Leginkább minden

Szomorú, hogy olyan régen írtam ide, hogy azt is elfelejtettem, hogyan kell formáznom a szöveget. Na nem a megfelelő gombokat keresem persze, hanem hogy melyik betűméret és betűtípus is kell, meg keresem a szavakat is, kicsit billegve alakul, az elmúlt bő tíz hónapban jegyzőkönyveket, szerződéseket, hirdetményeket és felhívásokat, tájékoztatásokat és dörgedelmes felszólító leveleket fogalmaztam, mindegyik nagyon kötött műfaj, szabad szövegre nem is emlékszem. Reméltem, hogy nyár elején talán lesz egy kis időm kimozdulni, mármint nagyon-nagyon a nyár elején, április legvégén, és egy hétig-kilenc napig le is jutottam vidékre, de oda is vittem persze a munkát – nem az írást –, mert bőven volt pótolnivaló.

Most egy kicsit lazább a dolog, nem sokkal persze, de legalább nem éri egyik projekt a másikat, bár persze mesélhetnék, és ha ezt a melót csinálom még húsz évig, amire azért van esély, egy raklapnyi sztorim lesz majd egy raklapnyi újabb könyvhöz, mert azokat persze nem írhatom meg úgy, pedig...

Azért az valahol beszédes, hogy amikor a hazai fantasztikus irodalom nagyjai nógatják az embert kommentben a saját blogján, akkor sem tudja – tudom – rávenni magam, hogy írjak egy bejegyzést, de így legalább a reggeli (nem is tudom, mi volt az, pirítós?) mellett magyarázhatom Monsieur Renier-nek, miközben az asszony tüsténkedik körülöttünk, a gyerek meg gőgicsél, hogy látod, ha lenne is egy kis időm írni (blogot), akkor azt inkább velük tölteném. De persze az sem sikerül, mert úgy cipelem haza a munkát, mint a koloncot, huszonnégy órás készültségben heti hét napon át, és ez nem csak egy üres frázis, tényleg csörög az a r... telefon, szombaton reggel vagy vasárnap ebédnél. Egy sört nem ihatok meg nyugodtan, mert ott a tudat, hogy bármikor ugranom kell.

Ettől függetlenül azért molyolok, próbálom meglopni az időt, kicsi szingularitásokat kiszakítgatni és alkotásra is fordítani, úgyhogy egy-két novella alakul, nem biztos, hogy jók, nem biztos, hogy megjelennek, de mozgásban tartom az agyam, aztán, ha jövőre minden jól alakul – és a nyári szabadságomat nem emészti fel teljesen az olimpia majd –, akkor jövőre talán új szövegek is lesznek, vagy addig is, ha marad erőm, mert ötletekkel tele a padlás, csak hát itt a család. Hál' istennek, teszem hozzá.

Azt mondtam, hogy három hónapos a picúr?