Régi tartozás

2007. július 11.

Tehát az elfek. Milyenek is?

Először is nem emberiek. Ezt szükséges leszögeznünk legelőször – tettem is már kísérletet erre –, rögtön ez után azonban be kell látnunk, hogy egy ember szükségképpen csak emberi léptékben képes gondolkozni, tehát amit kigondol, az sohasem lesz nem-emberi. Állhat távol a megszokott, általunk ismert emberi hétköznapoktól, de ez a távolság sohasem lesz több, mint dr. House világa és a miénk közötti távolság – tegyünk szívünkre a kezüket, és mondjuk azt, hogy az asszisztensei közül bármelyikük helyében tolerálnánk a viselkedését. Ugye hogy nem? Na ugye.

Ellenben ha csavarnánk egy kicsit a történeten, és azt mondanánk, hogy ilyen-olyan módokon valamennyi asszisztensét és a főnökét is a markában tartja, így kénytelenek vele dolgozni (sötét titkokat tud a múltjukról, hogy melyikük kivel hányszor és hova, ráadásul ennyi pénzt sehol a galaxisban nem kereshetnének még luxusprostiként sem, ami nyilván kellemesebb meló, mint együttdolgozni House-zal) – nos, akkor már igenis elképzelhető, hogy ez a kattant ember így viselkedjen mindenkivel. De különben nem. House, mondhatni, hiteles, ám a világ körülötte nem az.

De milyenek is az elfek?

Legelőször is képzeljük el, hogy halhatatlanok vagyunk, vagy legalábbis közel azok, és csak erőszakos úton lelhetjük halálunkat. Tegyük hozzá, hogy valamennyien azok vagyunk, tehát nem kell félnünk attól, hogy kihalnak mellőlünk a szeretteink, meg egyebek. Rakjunk mellé még néhány dolgot, mint amilyen például a természet szeretete és ismerete, egy „természeti jellegű gondolkodásmód” – bármit jelentsen is ez –, és általában a szoros együttélés a természettel. Ebből már rögtön következik néhány alapvetés.

Ha azt mondjuk, hogy az elfek nappali lények, akkor életvitelük szinte biztosan szorosan összekapcsolódott a nap járásával; ha éjszakaiak, akkor a holdakéval. Ebben az esetben egy elf a nappal (vagy a holdakkal) együtt kell, és a nappal (vagy a holdakkal) együtt fekszik, és ebben nincs apelláta – kivéve, ha nagyon úgy hozza a szükség (mindig vannak kivételek, az életösztön nagyon nagy úr). Igen ám, de ha valaki százezer évekig él, akkor ez a ritmus rendkívül zavaró, mert túlságosan rövid az ébrenlét-alvás ciklus: ha nem kell aggódnom amiatt, hogy fogytán az időm, akkor nyugodtan leülhetek a haverral beszélgetni ezerhatszáz esztendőn át, anélkül, hogy bármiért is megszakítanám – ehhez képest tízóránként le kell feküdnünk. Hát nem hülyeség? Logikusnak tűnne, hogy azt mondjuk, mégsem alkalmazkodtak a naphoz, hanem valamely más rendszer szerint élnek, ám ez alapvetően ellentmond a természeti életmódnak – tetszik vagy nem, de a természetben minden a nap járásához igazodik.

Csavarjunk egyet a dolgon. Tegyük fel, hogy az elfeknek teljesen tökéletes az emlékezetük, sohasem felejtenek el semmit – de tényleg, semmit. Évmilliós életkor mellett ennek azért vannak előnyei, sőt: meg merem kockáztatni, hogy szükség is van rá. Csak képzeljétek el, milyen lehet már visszautalni egy százezer évekkel korábban ezerhatszáz esztendőn át folytatott beszélgetésre úgy, hogy a másik nem emlékszik rá pontosan. Brrr…

Innen már csak egy lépés az, hogy az elfeknek az érzelmi emlékezetük is ugyanilyen tökéletes. Mint amikor mi megérzünk egy illatot, és eszébe jut rólunk a szeretett nő (vagy férfi), és kellemes boldogság vesz erőt rajtunk – vagy meghallunk egy dalt, amely szomorú emlékeket hív elő bennünk, és percekre elrontja a kedvünket. Nos, tegyük fel, hogy az elfeknek ez a fajta emlékezetük is tökéletes, és napokig, hetekig, hónapokig képesek megmaradni ugyanabban a hangulatban.

Ha mi este leülünk borozni a haverral, három-négy óra alvás után biztosan nem ugyanonnan, nem ugyanolyan hangulatban, kedvvel folytatjuk – túl gyorsan élünk ahhoz. Az elfek viszont nem. Kötik őket a természet törvényei – például a napszakok változása –, ám ezek számukra nem kötöttségek, hanem az élet velejárói, amelyekkel réges-rég megtanultak együtt élni – sőt: ők maguk a természet gyermekei. Egészen logikus, hogy valahogy így működjenek. Egy reggelen tehát leülnek beszélgetni, napnyugtával nyugodni térnek, reggel pedig ott folytatják, ahol abbahagyták – és mindezt akár évszázadokon át. Közben pedig esznek-isznak, vadásznak, amikor szükség van rá, egyáltalán, mindenki teszi a maga dolgát, de sohasem jelent problémát számukra, hogy ott folytassák, ahol abbahagyták. Pontosan ott.

Én is innen folytatom holnap; talán ugyanebben a hangulatban, talán valami másban – de majd igyekszem.

Mit olvas JJS, amikor ír?

2007. július 10.

Leginkább híreket, általában ugyanis internetre kötött gépen írok, és gyakran frissítem a híroldalakat. Ebben a két hétben azonban ha akarnék sem tájékozódhatnék többről, mint hogy melyik szomszéd kinek adta el a földjét, mit vert el a jég, és hogy mikor lesz fogyasztható sör a boltban – mondjuk ez kivételesen még érdekel is, mert sajnos vészesen megcsappantak a készleteim.

Olvasni pedig a következőket olvasom az írás közötti szünetekben:

Bret Easton Ellis: Glamoráma – Kényelmesen kikapcsolja az agyamat, eltávolít a fantasy-világból, miközben belerángat egy olyan sohasem-létezettbe, amelyet nap mint nap New Yorkba és Hollywoodba képzelünk a bulvárlapok alapján. Az életérzése persze aligha kitalált, ám nem szabad elfeledni, hogy összességében mégiscsak egy fikcióról van szó, amely nem törekszik többre, mint görbe tükröt tartani elénk. Teszi pedig mindezt eltanulandó írói fogásokkal, és sebészi pontossággal: minden szava elevenbe talál.

Kleinheincz Csilla: Ólomerdő – Még a vonaton sikerült kivégeznem, és bizonyos szempontból szomorú gyilkosság volt: szívesen olvastam volna tovább. Megfogott a probléma, amely körül a regény cselekménye forog, és amelynek ugyanolyan szerves része az emberek kiszámíthatatlan és ésszerűtlen viselkedése, mint az ember- és a tündérvilág végletes különbözősége és összeférhetetlensége. A döntést, hogy a folytatásban, ha lesz, Emese hét esztendővel érettebb, szinte-felnőtt lányként lássuk viszont, csak helyeselni tudom – a tanulságok levonása, a történet tulajdonképpeni lényege nem gyerekmesébe való.

Poul Anderson: A törött kard – Egy ügyvéd barátom hívta fel rá a figyelmemet még a Hőseposz idején, és most, hogy ismét elővettem a Sárkány és Unikornist, úgy döntöttem, ideje beszereznem. Nagyon könnyű és kellemes lektűr, már ha lehet kellemesnek nevezni valamit, amiben elcserélt gyerekekről, vérfertőzésről és árulásról, vérbosszúról és halálról olvashatunk garmadával, de hát a sagák világa már csak ilyen, és Anderson abból merítette regénye egész történetét. Tündérek és trollok véres háborúja – most épp nekem való.

Neil Gaiman: Sandman – Kezdeti bizalmatlanságom után kezdek rákapni az ízére. Eddig meglehetősen hullámzó a színvonala, de a számos „kiváló” mellett az „elmegy” kategória alá egyelőre még nem bukott le, és ez már elég bíztató ahhoz, hogy kíváncsian olvassam tovább.

Umberto Eco: Nyitott mű – Az öreg mester nem annyira a Rózsa nevével, mint inkább a Rózsa nevének függelékével győzött meg arról, hogy érdemes foglalkozni vele: tudja, miről ír. Ritkán olvasni olyan alapos írástechnikai és befogadáselméleti értekezést, mint amit ott bemutat néhány tucat oldalon – és amely lényegében nem más, mint a Nyitott mű kvintesszenciája. Máig szívesen olvasom az elbeszélő műveit (a Baudolino az általam olvasott egyik legszórakoztatóbb és legjobban megírt regény), ám igazából az értekező prózáját szeretem. A Nyitott mű iránytű, amely segít eligazodnom a fikció erdejében, a nyelvek bábeli zűrzavarában – és sorolhatnám.

Ready (not with SU)

2007. július 8.

Nincs jobb, mint az elvégzett munka öröme (leszámítva persze ezt-azt). Bő egy héttel az utolsó határidő lejárta után ugyan, de ma végre sikerült befejeznem egy hosszabb lélegzetű elbeszélést, amely reményeim – és sokunk reménye – szerint az ősz folyamán meg is jelenik majd. Ezúton is köszönöm a Hármaknak, hogy beleegyezésüket adták a dologhoz: remélem, az ő tetszésüket is elnyeri, amit ezúttal az ő karaktereikből faragtam.

Sozialleben

2007. július 7.

Mint azt előre sejtettem, valóban elkerülhetetlen volt, hogy előbb-utóbb bevonódjak a közösségi életbe, így ma délután részt vettem életem első májusfa kitáncolásán. Nem mondom, a kosztra nem lehetett panasz, és bár a sör határozottan jeges volt olykor, mindenkivel hamar megittam a pertut. Vendégszerető népek ezek, meghívták a német szomszédokat is, pedig általában egy szavukat sem érik, és jellemzően mind hangosabban kérdezgetik őket, hogy nem kérnek-e még.

Még szerencse, hogy holnap útra kelnek a messzi Deutschlandba, különben óhatatlanul igényt tartanának további tolmácsi szolgálataimra; kellett nekem leleplezni magam. Mire visszatérnek, aligha leszek itt – bár ahogy a dolgok alakulnak, nem kizárt, hogy augusztusban is lebútorozok, és akkor alighanem összefutunk.

ZOO

2007. július 6.

Miután levadászott valami betévedt kitinpáncélos idegent, amely délelőtt óta kapart a hűtő mögött, a macska megtalálta a kedvenc helyét a házban, és cseppet sem lepett meg: a kispárnámat én is őszintén szeretem. Eredményei dacára egyelőre még volt szívem lepaterolni róla, de a legújabb elbeszélésembe már belenyávogta magát, és ha így folytatja, idővel főszereplő is lehet akár – ötletem éppen van rá, és a megvalósításra is van esély.

Ironikus, de a legnagyobb ellenfele Blöki-D2, a Microsoft Word háziebe, aki súgni ugyan keveset tud – folyton csak zavarna vele –, de olykor mulattat a felpislantásaival, ahogy a születő szöveget figyeli.

Into the Green

2007. július 5.

Mindenekelőtt: ez a bejegyzés jó másfél-két héttel az előtt készül, hogy kikerülne a blogra, és nem ez lesz az egyetlen – ezért, ahogy ennél is, a következőkben egy ideig mindig a dátummal nyitok majd.

Nos, tehát.

Itt ülök a kertben, ölemben a notebookkal, alig öt perccel az után, hogy elmajszoltam egy negyed görögdinnyét. Igen, istentelenül finom volt.

Hét óránál is több vonat- és buszutazást követően megérkeztem egy igazán idilli helyre, ahol még mindig csak nehezen talál térerőt az ember, a tévé adása zavaros, az internetről legfeljebb szóbeszédet hallottak, és ahol alig tucatnyian ismernek névről, és azok is mind közép- vagy nagymamakorúak – s még ha tegeződöm is némelyikükkel, az égiek kegyéből biztos lehetek benne, hogy a következő tíz-tizenkét napban a minimálisan szükségesnél többet nem kommunikálunk majd egymással. Nem mintha ellenemre lenne a társaságuk, sőt, gyanítom, hogy két-három nap múlva óhatatlanul el kell majd látogatnom a helyi vendéglátó-ipari egységbe, ám mivel tiszteletben tartják a céljaimat és a kéréseimet, a nap nagyobbik felében magamban maradok – és ez jó.

Az tudja értékelni ezt igazán, aki lakott már nyolcadmagával egy háromszobás albérletben (félreértések elkerülése végett: magam már jó öt éve felhagytam az ilyesmivel), és tudja, milyen komoly szervezőmunkát igényel egy-egy keményebb vizsgaidőszak, vagy egy szerelmi légyott, példának okáért: nos, az írás még két fővel számolva is legalább ilyen komoly előszervezést követel.

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy alkotó, kreatív munkához bizonyos szempontból ingerszegény környezet kell: nagyon pártolom például a csöndet és a magányt, leszámítva Mozart Don Giovanniját és a szomszéd macskát, aki, úgy tűnik, szilárdan eltökélte, hogy a lábamhoz költözik, amíg én áldozok Kalliopé előtt.

Tudom, nem éppen ilyen bejegyzést ígértem legutóbb, ám ahhoz képest, hogy azóta kétszer is letettem arról, hogy valaha is befejezem a Sárkány és Unikornist, ez most egy ideális helyzet; azon leszek, hogy maradjon is így.