Van egy olyan kifejezés, hogy írói szabadság. Ez most főképp annak kapcsán jutott eszembe, hogy frissítettem a Százháború-részletet, a korábbi szöveget lecseréltem a szerkesztett verzióra – aki már olvasta, az ne pazarolja az idejét, az első két fejezetről van szó, amelyekben nem történt sok változás; Wyquin már látta őket korábban is, most csak finomhangoltunk –, s közben arra gondoltam, mekkora szerencse, hogy anno az első írásaim kapcsán "nem kapattak el". Ez most nagyképűen is hangozhat, hogy mekkora ász vagyok már, amiért ilyen szerény az arcom, pedig nem: nem vagyok különösebben szerény – sőt, szeretek büszkélkedni –, de itt nem is erről van szó. Egy író fejlődése szempontjából elengedhetetlen, hogy őszinte visszajelzéseket kapjon. Ha egy lakatos csinál egy zárat, akkor az vagy jó, vagy sem; legfeljebb ronda, de az nem befolyásolja a működését. Az írás ennél szubjektívebb dolog. Ha az író nem kap őszinte, nyílt, alapos kritikát már a pályája elején – kisgyerekként, amikor az első fogalmazványaival próbálkozik –, akkor azt fogja gondolni, hogy amit írt, az jó, mert nem tanulja meg sem a kritikák megértésének módját (érzelmi távolságtartás), sem az írói eszközöket (minek tanuljon, ha ösztönből tudja, ugye), e kettő nélkül pedig végül is nem alakul ki benne az önkritika, az önszerkesztés képessége, és minden egyes szöveg, amit kitermel magából, hosszas-hosszas szerkesztésre szorul – ha szerkeszthető egyáltalán. (Egy ideális világban ezeket a förmedvényszövegeket és szörnyírókat nem jelentetik meg, de ugye nem ideális világban élünk.)
Számomra nagyon meghatározó élmény volt, amikor úgy tizenhárom-tizennégy éves korom körül szüleim egy irodalomtanár barátja – akit érett fejjel már én is barátomnak mondhatok – az első (soha meg nem jelent) regényemet elolvasva nem azt dicsérte, hogy milyen akciódús és fordulatos, hanem komolyan lehúzta, majd a kezembe nyomta A Gyűrűk Urát, és azt mondta, ha fantasyt akarsz írni, akkor előbb tanuld meg, hogy mi az. Ha pszichologizálni akarnék, mondhatnám, hogy igen, azóta is meglátszik az írásaimon ennek a mondásnak a hatása, és az, hogy nagyon tetszett a könyv – hogy aztán az egyetem után már csak másfél könyvet bírtam újraolvasni belőle (míg a Szilmarilok viszont a kedvencem lett), az más kérdés –, de itt koncentráljuk a dolog érdemibb részére: hogy erre a kritikára persze daccal és haraggal reagáltam, hogy mondhat ilyet, hiszen én igenis jót írtam, nagyszerűt, csak éppen formabontót, írói szabadságomban áll, hogy így meg úgy kavarjam a történetet meg a szereplőket meg mindent, és ő csak nem veszi észre – de azért csak elolvasom ezt a Tolkient, ha már odaadta; és szerencsére láttam, hogy tényleg, mennyivel jobb.
Attól kezdve az lett a cél – és ez ma is –, hogy amit lehet, megtanuljak arról, miként lehet jó szöveget írni. Ha mindent nem is, legalább annyit felismertem, hogy A Gyűrűk Ura sokkal jobb az én fércművemnél, és a sértett büszkeségem, a megmutatni vágyás, hogy én is tudok ilyet – tizennégy évesen, hahó! –, arra sarkallt, hogy tanuljak, fejlődjek, jobbat írjak, mint az első regény, és hát a második nem lett jobb, de legalább hosszabb lett, és végül is – valamikor idén a kezembe akadt - van benne egy-két vállalható tagmondat. Vicces dolgok ezek, főleg így visszatekintve, és egyszer talán elmegyek egy agyturkászhoz – vagy írok róla egy regényt –, hogy bizonyos dolgaim hol is gyökereznek, érdekes önismereti tréning lenne, mélyedjünk el önmagunkban, úgyis a halálig hurcoljuk a múltunk terhét (ez meglehetősen elfes gondolat amúgy; vagy csak azért az elfeké, mert az enyém?).
És akkor most nagy kanyarral térjünk vissza a tételmondatunkhoz, a varázsszóhoz: írói szabadság. Mindig kiráz a hideg, ha ezt hallom, mert általában ultima ratióként merül fel, végső érvként, ha az író már nem tudja mással védeni a hibáját. Félreértés ne essék, van helye és van értelme: szigorúan véve azt jelenti, hogy a szerző eldöntheti, miről és hogyan akar írni, milyen műfajban, stílusban, szemszögből, nézőponttal, szereplőkkel, hosszúságban, részletesen, általánosságban stb., olyan hosszan sorolhatnám, hogy nem is lenne értelme, továbbá jelenti azt is, hogy meg lehet szegni a szabályokat, lehet vegyíteni a műfajokat, stílusokat, nézőpontokat stb., még a helyesírási szabályok is figyelmen kívül hagyhatók, és tényleg nem lenne értelme itt mindent felsorolni - csakhogy ami fontos: az igazi kritikusok, szerkesztők, azok, akik értik a szakmájuk szabályait, soha nem ezt fogják kritizálni. Ők arról írnak-beszélnek majd, azt mondják a szerzőnek, hogy figyelj, ezen és ezen a ponton a választott eszközeid nem felelnek meg a céljaidnak, ha ezt így és így írod, akkor annak ez és ez az eredménye, ezt a képzetet kelted az olvasóban, és nem azt, amit szántál stb. Az irodalom persze nem pont ilyen egzakt, de szakmai hozzáértéssel azért elég jó pontossággal becsülhető – és ilyenkor jön az a válasz, hogy írói szabadság.
Nem tetszenek a mondataim? Szerinted magyartalanok, túlságosan terjengősek, nehéz értelmezni őket, mert a téma nem fókuszpozícióban szerepel, a réma nincs egyeztetve vele? Ne haragudj, ez a stílusom. Írói szabadság. (Amúgy meg mi az a réma?) Miért kellene átraknom az információs blokkokat egy párbeszéd közepéről máshová? Bocs, de szerintem ez így jó, és hülyeség, hogy megtörné a ritmust, hiszen az egész regényben így csinálom, ez olyan, mint a visszaemlékezés-jelenetek egy-egy filmben párbeszéd közepén. Te hülye vagy, mi az, hogy az ebben a formában csak pornóban szokás, láttál te már művészfilmet. Nem, én pont úgy csinálom, csak ez írás. Bocs, írói szabadság. Hogy unalmasak a karaktereim? Mi az, hogy nem találtál bennük semmit, ami érdekelne? Ezt nem is értem, szerintem nagyon izgalmasak és pont úgy írtam meg őket, hogy olyanok, mint amilyennek én gondolom, csak az majd a második kötetből derül ki, hogy igazából mennyire intrikusak. Már miért ne vennék meg a második kötetet? Jó, az engem nem is érdekel, aki az első kötetből nem látja, hogy mekkora csavar lesz majd. Figyelj, ez a koncepcióm, írói szabadság, rendben? De akkor is, bazmeg.
Grrr... ez az önmagában járó érvelés, amivel nincs mit tenni. A Százháború korrektúrázásánál én is felmutattam a lapot, hahó, írói szabadság, és a tördelőt meg a szerkesztőt kirázta a hideg, Németh László-i iszony ült ki az arcukra, de mivel ugyanazt a nyelvet beszéljük, gyorsan tisztáztuk, hogy igen, ez az a kifejezés, amit ők is gyűlölnek, de itt és most jogos, mert az ő álláspontjuk és az én álláspontom is érvényes és elfogadható, épp csak ellentétesek – és ilyenkor valóban van írói szabadság: az író eldöntheti, hogy a kettő közül melyiket fogadja el. (Csak a tisztánlátás végett, nem komplett szövegátírásról volt szó, hanem egy szokatlan írásjelkombinációról; igen, ennyire szőrözünk.)
Szóval írói szabadság: ez nem varázsszó. Amíg egy szerző nincs tisztában ezzel, amíg nem tudja pontosan, hogy nem a kritika nélküli felelőtlenséget, hanem az érvényes lehetőségek közötti választás lehetőségét értjük alatta, addig ne hivatkozzon rá, mert csúnya asszókba szaladhat bele, és a hozzáértők (különösen a szerkesztők) gyorsan beskatulyázhatják a "veled sem lehet dolgozni" kategóriába – onnan pedig ritkán van kiút.
Arról nem is beszélve, hogy az illető soha nem fog jó szöveget írni.
Attól kezdve az lett a cél – és ez ma is –, hogy amit lehet, megtanuljak arról, miként lehet jó szöveget írni. Ha mindent nem is, legalább annyit felismertem, hogy A Gyűrűk Ura sokkal jobb az én fércművemnél, és a sértett büszkeségem, a megmutatni vágyás, hogy én is tudok ilyet – tizennégy évesen, hahó! –, arra sarkallt, hogy tanuljak, fejlődjek, jobbat írjak, mint az első regény, és hát a második nem lett jobb, de legalább hosszabb lett, és végül is – valamikor idén a kezembe akadt - van benne egy-két vállalható tagmondat. Vicces dolgok ezek, főleg így visszatekintve, és egyszer talán elmegyek egy agyturkászhoz – vagy írok róla egy regényt –, hogy bizonyos dolgaim hol is gyökereznek, érdekes önismereti tréning lenne, mélyedjünk el önmagunkban, úgyis a halálig hurcoljuk a múltunk terhét (ez meglehetősen elfes gondolat amúgy; vagy csak azért az elfeké, mert az enyém?).
És akkor most nagy kanyarral térjünk vissza a tételmondatunkhoz, a varázsszóhoz: írói szabadság. Mindig kiráz a hideg, ha ezt hallom, mert általában ultima ratióként merül fel, végső érvként, ha az író már nem tudja mással védeni a hibáját. Félreértés ne essék, van helye és van értelme: szigorúan véve azt jelenti, hogy a szerző eldöntheti, miről és hogyan akar írni, milyen műfajban, stílusban, szemszögből, nézőponttal, szereplőkkel, hosszúságban, részletesen, általánosságban stb., olyan hosszan sorolhatnám, hogy nem is lenne értelme, továbbá jelenti azt is, hogy meg lehet szegni a szabályokat, lehet vegyíteni a műfajokat, stílusokat, nézőpontokat stb., még a helyesírási szabályok is figyelmen kívül hagyhatók, és tényleg nem lenne értelme itt mindent felsorolni - csakhogy ami fontos: az igazi kritikusok, szerkesztők, azok, akik értik a szakmájuk szabályait, soha nem ezt fogják kritizálni. Ők arról írnak-beszélnek majd, azt mondják a szerzőnek, hogy figyelj, ezen és ezen a ponton a választott eszközeid nem felelnek meg a céljaidnak, ha ezt így és így írod, akkor annak ez és ez az eredménye, ezt a képzetet kelted az olvasóban, és nem azt, amit szántál stb. Az irodalom persze nem pont ilyen egzakt, de szakmai hozzáértéssel azért elég jó pontossággal becsülhető – és ilyenkor jön az a válasz, hogy írói szabadság.
Nem tetszenek a mondataim? Szerinted magyartalanok, túlságosan terjengősek, nehéz értelmezni őket, mert a téma nem fókuszpozícióban szerepel, a réma nincs egyeztetve vele? Ne haragudj, ez a stílusom. Írói szabadság. (Amúgy meg mi az a réma?) Miért kellene átraknom az információs blokkokat egy párbeszéd közepéről máshová? Bocs, de szerintem ez így jó, és hülyeség, hogy megtörné a ritmust, hiszen az egész regényben így csinálom, ez olyan, mint a visszaemlékezés-jelenetek egy-egy filmben párbeszéd közepén. Te hülye vagy, mi az, hogy az ebben a formában csak pornóban szokás, láttál te már művészfilmet. Nem, én pont úgy csinálom, csak ez írás. Bocs, írói szabadság. Hogy unalmasak a karaktereim? Mi az, hogy nem találtál bennük semmit, ami érdekelne? Ezt nem is értem, szerintem nagyon izgalmasak és pont úgy írtam meg őket, hogy olyanok, mint amilyennek én gondolom, csak az majd a második kötetből derül ki, hogy igazából mennyire intrikusak. Már miért ne vennék meg a második kötetet? Jó, az engem nem is érdekel, aki az első kötetből nem látja, hogy mekkora csavar lesz majd. Figyelj, ez a koncepcióm, írói szabadság, rendben? De akkor is, bazmeg.
Grrr... ez az önmagában járó érvelés, amivel nincs mit tenni. A Százháború korrektúrázásánál én is felmutattam a lapot, hahó, írói szabadság, és a tördelőt meg a szerkesztőt kirázta a hideg, Németh László-i iszony ült ki az arcukra, de mivel ugyanazt a nyelvet beszéljük, gyorsan tisztáztuk, hogy igen, ez az a kifejezés, amit ők is gyűlölnek, de itt és most jogos, mert az ő álláspontjuk és az én álláspontom is érvényes és elfogadható, épp csak ellentétesek – és ilyenkor valóban van írói szabadság: az író eldöntheti, hogy a kettő közül melyiket fogadja el. (Csak a tisztánlátás végett, nem komplett szövegátírásról volt szó, hanem egy szokatlan írásjelkombinációról; igen, ennyire szőrözünk.)
Szóval írói szabadság: ez nem varázsszó. Amíg egy szerző nincs tisztában ezzel, amíg nem tudja pontosan, hogy nem a kritika nélküli felelőtlenséget, hanem az érvényes lehetőségek közötti választás lehetőségét értjük alatta, addig ne hivatkozzon rá, mert csúnya asszókba szaladhat bele, és a hozzáértők (különösen a szerkesztők) gyorsan beskatulyázhatják a "veled sem lehet dolgozni" kategóriába – onnan pedig ritkán van kiút.
Arról nem is beszélve, hogy az illető soha nem fog jó szöveget írni.
1 comment:
Mik voltak a konkrét írásjelek?
Post a Comment