Kull király, az ősök és egy filológus

Maradva az előző bejegyzésben kezdett személyes hangnemnél, és olvasva a Kull király és az ősökről írott véleményeket többek között itt és itt (akit a többi is érdekel, itt talál róluk egy csokorra valót), megint kissé nosztalgiázva felidézném, hogy anno boldog irodalom szakos hallgató koromban, a Debreceni Egyetem főépületének harmadik emeletén, balra, a tanszéki könyvtárban tartott szemináriumok egyikén merengtem egyszer azon, milyen jó lenne, ha a rengeteg ún. szépirodalmi mű mellett ugyancsak könyvtárnyi szakirodalma lenne kis hazánkban (is) a fantasztikus irodalomnak, vagy ha mást nem, legalább egy lexikont kaphatna a terület, meg persze jól jönne egy szakbibliográfia is – apropó, aki nem tudná, mindig mindenről van ám egy lista valahol (azon belül pedig témánkat érintve különösen) –, és akkor talán nem az lenne az érzésem, hogy a hazai szépírók (hacsak nem lesz divat éppen egyikük-másikuk) az irodalmároknak, az irodalmárok egymásnak, a populáris szerzők meg (ismételten: hacsak nem lesz épp divat egyikük-másikuk) leginkább az iratmegsemmisítőnek írnak, mert szép és jó dolog, ha megjelenik egy könyv, regény, novella, és még szebb, ha azt olvassák, csak hát eltelik tizenöt-huszonöt-ötven év, és ha nincs dokumentálva, kutatva, időről-időre a szakma által elővéve, akkor bizony a legjobb írás is feledésbe merül.

Most lehet ellenkezni, hogy nem, dehogyis, de jelentkezzen, aki akkor is elolvasta volna az Íliászt, ha nem teszik kötelezővé (és sokan ugye még akkor sem, és hát meg is értem, mert zseniális, de nem egy 14 évesnek való olvasmány). A legjobb művek is öregszenek, avulnak, a nyelvezetük kikopik a jelenünkből, a mondanivalójuk szép-szép, de hát minden történet ugyanarról a hetvenkét témáról szól – vagy mondjuk hat témáról tizenkét változatban –, úgyhogy újat már nem tud mondani, az meg a könyvmolyokon kívül mégis kit érdekel a XXI. században, hogy mit ábrázolt Akhilleusz pajzsa, nem igaz? Meg különben is láttuk a moziban.

Ritmus, ütem, egyebek

A "felvesszük a ritmust" jegyében az ígéret szerint kedden jelentkezem, hogy üzenjek: csütörtökön legközelebb. A múlt héten a gyomorbaj miatt kiestem a mókuskerékből, aminek az lett az eredménye, hogy a hétvégét családi ügyekkel (öcsém közelgő esküvőjére az asszonynak a tervezett nadrágjához passzoló felsőt kellett vásárolnunk, úgyhogy végigjártunk vagy hatvan üzletet), az elmúlt két napot 10 illetve 11 óra munkával töltöttem, de még nem értem utol magam (az kb. jövő héten keddre várható). A beütemezett második kullkirályos bejegyzés 60%-ban kész, úgyhogy csütörtökön jön, addig pedig kólikamentes két napot kívánok mindenkinek.

Kull király és a gyerek játékai

Mostanság az egyik kedvenc éjszakai szórakozásom úgy kerülgetni a széthagyott játékokat, hogy arra a család ne ébredjen fel. Persze sötétítés előtt többnyire elpakolunk, de azért vannak kivételek, például amikor a gyerek rajtaütésszerűen elalszik – ami pont ellentéte annak, mint amikor már mindenki holt fáradt (ő is), de még éjjel tizenegykor is kukorékol, vagy legalábbis nagyokat kacag azon, hogy felmászik a kanapéra az ülő részén, majd pedig lemászik a karfán, és ezt vagy ötvenszer egymás után –, és mivel a játékai persze jellemzően vagy nagyon aprók, vagy borzalmasan csörögnek vagy egyéb random rémisztő hangot adnak ki, ha hozzájuk érek – és akkor a lelőhetetlen kutyusról még nem is szóltam a "Az ici-pici pók-fi..." nótájával, vagy a hetvenkét dallamon sipító gurulós kagylóstelefonról, amelyekről az ember soha nem tudhatja, be vannak-e kapcsolva éppen, de ha igen, akkor a legapróbb rezdülésre is beindulnak –, szóval ha a gyerek végre már alszik, akkor inkább hagyjuk a játékokat, és persze pipiskedve kerülgetjük őket ezerrel, és még jó, hogy eddig csak vagy kétszer törtem ki majdnem a bokám.

Amúgy ez a bejegyzés nem erről szólna, csak épp mielőtt leültem, rúgtam bele valami zörgő dobozba itt az asztalnál.

Nagyjából-egészében a MesterMűvek sorozat nyitókötetéről, a Kull király és az ősökről szerettem volna írni, részben, mert nagyon rég tartozom ezzel Kornya Zsolt (szerkesztő) barátomnak, akinek a minap is megígértem, hogy most már tényleg írok a könyvről, de nagyobb részt azért, mert Kull gyerekkorom óta mitikus, megközelíthetetlen hősként él bennem, akivel élmény volt újra találkozni, és ez minden ígéret nélkül is kikívánkozik.

Egy kis csúszással kezdünk

Összeszedtem valami gyomorbajt, és egész nap dőlt belőlem minden. Most már úgy-ahogy működöm. Még jó, hogy van itthon baba babapiskóta. Eddig hármat sikerült magamba erőltetnem az elmúlt egy órában, ez minden, amit tegnap óta ettem. De nem sajnáltatni akarom magam, mert hát ilyet is kell, hogy az ember értékelni tudja, amikor egészséges.

A lényeg: a mára tervezett bejegyzés csütörtökre csúszik. Stay tuned.