Kull király és a gyerek játékai

Mostanság az egyik kedvenc éjszakai szórakozásom úgy kerülgetni a széthagyott játékokat, hogy arra a család ne ébredjen fel. Persze sötétítés előtt többnyire elpakolunk, de azért vannak kivételek, például amikor a gyerek rajtaütésszerűen elalszik – ami pont ellentéte annak, mint amikor már mindenki holt fáradt (ő is), de még éjjel tizenegykor is kukorékol, vagy legalábbis nagyokat kacag azon, hogy felmászik a kanapéra az ülő részén, majd pedig lemászik a karfán, és ezt vagy ötvenszer egymás után –, és mivel a játékai persze jellemzően vagy nagyon aprók, vagy borzalmasan csörögnek vagy egyéb random rémisztő hangot adnak ki, ha hozzájuk érek – és akkor a lelőhetetlen kutyusról még nem is szóltam a "Az ici-pici pók-fi..." nótájával, vagy a hetvenkét dallamon sipító gurulós kagylóstelefonról, amelyekről az ember soha nem tudhatja, be vannak-e kapcsolva éppen, de ha igen, akkor a legapróbb rezdülésre is beindulnak –, szóval ha a gyerek végre már alszik, akkor inkább hagyjuk a játékokat, és persze pipiskedve kerülgetjük őket ezerrel, és még jó, hogy eddig csak vagy kétszer törtem ki majdnem a bokám.

Amúgy ez a bejegyzés nem erről szólna, csak épp mielőtt leültem, rúgtam bele valami zörgő dobozba itt az asztalnál.

Nagyjából-egészében a MesterMűvek sorozat nyitókötetéről, a Kull király és az ősökről szerettem volna írni, részben, mert nagyon rég tartozom ezzel Kornya Zsolt (szerkesztő) barátomnak, akinek a minap is megígértem, hogy most már tényleg írok a könyvről, de nagyobb részt azért, mert Kull gyerekkorom óta mitikus, megközelíthetetlen hősként él bennem, akivel élmény volt újra találkozni, és ez minden ígéret nélkül is kikívánkozik.

Ami a tényeket illeti, Kull királlyal a A Csodálatos Pókember és a Démonirtó címen megjelent Pókember-különszámban találkoztam először nagyon-kis-kamaszként. Ha valaki nem ismerné, vagy csak nem emlékezne, a történet röviden: Pókemberünk élet és halál közt lebeg, miután a "ka nama kaa lajerama" sibbolettel leleplezte a világuralomra törő kígyóemberek maradékát, s az ezt követő csatában egyikük megharapta. Még Doktor Strange sem ismeri az ellenszert, de visszaküldi a múltba pókunk asztráltestét, ahol Kull király a segítségére lehet. Pókember, aki mások testébe költözve beszélni és szuperképességeit használva cselekedni is képes, megmenti Kull életét, majd barátján, a pikt Brulén keresztül elmondja neki, mi járatban van. Kull felkerekedik, hogy megszerezze az ellenszert a piktek egy sámánjától, de a sámán tőrbe csalja őket, s még Pókembert is elfogja, majd pedig arra kényszeríti, hogy a testébe költözve adjon neki erőt Kull legyőzéséhez. Ám a párviadalt még így is elbukja, s Kull elkészítteti vele az ellenszert, amit ő maga hajt fel, amikor a hálószövő beleköltözik.

Nem sok, de uszkve tíz évesen ez pont elég, és Kull királyról az maradt meg bennem, hogy aki ilyen fasza csávó, hogy még Pókfej is hasra esik tőle, ráadásul a szavának állva még a halálos veszély ellenére is segíti a falmászót, az valami nagyon táp pasas lehet. Kölyökként persze a történet (Pókember, alakváltó gyíkemberek, időutazás, barbár király, gonosz sámán, párviadal) is lenyűgözött, és a képek is megfogtak: Kull, ahogy bölcsen-töprengve néz maga elé,

Ju-Lak, ahogy varázslatot idéz,

Pókember egy vörös vértes testébe bújva lendíti a lábát,

és Kull, ahogy felhörpinti az utólag élete legkeserűbbjének mondott ellenszert,

mind-mind mélyen belém ivódtak, és később valahányszor meghallottam Kull király nevét, mindig ezekre emlékeztem vissza. Ezek után érthető módon mindig is jobban érdekelt, mint Howard másik barbár hőse, Conan.

Aztán valahogy úgy alakult, hogy sem Conannal, sem Kullal nem találkoztam túl gyakran, előbbit csak Schwarzenegger filmjeiből ismertem, utóbbiról meg már felidézni sem tudom, hol találtam említést. De az biztos, hogy nem felejtettem el, s amikor Zsolt először mesélt a MesterMűvek tervezett folyamáról, és hogy Kull-történetekkel indítja, rögtön felcsillant a szemem.

(folytatás legközelebb)