Hogy csinálom?

Gyorsan. Könnyen. Lassan. Nehezen. Néha zenére. Vagy inkább nem. Arra csak pihenek, vagy hagyom, hogy felcsigázzon, máskor meg kifekszem a napra, pirulok, gyűjtöm az erőt, ha nem is foto-, de szintetizálok. Mint a viccben, ugye, hogy kérdezik a teraszon ücsörgő írót, pihen, szomszéd? Nem, dolgozom. Hát én ugyanígy. Pihenésként betont talicskáztam, például. Meg káposztát ültettem szét. Gyomláltam. Tényleg, mint a viccben (ld.: kérdezik az írót a kertben, dolgozik, szomszéd? Nem, pihenek.). Amúgy idejét sem tudom, mikor ettem ennyi újhagymát. Néha csak azért főztem meg egy adag virslit, hogy hagymát ehessek. (Apropos, ne felejtsek új tepsit meg serpenyőt venni a következő sessionre, mert ezek nagyon ragadnak; békebeliek, jó hogy.)

Holnap fel Pestre, egy részem várja, a másik nagyon nem. Talán ideje öszvesíteni, csak a miheztartás végett. 21 nap, avagy 3 hét, akárhonnan nézzük, igaz, bruttó időben, mert azért a civil melóval is kellett foglalkozni, az vagy hatot elvitt... ezalatt (kerekítek) 40.000 leütésnyi vadonatúj szöveg, plusz alsó hangon 20.000 leütésnyinek a teljes újragondolása (kevésnek tűnik, de ebből egyfelől lett egy tök önálló – és talán nem is rossz – novella, másfelől meg megoldottam egy három éve zavarosban tenyésző jelenetet, és rögtön írtam két újat, így az ő szövegük is nagyot lépett előre, és már 130.000 leütésnél jár – úgy tűnik, kisregény lesz belőle, pedig novellának akartam, csak ugye életre szülték magukat a karakterek, és legyalulták a sztorit – nem véletlen, hogy csak bottal mertem piszkálgatni évek óta, nem akartam ezt az elköteleződést). Aztán említsük meg azt is, hogy közben fordítottam közel 50.000 leütésnyi szöveget, ami megint nem sok, de nagyon szándékosan kis lépésekkel akartam haladni most, annyi küszködős pityeg-pötyögés után, nehogy bármi elvegye a kedvem. Úgyhogy átnyálaztam 1.000.000 (!) leütésnyi parlagon heverő szöveget is, kollégák ötletdús alkotását, szerkesztői szemmel, hátha át tudom vágni a gordiuszi csomót, amibe írták magukat. Hát, meglátjuk... a küldetés, ha vállalják, nem lesz könnyű. De legalább tornázott az agyam közben is.

És közben persze sokat levegőztem, nem csak a viccbéli, hanem a valós teraszon is, meg végeztem mindenféle kertközeli munkát, amit három hét alatt kell (és még rengeteg epret is ettem). Olvastam is, jó hogy, A láthatatlan ember mostantól nagy kedvenc, Lord Valentine kastélya kevésbé, sorozatban pedig a Csernobil, nyilván, de még annál is feszültebben vártam a Hatalmas kis hazugságok épp soron következő részét (1. évad, most talált meg), és le a kalappal, még ha a vége azért nem is tud felnőni a felvezetéshez (de jobb így, mert itt a közbeni aggódás elég volt, most kivételesen örülök, hogy amerikásan oldották meg). Egyben itt is leírom, hogy örök hálám a szuperhősfilmeknek, kellettek azért azok nagyon, hogy ennyi jó színész, író, rendező menjen a tévébe.

Most tehát megint a város, munka, család, aztán viszont elvben megint ide, bár jóval kötöttebben, de meglátjuk, hátha úgy is menni fog. Ha meg nem, az sem baj; az őszt is ide tervezem, még ha akkor kevesb is a napsütés.