érdemes filológus lett volna a szakon, valószínűleg el is végzem – mindemellett nagyon sokkal tartozom azoknak, akikre oda lehetett, és érdemes is volt odafigyelni –; így viszont maradt a másik szakom, a politológia, amiről a Hőseposzhoz nem kell többet mondanom, az Abbitkirálynő kapcsán azonban akár még érdekes is lehet.
No de a Hőseposzról. A hazai fantasy-írók mumusa, a kiváló tollú, éles bárdú Attila – akit nem győzök eléggé dicsérni, csak hogy áttételesen minél jobban fényezzem magam – a Hőseposzról írott ismertetőjében így fogalmazott: „egy elsőkönyves írógyerektől meglepően pofás a kissé ambiciózus projekt eredménye”. Egyet kell értenem vele, bár nem abban, hogy az eredmény meglepően pofás – sajnos korántsem –, hanem abban, hogy igencsak ambiciózus projekt volt. Így utólag lehet, hogy nem is vállalkoznék rá, vagy legalábbis egészen biztos, hogy máshogy fognék bele. Mint az a fentiekből kiderülhet, állt már mögöttem néhány év írástapasztalat, meg némi intézményes képzés is arról, hogyan is néz ki egy szöveg… vagyis: akkor ezt hittem. Most már látom, hogy akkoriban tizedannyit sem tudtam, mint most, és hogy most tizedannyit sem tudok, mint amennyit szerintem kellene ahhoz, hogy Írónak gondoljam magam. Így inkább maradok csak szerző.
Ennek fényében sokszor meglep, hogy a Hőseposz a mai napig referenciapont, s hogy amikor az újabb keletű írásaimat ahhoz hasonlítják, szerintem aránytalanul sokszor jön ki győztesen. Én magam meglehetősen objektív módszerekkel – egyetemi képzés magyar szakon, ott ezeket azért megtanulja az ember; ezért hozakodtam elő vele fönnebb – meg tudom mutatni, mennyivel jobban felépítettek, letisztultabbak, fókuszáltabbak az azóta megjelent szövegeim… és ilyenkor rá kell jönnöm, hogy a Hőseposzt talán nem ilyen szempontok alapján kellene vizsgálnom.
Hogy akkor mégis milyen szempontok alapján, és hogy ez a felismerés milyen hatással lett (van) a Hőseposz most készülő párjára, a Sárkány és Unikornisra nézve, arról a következő posztban lesz szó.
Elég korán kezdtem tehát írással foglalkozni, de persze az olvasás volt előbb: az Egri csillagokat például elsőtől nyolcadikig nyolcszor olvastam végig, és minden elmond a közhelyek helyt nem állásáról, hogy az öcséim velem ellentetétben ketten együtt sem olvasták el legalább egyszer. Nem is tudom, ha ketten együtt végigolvastak összesen annyi regényt, amennyi tőlem eddig megjelent (kettő), akkor valószínűleg már túloztam. Nem rosszból mondom persze, csak érdekességként; különbözőek vagyunk.
Mindezek után viszont talán érthető, hogy nem nagyon tétováztam, amikor továbbtanulásról volt szó, és viszonylag simán landoltam a Debreceni Egyetem magyar szakán. Szép évek voltak, sokat tanultam (mármint az életről), és még arra is volt példa, hogy az oktatók is tudtak újat mondani ahhoz képest, amit gimnázium alatt magamra szedtem. Ha több érdemes filológus lett volna a szakon, valószínűleg el is végzem – mindemellett nagyon sokkal tartozom azoknak, akikre oda lehetett, és érdemes is volt odafigyelni –; így viszont maradt a másik szakom, a politológia, amiről a Hőseposzhoz nem kell többet mondanom, az Abbitkirálynő kapcsán azonban akár még érdekes is lehet.
No de a Hőseposzról. A hazai fantasy-írók mumusa, a kiváló tollú, éles bárdú Attila – akit nem győzök eléggé dicsérni, csak hogy áttételesen minél jobban fényezzem magam – a Hőseposzról írott ismertetőjében így fogalmazott: „egy elsőkönyves írógyerektől meglepően pofás a kissé ambiciózus projekt eredménye”. Egyet kell értenem vele, bár nem abban, hogy az eredmény meglepően pofás – sajnos korántsem –, hanem abban, hogy igencsak ambiciózus projekt volt. Így utólag lehet, hogy nem is vállalkoznék rá, vagy legalábbis egészen biztos, hogy máshogy fognék bele. Mint az a fentiekből kiderülhet, állt már mögöttem néhány év írástapasztalat, meg némi intézményes képzés is arról, hogyan is néz ki egy szöveg… vagyis: akkor ezt hittem. Most már látom, hogy akkoriban tizedannyit sem tudtam, mint most, és hogy most tizedannyit sem tudok, mint amennyit szerintem kellene ahhoz, hogy Írónak gondoljam magam. Így inkább maradok csak szerző.
Ennek fényében sokszor meglep, hogy a Hőseposz a mai napig referenciapont, s hogy amikor az újabb keletű írásaimat ahhoz hasonlítják, szerintem aránytalanul sokszor jön ki győztesen. Én magam meglehetősen objektív módszerekkel – egyetemi képzés magyar szakon, ott ezeket azért megtanulja az ember; ezért hozakodtam elő vele fönnebb – meg tudom mutatni, mennyivel jobban felépítettek, letisztultabbak, fókuszáltabbak az azóta megjelent szövegeim… és ilyenkor rá kell jönnöm, hogy a Hőseposzt talán nem ilyen szempontok alapján kellene vizsgálnom.
Hogy akkor mégis milyen szempontok alapján, és hogy ez a felismerés milyen hatással lett (van) a Hőseposz most készülő párjára, a Sárkány és Unikornisra nézve, arról a következő posztban lesz szó.
Subscribe to:
Posts (Atom)