Hogy csinálom?

Gyorsan. Könnyen. Lassan. Nehezen. Néha zenére. Vagy inkább nem. Arra csak pihenek, vagy hagyom, hogy felcsigázzon, máskor meg kifekszem a napra, pirulok, gyűjtöm az erőt, ha nem is foto-, de szintetizálok. Mint a viccben, ugye, hogy kérdezik a teraszon ücsörgő írót, pihen, szomszéd? Nem, dolgozom. Hát én ugyanígy. Pihenésként betont talicskáztam, például. Meg káposztát ültettem szét. Gyomláltam. Tényleg, mint a viccben (ld.: kérdezik az írót a kertben, dolgozik, szomszéd? Nem, pihenek.). Amúgy idejét sem tudom, mikor ettem ennyi újhagymát. Néha csak azért főztem meg egy adag virslit, hogy hagymát ehessek. (Apropos, ne felejtsek új tepsit meg serpenyőt venni a következő sessionre, mert ezek nagyon ragadnak; békebeliek, jó hogy.)

Még meglátjuk

Oké, akkor mondjuk, hogy döntöttem? Affene tudja. Amikor az egész ház visszhangzik Aviciitől, az ember könnyen hoz könnyelmű döntéseket, főleg néhány pálinka és sör után (az egyik szomszéd nagypapa lett, nyilván meg kellett ünnepelni, a másiknak meg csak simán finom a pálinkája, meg az új pincénket is föl kellett avatni), ugyanakkor az, hogy még viszonylag koherens mondatokban tudok fogalmazni, nem rossz jel... Pár hete egy pályatársnak (nem írói pályán) fejtegettem, hogy igen, én is mostanában mérlegelhetem, merre tovább, hogyan, mire lehetek büszke, és hát az van, hogy nem arra (ami nem írói) szeretnék, hanem erre (ami inkább írói) inkább, és még nem is eléggé, igazság szerint, talán még maradt bennem, fogalmazzunk úgy, tán folytatnám, imígy-amúgy, meg egyébként is, szóval akkor merre? Affene tudja. Talán hallgassak más zenét? Ez kurva jó kérdés. Mondjuk úgy, hogy kb. tíz éve mást hallgatok, és nem az igazi. Még ha ez most nem is annyira érthető.