Retró olvasmányok

Az utóbbi időben egyre többször kapom magam azon, hogy közmondásokat citálok hosszabb fejtegetések helyett, és egyáltalán nincs kedvemre a dolog, ezért próbálom magam lebeszélni. Így aztán az ígért kedden-csütörtökön-jelentkezem egyelőre nem teljesülése miatt most nem sütöm el, hogy "minden kezdet nehéz", hanem egyszerűen csak jöjjön a soron következő bejegyzés, mintha mi sem történt volna.

Szóval... egy kicsit vacilláltam, hogy könyvekkel kapcsolatban használható-e a "retró" kifejezés, de talán ha magyarázatként hozzáfűzöm, hogy harminc-negyven-ötven éves írásokról, antikváriumból – vagy könyveket kilóra vásárló és darabonként 100,- Ft-ért osztogató standosoktól – beszerzett kötetekről van szó, manapság kevésbé divatos szerzőktől, akkor talán világos, hogy mit értek alatta. A reklámnak, a díszkötésnek, a négytéglányi gyűjteményes- és életműköteteknek akkora szerepe van már a könyvkereskedelemben is (értsd: valahogy mindenki ezekre mozdul), hogy a régebbi művek félszázados por alatt felejtődnek, pedig tényleg fillérekért beszerezhetőek, és sokszor nagyobb élményt nyújtanak a manapság agyonhype-olt szerzőknél.

Ennek fényében a kattintás után kizárólag évtizedek által érlelt ínyencségekről lesz szó.

Harry Harrison: A technicolor időgép – Sok időutazós sztorit olvastam-láttam már, de mind közül eddig ez volt a legszórakoztatóbb. Harrison egyszerre figurázza ki benne Hollywoodot és a Történelmet, de olyan virtuozitással, hogy a vígjáték ugyanakkor komoly is marad, és van miért izgulni a végén, úgyhogy inkább nem is írok róla többet. A rajongásom magáért beszél.

Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Egymilliárd évvel a világvége előtt – Ha röviden kellene összefoglalnom, azt mondanám, ez egy szobatudósos panelsci-fi. Utóbbiból nem olyan akciódús, mint mondjuk az Attack on the Block (ha még nem láttad, tessék gyorsan megnézni), ellenben rengeteg vodka és cigifüst van benne, őszülő koponyák, a '70-es évek rogyadozó szocializmusának kiúttalansága, és annak ezúttal a világegyetemre is gyanakodó irracionális paranoiája, úgyhogy a regény minden szempontból retró. Galádság lenne bármit is írnom az amúgy nem létező cselekményről, és végképp kiszúrás lenne lerántani a leplet az általam sem igazán értett gondolatkísérlet csattanójáról, de nem is ez(ek) a könyv erőssége. Az átható atmoszféra és az utolsó rezdülésükig életszerű értelmiségi átlagember antihősök fogtak meg ebben a könyvben, amit biztos, hogy egy-két éven belül újraolvasok, hátha akkor a történetét is megértem. De addig is itt egy belőle készült magyar tévéjáték, ami talán egy kicsit segít.

Dévényi Tibor: Hová lett Artúr? – Ha az Egymilliárd évvel... panelsci-fi, akkor ez kádárvízió, vagy még inkább gulyásutópia. Dévényi humora utánozhatatlan, rég röhögtem ennyit egy huzamban, viszont igazat kell adnom Raoul Renier barátomnak, hogy a könyv nagyon rosszul öregszik: tegye fel a kezét a harminc alatti nemzedékből, aki még tudja, mi volt az IKV, amit – sok minden mással együtt – zseniálisan kifiguráz. A könyv egy sírvanevetős paródia egy jövőbeni szocialista Magyarország üzemtelepéről, amely az űrbéli idegenek fogadására készül, de persze semmi sem a terv szerint alakul, de semmi baj, hiszen a terv is csak menet közben születik... és ahogy Dévényi közben az emberekről mesél, azt Örkény vagy Milos Forman is büszkén vállalná.

Robert A. Heinlein: A Galaxis polgára – Félreértés ne essék, nagyon jól szórakoztam rajta, de mesterműnek nem mondanám. Zseniális ötletek vannak benne, a fiú és a koldus kapcsolata pont annyi humort és titokzatosságot tartalmaz, mint amennyi kell bele, no meg persze a matriarcha, meg az intrika a végén, az is kellett, és ügyesen lett megoldva, de Heinlein vagy túlírta ezt a regényt, vagy kifejthette volna bővebben, ízlés kérdése, de egyik vagy másik szerencsésebb lett volna, s akkor a vége is elég pofás. Ettől függetlenül ajánlott olvasmány, mert nagyon kellemes perceket szerzett, de mégis, nálam leginkább csak arra volt jó, hogy feltúrjam a Heinlein-bibliográfiát, és kimazsolázzam belőle azokat, amelyek talán tényleg a legjobbjainak mondhatók.

John Wyndham: A triffidek napja – Megnézni és elolvasni, de ez legyen ám a sorrend! És persze az 1962-es moziverziót, ne valamelyik későbbi feldolgozást, hogy meglegyen az összehasonlítási alap. Mert a film legfeljebb megmosolyogtató, a könyv viszont az egyik legjobb poszt-apokaliptikus horror, amit eddig olvastam, tényleg borzong tőle az ember, és leginkább azért, mert a szereplői emberszerű figurák, a kapcsolataik, a problémáik és a megoldásaik merőben valóságosak, így hihetővé és átélhetővé teszik a katasztrófát. Nem utolsó sorban pedig fordulatos kalandregény, amelyből íróként is sokat tanulhatunk.

Poul Anderson: A nagy keresztes hadjárat – Andersont gyakran nem lehet eléggé dicsérni, ezért inkább most sem teszek próbát. Ez a regény nem akar többnek látszani egy könnyű paródiánál, de annak telitalálat egy remek ötlettel és egy okos-ravasz főhőssel. Ráadásul nagyon intelligensen épít a nem-is-volt-olyan-sötét-az-a-középkor motívumra, amiért külön az egyik kedvencem lett.