Szerintem jó volt az idei felhozatal. Akadt mondjuk erősebb év, de gyengébb jóval több, legalábbis amióta figyelem (20 éve), szóval nem panaszkodhatok. Lássuk is akkor...
Darkest Hour – Jól szórakoztam rajta, de csak Churchill-Oldmann miatt, a metrójelenet pedig olyannyira kilógott a filmből, hogy önmagában azért levetetném a jelöltek listájáról. Nagy hibája még az ellensúly hiánya: sem Chamberlain, sem Halifax nincsenek egy súlycsoportban Churchillel, vagy ha voltak, hát nem sikerült érzékeltetni, és így Churchill küzdelme árnyékharc önmagával. Amit akár jól is be lehetett volna mutatni, és tettek is rá kísérletet, de megrekedtek félúton a külső problémák és a belső vívódás bemutatása között. Nem véletlen, hogy az a gyalázatos metrójelenet kellett ahhoz, hogy megoldják a konfliktust (meg a másik mélypont, a király látogatása, amit illett volna jobban előkészíteni).
Dunkirk – Egy pillanatig nem ereszt a film, megfojtja az embert, akárcsak szerencsétlen katonákat, ennek ellenére vagy épp ezért nem biztos, hogy tetszett. Hogy nem szerettem, az biztos, hogy értékelem-e a szakmai tudást, amivel összerakták, igen, és elfogadom, hogy a témán nem nagyon van mit nevetni, hogy ez nem arról szól, hogy humorral segítsük a befogadást, vagy mondjuk romantikával, mégis az egész nekem egyszerre tűnt sterilnek és kiszámíthatóan drámainak, így valahogy távol maradt tőlem. Valóság-leképezésnek tökéletes, filmnek valahogy kevés.
Three Billboards Outside Ebbing, Missouri – Na ez film. Vannak benne karakterek (látod, Dunkirk?), van története (vs. Darkest Hour), van mondanivalója és nem rágja szájba (kontra The Shape of Water), ugyanakkor egy érzelmi hullámvasút (a Get Outtal ellentétben) tele emlékezetes tetőpontokkal. Igen, többel is, mert amikor az ember azt hinné, hogy ahá, már értem, szóval akkor ez erről szól, jön egy csavar a karakterekben-történetben, ami újfent felülír mindent. És így még azt a sok véletlent is meg lehet bocsátani neki, amit a történet elmeséléséhez használ (pont ott táblák vannak és pont üresek, a rendőrfőnök pont haldoklik, az új főnök pont akkor érkezik a városba, amikor a rossz rendőr összeveri a marketingest, a rossz rendőr örökké bömbölteti a zenét és pont akkor megy az őrsre, amikor majd felgyújtják, pont észreveszi a halott lány aktáját, és persze pont a bárban iszik amikor pont mögé ülnek le beszélgetni a... sorolhatnám).
The Shape of Water – Meg kell valljam őszintén, nem jönnek be del Toro filmjei, érdemeik elismerése mellett valamiért nem tudok elmerülni bennük. Gyönyörű díszletek, gyönyörű szörnyek, szörnyűséges sorsok, mesék formájában feltett filozófiai kérdések, és mégis... Ennél ugyanezt éreztem és végig nem értettem, miért jelölték 13 Oscarra. A feszesre húzott vége kicsit megmenti a filmet, de nem felejteti az elejét, amikor nagyon lassan bontakozik ki a történet, és végképp nem értettem a dalbetétet, ami érzelmileg tök fölösleges és dramaturgiai haszna sincs. Bár nagyon bájos Giles (Richard Jenkins) szenvelgése, hogy ő egy kátyúba került meleg művész, az ő karakterét mindenestül kihajítottam volna a filmből úgy, hogy a szövegét és a szerepét Zeldának (Octavia Spencer) adom, így ugyanis Elisának két, dramaturgiai szempontból azonos szerepet betöltő barátja volt a filmben, ami szvsz. a játékidő pazarlása, de gondolom del Toro mindenképp akart mondani valami közhelyeset az ötvenes évek meleg művészeiről is.
Get Out – Rövid, tömör, tele áthallásokkal és másodlagos jelentéssel, szépen elemezhető, ha valaki szociológiatanulmányt ír. A színészek meggyőzőek, a film pedig remekül egyensúlyozik a véresen komoly és a teljesen abszurd határán úgy, hogy egy pillanatra sem változik tocsogós horrorrá vagy utal önmagára parodisztikusan. Az viszont zavart, hogy néha teljesen feleslegesen illetve logikátlanul alkalmaz horrorisztikus elemeket (Walter futása? vagy amikor mindenki elhallgat a partin?), bár az kétségtelen, hogy a feelinghez hozzátettek. Ügyes kísérlet a zsáner újraértelmezésére, de hogy egy Oscaron a legjobb film lenne? Hát akkor elég szegényes a felhozatal.
Lady Bird – A párbeszédek valószerűek, a konfliktus kb. mindennapos (én legalábbis még nem láttam balhémentes anya-lánya viszonyt közelről), a színészek ügyesek és nem túl hosszú a film – ez mind mellette szól. A választott téma szűk fókuszú, tehát nem róhatjuk fel neki, hogy egyes mellékszálként felvetett problémákat nem fejt ki bővebben, de így legalább nem is esik a tinisorozatok klasszikus bűnébe (pl. hál' istennek hiányzik a "pasimról kiderült, hogy meleg, de barátok leszünk és segítek neki fiút találni" szál), és alighanem ezt díjazták a kritikusok is. Korrekt kis coming of age filmecske ez, egy szombat délutánba belefér.
Call Me by Your Name – Minden évben vannak olyan jelölt filmek, amelyeket egyébként biztosan nem néznék meg; idén ez volt az egyik ilyen. Nem a gay-vonulat miatt (tőlem aztán bárki bárkivel, ha kölcsönösen kedvük tarja), hanem mert a My Girl és a Házibuli óta nem fognak meg az első-szerelem történetek. Ennek ellenére el kell ismernem, hogy ez összességében jól sikerült: a lassú tempónak hála a kamaszszerelem olyan líraian bontakozik ki, hogy óhatatlanul bevonzza az embert. A Lady Birddel ellentétben itt nincsenek elejtett szálak (az persze időben tágabb spektrumot fogott át, itt meg csak egyetlen nyárról van szó), és jót tesz a filmnek az operatőri munka is, minden jelenetnek sajátos hangulata van. A főszereplő Timothée Calamet pedig elismerésre méltó visszafogottsággal mutatja be a kamaszérzelmek széles skáláját; a Lady Birdben is szerepelt vagy három jelenetben, és legalább az egyikben szerintem lejátszotta Saoirse Ronant a vászonról, ezért nagy szerencse, hogy itt méltó partnert kapott Armie Hammer személyében.
Phantom Thread – Többnyire lassú, elidőző, egyszersmind pont olyan szájbarágós, mint amilyen sok közelit használ. Néha elkezdett érdekelni, aztán inkább mégsem. Egyszerűen nem tudok ennél többet mondani róla. Ezt miért kellett jelölni?
The Post – A Phantom Thread ellentéte: többnyire egész jó a ritmus, és bár Tom Hanks helyett bárki lehetett volna, Meryl Streep viszont nagyon hiteles, hihetetlen, hogy ez a nő tényleg bármit el tud játszani, de hát ezt már tudjuk; a film jelölése ezzel együtt nyilvánvalóan egy politikai üzenet, mert egyébként jó szándékkal is csak közepes. Annyira megnéznék már egy olyan Spielberg-filmet, ahol nem üzenni, hanem csak szórakoztatni akar.
És hogy akkor szerintem melyik? Nem kérdés: Three Billboards... Hogy az Akadémia a The Shape of Waternek fogja adni, az több, mint valószínű, bár a TBOEM akár politikai üzenetnek is elmenne, szóval az sem kizárt, és akkor del Toro kaphatná a legjobb rendezőit, mert azt viszont megérdemelné, nagyon össze volt az rakva. a Get Out és a Call Me by Your Name mellettük szerintem labdába sem rúg, bár európai szemmel az utóbbi még éppen odaérhet egy becsúszós szereléssel. De hát az ott mégis Amerika.
No comments:
Post a Comment