Maradva az előző bejegyzésben kezdett személyes hangnemnél, és olvasva a Kull király és az ősökről írott véleményeket többek között itt és itt (akit a többi is érdekel, itt talál róluk egy csokorra valót), megint kissé nosztalgiázva felidézném, hogy anno boldog irodalom szakos hallgató koromban, a Debreceni Egyetem főépületének harmadik emeletén, balra, a tanszéki könyvtárban tartott szemináriumok egyikén merengtem egyszer azon, milyen jó lenne, ha a rengeteg ún. szépirodalmi mű mellett ugyancsak könyvtárnyi szakirodalma lenne kis hazánkban (is) a fantasztikus irodalomnak, vagy ha mást nem, legalább egy lexikont kaphatna a terület, meg persze jól jönne egy szakbibliográfia is – apropó, aki nem tudná, mindig mindenről van ám egy lista valahol (azon belül pedig témánkat érintve különösen) –, és akkor talán nem az lenne az érzésem, hogy a hazai szépírók (hacsak nem lesz divat éppen egyikük-másikuk) az irodalmároknak, az irodalmárok egymásnak, a populáris szerzők meg (ismételten: hacsak nem lesz épp divat egyikük-másikuk) leginkább az iratmegsemmisítőnek írnak, mert szép és jó dolog, ha megjelenik egy könyv, regény, novella, és még szebb, ha azt olvassák, csak hát eltelik tizenöt-huszonöt-ötven év, és ha nincs dokumentálva, kutatva, időről-időre a szakma által elővéve, akkor bizony a legjobb írás is feledésbe merül.
Most lehet ellenkezni, hogy nem, dehogyis, de jelentkezzen, aki akkor is elolvasta volna az Íliászt, ha nem teszik kötelezővé (és sokan ugye még akkor sem, és hát meg is értem, mert zseniális, de nem egy 14 évesnek való olvasmány). A legjobb művek is öregszenek, avulnak, a nyelvezetük kikopik a jelenünkből, a mondanivalójuk szép-szép, de hát minden történet ugyanarról a hetvenkét témáról szól – vagy mondjuk hat témáról tizenkét változatban –, úgyhogy újat már nem tud mondani, az meg a könyvmolyokon kívül mégis kit érdekel a XXI. században, hogy mit ábrázolt Akhilleusz pajzsa, nem igaz? Meg különben is láttuk a moziban.