Hőseposz (I.)

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a Hőseposz a legkedvesebb regényem, de csak mert számomra mindig az első lesz a legkedvesebb. Igaz, a Hőseposz jelent meg tőlem először nyomtatásban, de fiókban jó néhány megelőzte azért: előbb csak keménykötésű füzetekbe írt Star Trek-utánzatok, aztán – ironikus módon – a fantasyre áttérve immár Norton-alapú szövegszerkesztőbe gépelt M*-modulregények. Megírásuk idején, tizenegy-két, tizenöt-hat évesen boldogan mutogattam is őket mindenkinek, aztán érettebb fejjel elsuvasztottam valamennyit egy szekrény mélyére; nem mondom, hogy eljött az ideje, hogy közzétegyem őket, de most már mulatni is tudok rajtuk, nem csak fogom miattuk a fejem.

Elég korán kezdtem tehát írással foglalkozni, de persze az olvasás volt előbb: az Egri csillagokat például elsőtől nyolcadikig nyolcszor olvastam végig, és minden elmond a közhelyek helyt nem állásáról, hogy az öcséim velem ellentetétben ketten együtt sem olvasták el legalább egyszer. Nem is tudom, ha ketten együtt végigolvastak összesen annyi regényt, amennyi tőlem eddig megjelent (kettő), akkor valószínűleg már túloztam. Nem rosszból mondom persze, csak érdekességként; különbözőek vagyunk.

Mindezek után viszont talán érthető, hogy nem nagyon tétováztam, amikor továbbtanulásról volt szó, és viszonylag simán landoltam a Debreceni Egyetem magyar szakán. Szép évek voltak, sokat tanultam (mármint az életről), és még arra is volt példa, hogy az oktatók is tudtak újat mondani ahhoz képest, amit gimnázium alatt magamra szedtem. Ha több érdemes filológus lett volna a szakon, valószínűleg el is végzem – mindemellett nagyon sokkal tartozom azoknak, akikre oda lehetett, és érdemes is volt odafigyelni –; így viszont maradt a másik szakom, a politológia, amiről a Hőseposzhoz nem kell többet mondanom, az Abbitkirálynő kapcsán azonban akár még érdekes is lehet.

No de a Hőseposzról. A hazai fantasy-írók mumusa, a kiváló tollú, éles bárdú Attila – akit nem győzök eléggé dicsérni, csak hogy áttételesen minél jobban fényezzem magam – a Hőseposzról írott ismertetőjében így fogalmazott: „egy elsőkönyves írógyerektől meglepően pofás a kissé ambiciózus projekt eredménye”. Egyet kell értenem vele, bár nem abban, hogy az eredmény meglepően pofás – sajnos korántsem –, hanem abban, hogy igencsak ambiciózus projekt volt. Így utólag lehet, hogy nem is vállalkoznék rá, vagy legalábbis egészen biztos, hogy máshogy fognék bele. Mint az a fentiekből kiderülhet, állt már mögöttem néhány év írástapasztalat, meg némi intézményes képzés is arról, hogyan is néz ki egy szöveg… vagyis: akkor ezt hittem. Most már látom, hogy akkoriban tizedannyit sem tudtam, mint most, és hogy most tizedannyit sem tudok, mint amennyit szerintem kellene ahhoz, hogy Írónak gondoljam magam. Így inkább maradok csak szerző.

Ennek fényében sokszor meglep, hogy a Hőseposz a mai napig referenciapont, s hogy amikor az újabb keletű írásaimat ahhoz hasonlítják, szerintem aránytalanul sokszor jön ki győztesen. Én magam meglehetősen objektív módszerekkel – egyetemi képzés magyar szakon, ott ezeket azért megtanulja az ember; ezért hozakodtam elő vele fönnebb – meg tudom mutatni, mennyivel jobban felépítettek, letisztultabbak, fókuszáltabbak az azóta megjelent szövegeim… és ilyenkor rá kell jönnöm, hogy a Hőseposzt talán nem ilyen szempontok alapján kellene vizsgálnom.

Hogy akkor mégis milyen szempontok alapján, és hogy ez a felismerés milyen hatással lett (van) a Hőseposz most készülő párjára, a Sárkány és Unikornisra nézve, arról a következő posztban lesz szó.

Tiszteletem

Tiszteletem az Olvasónak, aki elég kíváncsi a gondolataimra írásról, M*-ról, vagy bármi másról – ami egy ilyen félszakmai blog keretében elfér – ahhoz, hogy elzarándokoljon ide, és beleolvasson. Annak is, aki új itt, és annak is, aki előző formájában már látogatta, ajánlatos ezzel a bejegyzéssel (újra)kezdenie, majd következhet mondjuk ez, a többit pedig majd meglátjuk. Van azért bőven poszt, amit lehet böngészgetni, amíg az újabbak megszületnek, én pedig minden észrevételt, kommentárt és gondolatot szívesen veszek. Annyira, hogy még csak regisztrálni sem kell a kommenteléshez, már legalábbis ha mindent jól állítottam be az adminfelületen.

Ami biztos: a következő poszt, most már hamarosan, a Hőseposzról lesz, aztán pótolok majd egy-két elmaradást például az Eric barátommal vívott kártyacsata, vagy a minapi jászfényszarui M*-verseny kapcsán; aztán haladhatok tovább.

Back again

Kezdek regenerálódni, amiben sokat segített, hogy csütörtökre mindenképpen össze kellett szednem magam, egyrészt, mert volt egy fontos találkozóm, másrészt, mert ismét vendégül láttuk Eric barátomat, és semmiképp nem akartam kihagyni az alkalomra ígért kártyapartit. Még a múltkori versenyen bevásárolt a legújabb kiegészítőből (Krán Törvénye), és ki akartuk próbálni a paklit.

Mivel nem túl nagy a lakás, logisztikailag ez úgy nézett ki, hogy Eric helyet foglalt a vendégfotelben, én a zsámolyon, a felállított tábori asztalra pedig, hogy könnyebb legyen fölvenni a lapokat, egy többé-kevésbé fehér terítőt tettünk, ami nem is kicsit restihangulatot adott a dolognak, de hát így érdemes; játszottunk is valami hajnali egy óráig. (Magáról a játékról majd lesz egy külön poszt, amolyan novellaszerű.)

A regenerálódáshoz tartozik, hogy napokon belül lesz egy kis reklámkampány a blog körül. Persze semmi extra, de úgy döntöttem, ideje nyilvánosabbá tennem, most, hogy már a regény végéhez közeledek.

Health issues

Semmi pánik, ezúttal nem tűntem el, csak pár hete összeszedtem valami nyavalyát, és most újra elővett a torokfájás meg a köhögés. Tehát semmi komoly – azt hiszem –, a közérzetem viszont olyan, mintha ráült volna egy rinocérosz, aki a múzsákat is távol tartja. A kreativitásom tehát szintén az orrszarvú segge alatt, azokban a lopott percekben pedig, amikor nem ráz a köhögés, nem blogot írok, hanem novellákat és szinopszisokat olvasok, regényvázlatot szedek szék, és segítek összerakni.

No meg próbálok újraírni egy novellát, aminek egyszer már eljutottam a feléig, de aztán úgy döntöttem, hogy bár újabb stíluskísérletnek jó lenne, az ötletet ezúttal szerencsésebb lesz olvasóbarátabb módon megvalósítani. Ha sikerül időre, előbb-utóbb tán ez is megjelenik, ha viszont nem, akkor majd kiteszem ide valahova.

Alias

Mint írtam, szeretnék kicsit számot vetni azzal, mit végeztem eddig, ha másért nem, hát rákészülésként a Sárkány és Unikornisra. Ez utóbbi ezer szálon kapcsolódik első regényemhez, írása közben pedig nem telik el úgy nap, hogy ne vegyem elő a Hőseposzt. Valószínűleg emiatt ébredt fel bennem az igény, hogy alaposan átgondoljam, mi minden is változott azóta, már ami az írói eszköztáramat, tapasztalatomat, hozzáállásomat illeti.

Ez a poszt azonban még nem magáról a regényről szól, hanem csak egy általános felvezetés arról, hogyan is kezdődött ez az egész. Az unalmas részeket – az általános iskolában és középiskolában írt, megérdemelten fiókban maradt novelláimat és regényeimet, szerepjátékos korszakom novellaszerű előtörténeteit, első két, immár örökre kiadatlanul maradó M*-regényemet – természetesen átugrom, egy talán érdekes, de minden bizonnyal vicces történetet viszont felvezetésként megosztanék: az írói álnevemről.

Nos, ehhez tudni kell, hogy a Hőseposz 2004 márciusában jelent meg az Inominál, a szöveg első változata azonban már 2003 szeptemberében készen volt. Egy hosszú augusztusi írásmaraton – amikor is a regény második fele készült – után adtam le celsiornak, az Inomi akkori főszerkesztőjének, és tűkön ülve vártam a visszajelzést, ami elég furcsán érkezett: december eleje-közepe táján kaptam egy telefont, hogy tetszik neki a szöveg, és ha nem bánom, már ki is ment sajtóhír, hogy meg fog jelenni. Hát, habogtam a buszról hirtelen leszállva, nem bánom, de izé… milyen név alatt? Hát John J. Sherwood, amit a szöveghez írtál.

Nos, megvallom, elég sokat gondolkoztam a szerzői álnevemen, a John J. Sherwood azonban nem feltétlenül a végső választásom volt. Mindenképpen angol aliast akartam, mert volt egy koncepcióm arról, hogy a földi kiadású Hőseposz – valhallás hagyományokhoz hűen – fiktív szerzője egy angol egyetemi oktató, ez pedig az elfekkel és az erdővel elvezetett Sherwoodig, a John a választott náció miatt adta magát, a J. pedig "olyan jól mutat", gondoltam. Az, hogy esetleg rákereshetnék neten, eszembe sem jutott (pedig akkor rátaláltam volna egy ezen a néven publikáló társadalomtudósra, és biztosan rögtön mást választottam volna), ugyanakkor megtetszett, hogy egy ilyen névvel kicsit megfricskázhatom a magyar álnévválasztó hagyományt. Szóval egyrészt – gondoltam –, amíg jobb ötletem nem lesz, másrészt, amíg el nem kell döntenem, mi legyen végül, ezt az átmenetit odaírtam a celsiornak küldendő változat címe fölé – és így lettem John J. Sherwood véglegesen, miután kisebb blama lett volna változtatni a hír közzététele után.

Szó se róla, nem bántam meg, hiszen a legfontosabb kritériumnak eleget tesz: legyen gyorsan és könnyen megjegyezhető. Mielőtt valaki rákérdezne, hogy miért kellett álnév egyáltalán, nos: a polgári nevem – nem titok, hisz minden könyvemben szerepel: Molnár Gábor – ugyancsak gyorsan és könnyen megjegyezhető, csak hát ezzel a névvel élt már író magyarhonban, és nem is rossz műveket írt (sőt!), tehát számomra ez rögtön kiesett. A másik verziót, hogy megpróbálom egyedibbé tenni – eredmény: Molnár B. Gábor, a második, Balázs keresztnevemből –, úgy gondoltam, és szerintem helyesen, hogy fenntartom a nem-M* szövegeimnek. A mai napig nem kizárt ugyanis, hogy idővel kezdek valamit a diplomámmal, ne adj' isten, magasirodalomra vetemedek – az ezen a néven publikált Árgyélus és Balga történeteim, ha nem is ütik meg a mércét, ebbe az irányba tett tapogatózásaim –, akkor pedig szerencsésebb, ha egy írói álnév segíti a különféle műveim megkülönböztetését.

Rajongók közt

Azt ígértem, a M*K-versenyről beszámoló később, úgyhogy legyen, végül is eléggé késő van, hajnali háromnegyed négy, ami nekem olyan, mintha mondjuk este fél tizenegy lenne.

Ezt azért is fontos tudni, mert a találkozó napján, szombaton, a macskák engem délelőtt tizenegykor ébresztettek, remek érzékkel, mivel így egyrészt kipihenhettem magam, aludtam uszkve öt órát, másrészt rácsöröghettem Eric van Dien barátomra, aki ennek hála elérte a 14:30-as vonatot. Merthogy amúgy elaludt, és én ébresztettem.

A versenyt a Fanyüvő étterem alsó részében rendezték, a kinti nyirkos hideghez képest párás melegben, mivel 120+ ember nyüzsgött az asztalok körül, amire még a szervezők sem számítottak. Ettől még mindenki talált helyet, és minket is leültettek két grafikus kollégánkkal, akik pontosan ugyanannyit tettek hozzá a M*K-hoz, mint mi ketten Erickel: három kártyát ők rajzoltak, másik három kártyához pedig a mi regényeinkből merítették az ihletet a tervezők. Nem tudom, összesen hány lap van a Kiválasztottakban, de gyanús, hogy mi négyen ezzel az összesen hat lappal olyan 0,01-0,05 százalékot képviseltünk a hozzáadott kreatív tartalomból.

Ennek megfelelően nem mutatkozott túl nagy érdeklődés, a grafikusokat talán többen keresték, minket írókat talán kevesebben, de egyrészt soha nem irigykedtünk egymásra, másrészt az ember annak is örül, ha csak egyetlen olvasó odajön hozzá – márpedig hozzám rögtön ketten is jöttek. Erichez meg vagy négyen, de hát neki most jelent meg az új regénye. Ami egyébként nagyon jó.

A M*K-stábja különben kitett magáért, a rendezvényt gördülékenyen vezették, a játékosok száma bőven több volt, mint a más hasonló kártyajátékoknál szokott, minket pedig istenesen vendégül láttak, és remek beszélgetéseket folytattunk késő estébe nyúlóan; végül éjfél előtt bontottunk asztalt. Élményekkel és tapasztalatokkal gazdagabban, ahogy mondani szokták, Eric pedig tíz csomag kártyát is hozzácsapott az egészhez, mert régen ő is játszott, én meg rábeszéltem, hogy nosza, hajrá, nekem is van otthon pakli, legközelebb majd együtt verjük a blattot az írótalálkozón.

Vidéki lévén Eric nálam húzta meg magát, már amennyire a macskáktól elfért, és amennyire hagytak minket, kipihentük az este fáradalmait, másnap pedig meglátogattuk Boomen mestert, aki békaugrásnyira lakik innen. Éppen lábadozik, de legalább ezerrel dolgozhat a különféle kötetekbe ígért szövegein, mi meg ugye gyógysört vittünk neki, hogy a munkához jó kedve is legyen, szóval remélhetőleg azon a fronton is lesz némi haladás.

Rövidhír

Tanulom az ipart: frissítettem a blog sablonját, és magyarítottam a modulcímeken. Az egész értelme az volt, hogy a bejegyzéscímkéket ki tudjam pakolni oldalra, ha már egyszer szórakoztam velük, de sablonfrissítés nélkül erre nem nyílt lehetőség.

Akit pedig érdekel, lesz egy nagyon ígéretes rendezvény a holnapi nap folyamán, ahová néhány írótársammal együtt én is hivatalos vagyok. Részletek itt, beszámoló később.

Navigare necesse est

Mármint navigálni szükséges, némi félrefordítással: ennek jegyében telebiggyesztgettem bejegyzéscímkékkel a posztokat, mert egyrészt olvasóbarátság mindenek előtt, másrészt nekem is könnyebb így áttekintenem, mi mindenről esett már szó. Vicces, de kiderült, hogy a Sárkány és Unikornis lényegét érintő dolgokról majdhogynem ugyanannyiszor írtam, mint ahányszor arról, hogy na, akkor csapjunk a lovak közé, meg hogy újra dolgozom, és így tovább. Ez nem feltétlenül szerencsés, de az, hogy azóta azért egy valóban tisztes, gyakorlatilag egy teljes regényre való szöveg már elkészült, mindenképpen megnyugtató.

Ami a jövőt illeti, a következő néhány posztban, a Sárkány és Unikornist mintegy előkészítve, az eddig megjelent szövegeimről írok majd, a Hőseposztól a Zarándoklatig, mert elég sok olvasói vélemény / észrevétel gyűlt mostanra össze ahhoz, hogy legyen mit átgondolnom, és levonjak bizonyos következtetéseket, és értelemszerűen szeretnék némi visszajelzést is kapni, hogy jól látok-e bizonyos dolgokat. Mindenki bátran kommenteljen majd, ha kedvet érez hozzá!

Reboot

A cím nem tökéletes, újraindítás helyett az újraélesztés talán helyénvalóbb lenne, de képzeljük azt, hogy Explorer helyett Firefoxot használunk, ami fagyás és újraindítás után is emlékszik, melyik oldalt stíröltük éppen; ezért nem kell törölnöm semmit, amit itt korábban írtam. Egyszerűen csak megnyitom a régi lapokat, azután indítok egy új munkamenetet. Ez történik most.

A legutóbbi bejegyzés bő kilenc hónappal ezelőtti, ennyi idő alatt minden rendes gyerek kibújik az anyaméhből: nos, a Sárkány és Unikornis egyrészt nem gyerek, vagy ha bizonyos szempontból az is, akkor sem rendes, hanem tipikusan lázongó fajta, aki / ami beszól, verekszik és orrba vág akkor, amikor rászólok, hogy márpedig most elkészülsz, bameg, mert egyrészt határidő van, másrészt akar húzni a fene, mint a rétestésztát.

Ilyenkor ránéz az apjára, és vagy csak simán megkérdezi, hogy Eszednél vagy, fater?, vagy jóindulatú mosollyal közli, hogy Új idők járnak, jellemfejlődés és hasonlók, egyes karakterek a semmiből főszereplővé nőtték ki magukat, több teret és hosszabb játékidőt követelnek, szóval hiába érted el a szerinted üdvözítő leütésszámot, ha másfélszer annyira van szükség.

Tetszett volna ezt a gyereket jobban megtervezni az elején, és nem félredobni egy már félkész történetet, elkezdve egy újat, néha nekiiramodva, néha megállva. Akkor most hátradőlhetnél, és süttethetnéd a hasadat a monitorral, apafej.

Tehát rövidre fogván: készen van egy tisztességes, és reményeim szerint jól megírt szövegmennyiség, amely már kellemesen fölötte van a megszokott magyar fantasy-hosszúságnak, de még javában dagad, és a kész regény vélhetően hosszabb lesz ikertestvérénél, a Hőseposznál, még ha az Abbitkirálynő terjedelmét nem is éri el. Ez legjobb esetben egy hónap, rosszabb esetben két-három csúszást jelent, pedig kreatív erőimet mozgósítva dolgoztam rajta kora tavasztól késő őszig, amennyit csak lehetett. Többek között azon a világtól eldugott helyen, ahonnan tavalyi posztjaim jelentős részét írtam.

Ez a poszt pedig azért lehet egyfajta reboot, mert végre visszatértem a civilizáltnak mondott, gépesített világba, és lassan visszaállok az éjszakaibagoly-életmódra, amely a kődzsungelben számomra a legmegfelelőbb; és mert látom a munka végét, ideje elővennem ezt a blogot is, ha másért nem, hát mintegy rákészülésként a megjelenésre.